- Kristófné Vidók Margit: Én nem tudom…
Én nem tudom milyen lett volna
veled megöregedni,
talán kissé botorkálva
ölelnénk egymást, lennék
a támaszod hűvös estéken,
kéz- a kézben merengenénk
megannyi emléken.
Én nem tudom milyen lett volna…
átsétálni veled őszből a télbe,
csókkal simítani fáradt szemedet,
érezni féltő pillantásod,
látni pára-csillag könnyedet
mint hull remegő, beteg kezemre,
és te csókot lehelsz rá
puhát, meleget.
Tudod nagyon szerettem volna
veled megöregedni,
görbe háttal is azt hinni
délcegen járok, felkérni
tégedet egy táncra,
őszülő fejjel az ifjút játszva.
Igen, jó lett volna
együtt hallgatni a csendet,
fakuló fényben látni, mint ragyogsz,
a múló idő szőtt arcodra
finom redőket, teljessé téve
a tökéleteset.
Eltűnődöm mi az igaz szerelem,
mikor egymással vagyunk, egymásért,
hibáinkon együtt nevetünk,
örök üdének látjuk a másikat
és mindent megszépít a szeretet.
Tűnődöm; lelkünk összeforrt,
és dobbanó szívem dallamán,
szeretlek időn és téren át.
- Kalocsa Zsuzsa: Öregkori szeretet
Már szemüvegen át nézem az arcod,
még most is olyan gyönyörűnek látom.
Remegve érintjük meg egymás kezét
könnycsepp borítja be mindkettőnk szemét.
Halvány ajakadnak’ szerény mosolyát,
s, a szemednek fátyolos ragyogását
látom a hulló levél hervadásban,
mely ott maradt a nyári fénysugárban.
Égi ajándék amit adtál nekem,
kérdezed mit? Sajnos elfelejtettem.
A múlt emlékei még visszajárnak,
hálát adunk, hogy még vagyunk egymásnak!
Öreg testben a szív fiatal marad,
ezért az élet sok szépet visszad.
Két remegő kar ölel boldogan,
örökké együtt a jóban és rosszban!
- Kutasi Horváth Katalin: Levél repül a magasba
Oly kedvesen tudtad szólítani: Mamuska! Négy évvel volt fiatalabb nálad – igaz, azóta utolért –, s anyád helyett anyád volt mindig is. Több mint hat évtized kötött hozzá, s tényleg csak az a kikerülhetetlen, vén kaszás tudott elválasztani benneteket, talán te fented ennek a félelmetes szerszámnak az élét is… Szerettél sarlózni…
Megőszült, megritkult hajad az utóbbi időben, s ő mégis feketének és sűrűnek látta. Megelevenedett benne az a pár hullám is, amit zuhanyzás után fodroztál bele ujjaiddal, amit aztán fésűddel gondosan eligazítottál.
Őrzött egy múltbéli képet rólad, s mikor rád nézett, azt vetítette rád mindannyiszor!
Türelemmel silabizálja egykori leveleid – nehézkesen formált betűivel újra megválaszolná egykori kérdéseid, de fogy az elem a nagyítóban, és le-lecsukódik már az is, ami az üveg alatt rezdül…
- Dobrosi Andrea: Kik öregszenek
Rottyadt és megereszkedett,
amott meg minden csak rezeg,
de a szerelem, ha kitart –
szereti, kik öregszenek.
Nem számít májfolt se szemölcs,
a ráncok szinte hangjegyek,
mert a szerelem, ha kitart –
szereti, kik öregszenek.
Pedig a fülcimpa nagyobb,
hasa domborúran henceg
a szerelem mégis kitart –
szereti, kik öregszenek.
Ezért sose törődj azzal,
az a “később” milyen lehet,
a szerelem, hogy ha kitart –
szereti, kik öregszenek.
- Horváth-Tóth Éva: Szótlanul
Tudod, annyiszor elképzeltem,
hogy amikor mi ketten öregek,
ráncosak, reszketők és nagyon
feledékenyek leszünk,
a kis verandánkon ülünk
egy hófehérre mázolt padon,
és elmerengve nézünk
az égre, közben ölel minket
az alkonyat, vállainkon
puha szárnyát lebbenti a csend,
aztán mondanék valamit,
de mire rád nézek, elfelejtem
vagy lehet, hogy éppen te
beszélsz és a mondat végét
be sem fejezed.
Egymásra sandítunk,
elfojtunk egy kuncogást,
és legyintünk, mint máskor.
Inkább kortyolunk a teából,
bort már úgysem iszunk rég,
közelebb bújunk a másikhoz,
testünk minden porcikája
egy-egy összeillő darab,
hisz’ egymáshoz idomult
az összes domborulat,
és a szeszélyes természet
bár szabdalta, foldozta is
a lélek-gyolcsokat, azokkal
szótlanul simítunk egy
mosolyt a másik arcára,
úgy várjuk a holnapokat.
Ugyan feled az agy szavakat,
neveket, idő-szeleteket,
de a szeretet a szívből ered
és mindig összekulcsolja
majd a kezeinket.
- Takács László: Ha egyszer
Ha egyszer majd megöregszel,
s álomra hajtod megőszült fejed,
lesz-e, ki homlokodra csókot ad,
s füledbe súgja, hogy szeret?
Lesz-e, ki ott van, ha rosszat álmodol,
s nyugtat, hogy “semmi baj, szívem”,
majd karjával gyengéden átölel,
s tudod, most nem bánthat senki sem.
Ha egyszer majd megöregszel,
lesz-e, ki kezével simítja két kezed?
S bár remegő karja néha ingatag,
de nincs ennél jobb mindenekfelett.
Lesz-e, ki arcodra mosolyt varázsol,
ha néha könnyet ejt bánatos szemed?
Hisz álmotok már ugyanaz marad,
s együtt szálltok a csillagok felett.
Ha egyszer majd megöregszel,
lesz-e, ki örökkön melletted marad?
És ha éppen úgy tartja kedvetek,
átsétáltok majd a szivárvány alatt.
Lesz-e, ki dolgos, öreg kezével
elsimítja majd ráncos homlokod?
Szemedbe nézve azt sugallja,
te vagy, kiről mindig álmodott.
Ha egyszer majd megöregszel,
és a világnak sajnos vége lesz,
lesz-e majd nyíló virágotok,
mely örökkön ott virít sírotok felett.
7. Gáspár Klára: Gyémántlakodalom
- – Gyere, nézd meg, milyen csinos anyád!
Felvette azt a divatos kék ruhát.
A fodrász is varázsolt neki szép frizurát.
Erre az alkalomra, nagyon kicsinosította magát. - – Ilyenkor olyan kellemes apád illata,
ha borotválkozás után ezt az arcszeszt használja.
És nézd csak, milyen szépen csillog ezüstös haja!
Nagyon készült erre a napra!
Öcsém büszkén lépked anyuval a karján,
én lassan vezetem botos édesapám.
A feltett kérdésre csillogó szemmel mondanak ők „igent”
Minden pocakot, ráncot legyőz a szeretet,
ahogy ünneplik a családdal, barátokkal az eltelt hatvan évet.
8. Dobó Georgina: Szerelmesen
Mikor még csak a rózsaszín felhőt látod,
Semmi mást, még nem tudhatod,
Mi vár Rád: Szenvedés, vagy örök nász,
Egy ködös, örömittas, boldog tánc.
Jó lenne megöregedni veled, nem
Látni közben egymás ráncait, csak büszke
Mosolyát, vakon haladni együtt hullámzó
Életünkön: nem hallva soha rossz szót.
Repülnénk tengereken át a vad viharban,
Miközben nem látnánk szivárványt ma.
Csak a nyomort, kínzó fogcsikorgatást.
Régen, fogtam volna kezed mindenen át.
Régen:
Hűségem eskü volt és akarat, sírig tartó
Szavazat, örök voks, mit eldobott a vállalkozó.
Melyet elhagytak oly sokan. Döntésem,
Hogy kelletek, kellettetek volna nekem.
Mára rögeszmék vagytok, kikkel sírba
Menni összefonódva nem szabad.
Noha szívem nagy, fogytán van ereje.
Zabolátlan, nem tud ígérni semmit sem.
Hittem rám hagyott örökségemben,
Melyben felnőttem. Választasz egyet,
És vele barangolsz minden ösvényeken.
A kor szellemének azonban nem ez kell.
Vedd el, dobd el. Keress másikat!
Még mindig látom bús barna szemedet!
Nekem csak ennyi maradt,
És egy borús végakarat.
9. Jószay Magdolna: Együtt megöregedni
“Akik együtt öregszenek meg, nem látják a ráncokat, a pocakot. A szerelem nagyon összetett valami… bizonyosan megszokás is.” (Pierre Renoir)
Elsősorban szüleim példája jut eszembe erről az idézetről, hiszen az ő több évtizedes kapcsolatuk által igazoltnak látom azt.
Szép emberpárt alkottak. Gyerekkoromban is láttam ezt (de persze nyilván minden gyerek így látja); ám később, a rajzhoz kapcsolódó és nélkülözhetetlen anatómiai arányérzékekkel megáldva is csendben, elfogulatlanul tudtam megállapítani, hogy mindenféle szempontot figyelembe véve, abszolút kritikusan nézve is mindenük “helyén volt”.
Számomra ez természetesnek tűnt, hiszen mindig is így láttam őket fiatal felnőtt koromig. Már érettségizőben voltam, mikor osztálytársaim, ismerőseim, barátaim is mind elismerően nyilatkoztak róluk, hogy azonkívül, hogy tök jó fejek, és bár ugye, már “nem a mi korosztályunk, mégis milyen jól néznek ki!”
Aztán később, ahogy a természet rendje bárkinél megköveteli – kinél előbb, kinél később -, azért már kezdett látszani a kor. Egyre inkább. Jöttek betegségek, műtétek is, azok sem múltak el nyomtalanul.
A régi fotókkal összehasonlítva bizony néha már fájdalom szorította össze szívemet. Hát ez is eljött? Tényleg öregszenek ők is…?
Őszülés… Apámnak a haláláig szép, hullámos, dús haja már pár évvel negyven fölött majdnem tiszta fehér lett… De ettől még szálegyenes, magas, jó fizikumú férfi volt. Jóval később fogtam fel az ő korabeli szomszédasszonyok véletlenül meghallott, időben elharapott, enyhén pajzán, némileg sóvár célzásait vele kapcsolatban…
A dolgos mindennapok előbb apróbb ráncokat, majd barázdákat kezdtek szaporítani rajtuk is. És hát kilók is jöttek, bár kövérek soha nem lettek, de jött az úszógumi, a pocak is hamarosan.
Ettől függetlenül semmikor nem láttam, hogy ezen külsőségek változása miatt egy cseppet is eltávolodtak volna egymástól. Olyan természetes volt ez számukra, mint az, hogy az egy után a kettő következik! Meg is szokhatták már, hiszen mindezek nem két perc alatt következnek be, hanem évek, évtizedek alatt.
Ha szó esett bármiféle évődés testi változásról, öregedésről, akkor az is viccesen, kedvesen történt. Arcukon mosollyal, nem feszengve fogadták el továbbra is úgy egymást, mintha mindig is ilyenek lettek volna.
Ősz haj? Pocak, visszerek, ráncok? Ők nem látták ezt a másikon. Annyira biztosan nem, hogy nemtetszés tárgya legyen. Velejárójuk volt, az együtt megélt, nem könnyű évek tanúságai. Ha perlekedés, vita volt köztük, azoknak soha nem volt közük az öregedés tényeihez.
Többet ért a szeretet, a törődés, a megbecsülés, a családi egység, a közös előrehaladás; anyám kiváló főztje, munkája mellett a család, háztartás erőn felüli ellátása, és többet ért saját munkája mellett apámnak az a szuper tulajdonsága, hogy gyakorlatilag ezermester volt, bármit meg tudott csinálni a szakmáján kívül is. S még egy, ami miatt nem számítottak az öregedés külső jelei és megkönnyítette az életet: a humor. Bármilyen nehezek is voltak a körülmények, mindig tudtak nevetni, viccelődni.
Szívből kívánom minél több párnak, hogy egymást így tudják elfogadni, megbecsülni nem csak fiatalon, hanem ameddig a Sors megengedi, hogy az életet együtt élhessék…
10. Kisznyér Ibolya: Mesés valóság
Mese szárnyán szálló gyermek,
hiszi a szerelem örök,
a sárkány, az akadály a mese,
a kék madár ott lesz vele.
Felnő, keres, cserél, kutat,
türelmetlen, vár királyfit,
talál sárkányt, lel akadályt,
sorsra hagyja, álmot sirat.
Ősz hajszála csillan lassan,
lát együtt idős párokat,
élnek meghitt kapcsolatban,
vél szerencsét, más okokat.
Titok lehet, tudatosság,
szívükben a szeretet ég,
varázsoltak, csiszolódtak,
igaz szerelmesek voltak.