A GONDOLATOKAT ÉBRESZTŐ ÁSVÁNY:
Kovács László (Kovycs59): A SZÉN vegyjele
Évmilliók nyugalmát
őrzi a Föld, nem adja
kincsét ingyen a bánya,
az üledék ereje
ráfekszik a roppanva
reccsenő gerendákra.
Mint a szorgos hangyaboly
él lent a tárna, fények
billegnek az Eocén*
korszaknak megszenesült
mély, sötét nyugalmában.
Élet van a bányában.
Fejlámpák fénye csillog
a fejtésnek szénfalán,
elindul a szénpatak
a szállítószalagnak
vonalán. A szén az a
bányászok szívének oly
kedves ásvány. A szénnek
nem szaga van, illata,
aki az életét lent
töltötte, az ismeri,
tudja, van neki íze,
van hangja és sóhaja.
Énekel és csilingel,
miközben dől, azalatt
szénszimfóniát játszik
a csákány éle alatt.
Hangjában ott van a gyász
is, az elhunyt pajtások
arca, ott van a bányász
kérges lelkének harca.
Másnak sötét kődarab,
de ki vele élte le
dolgos életét, annak
a szén volt a mindennap.
Amíg elkopik élete,
a Bányászhimnusz marad
a szent, s örök éneke.
Büszke rá, hogy ismeri
a szenet, és nemcsak azt
tudja, hogy ad meleget,
mert harcolt érte, vele
ő egykoron eleget.
Bár jóllehet, egy ásvány,
lehet róla alkotni
vegyjelet, de soha nem
írja így le. Ami van
még mögötte, a szívet,
a lelket, én így látom
az ásványt, a kenyeret:
A SZENET.
Kutasi Horváth Katalin: Módosulásaim
Grafitként tolnak-vonnak,
Hiába lehetnék gyémánt.
Elfogyok lassan,
Talán a papír
Megőriz valamit –
Mielőtt elmaszatolódna
Lényem,
Hisz éltem -,
Belőlem.
Energiáim fogynak.
Felemészti kohóm,
El-eltékozolt vágyam,
S bár keményedek már,
Nem lesz nagyobb
Fénytörésem,
Bár megfakul,
S elfogy egykori
Világosságom…
Mérgeket kötöttem
Újra és újra meg,
Míg én magam is
Ingerült lettem.
Nem tudok fúrni-vágni,
Talán csiszolni részben,
egy picikét formálni,
Alakítani azon,
Ki hagyja…
Én ellenállnék,
De tüzel engem is
Egyre a fájás,
Elfogy oxigénem,
Egyre magasabb a lázam
– Hát lázadj! -,
Egyre nagyobb a nyomás
– Nyomás! -,
Sújtólégrobbanás
Fenyeget folyton…
Ne tüzelj hát!
Dobó Georgina Canses: A szén
Urániában szenet ásnak a bányákban,
A messzi, távoli Pécs városában.
Ássák-e még, ki tudja?
Régi szokás volt. Bányáit, hegyeit ma
Csövesek lakják.
Forrás fakad belőlük, nem moha, dudva.
Régi szokás, hogy régen még a csöveseket is hagyták élni.
Diana Soto: Álruhában csillagok
Lassan szenesedik az ég alja.
Maszatolják a sűrű horizontot.
A Nap szétterül az égen, kiontott
Vérként fröccsen a fekete lapra.
Félrelökik a lefogyó Holdat.
Szénnel töltik üres krátereit.
Az éjszaka a fényét fenyegeti
Egyre, s messziről köszön a halottnak.
Fel-felpislantanak a csillagok,
Álruhában járkálnak közöttünk,
S szemükben égi fény andalog,
Melybe tekintve lassan felőrlünk.
Ám ők megölik az akaratot.
Éltek még? Lám, már búcsúznak tőlünk.
Holécziné Tóth Zsuzsa: A „Fekete Gyöngy”
Eszter elmélyülten olvasta a legújabb „Hírlevelet” a laptopján, miközben munkába igyekezett Esztergomból Budapestre vonattal. Egy nagy kozmetikai cégnél dolgozott, melynek legfőbb profilja a női szépségápolás volt. Hősnőnk értékesítőket képzett a svájci termékek eladásához, akik aztán Közép-Európa szerte vitték a termék jó hírét – igyekezve minél nagyobb piacot szerezni „szeretett” főnöküknek.
Szóval Eszter épp ott tartott az új termék, a „Fekete Gyöngy” termékismertetőjének az olvasásában, hogy „…az aktív szenet tartalmazó kezelés abszolút világújdonság a professzionális bőrápolásban, kivételes módon méregtelenít, kifejezetten a toxinokkal telt, szürke, megvastagodott és dehidratált bőrt kezeli, melynek új energiára van szüksége…”, amikor a vonat Dorognál fékezett. Pár perc múlva a fülkébe lépett egy hajlott hátú, ezer ránccal barázdált arcú, megtört tekintetű öreg néni, kinek viseltes ruháján és zsineggel összekötött kis kofferján látszott, hogy nagyon nehéz sorsa lehet. A néni szétnézett, és mély sóhajtással letette Eszterrel szemben az ülésre a bőröndöt:
– Ide ülhetek, kedves? Ez olyan jó közel van az ajtóhoz, nem kell sokat cipekednem.
A lány természetesen megengedte, sőt felajánlotta azt is, hogy felteszi a csomagot a tartóba, de ez ellen a néni hevesen tiltakozott:
– Befőtt van benne, kedves, még ki talál dőlni ott a magasban. Viszem a lányoméknak Pestre, nincs azoknak idejük ilyennel kínlódni, én meg szívesen elteszem – mondta, és igyekezett kényelmesen elhelyezkedni az ülésen.
Eszter megpróbált újra az imént olvasottakra koncentrálni: „..a bőr a kezelést követően azonnal finom tapintású, ragyogó, fiatalos és energiával teli lesz. A ráncok és pórusok kevésbé láthatóak, a bőr friss, természetesen szép, visszanyeri életerejét…” – majd felnézett az írásból, és tekintete a néni ráncos és májfoltos arcára tévedt, és önkéntelenül is elnevette magát, mert az jutott eszébe, amit édesapja mondott, mikor megtudta, mivel fog a lánya az új munkahelyén foglalkozni. Azt mondta, akkor hiszi el, hogy ezek a kencék érnek valamit, ha a falubéli Mariska néninek is kisimítja az arcát. Annak a Mariska néninek volt ilyen ráncos az arca, mint most az útitársáé, ezért nevetett.
A néni persze – aki közben elkezdett beszélni, és épp ott tartott a monológjában, hogy milyen nehéz élete volt az ő bányász urának, hogy beleette magát a bőrébe a szénpor, le se tudta esténként rendesen mosni magáról – félreértette a lány jókedvét, és ijedten kérdezte:
– Butaságot mondtam, kedves? Csak locsogok itt össze–vissza…
– Jaj, dehogy, aranyos néni! Csak azon nevettem, milyen ostobák vagyunk mi, nők, hogy még a szenet is magunkra kenjük a szépség kedvéért, csak jó sokért sózzák ránk a kozmetikusok!
Dél Tamás: Kristály
Mint vágatokban,
úgy ül meg e vonásokban
a századok pora.
Kiizzadt harmat
hűsíti tenyered
a falakat súrolva.
S csak a szem-fehér
villanása
számlálja a perceket
kifulladt padokon;
hol e zuhanás szele
sem tud átrohanni
e borús gondolatokon.
Ma még jobban hívogat
a beomlott tárna.
Talán feltárna
egy csillagot,
melytől fiam szeme
minden reggel felragyog.
A fenti írások itt letölthetők: http://poeta.hu/ingyen/GA04.pdf