1. Kisznyér Ibolya: Ősz
Érett szőlő, körte jelzi, közeledsz,
itt-ott még szilva, őszibarack virít.
Halnak meg virágok a kertekben,
ám krizantém bimbózik csendesen.
Jöjj, kedves ősz, hozz szép napokat,
kirándulást, derűs szüret hangulatát.
Szomorúság barnaságát, elmúlást,
feledtesd velünk, napsugár fényével.
Szemérmetlen nyárvég melegségével,
vetkőztet még déli órák közeledtével.
Sír, zokog néhány madár, ki betegen,
fél zimankós téltől, egyedülléttől,
gyülekező társai közé vágyik, bízik,
csodában, meggyógyul, tán indulhat.
Színes tájjal, lassan érkezz, kérünk,
szívünk tudja, téli álomhoz érkezünk.
2. Dobó Georgina: Maradj még!
Csak egy percet maradj még, csak egy röpke órát,
Csak egy évet kérek még, csak pillanatnyi mókát!
Egy életet itt a Földön, s túl azon.
Téged kérlek, így nem halnak ki a mesék szívemből.
Téged szeretnélek, hogy szomorúságom csitítsd.
Szemérmetlen leszek, ha nem élsz velem,
Eldobom nevem, jó hírem, csak hogy fájdalmam enyhítsem.
Sír az orgona virága, az őszi szellő is látva bánatát szívemnek.
Ma még színes a világ, hisz van Remény.
Érett körtét eszem, miközben ezeken révedezem.
3. Szabóné Horváth Anna: Elmefuttatás
Gyakran elragad az elmélkedés.
Mit a sorstól kaptam sok, vagy kevés,
Tél markába éretten pottyanok,
Vagy várnak még gyöngyöző hajnalok?
S elenyészik bennem a gondolat,
De lelkem tovább penget húrokat.
Jöjj még szép tavasz, s ölelj kebledre,
Hozz langy’ napfényt mélabú kedvemre!
Szemérmetlen kór ne vigye létem.
Míg utam szalad, mért kesereg léptem?
Szívem mások baján is megremeg,
Színes álmuk, ha sárban hempereg…
4. Czégény Nagy Erzsébet: Monológ a reményhez
Nem halhatnak meg reményeim,
mert nélkülük komor,kiszáradt fa vagyok,
mely hiába bizakodik a tavaszban,
s még emlékszik az érett gyümölcs
zamatos illatára, de ágait a korhadás
marka fojtogatja, s szemérmetlen
csupaszsága elijeszti a fészkelni
akaró szelíd galambokat.
Ne a szomorúság könnyét igya a föld.
Jöjj hát szivárványos reménység,
adj táplálékot gyökereimnek,
hogy újra virágba borulhassak.
5. Buday Anikó: Mint érett gyümölcs
Mint érett gyümölcs a fáról,
úgy hullik könnyem azokért,
kik miattad halnak, tűrnek szenvedést.
Tűnj el, menj vissza oda,
honnan jöttél, maradj ott,
hol eddig éltél.
Csak bánatot hoztál
szemérmetlenül közénk,
mosolyt mostál arcokról, s
most , mosolytalan a nép.
Színes koronád, mit fejeden
oly büszkén hordasz,
halált és bánatot hozott közénk.
6. Buday Anikó: Ígérem
Érett szerelmek hallnak
értelmetlenül, elfárad
szívükben a vágy, jégmáz
vonja be lelküket, s mind
más utakon jár.
Te maradj velem kérlek, hisz
szerelmünk Isten ajándéka, – érzem.
Nem mehetsz el, ne hozz bánatot
szívemre, hisz szemérmetlenül,
szabadon szeretlek, s, hogy
mosolytalan arcodat, színes
mosolyra festem,- ígérem.
7. Kalocsa Zsuzsa: Mutass utat
Érett elmével fel nem fogom,
Elhal bennem a szép pillanat,
Jer‘ remény, mutass nekem utat,
Bánat ülte meg a szívemet.
A szemérmetlen!…szegi kedvemet!
Sírva mondom ki a nevedet,
Könnyem hull, mint színes levelek.
8. Sági Klári: Almaszüret
Szomorúság ült a kisunokám arcán. Ez megdöbbentett, hiszen almaszedésre hívtam, ami vidám, kedves programja volt az előző években. Napok óta erre várt izgatottan. Vajon miért kesereg?
– Mi a baj édesem? – kérdeztem aggódva.
– Az almákat sajnálom. Nézd, mennyi lehullott. Mondd mami, az almák is meghalnak, mint az emberek?
– Nem kicsim, a gyümölcsök megérnek, tarka színeket öltenek, néhány lehullik, megromlik, de nem halnak meg.
Elgondolkodott, láttam az arcán, hogy nagyon töri kis buksiját valamin, majd ezt kérdezte.
– Ha nem halnak meg, akkor nem is élnek?
– De, élnek, de nem úgy, mint az emberek. Magokból kifejlődnek, a napocska melege, a víz és a méhecske segít nekik, hogy megerősödjenek, megnőjenek, megszínesedjenek, s egyszer csak az emberek leszedik és elfogyasztják őket. Ez a sorsuk. A gyümölcs fontos táplálék. Neked is sokat kell enned, hogy mindig erős, egészséges maradj.
– Jaj, de jó! – kiáltott fel. Ha nem fáj nekik semmi, akkor szedhetünk sok szép érett almát. Holnap viszek az oviba, hogy az összes gyerek ehessen.
S mire észbe kaptam, már mászott is fel a fához támasztott létrán. Én meg odalenn rettegtem, csak nehogy baja essék az én merész, okos unokámnak.
9. Horváth-Tóth Éva: Hold ül az ágon
Tétován billen a perc
egy tölgy ágán,
elsorvad ‘minek
nincs már ott a helye
és eliramlanak
a hosszú nappalok,
az alkony sötét ajkán is
néma a suttogás:
“Jöjj hát változás!”
Telnek a sokszínű,
tarka hetek sárgán
pirosan, s zölden,
csendesednek a lombok
és a szívekben
halkul a dobbanás,
szendergőbb a szeretet.
A mélabú szárazon
zörren a szélfútta járdán,
mézsárgán csordogál
még néha a délután
a meszelt házak
fehér kárpitján.
A pőrén ácsorgó fák
leeresztett vállakkal
tehetetlenül bámulják,
ahogyan a kacér nyár
érett almái az éjtől
deres pázsiton
gyengéd roppanással
elenyésznek,
míg a hajnal helyettük sír
puha harmatot,
s könnyeit pókhálókra
aggatja reszkető keze,
és tavaszig Hold ül az ágon
az almák helyett.
10. Petres Katalin: Szeptemberi tűnődés
Kacéran kacsintanak a kert színes virágai,
érett körték súlyától hajlanak a fa ágai,
az indián nyár hősége túlzón tombol.
Holott halódnak a sárguló levelek,
szomorúság sír a hűvösödő esteken,
a csalóka csodára biztos lecsap a törvény,
hiába kérnéd, várj ősz, ne jöjj még,
mögötte les, borzongat a zord tél.
11. Szörényi Vanda: Meztelen magány
Kitoloncoltak SZOMORÚSÁGomból
SZÍNES álmaim,
apám leple fehér baldachin.
Egyre közelednek,
kik HALNAK,
szívemben nekik ÉRETT ódát szavalnak.
KESEREGni késő esti bánat,
pedig SZEMÉRMETLEN’ részese vagyok
a hiánynak.
Levetve nézik könnyeim a falak,
meztelen magányom mégis arra kér:
MARADJ!
12. Gáthy Emőke: Ivan Meštrović JÓB szobra előtt
Érett ésszel nehezen követhető
Telhetetlen szereteted Teremtő
Mellyel némelyeket
Olykor egész családokat
Közösségeket népeket
Szólítasz jer gyere
Búbánat betonozta ösvényeidre
Jób módjára teszed próbára őket
Elveszed egészségük javaikat szeretteiket
S ők születnek szenvednek vesznek
Egyik szemük sír a másik nevet
Bár lehet mindkettő
Míg te a Teremtő
Szivárványszín fellegekről lesed
Tetszik e
Hatalmad bizonyító sötét tetted
Felbujtód a mélység urának valahol feletted
13. Klotz Mária: Szeptemberi hangulat(kép)
Érett már a szőlő, szüretre vár,
kacajtól hangos a határ.
A fáknak lelkük van,
nem halnak meg,
csak egy kicsit megpihennek,
míg jön újra a kikelet.
Gyorsan jöjj kedvesem,várlak,
szívesen megcsókolnálak,
szomorúság helyett
élvezzük a szunnyadó környezetet.
Az erdő lassan csupasz lesz, szemérmetlen,
a lehulló levélsereg elszáradva,
még látványnak is kellemetlen.
Durcás lesz a varázslatos virág,
pompás ruháját levetve,
kissé megpihenve,
újra tavaszért kiált.
14. Klotz Mária: Csillogás
Gyere, örvendjünk együtt,
szomorúság helyett most ünnepeljünk!
Szemérmetlenül mulass,
orrodat ne lógasd!
Színesek az illatos alkotói virágok,
nem halnak meg a tehetséges titánok!
Még az utókornak írnak,
szép szavakkal játszanak.
A Verslista jubileumra érett,
20. születésnapján aranyban fénylett.
15. Kovács Ádám Máté: L’targia
Maradj velem, mert letargiába estem,
Ha bort iszok, nagyon szemérmetlen
Vagyok, érett szőlőszemek halnak
Préshalált, színes ásításom közönségigényre
Nem talált, bánkódik, ki látott engem.
16. Kutasi Horváth Katalin: Döngicsélés
Jól érett körték már potyogva terülnek,
Rajtuk szemérmetlen méhek lakomáznak.
Felsírnak az ágak, bár megkönnyebbülnek,
Halnak a remények, mégis paroláznak.
Gyere szépen mellém, fogd a létrát, kérlek,
Szakajtsunk sok színes, arany gyümölcsöt,
Szomorúság koppan, kiakad a mérleg…
Lehet, hogy hallotta, ki mit zümmögött?
17. Vitos Irén: Savanyúan édes
Éretten hull alá a narancs cukorka Nap,
Vágyaim halnak, reményem citromba harap.
Felhők márványába vésem: Jöjj, hozd el magad!
Magányom a szomorúság vermébe ragad.
Szégyentelen sóvárok kergetőznek álmon,
Szívem csak komorog a csalfa valóságon.
De holnap, majd színes cukorkákba markolok,
S lelkem ismét gyermeki boldogságtól ragyog.
18. Szabó Eszter Helka: Piaci hangulat
Tarka nyaraim karanténba halnak.
Szomorúság lopakszik, hiába hajtom el.
Gyere, te garabonciás ősz, szüld gyümölcseid,
ha még nem zokognak belük a vegyszerektől.
Éretten hever a szőlő a piacon, szemérmetlen
tárja bogyóit a Kecskecsöcsű, mi így hívjuk
azt az óriásszeműt. Fulladok a maszkom alatt.
Pusztul minden, ami még kimondható lehetne.
19. Kristófné Vidók Margit: Könnyek nélkül
Fáj a lelkem, mert a múlt nem engedi,
hogy, felejtsem a gyötrelmes éjeket,
hittem az idő örökre elfedi,
a könnymaszatos régi emlékeket.
Hess szomorúság!- elég volt belőled,
nem sír a szívem, azért ami nincsen,
vége van többé már ne is erőltesd,
mert szemérmetlen hazugság volt minden.
Hulló sziromként halnak meg álmaim,
maradj még,- te röpke bíbor alkonyat,
varázsecset fesse szemem ráncait,
színes fényt szitáljon a nap arcomra.
Lerázom magamról rögös út porát,
minden szó már hallgatássá szenderül,
érett fejjel én sem várok több csodát,
halk sóhajoktól viharom csendesül.