Hangulat-képek 01.

A FÉNYKÉP, AMIRE A MŰVEK SZÜLETTEK:

Garamvölgyi Attila

1, Szabó Eszter Helka: A fák titkai

ezertitkú fák közt söpri sportcipőm a néma avart
a gyerekhársak a fiatal fenyők és a nyúlánk nyárfák
titkai fasorrá lényegülnek
a göcsörtös derekú öreg fák felső ágai emberkarok
a kicsik kobakját simogatják az ő törzsük egyenes
még tűrnötök kell mondják a vének bírnotok kell
a turisták ricsaját a bőrötökbe hatoló kést
mások ahogy belétek égetik fájdalmukat
mások megkarcolnak
itt jártunk
szárnyakat növesztenének és suhanna a fasor
felett habkönnyű testük az emberek is csak képzelik
a szabadságot a pillanat csókja megbabonázza őket
kívánjuk nektek mondják az öreg fák lássatok csak
egyetlen idős párt bütykös aszott kezük a másikban
keresi a feloldozást fáradt szemükkel erős törzseteket
vizslatják hol az a régi karcolás hol az a féktelen nyár
ami az övék volt úgy hitték teljesen az övék volt akkor
eszetekbe jut a végső átváltozás egyszer minden fasor
összezárul a lét óriáskerekében
nem akarok ebbe belegondolni
nem most
inkább futok egyet a sétaúton.

2, Kutasi Horváth Katalin: Borostyántámasz

  Borostyánnak tán lehetnék jó választása. Sűrűre nőne, kúszna az árnyékomban, majd felkapaszkodna koronámba. Sütkérezne a napsugaramban, zöldellne egyre csak vígan, ingyenes társbérlőként. Ősszel még virágokat is hozna, hozzám csalná a vidám méhecskéket, zöngő röptüket hadd csodáljam, s hogy feléledjen bennem a bizsergő vágyakozás, hogy én is tovább akarjak állni, bármennyire is meggyökeresedtem…

            De azt hiszem, bárhogy is csalna a napfény, s az elnyúló árnyak misztikus váltakozása, mégiscsak köztetek maradnék, veletek áznék, fáznék a cudar napokban, sorotokból ki nem állnék, páratlanul szárnyalnék leveleimmel, remélve, hiába is sárgultam el fájón elerőtlenedve, s hulltam izgága társaimmal a porba, hiába sétálnak át majd rajtam is mindannyiunkat eltiporva, lesz folytatásom. Lesz nekem újabb levelem, új hajtásom, juhar-létem csak pillanatokra feledem.  

            Víg madarakkal szállnék tán mégis magasabbra, sétányom fölé magasodnék az égbe, hisz kié is volna az út, mely elvezet énalattam nyugalmat, békét teremtve, az elmúláson messze merengve? Kerítés fölé hajolnék, mely nem zárna így el tőlem, szép levelet küldenék cinkos kis szellőcskémmel, hogy nőj Te is nagyra, magasodj a fenyő legmagasabb tobozán túl, örülj a fénynek és látásomnak, mert nem élősködne ugyan az örökzöld borostyán rajtam, ha vendégemül fogadnám, de ki tudja, milyen férgek rágnák lelkem belülről, s egyszer csak elkorhadva kiborulnék, épp előtted térdre rogyva. Serkentésedre voltam, biztattalak is régtől, de amíg össze nem érünk, támaszul ne szolgáljak senki másnak?

       Ha egyszerre fordulnánk ki magunkból, összeérne az álmunk, a kerítést kidöntve pedig találkozhatna vágyunk, ám feldarabolnának minket az utat megtisztítva, a hálátlan borostyán meg más fára kúszna vissza.

3, Kutasi Horváth Katalin: Levélváltás

Sétára csábít az út,
Derűt sugároz léptem.
Áhítat telepszik rám,
Nyugalmat látok, s remélek.
Gótikus templom tárul,
S fénycsíkok furcsa árnya.
Varázslat árad köztük,
Az ágak is hajbókolnak.

Lábnyomom eltitkolja,
Nem jajong, némán tűri,
Sóhajom dalba fűzi,
Madarak csőrében szárnyal.
Utam fatörzsek jelzik,
Megállnak szépen, sorban.
Egyedi minden kéreg,
Csak mi hisszük egyformának.

Fölfele vágyakoznak,
Némán törnek az égbe,
De mégis meghajolnak,
Ránk néznek nagy szeretettel.
Örülnek, hogyha látnak,
Vidáman rázzák lombjuk,
Levelük értünk ejtik,
Tavasszal újjászületnek.

Testvéreimmé válnak,
Szívesen vendégelnek,
Hiába is titkolnám,
Bánatom kipuhatolják.
Mindig békét susognak,
Csitítják háborgásom.
Szerényen hajladoznak,
Míg megszokják új ruhájuk!

Kerítés zárhat tőlük.
Ki kit lát akkor rabnak?
Attól, hogy elsétálok,
Még űzhet békétlen álmom.
Gyökerük kötik őket,
Egy helyben várakoznak,
Ám lombjuk cserélődik,
S tán egekig nőhet vágyuk!

4, Petres Katalin: Nyár esti séta

Tikkasztó forróság űzött
az árnyas fasor hűvös,
elgondolkodtató ölébe.
Úgy fogadott be a bölcs
fatörzsek óvó tekintete,
mint nagyszülők elnéző,
biztató, csodás mosolya.
A zöld levelek őrangyal
szárnyak suhogását idézték.
A Teremtés örök titka
békésen elringatott.
A hála égig emelt,
a végtelenbe vonzott.

5, Ordas Andrea: Mamóka allé 2.


Mikor odaköltöztem az én kis erdőszéli kuckómba, amit kinéztem magamnak, és Ancsikámék kicsit kipofoztatták, eleinte nagyon boldog voltam. Végre vége a nagyvárosi létnek, lehet megint konyhakert, és a gyerekek ide, ebbe az idilli csöndbe, a jó levegőre, biztosan szívesebben jönnek majd, mint a harmadik emeletre. Itt ki lehet szállni a taposó malomból!

A pesti lakástól ellentmondásos érzésekkel váltam el, hiszen annyi csodás emlék, ugyanakkor megannyi fájdalom is fűződött hozzá. Itt neveltük fel drágámmal a fiunkat Gábort – aki hamar megnősült, és önálló életet kezdett -, és kislányunkat Ágit, és eleinte még ő is élt a férjével, és Ancsikámmal, amíg nem kaptak lakást. Később, – a tragédia után, amit egyedül Ancsikám élt túl, és amire szerencsére nem is emlékszik – kisunokám is itt nevelkedett, amíg ki nem repült ő is a fészekből.

Ancsika okos, nagyon nyitott kislány volt, és csak úgy itta a szavaimat, amikor meséltem neki. Sajnos drága férjem is hamar itthagyott bennünket, és akkor bizony ez a gyönyörű, mindig vidám, szerető szívű kicsi lány tartotta bennem a lelket. Előtte sokat sétáltunk minden nyáron a Balaton partján, hiszen drága férjem ott volt egy vállalati üdülő gondnoka nyaranta, amíg élt, így Ancsikám a nyarakat ott töltötte. Engem a munkám a fővárosba kötött, – pedig, hogy vágytam vissza a természetbe, hisz gyermekkoromban egy erdőszéli kis házban – mint ez – nőttem fel, és sokat segítettem édesanyámnak kapálni, gazolni, vagy rőzsét szedni és az állatokat ellátni – de hétvégente csatlakoztam hozzájuk. Ezek a nyári hétvégi séták szülték a sok-sok mesét, ahogy a szél játszadozott a fák ágaival és a levelekkel, és ahogy a nap, a természet világhírű festője varázsolt csodás színeivel, gyönyörű, olykor huncut, olykor giccses tájképeket a szemünk elé. De egy mese mindig állandó volt:

„Álom manó jár most erre
álomport hint a szemedre,
Álommanó vigyáz már rád,
Kimehet hát a mamókád.”

Ezt minden este el kellett mondanom. Volt mese Tündérlaláról – akinek az anyukáját úgy hívták, hogy Ági néni, hisz Ancsikám anyukájának, a kislányomnak is ez volt a neve -, sárkányokról, kurta farkú kismalacról, és a kis drágám új szavakat is költött közös meséinkbe, ilyen volt például az „araszmesszebb”, amin minden este úgy nevettünk, hogy a könnyeink potyogtak. A lombos fákról is sokat kellett mesélni, miközben makkpipát gyártottunk, amit közösen „szívtunk” el. Egész makkcsaládunk volt: Marci, Panka, és még a nevem is innen kaptam: Makk Mamóka. Nagyon szerettük ezeket a sétáinkat a bokros-fás allé alatt.

Miután Ancsika is férjhez ment, és azt láttam, hogy boldog, és hogy minden rendben van, és már a dédunokáim is egyenesben vannak – velük nem volt olyan szoros kapcsolatom, mint ahogy Gáborom két rosszcsontjával sem, hisz nekik volt rajtam kívül is kitől szeretetet kapniuk – , és már egyre kevesebb idő jutott arra, hogy meglátogassanak a harmadik emeleten, és csak sátoros ünnepeken jutottam eszükbe, döntöttem. Elég volt a nagyvárosból, ahová a szüleimmel költöztünk az erdőszéli boldogságból, mert a megélhetés biztosabb volt.

Szerencsém volt, mert az állomás és a kis házam között volt egy elhanyagolt allé – ami nagyon emlékeztetett engem arra a bizonyos Balaton-parti alléra – amire a helyi önkormányzat ügyet sem vetett, így nyugodtan sétálgathattam, és gondozgathattam kedvemre. Nem csináltam semmi különöset csak a kártevőktől igyekeztem megóvni a fákat, és kicsit járhatóbbá tettük a szomszédban lakó kisbarátnőm, Rozi apukájának segítségével az ösvényt.

Ez a kislány nagyon emlékeztetett Ancsikámra, ugyanolyan szeretőszívű, mindig vidám, odafigyelő kislány volt, mint az én imádott kisunokám. Gyönyörű volt ő is, de Ancsikámnál senki nem lehetett gyönyörűbb. Neki meséltem azt a sok mesét a Mamóka allén sétálva, amit Ancsikámmal költöttünk.

De szomorú is voltam, mert reményeimben csalatkoznom kellett. Ancsikámék ugyan kocsival néha leugrottak hozzám, megebédeltek, megették a sütit, és már rohantak is tovább, de hiába kértem Ancsikát, hogy csak egyszer jöjjenek vonattal, és sétáljanak végig a Mamóka allén – a kis Rozi adta a nevét: gyere sétáljunk a „Mamókallén” mondta egyszer – erre nem jutott idejük. Örültem, hogy jöttek, ők még tán többször is mint Gáboromék, de legalább egyszer még szerettem volna Ancsikával sétálni a fák alatt, felidézni a Balatoni sétáinkat, Papit, és Ágikám illetve az ő Lacijának emlékét is, akikről szintén sokat kérdezett anno a kis árvám. 

 Rozika ugyan kárpótolt kicsit, hiszen folyton kérdezett ő is, és még segített is nekem, a konyhakert ültetésében, meg a kapálást is magára vállalta, holott a kapa nagyobb volt mint ő, de Ancsikámat nagyon hiányoltam olykor. Kaptam tőlük egy simogatós telefont, azon felhívott ugyan, de olyan jó lett volna ha egyszer legalább itt alszanak, és együtt sétálhatunk. Ezért írtam a végrendeletembe, hogy ha elég a pénz ami a házfelújítás után maradt, miután már nem leszek itt hogy gondozhassam hívják ezt a helyet Mamóka allénak, hátha akkor majd Ancsikám is élvezni tudja. Sok-sok új mese is született Rozikával, aki ha nem látott akár csak egyetlen napig, már nyűgös volt, pedig egyre fáradtabb lettem az utóbbi időben.

Aztán amikor Rozi és anyukája egy hétre Pestre utaztak, nagyon elfáradtam. Hallottam ugyan, hogy csörög a telefon az ágyam mellett, de nem volt erőm felvenni, és később már az is elhallgatott. Nem fájt semmi, csak egyszerűen nem tudtam már mozdulni. Utolsó erőmmel imára kulcsoltam a kezem, és gondolatban végigsétáltam Ancsikámmal a Mamóka allén. Végig meséltük és nevettük az utat, figyeltük a nap és a szél játékát a levelekkel, mint régen, és az út végén halkan halottam Ancsikám hangját a távolból a kertkapu elől: „Nagyi! Nagyikám” – kiabálta, de egyre távolabbról hallottam- „Mamókám” kicsit később pedig „Mamóka, Ancsi vagyok, itthon vagy? ”

Ekkor megkönnyebbültem. Hát eljött és végigsétált velem a Mamóka allén. Láttam drága férjem mosolyát, láttam ahogy Ágikám és Laci könnyes szemmel nézik ahogy a gyönyörű kislányuk odaül az ágyam szélére és mesél, és tudtam, hogy nem éltem hiába.

6, Ságiné Szűcs Klára Mária: A fák ajándéka

Szomorúan ballagtam az ismeretlen városban. Sok baj ért az elmúlt napokban, minden összeesküdött ellenem. Családi betegségek, munkahelyi problémák, gondok, amelyekből nem tudtam, hogyan mászhatok ki. Egyetlen örömöm az, hogy találkozóra jöttem erre az idegen helyre.  Hosszú ideje egyedül éltem már, így partnerkereső oldalakon böngészve ráleltem egy férfira, akivel néhány levélváltás után barátok lettünk. Képeket is küldtünk egymásnak, mindketten szimpatikusnak találtuk a másikat. Az első személyes randevúra nagy izgalommal készültem.

Majd kiugrott a helyéből a szívem, a pulzusom az egekbe emelkedett, mert nem találtam a megadott helyszínt. Céltalanul kóboroltam, már-már feladtam. Végül megkérdeztem egy járókelőt, az végül útbaigazított. Elindultam a megadott irányba, siettem. Egy kanyar után csodálatos kép tárult elém. Egy gyönyörűséges fasorra érkeztem. A fiatalabb és öregebb fák szinte mértani pontossággal büszkén álltak egymás mellett, mintha vonalzóval rajzolták volna meg a helyüket. Nézelődtem. Jobbra-balra fordultam, észleltem, hogy egyre nyugodtabb vagyok. Lépéseim lelassultak. Az ősz derekán jártunk már, lábaim alatt a lehullott, elsárgult levelek csendesen zizegtek. Az avarszőnyegen jól esett sétálgatni, kacérkodtam a gondolattal, hogy lehúzom a cipőm, hogy a talpam alatt érezhessem a levelek simogató érintését. Az öregebb fák égboltként hajoltak fölém. A színesedő lombkoronát itt-ott áttörte a napfény, s vidáman játszadozott a levélfolyamon. A sétány hosszú volt, nem látszott az út vége. A csendes, békés környezet annyira megnyugtatott, hogy már-már elfelejtettem jövetelem célját. Már nem gondoltam semmi rosszra. A nyugodt, varázslatos miliő, a fák közelsége, a levegő frissessége, egy-két madárka trillája minden bánatot kisepert a fejemből. Mesevilágba csöppentem, gyermeki vidámság költözött a szívembe. A természet harmóniát árasztott. A megkapó szépségű látvány szinte kábulttá tett. Néhány fa törzsét megsimogattam, egyik-másik szép, öles példány mellett percekig ácsorogtam, éreztem felfrissül a vérem, új erő és remény költözik belém. Soha nem éltem még át ilyen csodát. Lassan haladtam, de a fasor vége egyre közelebb került hozzám. Ez kissé szomorkássá tett. Szerettem volna még érezni a fák energiát adó erejét, akartam, hogy ezek a percek soha ne múljanak el. Haladtam tovább, s egyszerre csak megláttam egy, a távolból homályosan kibontakozó emberformát. Még nem tudtam kivenni az arcát, de ahogyan közeledtem egyre biztosabb lettem abban, hogy az a valaki ismerős nekem. Csak nem rám vár? Nem féltem, a fasor megerősített, boldogság, öröm járta át a lelkem. Az ismeretlen, út végén álló alak egyre nagyobbra nőtt, egyre jobban látszott.  Egy boldog érzés suhant át a testemen, csak nem…?

Végül megláttam Őt, a neten talált ismeretlen ismerőst, akit most a fák adtak nekem ajándékba.

 Tárt karokkal, mosolyogva futott felém..

7, Czégény Nagy Erzsébet / Pendzsi Emlék

Emlékszel?
Lábunk avarban botolt,
fejünk felett az ágak
égbe nyújtózkodva
fürödtek a napfény
alkonyi hajfonatán,
csend szuszogott a
kérges fák törzsén,
s te féltőn átöleltél.
Zizzenve hullott egy
falevél fejedre,s én
kacagva túrtam hajadba.
Szellő támadt a lombok
között, majd szilaj csikóként
ágról-ágra szökellve
hullatta ránk az ősz
arany-rozsda hírnökeit.
Szemünkben vibráltak
a színpompás fák,
varázslatos vágyat
gerjesztve szívünkben.
Én emlékszem.

8, Győri Nagy Attila: Ösvények

ösvények
járhatóak a végtelenbe
űzött álmok után kutatva
lépkedek
vonz az el nem hangzott ígéret
a belülről táplált remény
megállok
miért nem a jelent csodálom?
körbevesz az elégedettség
ébresztő
maga az út a fontos
nekem itt van most dolgom
körbenézek
átveszem az élet energiáit
feltöltöm az elemeket
köszönöm
nem kérek már többet
csak tudjam érezni
élvezni
az adott pillanatban rejlő
a számomra azonnal elérhető
kézenfekvő
kis dolgok nagyságát
az ezernyi impulzust
eldobom
magamtól, messzire hajítom
elmémből lassan kitörlöm
kiürítem
az összes bánatot, mérget
sok hely legyen a szépnek
eldöntöttem
s még ha nem is megy könnyen
újra és újra megállok
megtanulom
az ösvények adta leckét
hogy kiélvezzem minden percét
az életnek.

9, Mukli Ágnes: Holt avarban…

Életem játszom a holt avarban,
repülő lepkét, őszi dallamon.
Vén fák alatt zavartan magamban,
műló szerelmek ízét vallatom.
Tavasz-ölelés nyár koszorúban,
tavirózsák, királyliliomok
nyílnak, virágukat fonják újra,
földi létről daloló pásztorok.
Lombokon szellő-táncot jár a nyár,
erdő illatot hordoz a reggel,
bokrok közt bomló bimbókra talál,
sóhajt sarjadnak, talán ezerszer.
Édes a játék, megfoghatatlan,
levelek tánca szédít, körbe zár.
Hevít forrong mint  tüzes katlan,
erdőárnyékos hűsre vár.

10, Varga Katalin : Átöleltem a fát

Sétálni indultam csodás , nyári napsütésben .
Lassan bandukoltam , a madárdalos erdőben.
Magas fák üdvözöltek, dús lombú ágaikkal .
Áttört fényt szórva az útra , vidám hangulatban.
Békesség költözött szívembe, álltam egy fánál.
Átölelve törzsét, átvettem energiáját.
Bizsergést éreztem, hallgattam halk üzenetét .
Emberek , őrizzétek a természet erejét .
Ha békét akartok , menjetek ki az erdőbe .
Ilyen élmény örökre megmarad szívetekbe .

11, Szabó Eszter Helka: Nyári séta

szirmok peregnek veled taposok a sétaúton
sárga virágfolyóba kétszer is beleléptünk
te alig változtál valahol delet harangoznak
csodálod a platánok büszke tartását
élénkzöldek és naivak azt hisszük mi tudjuk
mi várja őket a vén nyárfák rézsútosan engedik
a fényt egyre hosszabb az árnyékok kegyelme

12, Szabó Eszter Helka: Most

átfogom a derekad nem számít csak a pillanat
bámulom a fákat van itt mindenféle még fenyő is
egyéniségek akár mi sorsuk van akár nekünk
kezed kezemben lüktet hajad hajamhoz simul
kötözném magamat szomorú fűzfához olyan nincs
fény hasít a halálsárgába mi zöldet szomjazunk
veled indultam az úton ami most még egyenes
göbös fatörzsek sejtetik a bajokat hinnünk kell
kanyarok keresztutak zsákutcák is jöhetnek
nem értem mitől félek erősen markolom kezed
most látom eltévedtünk az út egy temetőhöz vezet