Jószay Magdolna: Első anyák napja nélküle
Mindig el kell vetnem a gondolatot:
nem mehetek már hozzád köszönteni.
Vonultunk hozzád a gyerekekkel,
ajándékokkal, sok szeretettel,
és te vártál bennünket, bár sok munka
állt mögötted már… de a ház megtelt
örökké tartó élettel.
Az Otthonban sem felejtettük el,
a nőnap, anyák napja, névnap, születésnap,
karácsony – nyom nélkül soha nem múlhatott el!
De olyan más volt “hazamenni”, tárt,
nyitott szeretetedben elveszni,
s a gyermekkor régi gondtalanságát
a régi házban átélni.
Most már nem köszönthetlek sehol.
Szívemben, s a Gyertyalángon gyújtok
minden eseményünkre gyertyát, s kimegyek
a temetőbe. Mert tudod, mióta elmentél,
én egy mécsest esténként életre keltek,
s ha lángjait nézem, sorban újraszületnek
a gyönyörűséges, régi emlékek.
Tudod, azóta is, mennyi bajom volt,
első gondolatom mindig, hogy veled megosztom…
de rájövök mindig, nincs már senki…
lassan tudatosult elárvult voltom.
És te sem tudsz már semmit elmesélni,
hiába visz hozzád gyakran álmom.
Nem csak a legjobb anya voltál,
de a legeslegjobb barátom!
“Könnyembe rejtenélek el,
te legszebb fényű csillagom,
hosszan néznélek, hogy behunyt
szemem mögött is lássalak.”*
Bár így is téged idéz legtöbb álmom,
mert gyermek vagyok és folyton várlak.
Idézet Ágh István művéből
Kalocsa Zsuzsa: Lila-fehér fürtök
Te vagy a Nap fenn a messzeségben,
ott látlak a kékség mezejében.
Itt ülök az orgonafád alatt
illatos virágát mind neked adnám
e legszebb májusi Anyák napján.
“Könnyembe rejtenélek el,
te legszebb fényű csillagom,
hosszan néznélek, hogy behunyt
szemem mögött is lássalak”.
Sírodra lila-fehér fürtöket
teszek, mindegyikben feléd ragyog
a szeretetem. Tán ők is hozzád
szólnak, nálad kivirulnak.
Tudom, fohászom felszáll ma hozzád,
mikor köszöntlek drága Édesanyám!
Kisznyér Ibolya: Kislány álma
Álmodozó kislány lelke tudja,
mi nő-lét mélysége, magassága,
talán Ősök vére kifecsegte,
tán verssorok lehelték szívébe.
A hold ezüstje súgta álmában,
szerelem szunnyad sejtek táncában,
vágya erős, lobog majd, ha Ő mondja:
” te legszebb fényű csillagom”.
Gáspár Klára: Feledni akartalak
Próbáltam, hogy arcod emlékét maszkkal fedjem,
akartam, hogy minden mozdulatodat elfeledjem.
El akartalak engedni, továbblépni,
de a múlt kényszerít tovább égni.
Szeretném feledni mosolyodat,
szemed fényét, lágy hangodat,
de szívem ragaszkodik makacsul,
az emlékek visszaosonnak ravaszul.
Látom arcod, hiába csukom be szemem,
és hangod is visszhangzik a csendben.
Elrejtőztél minden könnycseppemben,
de nem engeded, hogy tested ölelhessem.
Keczely Gaby: Kisgyermekem
Szemem fénye vagy kicsikém.
Csak ne legyen semmi bajod.
Szép szemedben csillan a fény,
megcsókolnálak, ha hagyod.
S ha jönnek, hogy elvigyenek,
nem engedném semmiképpen.
Testemmel is megvédelek!
…És szép csendben hull a vérem.
„Hosszan néznélek”, míg élek,
könnyeim lecsorognának.
Te is sírnál, hiszen érzed,
egyedül maradsz a mának.
Horváth-Tóth Éva: Kis csillagom
Emma-vers
Sárga szirmokon rezgő fény
akár pille szárnya remeg
bibék bojtján motoz a méh
szél ajkán mézes lehelet,
zsenge a fű, és harmatos
épp mint te, édes gyermekem,
rigóbegyből felszakadó
dal olyan, ahogy felnevetsz,
legszebb a május énnekem
benne napsugár mosolyod,
bomló rügyek akár szíved
nyíló élet, kis csillagom,
téged idéz, s rejt magában
néma hold, s lomb csacsogása,
bárhol vagyok mindig látlak,
ég tetején is vigyázlak.
Kemény János: Felizzó arcunk
Felizzó arcunk összeérinthetjük,
egymás szemébe folynak könnyeink,
tapadva állunk, zord az ég felettünk,
reánk szakasztja űri terheink.
Csak el ne engedj! Lesz még ok nevetnünk!
Fürödhetünk fényben (mint rég) megint!
Lehet még testünk víztükörbe vetnünk,
s közös szigetről szőni terveink.
Ha sírsz, mint most, és érzem áradásod,
sokkal jobban megindítasz talán.
Mégis vidulj! Zúdulj kacagva rám.
Karod beteljesült célom, ha átfog. –
Lehunyva pillánk csókba olvadunk,
Azt sem tudván már, merre, hol vagyunk.
Holécziné Tóth Zsuzsa: Gyermeki könnyek
Gyermeki könnyek – ma érted hullanak jó apám:
elvettek tőlem, a mennybe mentél életem hajnalán.
Épp ötven éve… hiányod lelkemben örökké ég:
halálra zúztak, út szélére húztak – tanúm az ég.
Nem tudlak feledni, úgy tudtál szeretni ahogy senki más
életed vége – számomra mindig a legszörnyűbb állomás!
Indulok sírodhoz – végtelenül nehéz lett a szívem,
testedet kő fedi, de szerető szíved a szívemben pihen.
A múló idő sem tudja bánatomat elfedni,
szerető gyermeked sosem fog téged elfeledni!
Petres Katalin: Könnyek
“Könnyembe rejtenélek el,
te legszebb fényű csillagom,
hosszan néznélek, hogy behunyt
szemem mögött is lássalak.”
(Ágh István)
Könnyeimbe nem kell rejtselek,
hiszen már örökké ott vagy.
Inkább könnyeim lenyelem,
hogy mást ne zavarjon, ne lássa,
rejtett magány csendjében
sósan éget bennük arcod mása…
Kristófné Vidók Margit: Te édes bódulat
Emlékszem még a szép nyárra,
illanó percekbe szőttelek,
pislogó ódon gázlámpa
fénye lobban, titkos fényjelek.
Minden óra, és pillanat
rád emlékeztet, mert ajándék
voltál egy édes bódulat,
lágy szellővel neked üzennék.
“Könnyembe rejtenélek el,”
te, “te legszebb fényű csillagom”
s ahol a szerelem fészkel,
talán még lehetünk boldogok.
S míg a sápadt hold ránk simul,
fényénél karomba zárnálak,
“hosszan néznélek, hogy behunyt
szemem mögött is lássalak.”