Klotz Mária: Semmittevés
Ma csak henyélek,
világ zajától távol heverészek,
burok-nyugalmat keresgélek,
semmit nem kérek.
Ma biztos elbújok,
lágy magánymelódiát fújok,
elpattantak a lélekhúrok,
még illatgyertyát sem gyújtok.
Ma semmit nem teszek,
nem érdekelnek titok-neszek,
ugathatnak világ-ebek,
begubózó gyermek leszek.
D. Nagy Judit: Tóparti párbeszéd
Közepesen erős szél fújt. Ahhoz kevés, hogy riasztást adjanak le, ahhoz sok, hogy a frizura egyben maradjon. Arra viszont pont elég, hogy tompítsa az izzasztó kánikulát, kellemes borzongást okozzon az ember bőrén, és félméteres, folyamatos hullámzást gerjesszen a tó tükrén. Csodálatos idő volt, a víz színe zöldre váltott, a túlparton vihar tombolt, ezt lehetett látni a kékes-szürke, ködszerű foltból, mely nagyon lassan haladva takarta el a dombokat, és sejthető volt a rajta néha átcikázó villámokból. De ez messze volt, ahogy a túlpart is.
Két asszony ült az egyik padon, már kora délelőtt óta. Nem fiatalok és nem öregek. Hunyorogva figyelték a víztömeget, arcukat a nap felé fordítva. A szél belekapott a szőke, meg vörös hajtincsekbe, bele csapva időnként arcukba, hogy nevetve simítsák el a szemük elől. Ritkán szólaltak meg. Nagyon fáradtak voltak. Úgy mondanám inkább: megfáradtak az úton, életük útján, és még nem érkezett el a pihenés ideje. Most, a rövid szabadság alatt (mely tegnap vette kezdetét), élvezték az édes semmittevést a köröttük nyüzsgő nyaralók között. Millió tervük volt erre a négy napra. Mára is, de csak ültek békésen a tóparton.
– Jó itt a padon. Akár egész nap itt ülnék…
– Üljünk. Nekem jó, ha neked is. Addig maradunk, ameddig akarod.
– Jó illata van a víznek. Ez a szél is isteni! Semmi kedvem felállni innen. Semmi kedvem bármit is csinálni. Röhej. Nyaralunk.
– Hát ne álljunk fel. Én is így érzek.
– Nem baj, ha nem beszélgetünk?
– Nem baj. Semmi se baj. Ha akarsz, beszélsz. Nekem az is jó, ha hallgatunk. Úgyis tudom, mikor, mire gondolsz. Ismerlek.
– Na, ja. Tudom. Mással nem tudok így hallgatni. Valamit mindig mondani kell. Pedig olykor nincs szükség szavakra. Gondolkodni szeretnék.
– Én is.
Egymásra mosolyogtak, majd ismét a nap, meg a szél irányába fordították arcukat. Sokáig egyik sem szólalt meg. Majd egyszer csak…
– Valamit kezdenem kell magammal. Nagyon akarom ezt a szemműtétet. Alig látok már a bal szememre. De a vérvétel nem hozott jó eredményt.
– Melyik? Amit fél éve vettek le? Mondtam, hogy vissza kell menned a dokihoz. Nem pedig várni a végtelenségig. Már rég túl lennél rajta.
– Tudom, de sose értem rá. Az iroda, meg az ellenőrzések, bent kellett lennem, meg a másodállás… minden nap kilenc után értem haza…
– Ugye tudod, hogy ez nem indok. Csak tolod magad előtt a dolgot. Az csak egy munkahely. Te fontosabb vagy. Vagy kéne, hogy az legyél magadnak!
– Tudom. Ha visszamentünk, elmegyek a dokihoz.
– Jó.
Ismét eltelt húsz perc.
– Nem vagy éhes?
– Nem. Szólok, ha megéhezem.
– Nem untatlak?
– Nem untatsz. Emlékezem. Gondolkodom. Próbálom magamban összerakni az eseményeket, miért történtek így. Válaszokat keresek.
– És találsz?
– Ó igen! Tudod, amikor kifordultam magamból, és üvöltöttem vele, és megfenyegettem, hogy elveszek tőle mindent, ha nem tartja be a kórházi szabályokat és haza adják, abban a nyomorult állapotban… szóval jó volt, hogy végre rázúdítottam az igazságot. Mégis rosszul éreztem magam. Én nem ilyen vagyok! Miért kell, hogy a szunnyadó állat törjön ki belőlem? Amikor elváltunk, akkor se voltam ilyen. Mármint ordibálós. Most meg… túl sok ez nekem, hogy egyszer csak jelen van ismét az életemben, mint egy púp a hátamon, törődnöm kell vele, azzal, hogy mi lesz… illetve nem KELL törődnöm, ez így hülyeség, de a lelkiismeretem, az emberségem nem engedi, hogy ne törődjek vele. Érted? Eltelt harminchárom év. Azóta még egy családot tönkretett. Még egy gyerek lelkét törte össze, a családtagokról nem is beszélve… még jó, hogy nem mellettem él…
– Tudom. Nem is értem miért csinálod.
– Mert voltak boldog percek is. Mert arra a fiúra gondolok, akibe egykor beleszerettem. Aki a gyerekeim apja. Mert egy élő szervezet. Választhatsz, melyik a jó válasz. Ha az utcán egy idegennek segítesz, mert megszánod, az se különb dolog. Lehet, hogy az a koldusasszony, akinek pénzt adsz, megölte a csecsemőjét. Nem tudhatod. Én legalább tudom, mi minden rosszat tett. Az én döntésem, hogy segítek. Mert ez az ember, már nem AZ az ember. És mégis… a nárcizmusát nem tudja levetkőzni soha. Még mindig tud hatni a viselkedésével. Illetve csak tudott! Most jöttem rá, amikor kiabáltam vele, hogy végre tényleg haragszom, képes vagyok úgy látni őt, ahogy az elején kellett volna, és komolyan is gondolom, amit mondok. Viszont arra is rámutatott ez az incidens, hogy ezt többé nem teszem meg. Mert nem süllyedek le az ő szintjére. Láthatod, most már nem látogatom, nem etetem, nem aggódok. És ez nem zavar már cseppet sem. Elintézem a másik tönkretett asszonnyal a szociális ügyeit, aláíratok vele minden papírt, ami kell, aztán egyszer majd csak be tudjuk nyomni egy otthonba. Ahol nem fogjuk látogatni. Magára marad magával. Jól ellesznek: ő, meg a nárcizmusa. Ez a legnagyobb büntetés neki. Erre jöttem rá az elmúlt nyolc hónap során. Nem kell ide bosszú, nem. Teljesen fölösleges. Ha már nem került börtönbe, amiért azt művelte… amit művelt, hát szép lassan magára marad. És meg kell tanulnia viselkedni, szépen kérni, ha enni vagy mosdani akar. Amilyen állapotba kerülhet az amputációk után, rá lesz szorulva idegenekre, hogy gondozzák… nem lesz szerető család körülötte. És ez nekem elég.
Na, bocsi, nem is akartunk beszélgetni, de ez kijött.
Hangja közönyös és nyugodt volt. Lobogó vörös fürtjeit hátra simította és megigazította orrán a napszemüveget. Sokáig ismét nem szólaltak meg, majd a másik, a szőke hajú vette fel a beszélgetés fonalát.
– Megértelek. Látod, a karma visszanyal. Beteljesedik a sorsa. Semmi jót nem érdemel. Csak a minimumot.
– Igen. Én is így gondolom.
Jó darabig hallgattak. A szőke hajú mobilja pár percenként pittyent, rá kellett nézni, válaszolni. A vöröshajú egy óra múlva nem hagyta szó nélkül.
– A gyerekek? Unokák?
– Nem. A munkatársak. Megint nem tudják kitölteni a táblázatot, a minisztériumba pedig határidőre le kell adni.
– De szabin vagy, pihensz elvileg. Hogy jönnek ahhoz, hogy zaklassanak? Oldják meg!
– De nem tudják.
– Na ezért nem jutsz el soha az orvoshoz. Mert mindenki más fontosabb, mint te. Vagy az unokákat passzolgatják oda a lányaid, és elvállalod, ami érthető, hiszen szereted őket, meg szeretsz is velük lenni. De akkor se tudsz nemet mondani, ha más programod lett volna. Persze ezt megértem. A család az első. Nálam is így van nagyjából. Mármint az unokázás. De ha programom van, azt a legritkább esetben mondom le bárki miatt. Mert… a legritkább esetben van programom. Na de a munkahely… már megbocsáss, de szép lassan megvakulsz, mert az idióta kollégáid nem veszik a fáradságot, hogy megtanuljanak egy táblázati rendszert. Tudják, hogy mindig megoldod helyettük. Na, jó. Nem okoskodok. Te tudod… Nem akarlak bántani, de ez nem jó így. Gondolkozz ezen. Példának okáért…
– Nem vagy éhes? Dél elmúlt…
– Nem. És te?
– Én sem. Igazad van. Gondolkodni akarok.
– Jól teszed.
Nagyon sokáig csendben ültek. Néha egymásra mosolyogtak, ellágyult tekintettel figyelték a tavon méltósággal elvonuló hattyú családot, a kacsákat boldog sikkantással etetgető kislányt, a két virgonc vizsla kölyköt, amint egy boton marakodva felborulnak a gyepen.
– Egy ideje nem pittyegsz. Képesek voltak megoldani?
– Fogalmam sincs. Levettem a hangot.
Nagyot nevettek.
– Jól tetted. Most majd bedől a rendszer?
– Remélem nem. Bocsi, ránézek a telóra… atya gatya! Tíz nem fogadott hívásom volt! Bocsi, még egyszer, most írnom kell, aztán ígérem, kikapcsolom.
– Nem kell ígérned semmit. Tedd, amit jónak látsz. Aztán lassan mehetünk ebédelni. Lángost, ahogy tegnap megbeszéltük. Vagy amire gusztusunk támad.
– Jó, de utána vissza ülünk ide? A lángossal. Olyan jó itt gondolkodni.
– Hát persze!
Néhány pillanat múlva a szőke hajú eltette a mobilt és felállt a padról.
– Elintéztem, mehetünk.
– És mit intéztél, ha szabad megkérdeznem?
– Időpontot kértem online, vérvételre, jövő hétre. Foglaltam időpontot a szemészhez is. Végül írtam az irodára.
– Na! Ez igen! És mit írtál nekik? Menjenek a sunyiba?
– Azt írtam: Halaszthatatlan semmit-tennivalóm van. Kérlek, ne zavarj!
A vöröshajú elismerően nézett rá és bólintott. Lassan elindultak a lángosos felé, bandukolva, kényelmesen, majd a lángossal vissza sétáltak a padhoz, hogy megegyék, és folytassák a jól megérdemelt halaszthatatlan semmittevést.
„Halaszthatatlan
semmittennivalóm van.
Kérlek, ne zavarj.” (Fodor Ákos: WU WEI 2)
H.-Tóth Éva: Találkozó
– Azt hittem, már fel se veszed – szólalt meg udvariaskodva a vonal másik végén a férfi.
– Ja, de, itt vagyok már – felelte kényszeredetten a másik.
– Mikor futunk össze? Kellene azt a szerződést intézni, meg akkor legurítunk egy sört is, mit szólsz? – hadarta barátságos hangon. Jenő mégsem tudott másra gondolni csak arra, hogyan is kellene lerázni cimboráját. Fecó rendes fickó volt, de iszonyatosan tudott nyomulni, ha el akart érni valamit. Márpedig most egy nem olcsó biztosítást óhajtott rásózni. Tudvalevő, hogy újabban gondjai vannak az itallal, és a sörözést valószínűleg az ő kontójára akarta kivitelezni. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, régen is összejártak mulatni, de Jenő úgy vélte, kinőtt ebből a nagy duhajkodásból. Amikor pedig ezt olykor elfeledte, felesége emlékeztette rá. Nagyot sóhajtott mielőtt újra megszólalt volna.
– Hú, hát nem is tudom… neked mikor lenne jó? – érdeklődött leginkább időhúzás céljából. Mindegy volt, Fecó mikor ér rá, ő akkor éppen nem fog.
– Nekem a ma este is okés, meg a holnap is, de hétfőn este nem érek rá, legközelebb csak kedden – sorolta könnyedén.
– Ó, a fenébe! – hördült fel határozottan Jenő. – Én végig dolgozok, egyik nap se jó, mindenféle teendőim is vannak… – tette hozzá lemondóan.
– Mióta dolgozol te hétvégén? – kérdezett vissza döbbenten a férfi. Meglepődése sajnos jogos volt, Jenő valóban nem vitte haza a munkát sosem. Ez amolyan híres ismertetője volt az irodában.
– Tudod Fecókám, nem megy valami jól mostanában… – hazudta megrendült hangon.
– Mi nem megy jól? A munka? Vagy mi? – faggatta mohón barátját.
– Hát… – sóhajtotta. Érezte, kelepcébe került. Kell valami, amivel lerázza Fecót, mert nem akart sem pénzt költeni a visszautasíthatatlanul jó biztosításra sem és a sörre sem. Nem hiányzott neki a sörözés utáni szájbiggyesztés sem, amit Lenkécske három napig is bírt óriási lelkifurdalást okozva ezzel neki.
– Hé, nagy a baj, úgy hallom! Mondd csak, meghallgatlak, jó barátod vagyok, tudod! – biztatta főként a jó üzlet reményében. Évek teltek már el azóta, hogy valóban jó barátok voltak. Ahogy Fecó rákapott az italra, poharanként távolodtak el egymástól.
– Nem olyan nagy, de azért van – kezdett bele gondterhelten. – Szóval halaszthatatlan munkáim vannak újabban. Nagyon leterhel a főnök, szóval kénytelen vagyok hazahozni, pedig ismersz…
– Hát hogyne ismernélek, te olyat soha! – vágta rá örömittasan. Fecó már talán markában érezte a pénzt, így hogy megnyílt neki Jenő.
– No meg, itthon is mindig van mit tenni… már vágnom kell a fát télire, állandóan füvet nyírok, olyan gyorsan nő és tudod, Lenkécske azonnal szól, ha az udvar nem tipp-topp… – vallott tovább hazugságot hazugság után sorolva.
– Jaj, ismerős! Nálunk is sok gond volt ebből Mirával, de hát már nem szól. Nem szól nekem senki a fűért, semmiért se… – mondta elkeseredve. Persze, hogy elhagyta. Volt olyan hónap, hogy józanul se látta az asszony.
– Tudod bizony Fecókám! És akkor még ott van, hogy csöpög a csap két napja, meg kell, csináljam, be kell olajozzak két nyikorgó ajtót, kerítést is festenem kellene már, és a gyerekkel is kell tanulni még néha… – panaszkodott tovább már-már kedélyesen meglepődve saját profizmusán.
– A Csillácska! Hogy van? Mennyi idős már? – kíváncsiskodott Fecó lelkesen.
– Már tizenhárom, dacos kamasz, néha tényleg le kell vele ülni tanulni, nehogy elkanászodjon – válaszolta sűrűn bólogatva. Barátja ugyan nem látta, mert a telefon erre nem adott neki lehetőséget, de Jenő elégedett volt magával, hogy igazat is tud mondani. Ugyan nem ő ült le tanulni lányával, hanem a felesége, de azért majdnem teljesen valós volt legutóbbi felelete.
– Bár én is leülhetnék még a kis Zsanikámmal… de hát elvadította az anyja tőlem, tudod… – kesergett sírós hangon komája. Nem kellett elmarni tőle, szaladt magától is a kislány, úgy szégyellte az apját az ivás végett. És sokat veszekedett vele részegen, amit egy idő után nem bírt el lánya önérzete sem.
– Szóval nem kertelek, de időm szinte soha nincsen semmire – summázta Jenő.
– Megértelek – hümmentette barátja. – De hidd el, Lenke szót se szólna, ha egyik este eljönnél egy sörre, ő is látja, hogy mennyit dolgozol, nem bánná, érzem – biztatta csalafintán.
– Ó, dehogynem! – szaladt ki Jenő száján a hazug panasz. Már-már tökéletesnek mondott házassága városszerte híres volt. – Gondjaink vannak, nem tagadhatom… – suttogta.
– Ezt soha nem hittem volna – szörnyülködött Fecó. – Nagy a baj?
– Ne beszéljünk erről inkább Ferikém, sajog a szívem, de ez van – felelte megrendülten. Szerencsére nem látták egymást, mert barátjának azonnal feltűnt volna Jenő csillogó szempárja, amiben a derű könnyei ragyogtak. – Hidd el, mennék én, de mostanában összecsaptak a hullámok a fejem felett és egyszerűen nem tudom beosztani az időmet. A munka már itthon is betemet, a ház körül az a millió teendő, és a család… tudod, az a legfontosabb, azt a maradék kis időmet rájuk szánom, és még így is, látod… – magyarázta olyan átéléssel, hogy a végére magát is megsajnálta. Érezte, kicsit keserű lett a szája íze, pedig semmi oka nem volt rá.
– Hát Jenőkém, tudod, nekem nem könnyű az életem mostanában, de nem irigyellek… – szólalt meg kis hallgatás után Fecó. – Megértelek, tedd csak a dolgod, van neked elég, s ha majd egy kicsit csitulnak a hullámok, keress bizalommal! – toldotta meg vigasztalón.
– Jól van Feckókám, jól van! Köszönöm, hogy megértesz engem. Nem sokan vannak, akik belátják ezt, hidd el! Jó barátom vagy! – válaszolta majd elköszöntek egymástól.
Jenő letette a telefont. Még hosszú percekig érezte gyomrában azt a sürgető késztetést, ami akkor van, ha az embernek temérdek feladata adódik, és mihamarabb végeznie kell vele. Amikor rájött, hogy az égvilágon semmi teendője nincsen, kiment a konyhába, felbontott egy hideg sört, kiment a kertbe és elhevert a hintaágyban. Halaszthatatlan semmittenivalóját látva a család is követte példáját a kellemesen hűs nyári délutánban.
Kisznyér Ibolya: Mozaik
Üres csend ég vágyban,
nem kell nesz, sem hang,
vagyok magam
magamnak.
Lepkeszárnyon álmom
csapkod hangosan,
űzött szívem
zajt dobol.
Sziklafal leomlott,
el kell hordanom,
az út enyém,
hagyjatok.
Kemény János: Ilyenkor
Hagyjon csak békében csicsergő csengő,
mobil se zengjen gépmelódiát.
Ilyenkor még a tv sem kelendő.
A nemvárt vendég félő legkivált.
Kedvemveled kikapcsolódni megjő,
vonuljon távolabb a nagyvilág,
öleltünk, ráadásul telt a bendő,
a nyugvás vár ránk, széles kar, kitárt.
Álomba hullni lesz jó élvezettel,
tűnődve járni bűvös tájakon,
szövődni égbe napfényszálakon, –
szuszogva, egymást kulcsoló kezekkel.
Paplanba loppant most a végtelen,
miénk, mi máskor mind reménytelen.
Jószay Magdolna: Semmit tenni lenne néha jó…
Egész héten csak a feladatok,
egyik a másik után, elfáradok.
Hogy el ne felejtsem teendőim,
biztos a biztos: inkább listát írok.
Ahogy telnek a napok, kezem alatt
ég a munka, sose lesz talán vége…
ha egyszer e lista végig lesz pipálva,
végre csend lesz, és áldott jó béke!
Eljön a perc, és zsiborgó aggyal
eljött a várva várt, édes semmittevés,
most aztán senki hozzám ne szóljon,
ne kérjen, ne várjon, élethalál-kérdés
némi pihenés!
De nem nyughatom. Mert csöngetnek,
mert azonnal szól minden telefonom!
A vonalas, a mobil, jön drága jó barátnőm…
Istenem, tényleg soha nem lesz nyugtom.
Mondhatnám, hagyjatok most, ne zaklassatok.
Ám sajnos, gyárilag úgy lettem alkotva,
holtan is rendelkezésetekre állok…
a megfelelési kényszerrel megátkozva.
*
Egy apeva:
Ne
zavarj,
kérlek. Most,
hogy végre nincs
semmi teendőm.