01. Szabó Eszter Helka: Újra hétfő
Halott tó sötétsége uralja ébredésemet.
Hálátlan nap vár. Vesztve menekülök.
Miért, mikor a csata még el sem kezdődött?
Remény éles lézerfénye vágja ketté a megszokást.
Imádnám a pókhálós reggelen felülemelkedő
Jedi lovagot! Emberszagot érzek.
02. Kutasi Horváth Katalin: Megkeresném a messzét
Szeretném körbesétálni újra a Feneketlen-tavat, de a múltbelit; és nem a mostani, hanem az egykori kacsákat felriasztva a nádasban, hol még nem fürdőznek sörösdobozok; s az élettelennek tűnő teknősöket kizökkenteni nyugalmukból, fölényeskedő szoborpózukból, s valahogy a vízbe kergetni valamennyi őnagyságát, hogy megmenekítsem őket a kiszáradástól, s hogy megszabaduljanak tespedtségüktől…
Közben szeretettel legeltetném a szemem a ciszterek által alapított gimnázium szép kis épületén, ami azóta visszakerült hozzájuk, és nem is sejteném, mekkora hatással lesz rám a későbbiekben ez az építmény; s nem is gondolnám, hogy mennyire ott maradok majd benne, s hogy mennyire magammal hozom azoknak a tanításait, akiket ezek között a falak között ismertem meg.
Ugyanakkor szeretnék elbeszélgetni azokkal a hálátlan katicákkal, akiket annakidején kimentettem a Balaton vizéből, s bár azt hittem, már messze repültek emlékeimből, most nagyon is jelen vannak, s mégsem tudom őket a partra menekíteni. Elveszítve a szárnyalás szabadságát velük együtt várom, hogy gyenge szárnyaink megszáradjanak, s addig is velük együtt verdesek tovább.
Ha egyszer újra szárnyra kapnék, megkeresném a messzét, hol összeér az ég a földdel, s hol éles vijjogással, csattogó szárnnyal repkednek a sirályok a móló felett, vagy hol az éj sötétsége kirajzolja csillagunkat, mely minket vigyáz, a messzét, hol újra egymásra találunk.
03. Soós Katalin: A fiúra várva
Rózsika a nagy karosszékben ült, lábai egy kockás gyapjú pléddel betakarva a zongoraszékre felrakva nyugodtak. Eredetileg olvasott. Orrán még rajta volt a szemüveg, ölében Jácint cica gömbölyödött, de Rózsikát bizony elnyomta a jótékony álom. Talán álmodott is, mert amikor megszólalt a csengő, se élő, se holt nem volt. Lassan tért vissza a jelenbe és az újabb csengetésre válaszul kinyögte: Jövök!
No ez persze a délelőtt világosságában sem volt könnyű, gyors cselekedet, de most a délután sötétsége is megnehezítette a közlekedést. Azért mert stroke-ja volt, nem lett sem kiszolgáltatott, sem megalázkodó, megmaradt a régi büszke Rózsikának, aki a Főnök titkárnője. Tompa fájdalmat érzett, ahogy kikászálódott a fotelből, lesöpörte az öléből Jácint cicát, aki éles nyávogással adta tudtára, hogy nem hálás ezért a gesztusért, sőt Rózsika részéről kifejezetten bosszantó, hálátlan viszonzása volt az ő kedves dorombolásának.
Kis időt nyerve, hogy teljesen magához térjen, nem vesztve el bizakodását ment ajtót nyitni.
– Csak ne utálnám ezt a bezárkózást, alsó-felső zárat! – gondolta és óvatosan kinézett a rácsos kisablakon. Szeretném, ha ígéretéhez híven a fiam lenne az és hozott volna egy grillcsirkét, hogy együtt fogyasszuk el. Jácint cica, neked is fog jutni pár falat!
04. Mukli Ágnes: Töprengés
Szemedben ott ragyogott
valami büszke napfogyatkozás.
Rojtos éjszakákon csüngő
nyeretlen töprengés,
mennyet féltő édes titok.
Romlott szomorúságod
lakatlan szívem otthona.
Szeretném hálás vagy hálátlan
ítélkezésemet élettelen lépteim
ritmusába fonni…
és rohanni, rohanni feléd.
05. Farkas Erzsébet: Egy süni története
Csodálatos napsütésre ébredve úgy gondoltam, jó lenne sétálni az erdőben, amely nincs messze tőlem. El is indultam és hamar ellértem az erdő széléhez. A fák nagyon magasra nőttek s eltakarták a napot. Befelé menve az erdő sötétsége vett körül. Nagyon félelmetes volt. Egyszer csak furcsa hang ütötte meg a fülemet. Mentem a hang felé, míg egy árokhoz értem. Egy süni fájdalmas sírása volt. Kivettem a gödörből. Úgy látszott mintha már halott lenne. Gyorsan haza rohantam vele. Betettem egy ládába. Adtam neki egy kis tejet, és almát. Szegény nagyon megsebesült. Bekötöztem sebeit. Minden nap ápoltam, míg meg nem gyógyult. Kicsit büszke is voltam magamra, hogy sikerült meggyógyítanom a sünit. Úgy gondoltam itt az ideje visszavinni az erdőbe, ahol találtam. Felemeltem és az éles tüskéi megszúrták a kezem. Ennek örültem, mert ez is azt bizonyította, hogy meggyógyult. Ruhába tettem, hogy ne szúrjon és elvittem az erdőbe. Majd pár nap múlva újra furcsa hangot hallottam. Kimentem az udvarra, hogy megnézzem mi ez a hang. Meglepetésemre ott volt a süni. Nagyon megörültem neki. Ez a süni nem volt hálátlan, és nem egyedül jött. Elhozta bemutatni a kis családját. Örültem, hogy a kis süniknek nem kell az anyjukat elveszítve élniük. Szeretném, hogy ez a kis süni család boldogan éljen, bajoktól mentesen.
06. Ságiné Szűcs Klára Mária: Örökre elment
Az éj sötétje borította el a lelkem. Anyám haló teste mellett álltam. Mérges voltam, haragudtam az egész világra. Ordítani, üvölteni lett volna kedvem. Nem is hallottam a saját hangom, amikor a bátorkodó, bemerészkedő ismerős, kedves doktornő átölelve csitítgatni próbált, mert valóban fennhangon zokogtam, és kesergésem a kórház egész folyosóját betöltötte.
– Nincs vesztve minden – mondta halkan. Hiszen a lelkedben, a szívedben mindig ott marad, onnan senki soha el nem veheti. Bármikor gondolhatsz rá, beszélhetsz hozzá, emlékeid megőrzik gyönyörű mosolyát, kedvességét, jóságát. Gondolj most erre, s próbálj megnyugodni. Igaz, örökre elment, de vigasztaljon az a tudat, hogy édesanyád már nem szenved többé – bátorított tovább.
Még kedvelném is a gondoskodását – jutott eszembe – de az éles, egyre fokozódó fájdalom teljesen hatalmába kerített. Lekuporodtam az ágy mellé, néztem anyám fakó arcát, még fogtam hideg kezét, mondogattam, hogy „ne tedd ezt velem”, kérlek, nézz rám, ne menj el, szükségem van rád…
Néhány óra, vagy néhány perc múlva – nem tudom – a messzi távolból, lebegve valahol a semmiben, mintha érzékeltem volna, hogy fekszem a kezelőben, s a doktornő az ápolókkal kitartóan próbál észhez téríteni, életet verni belém.
07. Petres Katalin: Vágy
Imádnám,
ha nem vesztve,
tépelődve küzdenék
hálátlan, halott sorsra
ítélt, démonoktól űzött,
balgán büszkélkedő,
tétovázó lelkekkel,
ha lenne
éles kardom,
mit nem tompíthat
gőgös önzés sötétsége,
ha lenne
varázserőm
eloszlatni a hideg homályt,
megcsillogtatni a csodát.
08. Varga Katalin: Kapcsolatunk
Nem halott még ez a kapcsolat, én bízom benne.
Rossz gondolatok sötétsége ,távozzon messze.
Szerelmünket büszkén vállaló , fel már nem adó
Kemény, éles harcot így vívó,szerelem a jó.
Sosem leszünk hálátlanok ,ajándék szerelmünk.
Hűségesen egymáshoz, mi sohasem veszítünk..
Így szeretném, fogjunk össze,égjen a szerelmünk
09. Mitiner Mária: Temetőben (akrosztichon)
Temető kapuja tárva nyitva,
Elhunyt lelkek szédült bolyongása,
Misztikussága, fázón borzongat.
Elmémbe éles fájdalom hasít,
Titkok koppanva földre hullanak.
Ővelük együtt vágynám már a fényt.
Bármerre nézek, néhány hetyke talány
Emléke, hálátlan béklyóként ölel,
Nem hagy nyugtot s a fényesség nem jő el.