Kristófné Vidók Margit: Emlék-rezdülések
Árnyék és fény játszott velem
nem harcoltam, már belém égtél
sebektől sajgott a lelkem,
most „Mázlim volt, ennyi az egész”.
Ott jártam újra álmomban
ezer emlék volt a gyóntatóm,
pillanat-morzsák hajszoltak
mikor ‘Résnyire nyílt egy ajtó”.
Suhanó éji csillagfény,
bűvös hold, „és én a résen át”,
tétova időszökevény,
éreztem a lét lágy sóhaját.
Opálködben „kicsúszhattam
az ég alá, a kertbe,” sötét
árnyakkal együtt suhantam,
némaságban csillant a remény.
Lám „s most verset ciripelek”,
én, „hejehujázó” lélek-arc,
mint „nyári tücsök a fűben.”
Tudod a sok emlék felkavar.
Az idézetek Orbán Ottó” A csodaöreg” című verséből valók.
Horváth-Tóth Éva: Műtők
Mint nyári villám cikkant a neon
hideg kékje landolt a betonon,
esőszagú volt a könny, záporzott,
klóros szellő babrált a hajamon,
vártam rád ott is, mindig vártalak,
félelem ragadt szívkamráimba,
bent maradt, duzzadt, repesztett falat,
lassú óra fohászt festett számra,
ordító csönddé vált aortádnak
oly törékeny, s fehér némasága,
de fény bomlott a kinyílt ég alatt,
s az Úr megérintette vállamat,
téged tenyerére vett, ringatott,
angyalok csiklandozták mosolyod,
és megdobbant a csend a bársonyon,
mert az Isten téged visszaadott.
Petres Katalin: Lényeg
Bíboros alkony fénye
tücskök édes zenéje
andalítja a kertet
s benne megfáradt lelkem.
Hihetetlen e béke,
örök győztes természet
így tud megtanítani
lényeget meghallani.
Gáspár Klára: Ciripelj!
Te verset ciripelsz,
én táncolok.
Karunk összefonódik,
ahogy álmodok.
A ciripelés megszűnik,
ijesztővé válik a csend.
A varázslat eloszlik,
és hűvös lesz idebent.
A dallam mégis
örökké visszhangzik bennem,
és lassan továbbra is
táncomat lejtem.
E visszhangban öröm
és bánat is rejlik,
és rengeteg érzés
mely a dalban örvénylik.
Ciripelj, Kedves!
Ciripeld versedet!
Édes szavaiddal
simogasd lelkemet!
Jószay Magdolna: Hejehujázó szöcskék
Csak mentem, nem láttam az utat,
esetleg nem mondaná meg valaki,
hova és miért kell mennem?
Puha, zöld fű simult talpam alá,
ez jó érzés volt, emlékszem.
A változás megmaradt bennem,
ahogy lassan elszállt a remény,
sosem találok utat, mely elvezet
bármerre, hol már nem leszek szökevény,
s bárki fejbe csap és eltemet.
Valaki végre segíthetne!
Nicsak, végre valami élet,
kisebb-nagyobb szöcskék s egyebek
tették volna egyre a szépet,
táncot jártak, s közben jót nevettek…
Nem volt kedvem ehhez, inkább
mennék tovább. Egy rovar is elég,
nem kell ezer szakajtónyi!
Közben képek támadtak és rímek,
zsongó fejemnek már annyi…
„Mázlim volt, ennyi az egész.
Résnyire nyílt egy ajtó,
és én a résen át kicsúszhattam az ég alá, a kertbe,
s most verset ciripelek,
hejehujázó, nyári tücsök a fűben.”*
*Orbán Ottó
Kisznyér Ibolya: Ajándék
Régen, csak úgy megtörtént, mint álom,
idő tűnt, tér tágult, én-t nem látom,
megszületett a jelen-lét bennem,
a varázs megtört, s újra én lettem.
Öntudatlan, boldog pillanatok,
angyali ajándék, szép pillangók,
kutattam, honnan jött, s hová röppent,
ma szívbe száll, verset ír, az ihlet.
Dobrosi Andrea: Mindig ír…
“Mázlim volt, ennyi az egész.
Résnyire nyílik egy ajtó,
és én a rés alól kicsúszhattam az ég alá,
a kertbe, s most verset ciripelek,
hejehujázó, nyári tücsök a fűben.”
*Orbán Ottó –
Nem veszti ütemét a dal,
(hiába hódol izzadás,
és próbál besározni más,
lehet öreg vagy fiatal)
a hejehuja az enyém.
Az én tollam mindig ír majd:
megtalál karaktereket,
mint az anyját egy kisgyerek,
szőlőt a bor, tejet a sajt –
bár holt leszek, lesz költemény!