AZ IHLETŐ GRAFIKA:
- Kisznyér Ibolya: A sors keze
Halkan, csendesen a sorokban oson,
a tudat mély és még mélyebb rétegébe,
lélek-rezdüléseket sugall az író tisztán,
mint zenemű kottáján, dallamot ír betűje.
Thália színészóriásai, kiket tehetséggel áldott,
alakíthatják, Anna és Pacsirta drámáját,
értő, finom érzésekkel, érzülettel szerepeikben,
tragédiát érlelő történetben, mely véges végtelen.
Az olvasónak az élmény megjelenik képekben,
a társadalom, a környezet, közvetlen módon,
az idő eszközzé válik Kosztolányi tollában,
benne a hétköznapi élet, fekete-fehérben.
A színnek ezer árnyalata szikrázik alakjaiban,
a kiismerhetetlen, egyedi szabadság érzését
láttatja, a tudatos és tudatalatti harcát,
az én vulkánjában elnyomott láva vágyát.
Az író mesél, mint szívnek kedves rokon,
az olvasó átéli Anna kiszolgáltatottságát,
átérzi Pacsirta szüleinek kilátástalanságát,
mégis várva várja, hogy megélhesse katarzisát.
Ám, amikor elfogynak a lapok megdöbben,
a miértek sebesen száguldoznak fejében,
az író örök kérdés kincsét hagyta szívünkben,
tán a sors tartja a kést, s a kalitkát kezében.
- Holécziné Tóth Zsuzsa: Frici és Desiré
Kosztolányi és Karinthy? Két bohém jóbarát,
úgy kezdődött, hogy a szél elvitte Dezsőnek kalapját.
Elrohant a kalap után, de el nem menekült:
a barátság ettől kezdve poénokba került.
Karinthy hogy gyűlölte a nagyképűséget,
barátja is így gondolta, ebben egyetértett.
Kamaszosan játékosak, és bohémek voltak,
még akkor is, ha ezért aztán néha meglakoltak.
Bár Ilonát mindkettőjük igazán szerette,
Kosztolányiné lett ő, de Frigyes kiheverte.
Bartáságuk ezután sem szenvedett sok csorbát,
Folytonosan tréfálkoztak, és egymást ugratták.
Bár egymáson köszörülte mindkettő a nyelvét,
harag nem volt, mert a tréfát mindketten ismerték.
„Igy írtok ti” paródia Kosztolányi Dezsőt se kímélte,
Sírig tartó barátság volt: jó barátját Karinthy temette.
„Kinek meséljem el, hogy annak lássa, aminek látni kell?”
Az Estben méltatta, fájdalmát ezzel sem oszlatva el.
„Hiszen egy életen át játszottunk, mindig játszottunk,…
…mélyebb szenvedéllyel, mint a tulajdon magánéletünk komédiáját”
mondta, majd két év múlva utánahalt. A síron túlra követte barátját.
- Szabóné Horváth Anna: Bennem él
Őrzi szívem szépségedet,
mosolyodat, a szerelmet.
Csodás nyarat ébreszt álmom,
karom ölelésre tárom.
Édes trilla lüktet bennem,
kis pacsirta dalol nekem.
Lelkem simítja e varázs,
sziporkázza, mint a parázs.
Ó, mennyi kedves, szép emlék,
belém fészkelt múlt-töredék!
Felmelegít őszi esten
ha levélként remeg testem.
Korán deret csen már a tél,
arcomra gyűrt mosoly alél.
Igaz szavak tollam hegyén.
Számadás országom egén…
- Holécziné Tóth Zsuzsa: Édes Anna emlékezete
Édes Anna története igen tanulságos.
Bosszút állni sérelmekért? Így lesz igazságos?
Vagy tűrni kell, és szenvedni, csendben csak szolgálni?
De ha már a húr elpattan, nincs mire vigyázni!
Elpusztítom – elpusztulok: sorsom beteljesül.
Nem tehetem, de megértem, lelkemben legbelül.
Sok éve, hogy Kosztolányi remek művét írta.
Nyomdokába nem érhetünk, de lehet ő minta.
Sorsfordító emberek most, köztünk is élhetnek.
Más csatát kell megnyerniük, ha oda nem vesznek.
- Varga Katalin: Színes tinták írója
Szabadkán születtél kos – társ, virágvasárnapon.
Utadat végigkísérte a szépirodalom.
Versedben színes tintákról hányszor álmodtál.
Kamaszként a szerelemre is sokszor gondoltál.
Témádul bizony választottad a bűnös kártyát .
Majd szegény kisgyermek panaszain sajnálkoztál.
Énekek énekét írtad, róttad a szavakat .
Kosztolányi Dezső, mindig őrzöm minden szavad.
- Márton Csilla: A hang
A hang, mint pacsirta szollam
megérint, s vele együtt dobban.
Oly édesen fészkelődik benned,
hogy azt hiszed, ő a tied.
A hang ihletet ad, s alkotást.
Merengést a létben, amely
magába foglal sok-sok érzelmet,
és ebből alakul ki az élet.
Ha éles a hang, hosszan hallod,
útja a magasba mutat,
mert ott eszményi példára lel,
és így értelmet nyer.
- Gáspár Klára: Kalitkába zárt szabadság
Már nem hallja a vonat zakatolását,
lassan, csoszogva lelkébe visszatér az élet.
A magasan szálló, gyönyörű hangú pacsirta
hirtelen szabadsága jelképévé lett.
A tükör előbújik a takarásból,
most gond nélkül belenézhet.
El sem hiszi, hogy kedvére kimozdulhat,
és az étteremben sem tart mértéket.
Annyit sétál a főutcán, amennyit csak akar,
ha úgy tetszik, néhány ismerőssel társaloghat.
A boltban szép táskát választ hamar,
és nemsokára férje is kedvére borozgat.
A kis pacsirta továbbra is ott dalol,
hangja felébreszti az emléket:
lányuk régen azért lett Pacsirta,
mert valaha csodásan énekelt.
A tükörre újból lepedő kerül,
hogy a rút Pacsirta ne lássa meg magát.
Gyorsan elillant a lopott szabadság,
majd elindul lassan, kedvetlenül.
Egyre hangosabb a vonat zakatolása,
lelkéből szomorúan távozik az élet.
Az érkező Pacsirtával a kalitkába zárt madár,
mindörökre a börtöne jelképévé lett.
- Horváth-Tóth Éva: Belső szépség
Tükröm, tükröm, mondd…
A szép vajon mitől szép?
Inkább maradj néma,
ha csak fitos orr,
vagy bájos orca,
amiről a szavad szól.
Beszélj nekem, kérlek
fényes mosolyokról,
szerető szívről,
kacér szemekről,
simogató kezekről
vagy bármi hasonlóról.
Mesélj arról is nekem,
hogy miként lesznek
a tettektől szépek
az emberek.
Mutasd meg, kérlek
– ha lehet, mindenkinek -,
a héj mögötti létet,
azt, ahol az önMAGam
lakik – semmi cicoma -,
s ahol meztelen a lélek.
Van-e arra gondolatod,
hogy ami bent van,
s nem látható,
szeretetre, miért nem méltó?
És a lélek, ha ragyog,
miért nem látják mások,
és a szemek miért lettek
ilyen nagyon vakok?
- Dobrosi Andrea: Kitalált emlékezet
Emlékszem,
csinos lyányka hozta aznap a feketét,
amiről az eszedbe is jutott,
ha a gyász elér,
egymás temetésén ott leszünk,
az örök kettős: Te meg én.
A kísérőd lettem,
ahogy a kávénak a cukor az,
téged ölelt át a ravatal,
talán visszaintett még kezed…
– Csak az hal meg ki létezett!
mondtad –
s szinte látom,
a grimasz rajtad mily pimasz,
Barátom.
Ilyen voltál,
ki a csendet is meg tudta magyarázni,
nyelvedről tolladra surrant a szó Desirém,
Te nagyon Kosztolányi s Karinthy én.
A szívembe zártalak.
(Csak próbáld meg kinyitni,
a kulcs nálam maradt!)
- Kutasi Horváth Katalin: Hervadások
Fiatal testbe zárt, megvénült lélek,
Keserű rémálmok, savanyú élet,
Vézna és színtelen arccsonton árnyék,
Örömteli napok – de másra vágynék!
Lehetne mulatni, színházba menni,
Ha megjön Pacsirta, rendet kell tenni,
Bezárkózni ismét csúf magányunkba,
Halotti leplet vethetünk vágyunkra.
Énekelhetne is, mint egykor, régen,
Átreppenhetne a keserűségen…
Helyébe lép Anna, a vérszegényke,
Épp szertefoszlik utolsó reménye,
Szerelemgyermekét meg nem tarthatja,
A kéményseprőt ő nem választhatja.
Az édes cselédnek elfojtott vágya,
S a finom piskóta gonosz próbája,
Jancsi úrfink tapadós bolerója,
Mikor a táncot más asszonnyal rója…
Fűző gabalyodik, megcsillan a kés,
A tudatalatti gyilkosságra kész…
Pacsirta és Anna – beszűkült világ,
Túl hamar hervadó, elfonnyadt virág…
- Győri Nagy Attila: Kismadár
Egy pacsirta volt, mely vállamra szállt,
tompítva ezzel az égető magányt.
Alkalmi társként néztük egymást,
mint legutóbb veled, édes Annám.
Nem tudom, mit gondolt épp,
ebben nem volt köztetek különbség.
Vártam, csak daloljon ékesen,
de csendben maradt félszegen.
Tán érdekes voltam neki,
a társtalanokat szeretheti.
Esetleg élelemre várt,
vagy csak szomját oltaná.
Nem tudtam meg az okát,
felröppent, s tova szállt.
Csak egy pillanatig tartott,
tán nyoma sem marad,
egyoldalú szerelmem irántad
viszont hosszú kínt tartogat.
Jöjj vissza drága kismadár,
inkább legyen némaság,
mit a szív fájó kiáltása
egyetlen Annám után vágyva.