D. Nagy Judit: Alkonyat
18 éves voltam, és nagyon szerelmes. Ez már igazi szerelem volt, csókokkal, fülledt éjszakákkal, nővé válással. Romantikus lelkem már rég várt ilyen csodára, elkápráztatott a valóság gyönyöre, hogy végre nem csak álmodozom a lovagról, hanem kézzel foghatóan belépett az életembe. Lovag mivolta csak számomra volt látható, hiszen fátyol lebegett a szemeim előtt, a szerelem rózsaszín fátyla. Pár év múlva lehullt a fátyol, és úgy láthattam őt, amilyen valójában volt… de ez egy másik történet.
Mint mondom, naiv, romantikus, álmodozó leány voltam, fogékony a szépségre, jóságra. Boldogságomban mindennek kicsit jobban örültem. A szép gyönyörű volt, a jó csodálatos. Még az sem zavart igazán, hogy szerelmem családja nem volt ínyemre, nem éltek olyan igazi fészek hangulatban, mint ahogy szerelmem mesélt róluk. Apukája valósággal taszított. Nyers volt, néha modortalan, nem volt hajlandó „viselkedni” előttem. Persze ez nem lett volna baj, hiszen nem lehet sokáig alakoskodni, úgyis kiderül a valóság idővel. Leginkább az zavart, hogy nem beszélt szépen a családjával. A feleségével főleg nem. Amolyan cselédszámba vette őt. Persze Ili néni mindig helyre tette, szelíden, finoman. Nekem úgy tűnt, megszokta már és nem veszi komolyan a sértéseket, utasításokat.
– Amelyik kutya ugat, az nem harap! – nézett rám vidáman egy-egy nyers beszólás után, amikor látta megszeppent arcomat. – Legalábbis míg ugat, addig nem… – dörmögte halkan, azt hitte nem hallom.
Nem értettem, hogy keveredhetett össze két ember, akik ennyire nem illenek egymáshoz. Ili néni művelt volt, mindig olvasott, leginkább Ken Follet könyveket láttam nála, de könyvespolcán ott sorakoztak nagynevű költőink, íróink kötetei, és ismerte is a verseiket, írásaikat. Ritka beszélgetéseink alkalmával ez kiderült számomra. Akkor hát miért van ezzel a mogorva emberrel, akinek legfőbb óhaja, hogy legyen ennivaló délre, és a távkapcsoló az ő kezében maradjon. Emlékszem, talán harmadik alkalommal járhattam náluk, amikor alsógatyában jött ajtót nyitni, és Ili néni zavart kérésére, hogy öltözzön már fel, nem illik az ilyesmi, azt felelte, látott ez a lány különbet is, hagyja őt békén a hülyeségeivel. Nem az „Elizé” palotában vagyunk ugyebár, hanem egy átlagos panel negyedik emeletén. Különben is ő otthon van, azt csinál, amit akar. Na, hát ilyen volt. Aztán az is kiderült hamarosan, hogyan keveredtek össze annak idején.
A nyár a végét járta, egy nagyszerű vasárnap délelőtt után felmentünk hozzájuk egy késői ebédre. Utána kis szunyókálás következett, majd szerelmem az apjával átment a szomszédba, valami autószerelési ügyben, kettesben maradtam Ili nénivel. Segítettem neki a konyhában, bár szabódott, hogy nem szükséges, de szívesen fogadta a jelenlétem. Vidáman csacsogtam, meséltem a délelőtti programunkról, kérdéseire válaszolva elmondtam, hogy a verskörös barátaimmal voltunk, ezután a versekről beszélgettünk. Én szokás szerint lelkes voltam, tele energiával, álmokkal, idézetekkel, kislányos lelkesedésem megmosolyogtatta. Örültem, hogy nem szomorkás, nem közönyös, mint a hétköznapokban. Talán pihenni, olvasni is tudott a hét végén. Aztán egy pohár vörösbor kíséretében kimentünk az erkélyre nézelődni. A ház az utolsó panel volt a sorban, előttünk, alattunk terült el a kertváros. Messze távolban a budafoki dombok. Minden lomb zöld volt még, ám a lemenő nap aranyló fénnyel vonta be a tájat, olyan csodaszép volt, hogy csak mosolyogni tudtam. Ili néni is mosolygott, hunyorogva követte a nap útját. Elégedett csendben könyököltünk pár percig, majd megkérdeztem:
– Ili néni hogyan ismerkedett meg Albert bácsival?
Ili néni egy pillanatra kinyitotta a szemét, majd ismét lehunyta.
– Egy táncesten. Aztán randizgattunk.
– Sokáig udvarolt Albert bácsi, míg esküvőre került sor? – belekortyoltam a boromba.
Ili néni felnevetett.
– Azt nem mondanám. Két hónapja ismertem, amikor eljegyzett.
– Hű… ez nagy szerelem lehetett! Két hónap, abban az időben… nahát!
Ili néni felém fordult. Mosolyogva nézett, mintha gondolkodna a mondanivalón. Aztán megvonta a vállát és úgy döntött, őszinte lesz.
– Nagy szerelem. Na igen, persze az is lehetett volna. Tudod, felmentünk a nővéremhez, üres volt a lakás. Szóval, hogy kicsit jobban megismerjük egymást… érted ugye? – csintalan mosollyal rám pillantott. – Hát nem sokáig ismerkedtünk, mert hazajött a nővérem a férjével. Sándor berontott a nappaliba, meglátott minket a heverőn, kicsit ziláltabb frizurával, kigombolt felsőruhában, és stentori hangon ráförmedt Albertre: Fiatalember, ezek után ugye tudja, mi a kötelessége? Hahaha! Pedig nem történt még semmi! Szegény Albi, eléggé megrémült, persze ott azonnal megkérte a kezem. Akkoriban ez így ment. Hamarosan egybekeltünk. Hát így történt.
– De hiszen alig ismerték egymást! – kiáltottam fel meglepetten.
Ili néni ismét kortyolt a borból. Majd még egyet.
– Nos, 19 évünk volt rá hogy ismerkedjünk. Összeszoktunk.
Sokáig hallgattunk. Próbáltam emészteni a dolgot. Persze Albert bácsi biztosan sármos és jóképű volt annak idején, és talán vidámabb is, mint amilyen most. Bármily ijesztőnek tűnt a történet eleinte, olyan romantikus is volt számomra. Beleugrani a házasságba, ez igen!
A lemenő nap még utolsó erejével felragyogott, mézszínű burokba vonva a lombokat. Nem bírtam az érzéseimmel.
– Jaj Ili néni, olyan csodálatos az alkony! Olyan gyönyörű! Illyés Gyula sorai megelevenednek most! „Meleg habjaival nyári
alkony fürdeti a fákat”
Ili néni ismét elmosolyodott, de ez most más mosoly volt. Közben nézte a tájat, szelíd, szomorú hangon szólalt meg, befejezve az idézetet.
– „ füvek selyem hullámai
futnak – futnak át a szíven.” Szép. Elismerem. Nagyon szép. Jó, hogy így tudsz örülni neki. Tudod, pár éve voltam férjnél. Jöttek a gondok, a szegénység, a hajtás, a hétköznapok. Egyszer a Tiszánál nyaraltunk, este kimentem a teraszra, megnézni, amint lemegy a nap. Ahogy a víz elnyeli ezt a vöröslő csodát… akkor, ott, amikor láttam, hogy lassan lebukik… akkor ott valami megszakadt bennem. Akkor ott valaminek végérvényesen vége lett. Szép, ami szép. De én már nem tudom csodálni. Jó, hogy te még ennyire tudsz örülni egyszerű szépségeknek…
Felhörpintette a bor maradékát, megsimogatta a hajam és bement a szobába, magamra hagyva az alkonyat utolsó perceivel. Hitetlenkedve álltam. És nem értettem, ez hogy történhet egy emberrel, akinek lelke van. Aki szeretni tud. Aki ilyen, mint Ili néni.
Évekkel később értettem csak meg. Azon a nyáron, amikor vége lett a házasságomnak, és ott maradtam két kicsi gyerekkel. Össze volt törve a szívem, tele voltam kétséggel, keserűséggel, nem tudtam, hogyan tovább. Életemben hirtelen alkonyat támadt. Kimentem a teraszra, megnézni a valódi alkonyatot. Néztem. Száraz szemekkel bámultam, és Ili néni jutott eszembe. Hirtelen megértettem őt, akinek az életéből az alkonyat végérvényesen magával vitt valamit: az álmait.
Horváth-Tóth Éva: Tücsökmuzsika
Aranyló akkordokkal rezg’
a bágyadt tücsökmuzsika
a szomjazó füvek felett,
majd csöndbe ütődik, s lehull,
lágy loccsanással borzong át
a pipacsoktól reszkető
mezőn a fény, sussan a nád,
tövén a víz hűs keszkenő,
fák válláról az árny csorog
mint szárny, szétterül a tájon,
a csillagcsókú est hajol
fölé, s elszunnyad a távol.
Dobrosi Andrea: Nyári alkony…
A lombok ágbogán zenék,
az égen szárnycsapások sora,
nem nyílik meg most fent a rés:
az eső nagyasszonya pihen.
“Meleg habjaival nyári
alkony fürdeti a fákat,
füvek selyem hullámai
futnak – futnak át a szíven.” *
S ha nem látná meg őt senki,
hiába hordja puha bőrét,
(mit nem lehet nem szeretni)
megmutatja, meztelen milyen?!
Talán testén szellő rezeg,
mely mára csak színeit szövi,
rajta még egy pók hempereg;
mint az árnyék gurul vízen.
Gáspár Klára: Nyári búcsú
Még meleg levegő simogatja arcom,
mindent bearanyoz az alkonyat,
de az árnyék mögöttem egyre csak nyúlik,
és hamarosan avarzörgés hallatszik a fák alatt.
A gólyák vonulnak a vörösen izzó horizonton,
a rovarzümmögés egyre halkulni kezd,
miközben arcomra egy újabb ráncot tapasztott,
a nap a nyártól lassan búcsút vesz.
Jószay Magdolna: Nyáresti megkönnyebbülés
Bírhatatlan forróság
köti gúzsba az asszimilációt,
nem könnyebbül a test, a lélek,
egyik napról a másikba
könyörögjük a túlélnivalót.
Boldog vagyok minden légáramlatnál,
már a harminc fok is felüdít,
nincs szebb ajándék a hűsítő árnyéknál,
mi szép lehetne, a rohasztó hőség
abba is lelkesen belerondít.
Talán a késő esti órák
enyhítik az agyzsibbasztó traumát,
ha pár fokkal csendesül a trópus,
„meleg habjaival nyári alkony
fürdeti a fákat,” beletörődöm,
várom a holnapot és feledem a mát,
hogy fogok még létezni, tán még el is hiszem,
„füvek selyem hullámai futnak –
futnak át a szíven.”*
*Idézet Illyés Gyula művéből