01. Petres Katalin: Esteledik
Ósdi álmok kergetőznek .
Sötétedik az ég alja.
Közel pislog az éjszaka.
Cammognod nem szabad,
sürget a fáradt nap után
a boldog kiszakadás ígérete.
Hajnalra a forró könnyek
feltörnek újra.
Elnyel a fájdalom mélysége.
02. Dobó Georgina: Ósdi képek
RÉGI, ÓSDI képek már a kukában hevernek
Viharvert évek szállnak a messzeségbe el.
LASSÍTS, járj türelemmel, sietned nem kell,
Hisz lágy Szellő érinti már Lelked
TOTYOGHATSZ, az Érzés úgyis magával ránt,
Hiába SÖTÉTEDIK, te mégis a Fényben járj
SZÜRKÜL az Ég alja, lelked mégis örömittasan sugárzik e Szerelemtől, ettől a gyönyörű, éteri házasságkötéstől.
PARÁNYISÁGA az embernek eltörpül, nem ér már
semmit sem.
ALACSONY vagyok, mégis a magasba nézek fel.
KÖZELI az Áldás, FORRÓN ölel csókjaid lágy Tengere
BOLDOG vagyok, azzá teszel, mert tiszta szívvel szeretsz, s mindent megadsz nekem.
03. Kisznyér Ibolya: Látogatás
Szülővárosomban sétálgatok,
a városháza a régi, szépsége él,
az utcákon másféle épületek,
üzletek, ismerős ismeretlenek,
érzéseim súgják lassítanod kell,
sötétedik, cipőm kopog a köveken,
mélysége emlékeknek elevenedik fel,
közel hozza ifjúságom szívverését,
langyos szellő cirógatja arcomat,
boldog fiatalság, mellettem elrohant,
az Idő kuncog mélázó tekintetemen,
szél hangjával vígasztal fülemben,
te bánatos öreg diák, nevess velem.
04. Kutasi Horváth Katalin: Közel-távol
Bár közel vagy énhozzám,
s a forróság megszédít,
a régi nótát fújod újra csak megint…
Lassítanod kéne, a mindenségit,
hiába vagy okosabb, ha rád sötétedik!
Hogyha boldog lehetnél
csak egy pillanatra,
fájdalmad mélysége
többé
nem riasztana.
05. Kalocsa Zsuzsa: Csillagfény gyúlt
Forró csókod égette az ajkam,
gyógyírként hatott az édes balzsam.
Most csak a régi fényképed nézem,
végleg elhagytak a boldog percek.
Lassítanál, de már nem lehet,
elvitted tőlem a szép szerelmet.
Közel lennél, fognád a két kezem,
bánatom mélysége hol van, kérdezem?
Sötétedik, a Hold kíváncsi lett,
mikor csillagfény gyúlt fejünk felett!
06. Mayer Zsó: Emlékkép
Sötétedik, egy régi napra emlékezem,
forró éjszakára, határtalan boldogságra,
mélysége egeket rengetett,
lassítanod miért kellett, ha egymást akarva
közel engedtük a szerelmet?
Bár emlékké lett mindez számomra,
a csodát örökre szívembe égetted!
07. Holécziné Tóth Zsuzsa: Visszavárlak
Ülök a szobámban, s régi emlékeken tűnődöm.
Tücsök dala zeng künn, pedig már sötétedik ,
Ablakom alatt zenél, úgy tűnik, közel nagyon.
Asztalom terítve, várom hogy betoppanj,
Milyen boldog lennék, ha ujra enyém lennél!
Ilyen ábrándokat szövök nap, mint nap.
Forró nyári estén még mindig visszavárlak.
Oly jó azt hinni, hogy ismét viszont látlak.
Nem kell sietned, ajtóm s szívem tárva,
El kell hinned: mélységes, örök szerelemmel várlak.
08. Varga Katalin : Emlek
RÉGI utakon jártam álmomban , veled voltam .
Kôzôs életûnkôn bátran át kellett BALLAGNOD .
Ha SÔTÉTEDIK , mindig megjelenik a múltam .
Emlékek MÉLYSEGE ôrôk , ezt be kell vallanod .
Oly KÔzEL vagy most hozzám , lágyan megérintelek.
Mintha itt lennél Édesapám , kezed oly MELEG .
Álmodtam , BOLDOG voltam , megõrzôm emlékedet .
09. Sági Klári: Alkonyodik
Alkonyodik számukra, öregszenek. Régi emlék már az ”Éljen az ifjú pár”. Gyakran mondják egymásnak: ne siess, ne kapkodj, lassítanod kell, hiszen ráérsz. Mindig együtt éltek, mintha együtt is születtek volna, közel hatvan éve tart boldog házasságuk. Szeretetük őszinte mélysége mások elismerését, csodálatát is kiváltotta. Nincs ember, aki ne ismerné őket a kis faluban. Néhányan irigykedve nézik őket ma is, ha látják, ahogy egymás kezét fogva lassan húzzák haza a kis bevásárlókosarat. Mosolyogva szólnak hozzájuk: vigyázzanak magukra, jó egészséget kívánunk, s messziről integetnek, ha észreveszik a kedves idős házaspárt. Nincsenek egyedül, gyermekeik meleg szeretetét és háláját érezhetik mindennap.
10. Mukli Ágnes: Az ég selyme
Alkonyodik.
Tavak tükrén
alkony fénye,
szilaj kedvvel,
víg kedéllyel
kergetőzik,
víz ezüstjén
szédelegve.
Egyre fürgébb,
ahogy kering,
izzik lompos
vörös pírja,
őnfeledten
ragyog messze
üvegcseppje.
Lángot perzsel,
tüzes villám,
aprót villan,
lüktetve ring,
ujjong, illan.
Közel mélye.
Árnya lobban,
csobban, loccsan,
minden csöppje
szívben lángol,
felgyújtja a
pillantásom.
Napsütötte
égnek selyme,
estet remeg
elmerengve,
égre,földre,
elveszettre.
Templom tornya
is felhangzik
a mindenség
bele zendül.
Csak Hold virraszt.
Sugarának
csábereje
régimódi
szerelmekre
lehel meghitt,
boldog álmot.
Mintha tüze
tüzem volna,
csendem csendje.
Benne éled
új életre.
11. Gáthy Emőke: Lassítsunk
Jövőnkké toldozgatott avult életsémák
Feketednek lelkünk forró bugyraiban
Közel a pokol fullasztó mélysége
Lassítanod kéne a kárhozatba
Kéjjel rohanó mámoros emberiség
12. Klotz Mária: Képmustra
Már sötétedik, de én még a régi,
kopott fényképek között matatok,
rajta az egyik férfi alacsonysága feltűnik,
a személyek felismerésétől boldog vagyok,
közel állnak hozzám, ők a rokonaim,
egy eszembe jutott, régi melódiát dúdolok,
látszik a fotón, meleg volt akkor, dinnyeérlelő nyár,
csillogó szemek, mosolyogva tekintenek rám,
mondom magamnak, lassítanod kéne,
képmustrára gyakrabban legyen időd,
mereng, tobzódj a gyermekkori létben.
13. Klotz Mária: Matyómintás maszkban
Azon vették észre magukat, hogy szorosan ölelkeznek és hevesen csókolóznak. Nem érdekelte őket, hogy mosolygó emberek nézik érzelmi mámorukat. Egymásba olvadva élvezték a szerelem csodálatos varázsát, amely átjárta őket, mint fény az éjszakát.
Dinnyeérlelő nyár volt, még a kutyus is kereste a vizet, olyan melege volt. A hőség ellenére Réka az udvaron játszott, boldogan ugrált ugrálókötelével. Egyszer csak egy kavicsra lépett és az ugrálóiskola mellett levő vízaknában egy kiálló vasrúdba esett. Sajnos éppen az arcával, fel is sértette rendesen. Szegénykém hangosan zokogott, mert nagyon megijedt az arcáról lefolyó vértől. Fájt is kegyetlenül az arca.
Édesanyja azonnal elvitte orvoshoz, aki ellátta a sebét, de azért a biztonság kedvéért sebészetre is elküldte. Úgy felszakadt a szája melletti rész, hogy össze kellett varrni. A heg sajnos megmaradt a kislány arcán, ezért nem szívesen ment emberek közé. Csúnyának érezte magát, hiába mondták neki a szülei, hogy ez nem rontott a szépségén, inkább bájossá tette az arcát. Ő egyre csak azt hajtogatta, hogy ronda lett és az iskolában is csúfolják.
Telt, múlt az idő, Réka felcseperedett, kijárta az általános iskolát és középiskolába került. Szorgalma és éles esze miatt jól tanult, fel is néztek rá osztálytársai. Barátnője nem volt, mert még mindig úgy érezte, ő a legcsúnyább a világon. Nem is nagyon barátkoztak vele a többiek. Nem járt sehova az iskolán kívül, inkább bujkált az emberek elől. Teljesen begubózott, magányossá vált.
Vonattal járt a közeli kisváros gimnáziumába, de utazás alatt is inkább a könyveibe bújt. Egy szép napon berobbant a koronavírus-járvány és Rékának is maszkot kellett viselnie. Édesanyja egy csodálatosan szép, matyómintás maszkot vásárolt neki a mezőkövesdi Matyó Múzeumban. Nemrég jártak ott egy hétvégi kirándulás alkalmával.
Réka büszkén hordta a szép, népies maszkot és büszke volt arra, hogy nem látja senki a heget az arcán. Úgy érezte, most ő is egyenrangú a többiekkel, ő is ugyanolyan szép, mint a többi lány az iskolában.
Az egyik reggelen, amikor a vonatra várakozott, megpillantott a megállóban egy fiút, aki szintén maszkot viselt. Az övé nem volt matyómintás, hanem egyszínű sötétkék, és nagyon jól állt neki. Réka érezte, hogy a fiú nagyon nézi és ettől melegség fogja el. Ő is gyakran rápillantott a fiúra. Aztán a vonaton elkeveredtek, nem látták egymást.
Másnap ismét megjelent a fiú és megint nagyon nézte Rékát, akit közelségétől megint elöntött a forróság. A fiú erőt vett magán, odament Rékához és bemutatkozott neki:
– Szia, Balázs vagyok! – mondta ragyogó szemekkel.
– Szia, Rékának hívnak! – felelte a nagylány, szintén a boldogságtól majd kicsattanva.
– Hova jársz iskolába? – kérdezte a fiú.
– Gimnáziumba járok és te? – folytatta Réka.
– Én mezőgazdasági szakgimnáziumba járok, de csak konzultációra megyek a vírusjárvány miatt. Tudod, online tanulunk.
– Mi is – örvendezett Réka. Én is csak néhány vázlatért megyek a gimibe. Mi is online-oktatásban veszünk részt.
Szépen elcsevegtek, aztán megérkezett a vonat és felszálltak. Egész úton volt miről beszélniük. Élvezték egymás társaságát, forrt a levegő köztük.
– Nincs kedved találkozni velem este a parkban? – kérdezte Balázs.
– De igen, nagyon is! – felelte Réka.
Meg is beszélték a részleteket, majd elváltak egymástól. Még utána szólt: ne siess, elég lassan ballagnod, mert lehet, egy kicsit késni fogok.
Réka egész nap nyugtalan volt, a fiúra gondolt. Balázs sem tudott rendesen odafigyelni a konzultáción, egyfolytában a lány járt az eszében.
Elérkezett az este, amikor is a parkban találkoztak. Mind a ketten pontban hat órakor ott voltak a randi helyszínén, természetesen maszkban. Réka a matyómintásban, Balázs a sötétkékben.
– Hello, Réka! – köszönt a fiú.
– Szia, Balázs! – felelt a lány.
És elkezdtek beszélgetni. Leültek egy ódon padra és észre sem vették, hogy már nyolc óra van és körülöttük sötétedik. Balázs megfogta Réka kezét és finoman simogatni kezdte. Réka nem húzta el, jól esett neki. Nagyon boldog volt, élvezte a fiú kedvességét és azt, hogy ő is kell valakinek.
– Most, hogy már ilyen jól összejöttünk, ilyen közel kerültünk egymáshoz, levehetnénk a maszkot – javasolta Balázs.
– Miért is ne! – gondolta Réka és már húzta is le a füléről a két gumis részt.
Balázs is ezt tette. Egyszer csak megpillantották egymást! Balázs meglátta Réka heges arcát, Réka pedig Balázs furcsa száját. Egyikük sem rökönyödött meg. Csodálatosnak, szépnek találták egymást és annyira összeölelkeztek, hogy majd meg fulladtak egymás szorításától.
– Gyönyörű vagy! – suttogta a fiú a lány fülébe és fordítva is elhangzott: – Jól nézel ki! Felemelte őt a fiú és körbe forgott vele a boldogságtól. Fel sem tűnt neki a lány alacsonysága.
Azon a meleg nyári estén szóba sem került, hogy melyiküknek miért ilyen az arca. Később megtárgyalták Réka balesetét és Balázs születési rendellenességét, aki nyúlszájjal született.
Ott a parkban azon vették észre magukat, hogy szorosan ölelkeznek és hevesen csókolóznak. Nem érdekelte őket, hogy mosolygó emberek nézik érzelmi mámorukat. Egymásba olvadva évezték a szerelem csodálatos varázsát, amely átjárta őket, mint fény az éjszakát.
14. Klotz Mária: Ellen-tétek
Új és ósdi álmokat kerget a suhogó szél,
rohannod nem kell, de inkább siess,
megvárlak, régi emléked bennem él.
Épp világos van, de hamarosan sötétedik,
a hold magassága kereken ablakomba világít,
mélysége bennem fénylik.
Távol vagy még tőlem, mégis szorosan közel,
hiányod-űr, fájó testembe szúr,
lassan feltölt, érzem.
Hűvös a zord éjszaka, oly nagyon fázom,
meleg tested hamarosan, szorosan betakar,
szinte epedve várom.
Boldogtalan voltam, magányosan éltem, nélküled,
ha megjössz, boldog leszek újra
beléd simulva, együtt veled.
15. Szabó Eszter Helka: Távol
Bazalthegyek bámulnak a tóra, közel önmagadhoz.
Sötétedik a Holdon. Onnan jobban látszik a tér mélysége.
Kihúzott fogak gödrei a régi tájsebek, de gyógyulgatnak.
Meleg van. Füvet sem kell többé nyírnod. Felgyújtja a Nap.
Pernye száll. Eladó szőlő csüng a hegyoldalról, mint a rojtok.
Lassítanod kell, hogy a pusztulásban is lehessél boldog.
16. Kovács Ádám Máté: Az út a cél
Az úton egy hajdani lélek cammog,
Immár a nap is nyugovóra tér.
Perzselő sugarak? Elégedett hangok
Mélysége szólal meg: közel a cél.
17. Czégény Nagy Erzsébet: Alkonyodik az arcod
Alkonyodik az arcod.
Szemed mélysége már szürkébe vált,
mint ódon szekrény, mi elvesztette
eredeti színét.
A közel s távol sem a régi már,
szemüveged nyugtalanul ül orrodon,
átveszi türelmetlen ujjaid ütemét.
Le kellene lassulnod már.
Az élet szalad, de lépteid
nem fognak mindig vele tartani.
Lábnyomod egyre
közelebb ér egymáshoz.
Sokáig nézlek. A még mindig meleg
tekintetedben fürösztöm magam.
Ilyenkor megújulok, boldog vagyok,
s együtt nézzük, ahogyan az ég alján
nyugovóra tér a Nap. Még utoljára
beragyogja a mai napot.
18. Szörényi Vanda: minden semmilyen
lüktet bennem valami _avitt_ nyári kép
mikor taposom _izzó_ homokfövenyem
mezítlábasan _araszolnod_ az utcán
_közel_ se kirívó nem csak történelem
kiapadt kútja már csobogó nyaraknak
_mélysége_ mára csalódva szemez velem
rám _sötétedik_ bánatos téli estjeeltűntek _boldog_ órák minden semmilyen
19. Kristófné Vidók Margit: Csendem lettél
Régi naplóm sárgult lapján,
sok mesés álom szendereg,
forró csókok néhanapján,
és könnymaszatos reggelek.
Beivódott reményillat,
a foszladozó lapokon,
boldog idők perce villan,
az emlék- lepte padokon.
Közel vagy, bennem élsz tovább,
szellőkaroddal átölelsz,
csendem lettél,- végállomás,
lágy ringatással fölemelsz.
Sötétedik,- csillag ragyog,
a világok mélysége vonz,
közben lépkedned kell vakon,
vigyázz!- fényem el ne taposd.
20. Kristófné Vidók Margit: Újra éled
Forró éjszakában jajdul a dal,
zokogva száll, őrült szenvedéllyel,
ósdi, fakult emlék még marasztal,
örvénylő mélysége tele rettegéssel.
Tudod lassítanod kellene már,
szívedben alkonyodik,- elfáradtál,
de felrémlik egy csillogó szempár,
az érzés melybe majdnem belehaltál.
Közel vannak újra szép álmaid,
átéled a szerelem mámorát,
boldog vagy, s míg mélyülnek ráncaid,
éj teríti rád bíborkék bársonyát.
21. Horváth-Tóth Éva: Alkonyi révedés
A szalmasárga rét felett
egy fehér lepke, mint vitorlás
rengedez a száraz hullámok
lágymelegen zörgő moraján.
Elaggott kérgét ásítva
szórja egy égig érő platán,
magasodó lombja mögött
nyújtózva hankalodik a táj.
Összebújnak fent a felhők
bodraikba napfényt rejtve,
örömittas álmaiknak
puha fodra csikland szívemben.
Az éj már közel, nem rettent
a fekete mélysége sem,
én csak hallgatom magamat:
most már lassítanod kellene…