01. Szabó Eszter Helka: Sümegi kirándulás
emlékeztél milyen vidáman sétáltunk azon a széles úton
fehér kövekkel szórták föl ragyogott fenn a vár ránk nevetett
zászlók lengtek a bástyákon reneszánsz várjátékok voltak
többet fizettünk cseppet sem bántuk gyorsan elintézted
a várudvar most fagyott tőlem egyre messzebb lesz már
az idő kérlelhetetlen spiráljában siklik arcod kedvessége
02. Petres Katalin: Józanodás
Arcomra ugyan emlékeztél
nevem után kutakodva
fagyott elméd zugaiban.
Vidáman méregettelek
a tágas váróteremben.
Szép napjaink voltak
hajdan fenn a fellegekben.
Felderült mosolyod kedvessége,
megszólítottál végre –
egy idegen néven….
Intett a szép emlék:
tovaszállt a messzeségbe.
03. Kutasi Horváth Katalin: Valahol júliusban…
Nincsenek válaszok, csakis miértek.
Elrontott életek, elhajigált vértek.
Az együttérző szem melegsége
Lehetne lelked elesége.
Emlékszel, hogy dübörgött,
Morajlott a víz?
Eltelt már öt év.
Ne mondd, hogy tíz!
Fenn a magasban
Menedékház meredt,
Hogy felértünk végre,
A könnyem eleredt.
Széles mosollyal
Simítottad arcom,
Vitézül kiálltam,
Megvívtam a harcom.
Vidáman indultunk,
Nem számoltunk bajjal,
Hólabdaként pattogó,
Ránk zúduló jajjal…
Már-már csaknem fagyott,
Fülünket jég verte,
Kétségek közt hagyott,
De az ember kiheverte.
Most is riadtságot
Tükröz még a szemünk.
Az az idő elmúlt.
Felderül jelenünk?
04. Soós Katalin: Ellen-Tét 5
Még hogy nincsenek csodák! Sokszor a másik kedvessége váratlanul érkezik. A minap egy kis doboz akadt a kezembe régi diafilmekkel. Rögtön eszembe jutottál, amikor széles mosollyal adtad át anno. Nem létezik– mondtam meglátva egy kockán a fagyott Városligeti tavat, ahogy vidáman korcsolyázunk körbe-körbe. Köszönöm.
05. Mukli Ágnes: Naparany
Gondoltál rám talán
holt tenger holt taván,
tűnődve gondtalan
unos és untalan.
Gondoltál rám talán
tébolyult éjszakán,
voltak és nincsenek,
lázálmuk elveszett.
Gondoltál rám talán,
csengettyűk dallamán,
irgalma fergeteg,
megérint, s ellebeg.
Gondoltál rám talán,
fagyott a láthatár,
nagy folyók befagynak,
medrükben maradnak…
Gondolj majd néha rám,
fent ezer csillag vár,
perzselő szavakban
égető Naparany.
06. Mitiner Mária: Emlékszel?
Emlékszel még? Kérdeztem vidáman,
réges-rég, ott, abban a kisházban.
Körülöttünk senki, csak Te meg Én,
fenn a hegyen, az erdő közepén.
Harmincöt éve vagy régebben tán,
amikor egy pajkos, kócos kislány
kipirult arccal bekopogtatott,
s dermedt szívembe parazsat lopott.
Eltévedtél a hó lepte bércen,
gondoltad, mosolyoddal beérem.
Szemed melegsége megigézett,
váratlanul jött hozzám a végzet.
Nem történt semmi, röpke csók talán,
mely nyomot perzselt a hó paplanán.
Most újra itt állsz, nincsenek szavak,
Kacajod száll, rügyező fák alatt.
Annyi, annyi év, tél és tavasz után,
nem érem már be mosolyoddal csupán.
Termetes karommal ölellek némán,
csókban forrjunk össze, s bízd magad énrám.
07. Holécziné Zsuzsa: Betty szerencséje
Még azt mondják nincsenek véletlenek! Húsz évesen költöztem Hollandiába szerencsét próbálni. Nos nekem szerencsém lett – nemcsak a munkában, hanem a szerelemben is, mert az első komolyabb kapcsolatom alatt teherbe estem, és boldogan vártam az én kis Lisámat – aki sajnos egy terhességi mérgezés miatt mindössze 610 grammal született. Hónapokon át aggódás volt az életünk – hiszen azidőtájt még nem nagyon voltak képesek ilyen pici babát megmenteni. Szerencsések voltunk, a kislányunk megmenekült, és nem egészen másfél év alatta teljesen utolérte kortársait – viszont ez idő alatt a házasságunk megromlott: hibába igyekeztem vele is törődni, hiába volt az otthon melegsége, a párom mellőzöttnek érezte magát, és máshol keresett vigaszt. Szerencsére normális maradta a kapcsolatunk, Lisával azóta is törődik – de én újra magányos lettem.
Szociális munkásként dolgoztam, de egyedül eltartani a pici babát és fizetni a házbérletet nem volt egyszerű, így hétvégeken másodállásban recepciós lettem egy nagy holland szállodában. Ebben a szállodában gyakran voltak különféle kongresszusok, és jó néhány arc már ismerős volt azok közül, akik előadást tartani visszajártak. Különösen az egyik férfi volt mindig kedves, ha meglátta, hogy én vagyok a pultnál, mindig széles mosollyal az arcán lépett be a forgóajtón, és vidáman köszöntött. Jólesett a kedvessége, hiszen a legtöbb ember csak a kiszolgáló személyzetet látja bennünk, nem az embert.
Néha beszélgettünk, egyszer még egy kávéra is meghívott – emlékszem: akkor meséltem neki Lisáról, ő pedig a feleségéről, és arról, hogy sajnos Laura beteges, ezért nem is született gyermekük. Akkor mondta, hogy „tudod, azt mondják: egyszer lenn és egyszer fenn – mindenben nem lehet az ember szerencsés. Látod, neked van egy szép lányod, nekem meg sok szép szakmai sikerem, de gyerek nélkül nem teljes az életem ”.
Eltelt vagy két hónap, amíg nem láttam. Épp gondoltam, talán más munkát talált, vagy elköltöztek, de aztán egyik szombat reggel megjelent. Nagyon soványnak és megtörtnek tűnt, most nem mosolygott a szeme, és nem köszöntött kedvesen. Csak átvette a kulcsot, és ment föl a negyedik emeletre, ahol az előadást szokták tartani. Már vagy tíz perce volt, hogy elment, amikor észrevettem, hogy a kisebbik táskáját a földön felejtette a recepciós pult előtt. Megkértem Annát, vegye át a pultomat pár percre, én felviszem a táskát az előadóterembe, hátha szüksége lesz rá az előadás közben. Peter egyedül volt az előadóteremben, állt az ablaknál háttal a bejáratnak, és nekem úgy tűnt, hogy a könnyeit törölgeti. Nem tévedtem. Nagy nehezen elmondta, hogy a felesége rákos volt, és pár nappal ezelőtt – nem egészen két hónappal az agysorvadás diagnosztizálása után – meghalt. Felajánlottam, hogy ha tudok valamit érte tenni, vagy ha a háztartásban szüksége lenne segítségre, szívesen elvállalom. Megköszönte, én pedig visszasiettem a pultomhoz.
Két nap múlva – amikor a konferencia után jött a kulcsot leadni – már nem dolgoztam, de elkérte Annától a telefonszámomat, és felhívott, hogy gondolkodott az ajánlatomon, és talán én lennék az egyetlen ember, amit most el tudna viselni maga körül, így ha komolyan gondoltam az ajánlatomat, hagyjam itt a másodállásomat és legyek az ő bejárónője. Eleinte elég fagyos volt a hangulat, csak végeztem a dolgomat, de beszélgetni, tréfálkozni nem mertem vele. A munkaadóm volt, aki csendesen járt kelt a lakásban, és udvariasan megköszönte, ha a takarítás után még egy egyszerűbb vacsorát is összeütöttem neki. Legalább négy – öt hónap telt el így, amikor egyszer megszólított, hogy ha estére szabaddá tudnám tenni magamat, szívesen elhívna vacsorázni, mert szeretne már kimozdulni, de egyedül nincs kedve. Meglepődtem, de szívesen elfogadtam a meghívást. Vacsora közben az életükről és a munkájáról mesélt, és én is a miénkről Lisával. Kellemesen elbeszélgettünk. Ezt követően gyakran hívott vacsorázni vagy színházba, és a sokadik ilyen közös vacsorán váratlanul megkérte a kezemet – én pedig kikosaraztam. De azt mondta, ha kell, százszor is meg fog kérni – mert bízik enne, hogy előbb – utóbb igent mondok.
Hazamentem, leültem Lisával megbeszélni, hogy mit szólna, ha megváltozna az életünk, és ezután a belvárosban élnénk hármasban, de azért az apukáját is láthatná, mert Peter tudja, hogy Stefan nagyon szereti őt, nem akar apja helyett apja lenni – csak a jó barátja. A kislánynak felcsillant a szeme: igazi család leszünk? Bizonyára arra gondolt, ezután mi is tudunk majd nyaralni, meg síelni menni mint az osztálytársai – akik folyton arról csevegtek hol járt a család az iskolai szünetben, és hová készülnek éppen. Elég nagy volt már ahhoz, hogy megértse: szükségem van egy társra, és tudta: megbízhat bennem, mert csak olyan emberhez kötném az életemet, aki őt is elfogadja.
Így hát amikor Peter néhány hét múlva itthon keresett fel két csodás virágcsokorral, és Lisától is megkérte a kezemet, már nem utasítottam vissza. Csodás esküvőnk volt, és nagyon boldogan utaztunk el nászútra, a Kanári szigetekre. Peter nem akarta, hogy Lisát másra bízzuk, ezért édesanyám számra is vásárolt repülőjegyet, és amíg mi együtt andalogtunk a tengerparton, a lányom az anyukámmal járta a vidámparkot meg a botanikus kerteket. Azóta is többször elutazunk évente különböző országokba, és Lisa már el is határozta, hogy ő idegenvezető lesz, mert az utazást a világon mindennél jobban szereti.
08. Dezső Ilona Anna: Ezt a levelet írom
ezt a levelet írom ma;
már nem félek nélküled…
a szomorúság, mint őskövület elhagyott,
társai nincsenek, biztonságban vagyok.
mosolyom melegsége is belőlem ered,
gondolatom is bennem… velem…
nagyszerű az irányítás,
jó időben jó helyen.
elegánsan tekintek jövőmre;
vágyom az embert; a jót, a gonoszt…
picit csalok, szándékosan, akarva,
próbatételeimben.
eszedbe jutottam azóta?
vétek iránti vágyam nagy,
de le fogom küzdeni,
esővel mosatom tisztára emlékeimet.
adj Uram virágot kezembe,
hadd pihenjek meg széles tenyeredben!
hadd szeressek egyszerűen;
mint fa mielőtt hamuvá válna,
puritán módon, mint fenn a felhő,
mielőtt megölik lehulló vízcseppjei,
vagy, mint elfelejtett szerető
ki már a holdat sem tekinti magáénak.
a végkimenet nem számít!
vöröslő koszorúfonatfejemben
szabad vagyok és nagyon boldog…
bár tekintetem tükrözi fagyott világom,
mikor még megismerni akartam;
buján… suttogó démonként…
hitben járó angyali mosollyal arcomon,
vidáman csalva a gyönyört magamban.
szerelmem rég elsüllyedt sziget.
alatta szétgurult gyöngyként éveim,
sorsom vállamon pihen…
baloldalra ejtve megtámasztom,
mint szivárvány a földet.
jó lenne, ha bátorságom is vele nőne!
ajtóm nyitva, múltam kint felejtve
sivár medencébe hulló ambróziaszirom.
ezt a levelet írom…
a szél panaszaimat siratja,
s vele együtt magamat is elsiratom.
09. Ságiné Szűcs Klára Mária: Úton hozzád
Végre szombat van, nincsenek óráim a főiskolán. Megyek hozzád, rohanok a buszhoz, s ha megérkezem, te a városodban várni fogsz. Megígérted. Két hete nem láttalak, s ez már elviselhetetlen lassan a számomra. Napok óta arról álmodom, hogy együtt töltjük a hétvégét, nálad vagy nálam, mindegy, csak együtt. Annyi mindent kell megbeszélnünk. Bár mindennap küldtél gyönyörű levelet, de az mégsem te vagy, nem lehet átölelni, nem tudok hozzábújni, nincs melegsége, kedvessége, csak papír.
A busz száguld a széles úton, de én úgy érzem, hogy csak vánszorog. Pár kilométer még, s ott leszel a megállóban. Vidáman készülődöm a leszálláshoz, mindjárt átölelhetlek, s a legboldogabb ember leszek a világon.
De… a mosoly az arcomra fagyott. Nem látlak, nem talállak. Hol vagy? Nem emlékeztél arra, hogy megígérted, ez a hétvége a miénk? Mi történhetett? – ezen gondolkodom. Döntenem kell. Már nem tehetek mást, sírva és csalódottan fenn maradok az autóbuszon, s tovább, hazautazom.
10. Varga Katalin: Emlék
Emlékeim nem csak szép álmaimban voltak..
Szavaid kedvessége ,mint vándor kóboroltak.
Rám gondoltál, s én tudtam ,már, örökké szeretlek.
Széles e világban szebbre, jobbra nem lelhetek.
Úgy gondoltam, együttlétünk fent repül az égben.
Meleg karod ölelését, jeges szél ne érje.
Szerelmünk éljük vidáman, egymást átölelve.