Bölcselmélkedés 05.

A BÖLCSESSÉG, AMIRE REAGÁLUNK:

Hagyjátok a folyót természetes
medrében folyni: hadd legyen belőle tenger!
– A fiatalság lobogó lendülete nélkül
hogy érne emberré az ember?!
(Berda József)

  1. László Orsii – Fiatalság

Ha sosem csinálnánk őrültséget
mit mesélnénk majd az unokáknak?
Most az ideje az őrültségnek, s
hogy megváltsuk az egész világot :
Mert bölcs öreg is csak az lehet,
ki fiatalon megtehetett minden őrültséget.

  1. Kristófné Vidók Margit: Eszmélő értelem

Szárnyaló ifjúság csodákra vágyik,
a fellegek fölé repítik álmok,
reszketve bontja új, és új szirmait,
hajnali sóhajon emlékfoszlányok.

Viháncol, forrong a vére esztelen,
míg vad hullámokba teste visszahull,
elemek harca közt gyönge buborék,
a villódzó fényben vacogva lapul.

Hömpölyög, árad a meder már kicsi,
táguló szemén csillan a végtelen,
eszmélni kezd, és új utakra indul,
lázadó énje csendesül évekkel.

Ifjúi vágyak, varázsos ábrándok,
lüktető ritmusán a szív elmereng,
kellett a rajongás, a hit csodája,
a hajnal már messze; lassan este lesz.

  1. Kutasi Horváth Katalin: Hám nélkül

Ha úgy áradozol, hogy nem árasztod el tapasztalatom földjét,
Ha úgy dagad kebled, hogy nem apasztod el a lelkem,
Ha úgy vágtatsz el mellettem, hogy észreveszed elesettségem,
Ha úgy tartasz ki hited mellett, hogy az enyémet nem tiprod el,
Gyere akkor, ifjú, valósítsd meg álmod,
Ha eldobod hámod, teljes lesz világod!

  1. Klotz Mária: Sorsszerűség

Fiatalos lendület,
forrongó hevület,
kirobbanó ötletek,
újszerű képzetek,
világmegváltó hangulat,
önálló gondolat,
terveinken gyakran átestünk,
az égre szép képet festettünk,
életünk bebizonyította,
minden marad, ahogy
sorstragédiánk előírta.

  1. Mayer Zsó: Emberré érett

Világra jött, szépen cseperedett
Kisgyermekként játszott, kacagott
Anyja meleg ölében lelt biztonságot,
Fészke puhasága ölelte szeretettel.

Tanítói tudásra, jóra nevelték
Szellemének bő gyarapítására,
Néha megbotlott, felállt, szaladt
Egy jobb élet reménye felé.

A fiatalság tüze lobogott benne
A lángot lendület szította,
Emberré vált e világban?
Mint gyümölcs a fán ízessé érett!

  1. Horváth-Tóth Éva: Út a tengerig

Lobogó tüzek,
rózsaszín álmok,
izzó szerelmek,
levetett láncok,

vágtató éjek,
bársonyos mámor,
vakmerő hitek,
végtelen égbolt,

pattanó rügyek,
virágok nyílnak,
zajongó szívek,
kibomló szárnyak,

mint folyó lendül
ifjú a mának,
erővel feszül
fejjel a gátnak,

törtet és vágtat,
hömpölygő tajték,
bele a világba
mintha csak űznék.

Idővel lassul,
mossa a partot,
csendesen csordul,
s tudja a titkot,

hogy kellett a hév,
kellett az álom,
a tenger a cél,
s parton a lábnyom.

  1. Gáspár Klára: Szabályozás

Egy ideig hagytam szabad folyását,
de medréből többször kilépett.
Minden áradáskor erejéből vesztett.

A fiatalság lobogó lendületét
örvényként szippantotta be
a kudarc, és lehúzta a mélybe.

Nem volt ő gyenge, csak sebezhető,
szétrobbant csalódások repeszei
merész álmait betemetik.

Amint szabályozott medrében folyt,
tudta, sosem lesz belőle tenger,
de annak kékségét növeli pár cseppel.

  1. Holécziné Tóth Zsuzsa: Aki mer, az nyer

Aki elveiért, s igazáért harcolni nem mer,
Ebben a sorsjátszmában ő sohasem nyer.
Tanulj meg harcolni, s élni az életet,
Különben nem fogod érteni a lényeget.
Minden ember saját sorsának kovácsa,
Még ha kalapácsát nem is maga fogja.
Élj úgy, hogy tetteid soha meg ne bánd,
S hidd el: a világnak szüksége van rád!
“A fiatalság lobogó lendülete nélkül
Hogy érne emberré az ember?”
Hidd el: csak az nyer, ki kockáztatni is mer!
S ha eléred célod, gondolj majd azokra,
Akik elbuktak, mert nem hittek magukba.

  1. Márton Csilla: Kibontakozás

Az örök bölcsesség áthat életeket, tapasztalattal ihlet
és minden nemzetnek új rezgést nyújt át
a kibontakozás mezsdjéjén.
Lehetnek korlátok, addig míg összpontosításra tanítanak,
értéket keresve építheted fel az új eszmét,
hogy szökellve elhadd a mocsaras ragacsost,
a féltést és szülői intelmet, mely óvva kisér,
de közben titokban szurkol neked,
hogy a fiatalos lendülettel az ők álmait is megvalósítsd.
Hisz akkor már a felnőtté érés bizonyított
és büszkén hajladozik az érett kalász,
telt fejével megadva magát.
Már tudja, hogy a tenger a cseppek sokasága,
élete ereje és bátorsága a közösség valódi álma,
az egység megélésének családja.

  1. Varga Katalin: Korlátok nélkül

Berda József sorai ihlettek az írásra.
Bölcs szavai gondolataim átadására.
“Hagyjátok a folyót természetes medrében folyni.”
Megszívlelendő tanács, mert így a természetes.
Korlátok között nem működik a lét, mi nemes.
Lobogó, fiatalos lendület kell, így lehet.
Diszkrimináció nélküli már ez az élet.
Ölelni, szeretni, így élni, korlátok nélkül.
Szabadságba vetett hitünk biztosan megtérül.

  1. Kemény János: Vélekedés

Véleményem véltnek véltem, –
vélekedésem véletlen.
Hitem hitelesnek hittem, –
hívőjeként hiszékenyen.

Mottó:
Itt csak egy bizonyos,
az, ami tévedés.
József Attila

  1. Keczely Gaby: Tapasztalatcsere

Figyelem a fiatalok mohó lendületét. Sokszor áradó, mint a folyók.
Feleslegesen kitörnek medrükből s az idő múlásával csökken a lobbanás,
a bolondozás, a túlfűtöttség.
De számon kérhetjük őket? Hiszen ez a fejlődés maga!
Mi is előbb tanultunk, tapasztalatot gyűjtöttünk, idővel beértünk s vénségünkre váltunk bölcsekké.
Én szívesen cserélnék!

  1. Jószay Magdolna: Medrembe visszatérve

Soha nem vontam kétségbe, hogy káromra vált volna a zenetanulás.
A rendes általános mellett harmadiktól jártam a hatéves zenei általánosba szolfézsra, hegedűórákra, majd iskola-zenekari próbákra és fellépésekre. Ezzel együtt járt sok-sok gyakorlás, heti két-két óra mindegyik tárgyon való részvételre. Minden napra jutott valami plusz a délutánokra. Tudniillik akkor még szombaton is volt tanítás, nem volt ritka, hogy szombat délután valamelyik zenei óra is befigyelt még iskola után…
Persze, hogy nem vontam kétségbe, mennyire hasznos ez, hiszen amúgy meg érdekelt.
Keresztanyámnak köszönhető az egész, aki felfigyelt az állítólag kristálytiszta hallásomra, mikor még csak selypítve beszéltem, de már tökéletesen visszaadtam a rádióban hallott dalokat akkor, amikor azt gondoltam, senki nem hall. Egyből beszerzett egy elsős énekkönyvet, vett kottafüzetet, s tanítgatott erre-arra.
Élveztem, hogy már nagycsoportos óvodás korban tudtam szolmizálni és ritmust olvasni, de mindig engem fogtak be, úgymond, szólót énekelni is – no, ettől azért már annyira nem voltam boldog. A legtöbb, zeneileg nem érdekelt ember nyilvánvalóan nem tud szolmizálni, ezt az alapiskolai énekórákon nem teszik kötelezővé; én már tudtam harmadikos koromtól. Negyediktől blattolni is kiválóan sikerült, akár énekileg, akár hegedűn.
Értékeltem az elismeréseket, a hat év alatt sok oklevelet begyűjtöttem, mert folyton voltak versenyek. A szerepléseknél hazudnék, ha azt mondanám, nem voltam boldog a tapsos sikerek alkalmával, viszont leginkább a megkönnyebbülés dominált belül, hogy “vége, megúsztam bukta nélkül”.
Azért mindezektől függetlenül észrevettem, hogy a normál iskola mellett elég sok ez nekem. Az általánosba gyalog jártam, másfél megállónyira tőlünk, de a zeneiskola a belvárosban volt. Sokszor rohantam egyik helyről a másikra…
Már elég kiskoromtól busszal jártam be egyedül a zeneiskolába. Általános iskola negyedik osztályától megyén belüli települések kultúrházaiban léptünk fel az iskolai szimfonikus zenekarral. Sose felejtem el, mit bejártunk zsabós fehér blúzért anyámmal, mert a fellépésekre ezt kellett beszerezni…
Ám, ahogy növögettem, egyre inkább tudtam, hogy én talán mégsem ezt a pályát szeretném.
Eleinte csak éreztem, később már meg is tudtam magyarázni. Ami biztos: szerepelni nem szeretek. Ezt sok évtized elmúltával is elmondhatom. Mikor kiálltam a növendék-hangversenyeken szerepelni, utólag elmondták a többiek, hogy azon szórakoztak, mennyire rezeg a ruhám körülöttem, a nadrágom is “reszketett”. A húrokon az ujjak vibrátójával alapból semmi gond nem volt… Nemcsak a hegedűre, az éneklésre is vonatkozott ez. Nem és nem bírtam megszokni és megkedvelni a szereplést.
A zenekarban, énekkarban nem volt ezzel semmi gond. Akkor sokan voltunk, ülve játszottunk; vagy az énekkarban több sorban álltunk, tehát nem rám figyeltek az emberek, nem csak én voltam a hunyó. Más volt, csapatmunka. Azokat külön élveztem.
Na de akkor mi lehetnék? Valami derék, jó hegedűtanár?
És akkor már, nagylánykorban éreztem, hogy nem szeretném egész életemben hordozni a hegedűt úgy, mint valami elválaszthatatlan testrészt. Nem, nem akarok tanár lenni. Sem hegedű-, sem szolfézs-, sem ének-, sem semmilyen más tanár. Az is szereplés, és én belepusztulok a szereplésbe. Tökéletes munkát tudnék végezni háttérből is, ha olyan az a munka!
Tudtam, hogy esetleg harc lesz szüleimmel. Ők befektettek ebbe, mivelhogy “tehetséges a gyerek”, meg ilyenek. De lelkiismeretes voltam, és a tisztesség kedvéért nyilván azért a zenei hatosztályost be illett fejeznem.
Mikor nyolcadikban be kellett adni a jelentkezéseket középiskolákba, oké, még bejelöltem a zenei szakközépet elsőre. És mellé még kettőt: egy sima, titkon áhított gimnáziumot nyelvszakkal, meg egy szakközepet a biztonság kedvéért…
A zenei szakközépben három felvételi volt! Az elsőre elmentem. Nem sikerült rosszul, főleg a szolfézs, az összhangzattan, a blattolás lett jó, valamint a duettben szereplés. Az egyéni szereplésekkel jómagam nem voltam túlzottan elégedett, ám mindenesetre mehettem volna a következő felvételire.
Ám ekkor otthon már kiöntöttem a szívem. Ugyanis megjött a gimiből a levél: felvételi (és csont) nélkül felvettek! És én annyira szerettem volna a választott gimnáziumba menni! Úgy éreztem, sokkal szabadabb lehetnék. Nem születtem erre a zenei pályára, bizonyítja az is, hogy eléggé kínszenvedés volt a napi gyakorlás, ha kellett, ha nem! S ezt ők is tudták, mert sokszor bizony noszogtatni kellett… Más ment a játszótérre, ment a barátnőivel bárhova, én meg hegedültem otthon néhány órácskát, majd tanultam a normál iskolára…
Anyámék lemondóan konstatálták a tényeket, de várakozáson felül viszonyultak érzéseimhez.
“Ha ennyire nem akarja, nem kötelezhetjük. Hadd csinálja, amit akar! Menjen a gimnáziumba. Majd meglátjuk…”
Így aztán nagy boldogsággal töltött el, hogy bár a 6 osztályos zeneiről is külön bizonyítványom van, mert befejeztem, egyszerre a sima 8 általánossal; de utána mehettem kedvenc, kinézett gimnáziumomba…
Nem tudom, mi lehetett volna velem vagy belőlem, ha maradok a zenénél. Talán jobb lehetett volna nekem, de talán mégsem. Mert az mai napig megmaradt, hogy ájulófélben vagyok bármiféle szereplésnél. Én így háttérben szeretek dolgozni, tenni… Tehát nem lett volna jó.
Saját medremben hagytak folyni tovább, még akkor is, ha tenger így sem lett belőlem.
De örülök, mert humán érdeklődésem folytán olyan munkám lehetett, amelyet mindig is szerettem volna…

  1. Kisznyér Ibolya: Öregedés keserve

Hiúságnak fáj a hervadás, a hulló szirom,
gyűrötten hull alá, tükörben tört önbizalom,
szánó tekintetek szúrják égőn önérzetét,
kínos helyzetek tiporják őszülő életkedvét.

Végletek között csaponganak felfogások,
új nemzedéknek feleslegesek a vének,
a technika, hiszik, megold majd mindent,
sokan feledik, az idő nem ismer kegyelmet.

Fiatalság szép pillangója tova röppent,
mikor felismerte, hogy mit is jelent,
már emlékké váltan, kincsként elszelelt,
lenyomatát otthagyva testben, lélekben.

A bölcsesség lassan érik, mint szőlőtőkén
a fürtök, a dombokon, nyárvégi napsütésben,
gondoskodó türelem érleli italát, hordóban,
idős is tanulja, hisz először éli ezt, korban.

Ám, mikor összerogy küzdelmeiből felépített
vára, illúzióvá az értelmes tettek, a hasznos lét,
felismeri, ősei hibáit ismételgette, így vétett,
magánya, csontjaiban fájón üti lélekharangját.

Látja a kínzó összefüggéseket, s tisztán önmagát,
ok és okozat törvényét, mely vissza és előre vezet,
fiatalsága, lelkesedése, álma, célokat ajándékozott,
most aratja termését, lényének magja mit őrzött.