AZ IHLETŐ GRAFIKA:
- Kisznyér Ibolya: Ébredező hajnal
Az ásítás ébredező mozdulatában,
benne élő kétszáz év fájdalmában,
a világ összes inasának fáradtságában,
örökké dicséri a festőt, Ásító inasában.
A pirkadat szundikál még hosszan,
fény jelez a hajnalcsillag sugarában,
néhány óra, izma éppen elernyedt,
árva ifjú álmát, zörgő zaj szakítja széjjel.
Apám igaz meséje duruzsol fülemben,
lelkének hangja visszajár emlékeimben,
jó és rossz mesterekről, nehéz robotról,
s hogyan őrizte a segéd, a szakmai titkot.
A fiatalság ereje, szépsége ebben a korban,
hogy lelkesedése erőt ad küzdelmében,
legyőzni testét, kínjait, éhségét, bizakodásban,
jó mesterré lesz, s egyre jobb emberré válhat.
- Gáspár Klára: Nézőpontok
Ültem a laptop előtt, ahová az Ásító inast és az Ásító Munkácsyt egymás mellé tettem. Azon elmélkedtem magamban, hogy írok néhány méltató sort, az Ásító inasról. Mivel ezt már több ezren megtették előttem – elvetettem ezt az ötletet. Azután próbáltam visszaemlékezni, hogy milyen érzést váltott ki belőlem, amikor az eredetit először láttam. Erre a kérdésre is a közhelyek jutottak eszembe.
No. Lássuk a másikat! A grafika címének ismerete nélkül is azonnal felismerhető volt rajta a festőóriás. Zseniálisnak tartom az ötletet, hogy a festőművész egyik legismertebb képe alapján készült a grafika.
Ekkor lépett be a szobába a négy éves kisunokám, és jött az ötlet, hogy megkérdezem tőle:
– Babukám! Szerinted mi van ezeken a képeken?
– A bácsi kiabál a fiúval – mondta teljes meggyőződéssel.
– Kiabál? Miért tenné?
– Mert a fiú nem teszi a kezét a szája elé. Azt is mondja neki, hogy „látom a reggelidet”!
– Szerinted a bácsi mérges?
– Nem mérges, csak tanítja a fiút!
Ezt a párbeszédet hallva nagyobb unokáim – akik már felső tagozatba járnak – bekapcsolódtak a képek nézésébe.
– Mama, emlékszel, amikor arról meséltél, hogy az egyik kiállításon fénnyel meg tudták csinálni, hogy mozogjanak a festmények?
– Hát persze! Hatalmas élmény volt, amikor hullámzott a tenger, és repültek a madarak.
– Milyen érdekes lenne, ha ezzel a festménnyel is megcsinálnák, hogy a szája elé teszi a kezét – ahogy Hugi javasolta – mondta egyikük.
– Igen! – lelkesült fel a másik – és az Instára meg bumerángot lehetne készíteni, ahogy a fiú a szája elé teszi a kezét, meg elveszi onnan, és ez ismétlődne. – Miközben ezeket mondta, kezével bohóckodva mutatta is, hogy hogyan képzeli el ezt a bumerángot.
– Ja, az öreg meg becsukná a száját, és nem kiabálna a fiával. De az is lehet, hogy egyszerűen csak utánozza, azért tátja ennyire nagyra a száját.
Ezen mindannyian jót nevettünk. Ők még nem tudják ki is volt Munkácsy – legfeljebb a róla elnevezett utcát ismerik – pár mondat erejéig figyeltek csak arra, amit meséltem róla. Azt a szót sem ismerik, hogy „inas”, de sajnos, már nem volt türelmük meghallgatni, hogy ezt is elmondjam nekik, gyorsan visszatértek telefonjaikhoz
- Kalocsa Zsuzsa: Konferencia
Kálmán már a 60-as éveiben járt, barátja Sándor csak pár évvel volt idősebb nála, aki mint nyugdíjas élte mindennapjait. Kálmán összetalálkozott kedves barátjával, majd a kezébe nyomott egy meghívót, melyet azzal a megjegyzéssel adott át, hogy feltétlen számít a megjelenésére. Majd elköszönt Kálmán, remélte, hogy hamarosan találkoznak a konferencián.
Pali hazaérkezve azonnal felnyitotta a borítékot és olvasni kezdte a napirendi pontot:
” Az erő- és munkagépek kihasználtsága a mezőgazdaságban “.
Kétsége támadt a napirendi pontot illetően, hogy azon ő részt is vegyen, hisz a mezőgazdaságban
soha nem dolgozott. Felhívta Kálmánt, sajnálkozva közölte, hogy nem vesz részt az előadáson, mert a témával sehogy sem tud megbarátkozni.
Kálmán minden cselt bevetve előadta, hogy régi, közös ismerősök vesznek részt, akiket ismer, így nemcsak új ismeretekre tehet szert, hanem kellemes kikapcsolódásra is.
Pali, a terem hátsó részében tudott helyet foglalni, mivel a hallgatóság már az üres helyeket elfoglalta. Gondolta ez megfelelő lesz, nem látják, ha nem fordít kellő figyelmet az előadásra. Amikor a kivetítőn a számadatokat elemezték, – unalmában sorozatos ásítozásba kezdett, majd el is szunyókált kissé. Az előtte levő sorban felszólaló – erős hangjára felriadva azt vette észre, hogy akkorát ásított, mint a Munkácsy festményén az inas. A mellette ülők megjegyzéssel illették, s nem tetszéssel néztek rá. Elresstelve magát, – mivel a szája is teljesen kiszáradt – felállt és szégyenlősen elhagyta a termet. A büféhez sietett, hogy egy korsó hideg sörrel leöblítse a kiszáradt torkát.
Megjegyzés: Pali, társaságban ezt a történetet többször elmesélte.
- Gáthy Emőke: No comment
Hát ez az ami
életművét ismerve
képzelhetetlen
- Varga Katalin: Absztrakt vers
Micsoda haj, torzonborz kinézet, ábrándozás.
Ceruzát ragadó művésznek ez ám kihívás.
Színeket mindenki álmodjon most eme képhez.
Fantázia kell csak hozzá, meg egy kicsike ihlet.
Mindenkiben más gondolatokat hozó munka.
Van, aki verset ír róla, van ki lerajzolja.
Ugye milyen remek lehetőség, jó kis móka?
Én most verset írtam erre a szép grafikára.
- Jószay Magdolna: Hógolyós ásítás
Általában iskolai tanórákra emlékszem, amikor ha körbenéztem az osztályban, azt vettem észre, hogy nincs perc, hogy ne ásítana valaki. S ez nem is mindig azért volt, mert nem volt érdekes az óra, hanem talán mert nem volt elég friss levegő 30 embernek, mivel szünet után bezárták az ablakot.
Ilyenkor történtek dolgok, éberebb gyerekek jóvoltából, akik még esetleg célozni is jól tudtak. Az ásító, ha nem volt elég illedelmes, könnyen a szájába kaphatott valami “ajándékot”… radírt, papírgalacsint, alig használt rágót… hasonlókat.
A tanár néha jó ösztönnel keverte a humort a neveléssel: “Fiam, ne játszd itt az ásító inast, inkább nyisd ki az ablakot!” Nyilván a friss levegőtől elszáll az álomkór.
Még egy emlék jutott eszembe kisgyerekkorból. Valamikor a ’60-as évek vége felé nagy hó esett karácsony és szilveszter között. Mi, gyerekek, térdig jártunk benne. Apám “bevállalta”, hogy amíg anyám főz, játszik velünk kint a hóban.
Rendben is ment mindent, sokat nevettünk, hóembert építettünk, jókat szórakoztunk. Szánkózni is lehetett akkor még az utcánkon, lévén akkoriban még nem is volt forgalom, a maihoz képest szinte amúgy sem volt semennyi autó. Már nem tudom, melyik férfiú találta ki a hógolyócsatát – apám vagy az öcsém. Jelzem, akkor még öcsém sem volt több 6-7 évesnél, mivel csak bő másfél év van köztünk.
Nem szerettem hógolyócsatázni, mert nem gyúrtam olyan gyorsan a hógolyókat, mint ők; így mindig én kaptam a legtöbbet. De szemfüles lévén addigra mindig úgy tudtam fordulni, hogy pl. nem vágtak képen vele.
Ezúttal mégis én dobtam meg apámat úgy, hogy a hógolyóm levitte a svájci sapkáját. Ezen aztán öcsém annyira elkezdett röhögni, tele szájból, hogy teljesen megfeledkezett a szituációról… Pedig ezalatt apám több hógolyót is gyúrt, és egyet öcsémnek szánt mindenképp, amiért kiröhögi. Kapta is a hógolyót, teljesen optikai középre, a hatalmasra nyitott kacagó szájába!
Na, itt lett vége a játéknak. Öcsém hangosan bőgni kezdett, sőt, üvölteni. Anyám szitkozódva rohant ki a házból, hogy mi a fene van már megint… Mikor meglátta, hogy öcsém, hógolyóval a képében ordít, mi meg félve somolygunk apámmal; természetesen betakarította a jó népet, mondván mérgében, hogy apámra semmit nem lehet rábízni.:)
Én később láttam meg először Munkácsy Ásító inas című képét, és akkor is, meg azóta is, ha látom, mindig öcsém jut eszembe, hógolyóval a szájában…
- Szabóné Horváth Anna: Gyötrő álom
Fáradt már az este,
meg az inas teste.
Ráhajlik az álom,
Nagyot ránt a szájon.
Ásítása öblös,
amolyan ösztönös.
Ajka nagyra tárul,
Képe beleájul.
Oroszlán bömbölés
ily erőfeszítés.
Szeme csorbult bicska,
életlenül nyitja.
Könnye is kicsordul,
s arca beletorzul.
Várja már az ágya,
vászon hacukája.
- Horváth-Tóth Éva: Hajnalban
Még alszik a város,
még szunnyad a rét,
még pilled a harmat
egy fűszál hegyén,
még nyugszik a csend is,
az ágy szendereg,
párna belsejében
pihen a pehely,
de moccan a paplan,
lebben az álom,
és billeg a napfény
fáradt pillákon,
már ébred az elme,
mozdul a test is,
egy elgyötört élet
nyúzottan ásít,
a szája kitátva,
telik a tüdő,
keserves munkára
serken az idő.
- Mayer Zsó: Mester
Hold fénye játszott a képen ecsetje pihent
Ő ágyában álmodta a vászonra vágyó színeket,
Hajnal hasadtán karja álmosan nyújtózkodott
Vörös duzzadt szemhéján fáradtság uralkodott,
Várta munkája, kíváncsian ábrándoztak a színek
Vajon a Mester milyen tónust választ halványat, sötétet?
Gyűrött párnáján a nap sugara lelkesen ugrándozott
Legyűrve testének nehézségét Ő a vászon elé kívánkozott.
- Kutasi Horváth Katalin: MunkÁcSÍTÓ
Nagyot ásít a lét.
Tágra nyílik a pokol,
Elmosódik az örökkévalóság.
Torzzá kenődik a vásznon,
Olaj a tűzre az őszinteség.
Átmágneseződik minden,
Vasreszelék rendeződik
A kétszínűség köré.
Asztalt táncoltat,
a becsület inasa perdül,
őt kérte fel az emlékezet.
Porladó múltunk halként tátog,
Benyeli az elismerést,
Mit keretbe foglal a fuldokló perc.
- Klotz Mária: festősors
nemcsak a fáradt inas
kapkodja a friss levegőt
lézeng a reggeli fényben
Munkácsy is nagyot ásít
fáradtság-féreg bújt belé
elkábítva ténfereg a térben
a nap hős szerelmesét
egy rémséges álom felveri
alkotnia festenie kéne
valahogy nem megy neki
epedve várja te+m-kedvesét
aranyecsettel éli nyűtt életét
képsugár süvít a vásznon
csodákat álmod ecsetlángon
megrajzolt éles karakterek
belső viharos vad vívódások
különféle élethelyzetek
röppennek a csoda-képre
leverten ébredő ásítás is
jellemző tüskés életére
összefolynak a munkás napok
két ásítás közt várja a holnapot