AZ IHLETŐ FÉNYKÉP:
01. Szabóné Horváth Anna: A múlt szilánkjai
Kering bennem keserű gondolat,
Héjázva, mint vad égi keselyű,
S karcol lelkembe furdaló rosszat.
De fáj, ha elvész ami nagyszerű.
Pusztulni hagyunk ékes romokat,
S játszadozni bennük szél-hegedűt.
Talán majd rátalál a sorsvonat.
Megfoltozza mit az idő elnyűtt,
Emlékfalon nem lógna ziláltan,
Begombolt ruhában tündökölne…
Vészkiáltását egyedül hallom?
Régi, vásott szegény, nem hibátlan.
Utókor, senki sem örökölte?
Vár tétlen, mint porladó sírhalom.
02. Dobó Georgina: Fények
Játszadoznak a napsugarak szemeid tükrében.
Elgondolkodom, hogy e kép mit is üzen nekem.
Mosolyt csal arcomra, fényét látom messze,
Elrévedezek vele a fellegekbe.
Távolra nem látok, ma mégis boldog minden,
Hisz a naplemente is szeret engem.
03. Keszy-Harmath Dániel: Ódon lelkem
Mint rideg tájban elhagyott kolostor,
Mint elfeledett ima a magaslaton,
Mint messziről se látszó épület,
Mint poros, téglaillatú hangulat,
Mint régi korok omladozó boltíve,
Mint alig olvasható írás kőbe vésve…
Olyan, ódon lelkem most, rád gondolva…
04. Márton Csilla: Elmúlás
Boltíves ablakból kifelé nézve,
az idők végtelen síkján elmerengve,
érzem a csendben, léted erejét,
mely korodnak magasztos emlékét
emelte ide az idők végezetéig.
Vastag falaid jelzik, a szándék
valódi érték volt még e időben.
S benne hosszasan térdeplő órák,
mint kérő imák szálltak te hozzád.
Mára, megbicsaklott a hit,
falad omladozik, romokban áll.
De a fák kitartóan állnak körülötted,
s a kóbor szellő ideérve,
időnként friss lehelettel
üdvözli a múlt emlékét.
05. Kisznyér Ibolya: Sejtelmes romok
Romjaiban áll, mégis fenséges,
hosszan merengve e falak láttán,
megelevenedik régi-régi kor emléke,
múlt képe, imát mormoló szerzetese.
Hitélet tisztaságát őrzi, érzékelteti,
falak, ha regélnének történeteket,
alázattal telt barátok latin szavait,
szorgalmas rendek napi tetteit.
Szentek életét, ismerik, tanítják,
dicsőítik, éneklik, zsolozsmát sorolják,
miséket tartanak, szerény a létük,
szívükben Jézus, teljes a hitük.
Történelemkönyv, művészettörténet,
emlékeztet, itt éltek, üdvöt reméltek,
lélek kitárul, az alkony aranylón világít,
körös-körül fénylő, fehér, égi lényeket.
06. Kutasi Horváth Katalin: Felemelkedés
– Hexame-TEREK –
Áhítat járt át, mikor átsétáltam alattad!
Gótívekkel szabdalt kőfalak őrzik léptem.
Hány sóhaj remegett keblem hullámain egykor,
Még amikor nemcsak romok súgták vágyaim titkát…
Nem ragyogott be a napfény bomlott téglarakások
Közt beleselkedvén, csillogva az ég magasából,
Rég nem védve a hívőket haragos nyilaidnak
Fergeteges záporral támasztott viharától.
Nesztelen apró léptem, eltompítja a fűszál.
Átjárják valahányan a lelkem, kik nyugodalmat
Leltek e rommá vált falak rejtett mélyei által.
Nézem a múltat idéző szellemek elsuhanását,
S megbabonázva az egykori épület szárnyai révén
Tán felemelkedem én is a nap sugarával az égig…
07. Záruba Károly Valér: Építő romok
A romos pusztulást nézve ne sírj!
Az embert csodáld, nagyságáról írj!
Lásd a tervezett, élő gótikát;
Kövek az erőt céllal viszik át.
Dolgozik rajt kegyetlen enyészet;
Ember alkotta ezt az egészet,
S ő rombolta le, nem a természet.
Csodáljad és ne kárhoztasd; kérlek,
Vedd észre ezt a kettős szépséget!
Bíz’ az ember sokkal többet kibír,
Az alkotás, mi mindenre az ír.
„Vár állott… Bús düledékeiden…”
Így ötlenek fel magyar emberben.
Ne sirasd a vár sok porló kövét,
Ők hordozzák építés örömét.
Pusztításnak jó célja is lehet,
Rombolás adhat új ígéretet,
Gonosz nem talál, s ronthat tégedet.
„A kő marad”, embert nyeli a sír,
De mindig lesz, ki nagyságáról ír!
08. Kovács Ádám Máté: Oltalom
09. Keczely Gaby: Erzsinek
Ledőlt falak mutatják meg,
hány száz éve volt kitéve
fagynak, hőnek, ellenségnek? –
gyöngyszeme egy építésznek.
Dicső falak között járok,
egy romkőre most kiállok,
elképzelem, hogy kiáltok
s visszhangomra én vigyázok.
Jó a fotód, kedves Erzsi!
Igazán tudsz komponálni!
Fények, árnyékok varázsa,
mondandódat domborítja!
Kicsit ott jártunk a képben,
köszönjük ezt neked szépen!
10. Varga Katalin: Mesélő kövek
Ódon falak között a nyirkos kövek mesélnek.
Régi vár áll, romosan, felfalta az enyészet.
Vártorony ablakán még megcsillan a nap fénye.
Éjjelente már csupán a baglyok menedéke. Régvolt idők árnyait rejtik a kopott falak. Sarkaikban már csak pókok szövik hálóikat.
Denevérek cikáznak egerekre vadásznak. Vár fala sóhajt , ó, miért kopottak a falak?
Renoválni kellene, egy érték se vesszen el.
Álljon büszkén e vár, régi idők emlékével.
11. Holécziné Tóth Zsuzsa: A küldetésed
Ódon romok árnyékában
Számot vetek, csak magamban.
Minden múlik, omlik, pereg,
Az ember hiába kesereg.
Időt álló dicső romok,
Egykor pompás várkastélyok.
Nem lakják már, múlt tanúi,
Helyük traktor fogja túrni.
Elpazaroljuk a múltunk?
Nélküle mind csonkák vagyunk!
Még nem késő megmenteni,
Csak tenni kell, kiáltani.
Nem csak pénz kell, lelkesedés,
Hazát védő újrakezdés.
Maradj itthon, keress várat.
Világjárás? Az még várhat!
Fedezd fel, mit nyújt a haza.
Hegyen – völgyön barangolva.
Dicső múltját nem feledjük,
A küldetést így teljesítjük.
12. Horváth-Tóth Éva: Megkövült múlt
A szürke kövek tetején
töredezett háttal üldögél
a múlt, s hetykén fütyörész
– de lehet, hogy csak a szél -,
s nézi ahogyan a délután,
mint a cseppfolyós borostyán,
a várfalon mélán csordogál,
és magába tegnapokat zár.
Belekövülnek mézgájába
volt szerelmek, a szívek
dobbanásai, ahogy remeg a vágy,
s vérerek bonyolult hálóján üget.
A hátrahagyott kapcsolatok
épített halmain bevonatot
képez a múlt lensárgán
– mint a nap a romokon -,
elhagyatott ősmaradvány
porosodik bal kamrám polcán.
13. Horváth-Tóth Éva: Romok
A délután szalmasárga fénye úgy csordogált az épület szürke kövein, mint méz a befőttesüveg falán. Lomhán a repedések közé folyt, oda is, ahol egy kövér gyík lapult és mozdulatlanul süttette magát. Mellette a mohapárna sóhajtott szomjasan egy kis eső után kapaszkodva az ég felé nyúló szálaival. Az árnyékban fuvallat borzolta kócosra a zöldellő füvet. Az éles, csipkeszerűen töredezett fal tetejére lustán domborult a buszkék firmamentum. A lebbenő csendet egy fecske kapta csőrébe és cikkanva, ficseregve tovaszállt vele. Katka hosszan nézett utána, egészen addig, amíg a kismadár el nem tűnt a várfal egyik kiugró köve alá rakott fészekben. Halk sóhaját nem engedte földre hullni a lágymeleg szellő, mert tenyerébe kapta és messze vitte. Az almafa irányába. A rajta csüngő gyümölcsök már halvány pírral héjukon küldték kerek mosolyukat az arra járó kirándulóknak.
Katka homlokát ráncolva nagyot nyelt. Igen, volt idő, amikor minden nap evett egy szép, piros almát. Csak egy almát. Semmi mást. Az első néhány nap piszokul nehéz volt, mert folyton mardosta az éhség. A gyomrából buggyanó sav felmarta a torkát. Szédült, remegett, erőtlen volt és ingerült. Próbálta elnyomni azzal, hogy vizet ivott. Egy idő után már azt sem kívánta. Abba akarta hagyni, mert vacakul érezte magát, de akárhányszor a tükörbe nézett undor fogta el. Nem hitt a mérlegnek sem, mert semmi, de semmi változást nem látott magán. Ugyanaz a hájas és kövér lány állt ott, aki a koplalás előtt is volt. Hallotta a fejében felröhögő emlékeket, ahogy a Jocó belecsíp a derekába és közli “elengedted magad szivi, kövér vagy”, vagy amikor az iskolában körbeállták és kántálva énekelték a többiek, hogy ducijuci-ducijuci, meg a gimiben a háta mögött szisszenő kuncogások is a nagy fenekéről minduntalan körbefolyták, ha megnézte magát. Már a kirakatok csillanó felületébe sem nézett bele. Tekintetét szorosan a földre irányította és csak haladt. Épp, mint az éhes napok. Egyik a másik után. Eleinte abban bízott, hogy a Jocó majd visszatalál hozzá, ha csinosabb lesz, de hallani sem akart róla. Róluk. Már a munkahelyén sem tudott figyelni. Egyik nap el is ájult. Tudta, hogy a többiek jó ideje sugdolóznak arról, hogy nem látják enni. Csak egy kávét kortyolt el minden nap, de azt is üresen. Egyre kevésbé érdekelte bármi is. Már az sem zavarta, hogy a haja csomókban hullik. Összefogta hanyag kontyba, úgy kevésbé látszott. Amikor elmaradt a menzesze, még örült is, hogy nem kell vesződnie vele. Gyereket meg hiába akart volna, nem volt kitől. Ki is akarna tőle? Ráadásul akkor még kövérebb lenne. Szó sem lehet róla. A ruhái meg mióta bővebbek, sokkal kényelmesebbek is. Egy öv, és minden a helyén marad. És legalább nem látszik az a sok háj, ami még körbeveszi. Néha az almát répára, vagy salátára cserélte, amikor már azt is unta, meg hát a gyümölcscukor is hizlal.
Ugyanilyen szalmasárga fénnyel csordogált a délután a kórház falán is, mint itt a romoknál, amikor be kellett feküdnie 38 kilósan. Az a Katka nem az a Katka volt, aki hónapokkal előtte. Önmaga árnyéka volt csupán. Romokban hevert az élete, ahogyan ő maga is. Csont és bőr pihegett az ágyon. Hosszú ideig. De a csont és bőr mellett még ott volt valami, ami erősebbnek bizonyult bárminél. Az élni akarás. A szellem és a test újra felépítette magát romjaiból.
Katka az almafához sétált, megsimította a kérges törzsét, viszonozta a gyümölcsök mosolyát, de nem vett belőlük. Már nem szereti. Inkább a körtét. Meg a csokoládét is, persze mértékkel. A többi kiránduló felé vette az irány, de még visszanézett az erős és rendíthetetlen falakra, ahogy a töredezett tetejére hajlik a bíborszín délután, a kis fecske még egy utolsó kört reppent, s a holnap reményével csőrében búcsúzott tőle.
14. Vitos Irén: Korokon át
Tűsarok kopogása
veri fel a múltat,
hol romok állítanak
bizonyosságot egy
por lepte, letűnt,
elszürkült kornak,
ahol felsejlik még
a kőfalakba ivódott
kardok csattogása,
s visszhangzik olykor,
közeli dombokról
a paták dobogása.
Boltívek oltalmában,
szerelmes sóhajok
halkulva ott ragadtak,
málladozó oszlopfők
egymással karöltve,
még kitartanak,
korokon ívelve át,
bomló némaságban
az élet várfokán,
beletörődve sorsba
s méltósággal kopva el
az idő vasfogán.
15. Thesaurus: Szerény szonett egy ütős fotóról
Egy szépséges képet nézegetek
Feladat is – de inkább gyönyörűség
Kép, fotós, sőt a remek régi emlék
Késztet, írj! verset, méltót, szonettet
Petrarcát hívom segítség gyanánt
Hogyha nem is fennkölt érzeményeit
Kölcsönözze nekem rím-képleteit
Támogatva ezzel engem kontárt
A falak erőt, tartást, biztonságot
Sugallnak. Nincs kérkedés, sem felesleg
Férfiasak. Bennük nyílnak lágy ívek
Nőies formát mutatnak nyílások
A szentélybe jutást; lehetőséget
És mint a szebbik nem – bájolnak színek
16. Gáthy Emőke: Veimpuszta
Nem vár romja. Nem is templomé. Még csak nem is kápolnáé. Lombfakasztó május közepén jártam arra. Tudtam, hova készülök, mire számíthatok. Legalábbis azt hittem.
Ezúttal is bizalommal követtem a Kéksávot Bakopnynána és Nagyesztergár között . El is vezetett a kb. félúton megbújó Veimpuszta egyik majorépületének romja mellé.
Az indulástól megmagyarázhatatlan szorongással vártam a találkozást ezzel a pápai tizedlajstromokban már 1332 – ben említett műemlékkel a Kelet – Bakonyban, ahol 200 éve még csak Sobri Jóska, Savanyú Jóska, Milfajt Ferkó – féle betyárok jártak, több kilométerre ma is minden emberlakta településtől.
A lombozat nem takarta az út jelzéseit. Egészen az ablakaiból csupán néhány körvonalat sejtető és a pusztuló enyészet komor gondolatait gerjesztő romos épületig. Vártságában is váratlanul bólintott rám egy kanyar mögül. Körös – körül és a falmaradványok között is elgyomosodott sűrű szúrós csalit, bozótos, embermagasságú dudvák, kátyús, agyagos, ragacsos szekérút. Négyes útelágazással. Bal kézről egy száradó, bozontos ágaival derékban földig bókoló famatuzsálem.
A Kéksáv jelét nem láttam.
Bejártam mind a négy elágazást jó 5 – 500 méterre. Ám kék jelet még mindig nem láttam. Egyetlen biztos tájékozódási pontom a két elhanyagolt, egymás nélkül nagyon magányos alkotás volt. A facsonk – a teremtőé, az épületcsonk – az emberé. Ahova másfél órányi bolyongással és három jókora vargabetűvel egyre vissza – visszatévedtem. Egyszerűen nem engedett tovább a hely.
Vajon mi célja lehetett velem az ott – éreztem – hozzám hasonlóan bolyongó – talán évszázadok óta bolyongó – lelkeknek? Netán épp a bűneik bocsánatát kereső betyárokénak ?
Országos Kéktúrám azon pontján, – alig két – három alkalommal fordult elő – igen kényelmetlenül, szerencsétlenül éreztem magam. Vagy ez már maga a félelem volt ? !
Végül mégsem sötétedett rám a bakonyi vadon estje. . Megszánhatott az utazók – úton járók őrangyala, vagy / és a védőszentjeik. Épségben – egészségben célba értem ezen az útszakaszon is.
17. Szabó Eszter Helka: Romok közé lépve
“Ne menj a romok közé!” – óv Popper Péter.
Mégis beléptem szentélyedbe, élénkzöld fűre.
Körben a kőfalak átkarolnak, ha te már nem.
Gyermekkorom romjának freskóját keresem.
A szőlőnkből látni lehetett a félig ledőlt tornyot.
Erődtemplom volt az ecséri, valaha körfallal.
Így védtük magunkat mi is, bár nem a töröktől.
A torony talán már gótikus lehetett, nem tudni.
Mindig csodáltam belül a feliratos római követ.
A főhajóban fognám meg kezed, oltár előtt.
Tudom, nem lehet, de megnyugtat tekinteted.
A freskó színei halványulnak, hiába restaurálják.
Veled maradni vagy nélküled, már egyre megy.
Teszek egy kört s ezzel letaposom a gazt.
18. Thesaurus: Kontrasztok – Fény-csodák
Fény és árnyék, nappal – este
sötét – világos ; végletek
már a Teremtéstől kezdve
egymást kergető képzetek
Nem lehetnek együtt soha…
Egymásban lennének: szürke
S gondoljunk a napszakokra
– Nappal is lehetne este…
Nézd a romos szent emléket
Zsóka szépséges fotóját…
Találhatunk ellentétes-
És árnyékolt színek sorát
Lásd, árnyalva mily szép a zöld!
Szürkés-kék sem mutat csúnyán
Barna és drapp színű a föld
Falon fény fest narancs-barnán
Végül és nem mellékesen
Említsük az arany-pászmát
Ő keveri ott középen
Árnyalatok káprázatát
Vajon néki hogy találunk
Itt e képen ellentettjét?
Hiába is vizsgálgatunk
Falat vagy a sziluettjét
Templom-ormon alácsorgó
Aranyló színű fény-varázs
Igaz, lényét Naptól kapja
De jól használja, nem vitás…
Bár ötvös vagy aranymíves
Sem építész én nem vagyok
Tudom, hogy e nemes színes-
Fém a képen miért ragyog…
… Mert úgy tetszett Alkotónknak…
– Teremtsük meg a színeket!
Ha sárga kell, itt van a Nap
Kéknek adok tágas Eget
A Nap fest még alkony-bíbort
Ciklámentől mély vörösig
Összefog vele az égbolt
Színárnyalat-ívet feszít
Zöldnek egész Földet kaptunk
Kék-smaragd fény – tenger vizén
Csillan, érc-színek alattunk
És feketén csillog a szén…
Leragadtam a színeknél –
Jer hát, pátosz emlékezés
Ősi múlt és nemes érzés…
Architektúrikus ‘nézés’
…Hősi korok, indulatok,
Imádságos érzemények…
Hogyan éltek az itt lakók:
Szerzetesek és testvérek?…
Erre nézve van élményem
Volt szerencsém velük lakni
Négy évig Szent Márton hegyen
Bencés lelkiséget ‘falni’
Ez a fénykép egyébiránt
Nekem elsősorban látvány
Színorgia, színkavalkád!
Nem csupán múltbéli zárvány
Fotósunk is erre ‘kattant’
Elcsípve a pillanatot…
– Napunk búcsúztatva nappalt
Romra arany csókot dobott
19. Buday Anikó: ROMTEMPLOM
Város fölött, hegy lábánál,
egy ős öreg templomrom áll.
Rombolta tatár, tornyát földrengés
sújtotta, török dúlta, azonban,
méltóságát máig megtartotta.
Büszke tartásával,
állta az idők támadását.
Védi, óvja őrzi a tájat,
gyűjti történelmét, gyönyörű
Zsámbék városának.
20. Klotz Mária: szakrális rom
ódon falak
múltbéli szavak
elmúlt életek
titkos képzetek
fájó dalok
imádkozó karok
izgalmas titkok
hulló szirmok
szakrális fények
örök értékek
ősbéli lények
elszakadt képek
pestises halálok
covidos járványok
háborús rémségek
felvillanó reménységek
huhogó kísértetek
újjáépítő kísérletek
szabadtéri misék
lélekemelő igék
virágos oltárok
premontrei zsoltárok
orgonáló kántorok
látogató vándorok
csodás boltívek
alatta hívek
beszűrődő fény
pislákoló remény
egyszeri csoda
élményeim otthona
vágyódom oda
21. Klotz Mária: Öregtemplom
A zsámbéki templomromba beszűrődik a furcsa jelen,
leomlott falak közé szorulva árad az áldott kegyelem,
körülötte heves harcok sora dúlt, benne lüktet a múlt,
történelméről, sorsáról a halandó elbeszélésekből tanult.
Hiába ment tönkre, szakralitása körbevesz, fogva tart,
őrzött titkokat beszippantva, zengi a múltbéli lélekdalt,
a Romtemplom kövei borzalmakról, örömökről regélnek,
minden egyes darabjának morzsolódó szikrái mesélnek.
A fenti írások itt letölthetők:
http://poeta.hu/ingyen/GFOTO04.pdf