A FÉNYKÉP, AMIRE A MŰVEK SZÜLETTEK:
01. Holéczi Zsuzsanna: Tűzvarázs
Táncol a láng a hasáb körül,
Űzi a lángot a huzat talán.
Zúzmarás télben igazi varázs:
Vagy manók tánca, vagy
Angyalok ajándéka a láng.
Rázendít: sistereg, szisszen a fa,
Átjárja testét a forróság, és
Zizegve omlik parázzsá, melynél
Sok fázós lélek egymásra talál.
02. Petres Katalin: Szent Tűz
Őrzött láng lobogása,
szobánkban a kályha
rabul ejtett pusztító,
olykor bűntől tisztító
szent tűz megzabolázva
melegét sugározza.
Hideg, hófehér táj:
festmény ablakkeretben.
Pislákol már a parázs.
Időben rakd rá a fát,
kerüld nagyon a túlzást,
figyeld a légáramlást,
vigyázd a szökő szikrát,
lángra ne kapjon más,
nehogy leégjen a ház.
Egyensúly, türelem
nélkül, sajnos, nem megy.
Örök, áldott feladat,
őrizd lelked, otthonodat.
Tanítsd rá lányod s fiad.
03. Győri Nagy Attila: elégetem
tűzbe vetem
elégetem
szabadulok az összes kíntól
figyelem parazsát izzón
lángoljatok
táncoljatok
a kandalló fogságában tartva
pusztuljon gyökere s magva
bámulom
számolom
egy darabot ki nem hagyok
lelkem alaposan kitisztítom
el innen
messzire
búcsú nélkül mosolygok
szánlak bennetek nagyon
nevetek
mert szeretek
élni és megélni minden percet
eldobtam bút s keservet
boldogon
és szabadon
folytatom utam mától
távol a világ poklától
köszönöm
az örömöm
hogy bánatom tova lett
te segítettél benne odafent
áldásod
hálálom
kezemet imára kulcsolom
tőled sosem búcsúzom
04. Varga Katalin : Tűz melege
Téli estén, ágyamban fekve a tüzet nézem.
Lágy mormolással dalol meghitt melegségben…
Játszi fényjátékot varázsol most a falra
Aztán, nyitott ajtaján parázs hull kialudva.
Tetején víz melegszik egy kerek fazékban
Meleg oldalához surran most egy tarka cica
Tű melege légy áldott, mindenki otthonába
Ne fázzon senki, soha sem a nagyvilágban.
05. Dél Tamás: Tűzróka (Firefox)
Úgy suhansz,
hogy vörös bundád
lobot vetni látom.
Nehéz hinnem,
hogy azért rohansz végig e világon;
hogy azután nekem legyen
még több a barátom.
Persze sok közötte
az ismeretlen ismerős,
és a titkosított álom.
Vajon hányszor kell
hevülve szűkölnöd
más boldogságon;
ahogy átadod
ahelyett
a helyet,
hogy más kis hercegévé váljon?
Talán ezért lassítasz nálam?
Hátha bejelöllek?
Vagy inkább belelátom?
Csak egyetlen üveglap
választ el tőle.
Ne legyek tovább az őre?
Bízni, hogy már nem éget meg;
s egy ikonikus
barátság lesz belőle.
Hol a tisztító folyadék
az álca;
mikor a szívem simítom
rá, ma,
a képernyőre.
06. Klotz Mária: Szótüzek
Szavakból összegyúrt forró szótüzek
Ócska kandallóban meleget gyöngyre fűznek.
Téli változó szürke rideg világ
Üvöltve forró szeretetért kiált.
Zord hidegben nem talál rá a magányban
Elkeseredettséget érez a mában.
Koldulva eseng. Izzó szótüzek, égjetek, terjedjetek!
07. Győri Nagy Attila: a kandalló előtt
zord időből hazatérve
hideg kesztyűt sutba téve
forró teára vágyom
a kandalló elé leülve
finom pogácsa illata száll
azt süti most édesanyám
itt újra gyerek vagyok
nézem a lángnyelveket
égessétek el a szükségletet
a mindennapi robotot
a hétköznapok búját, bánatát
a mókuskerék szánalmát
semmi másra nem vágyom
otthonomban lustán kivárom
a felszabadító hóvirágot
de ez ma még csak álom
minden nap a tavaszt várom
nyugalmat ad a fa ropogása
az izzó parazsak látványa
megóv engem a kandalló
kizárom magam a külvilágtól
08. Holéczi Zsuzsanna: KANDALLÓMESÉK
Ma leesett az idei első hó, reggeltől estig megállás nélkül hullott. Nem nagy szélviharral, hanem csak úgy csendesen: fokozatosan borítva be kertünkben a fenyőfákat, majd szép lassan az egész tájat. Nem volt kérdés: itthon maradtunk, begyújtottuk a kandallót, készítettünk egy-egy bögre finom fűszeres forralt bort, leültünk a tűztérrel szemben a kanapéra, és néztük a lángokat, melyek az otthon melegét adják, de a szemnek és a léleknek is tápláló energiát jelentenek. Amint testünket átjárta a tűz és az ital melege, sztorizni kezdtünk: felidézve azt az időszakot a férjemmel, amikor még a Tóth mama is itt melegedett velünk a kandalló mellett, és látva, hogy milyen jóízűen kortyolgatjuk a forralt bort – amit ő a világ minden kincséért sem fogadott volna el – kicsit rosszallóan megjegyezte: „isztok ám, de rendesen”. Ezen még most is jót mosolyogtunk, hiszen igazán nem volt jellemző ránk az esti iszogatás, de egy-egy téli estén azért néha jólesett egy kisebb bögre forralt bor, vagy egy pohárka tokaji. Erről a sztoriról persze egyre újabbak jutottak eszünkbe abból az időből, és én megígértem a férjemnek, alkalomadtán leírom őket, nehogy lassan elvesszenek az emlékezet homályában.
1. Osztályzatok
Elsőnek az, az anyukám által mesélt történet jutott eszembe, amikor 1951-ben ők friss házasok voltak apukámmal, és apu pedellusnak állt a jakabszállási faluban, a templommal szemben álló iskolába. Arra már nem emlékszem, hogyan sikerült neki, az egyszerű földművesnek egy ilyen állást kapnia, de azt tudom, hogy az anyai nagyapámmal együtt költöztek oda a szolgálati lakásba. Persze ha jól meggondolom, a háborúba nagyon sok falusi férfi odaveszett, így talán nem volt olyan nagy csoda, hogy az én rövidlátása miatt a besorozás alól felmentett apukámat – aki mindvégig kitűnő tanuló volt, és nagyon szeretett olvasni – ajánlotta be valaki, még az is lehet, hogy az egykori tanítója.
Szóval a lényeg az, hogy apuéknak volt a faluban egy kicsi, de takaros szolgálati lakása, ahol a következő tavaszon anyukám Kecskeméten lakó nővére két unoka testvéremmel Emivel és Sárival meglátogatta őket. A lányok 7 és 9 évesek lehettek, és nagyon tetszett nekik, hogy a szomszéd gyerekekkel az iskola udvarán játszhattak. Játék közben kitalálták, milyen jó lenne iskolásat játszani – ha már egyszer itt vannak egy hét végén üresen álló tanterem előtt. Sári addig kérlelte aput, míg az beleegyezett, hogy beengedi őket a tanterembe, ahol lehetett a táblára írni és rajzolni. Nagyon jót játszottak, a legnagyobb lány volt a tanító, feleltette őket, majd eszébe jutott: ha már egyszer feleltek, hova írja be a jegyeket? Hirtelen ötlettel kihúzta a tanári asztal fiókját – amelyben legnagyobb meglepetésükre ott találták az osztálynaplót! No csak! Hiszen akkor meg tudja nézni a vele játszó két nagyobb gyerek osztályzatait is – mivel azok is ebbe az iskolába jártak. Ki is kereste a naplóba Pista és Sanyi nevét, aztán gondolt egyet, és a nem túl jó osztályzataik mellé beírt nekik szinte minden tantárgyból egy-két ötöst. A gyerekek előbb megszeppentek – nem lesz ebből baj? De Sári megnyugtatta őket, az ő írását nem ismeri az itteni tanító néni, ne izguljanak, ez nem olyan, mintha magukat osztályozták volna. Ezután a gyerekek „vérszemet kaptak”: elkezdték sorolni a jó tanuló – szerintük stréber – osztálytársaik neveit, akiknek viszont Sári ezek után jó néhány egyest kiosztott, nehogy már azoknak ne lehessen egyesük! A naplót ezután szépen visszatették a fiókba, és kis idő múlva kisomfordáltak újra az udvarra játszani, ahonnan anyukám hamarosan be is szólította őket palacsintázni.
A városi gyerekek másnap hazautaztak, és pár nap alatt el is felejtették a csínytevést. Nem így a falusiak! A tanító néni előbb a jó tanulóknak beírt egyeseket vette észre, majd végiglapozva az osztálykönyvet, könnyedén rátalált az ő írásától jóval eltérő, gyerekes írással beírt ötösökre Sanyi és Pista jegyei között. Vallatóra fogta a fiúkat – akik bízva abban, hogy ha megmondják, hogy nem is maguknak írták be a jegyeket, nem kapnak annyi körmöst – szépen elmesélték, hogy a pedellus bácsi városi rokonai voltak a tettesek.
Hogy ezután mi hogyan játszódott le, arról már nem értesültek a városi gyerekek, de tény az, hogy apukámat alaposan megrótták, amiért beengedte a gyerekeket, és ősztől már más volt az iskola pedellusa. Amikor anyukám ezt elmesélte, persze megkérdeztem, hogy ez miatt kellett vissza költözniük a tanyára? De anyu azt válaszolta:
– Tudod, kislányom, nehéz idők voltak azok az ötvenes évek. Én nem hiszem, hogy csak ezért elküldték volna apukádat, azt hiszem az sokkal többet nyomott a latban, hogy szegény nagyapád kérésünk ellenére is többször belógott a szemközti templomba a misére és áldozott, amit kétszer is meglátott az a „véresszájú kommunista” párttitkár… szerintem biztos feljelentett ezért bennünket, és így lettünk nemkívánatos személyek abban a „bizalmi” állásban.
Jó volt ma a kandalló előtt ülni, és emlékezni. Talán holnap is lesz időnk felidézni a múltat és új mesék születnek – amik ugyan nem mesék, de mára azzá szépítette az emlékezet.
09. Ságiné Szűcs Klára Mária: Melegség
Kati az ablaknál állt, nézte a gyönyörű hóesést. Az imént jött be az utcáról és az udvarról, ellapátolta a havat, ami reggelre esett. Hatalmas konyhájában, ahol akár 15 embert is le tudott ültetni a méretes étkezőasztalhoz, begyújtotta és alaposan megrakta a kandallót. Átfázott, s most a szobai radiátornál élvezte a jótékony meleget. Érezte, ahogyan előbb a lábait, majd a mellét, később az arcát is elérte a finom felszálló hő, kezdett kiengedni a teste. Szerette a telet, imádta a havazást, mindig karácsonyi hangulata támadt, ha hullott a hó, legyen bár december, január, vagy február. Most is vidáman nézelődött, s közben az ünnepi menün járt az esze.
Az út másik oldalán kis mozgolódást vett észre. Egy néni lépegetett két botjára támaszkodva a csúszós járdán. Nehezen mozgott, alig-alig haladt. Az asszony éppen el akart fordulni az ablaktól, amikor meghallotta a tompa puffanást. A néni elesett, s nem tudott felállni. Kati egy percig sem tétovázott, felkapta a csizmáját, kabátját, s már rohant is segíteni. Megismerte, Julcsa néni volt, nem messze az utca túloldaláról. Kicsi, szegényes házikóban lakott, úgy tudta, egyedül él, nincs senkije.
– Nem ütötte meg magát? – kérdezte aggódva. Segítek, s már emelte is fel a gyenge, idős testet. Most bemegyünk a lakásba, s később majd hazakísérem.
A konyhában már vidáman duruzsolt a kandalló tüze. A lángok bohókás táncot jártak, varázslatos formájú alakot öltöttek, fel-felcsaptak, majd lelankadtak, úgy tűnt elhalnak, hogy aztán ismét a magasba törjenek. Julcsa néni félszegen ücsörgött a tűzhely előtt álló öblös fotelban. Nem szokták őt kényeztetni, már régen nem törődött vele senki. Óvatosan szürcsölgette a finom forró teát. Könnyes szemekkel nézelődött, nagyon meghatotta ennek a majdnem idegen asszonynak az önzetlen kedvessége. Figyelte a tűzhely vibráló fényeit, amelyek békességet sugalltak, s amelyek nem csak átmelegítették, de lassan megnyugtatták szomorú lelkét.
– Hová tartott, miért jött ki ebben a rossz időben? – kérdezet a vendéglátó, s közben egy jó meleg takarót terített a bátortalan anyókára. Az asztalra némi harapnivalót, illatos süteményt készített.
– Tudja lelkecském, muszáj volt kijönnöm. Már nincs mivel fűtenem, gondoltam, ha sétálgatok egy kicsit, megmozgatom a tagjaimat, talán átmelegszem. De gyenge vagyok, nincs már erőm, nem kellett volna – válaszolt az csendesen, szomorúan.
– Otthon van-e valamennyi élelmiszer tartaléka? Van mit ennie? – jött az újabb aggódó kérdés.
– Már elfogyott, mára semmi sem maradt. A nyugdíjam oly kevés, alig elég a hónap feléig, pedig spórolok ám – felelte könnyes szemmel Julcsa néni.
– Na, csak ücsörögjön itt nyugodtan – szólt Kati. Most telefonálok, néhány ismerősömmel kell sürgősen beszélnem, s egy újabb csésze teát nyomott a kedves nénike kezébe.
Julcsa néni észre sem vette, s már besötétedett, késő délután lett. Kicsit el is szunyókált, kipihente magát. Kati segített neki felállni, öltözni, majd hazáig kísérte.
Az öregasszony nem tudta mire vélni, miért tesz-vesz, jön-megy annyi ember a portájánál. Kati megmagyarázta.
– Ne tessék megijedni, ők jó emberek, segítenek, a barátaim. Intézkedtünk, hogy legyen mindene. Az erdész ismerősöm küldött fát, a karitászosok adtak meleg ruhákat, a konyháról pedig holnaptól kezdve minden nap ebédet kap. Hetente egyszer egy szociális gondozó is meglátogatja majd, kitakarít, bevásárol, támogatja mindenben. S én is átszaladok időnként, hogy megtudjam, minden rendben van-e.
– A jó Isten áldja meg, köszönöm szépen Köszönöm. De, mondja kedveském, hogyan tudta ezt mind ilyen rövid idő alatt elintézni?– kérdezte könnyes szemmel Julcsa néni.
– Ó, tetszik tudni, sok jó embert ismerek, akik egy szóra intézkedtek – felelte Kati, s lassan bekísérte reggeli vendégét kicsi házába. Odabent már égett a tűz, a kályha lassan-lassan átfűtötte a kihűlt szobát.
Késő este Kati még mindig a nap különös eseményein gondolkodott. Ült a kandalló előtt, nézte a barátságos lángokat, s nemcsak a testét, hanem a lelkét is kellemes melegség járta át.
Vermes-Szeles György: Grófnői szérűn
Vidéki vadászház, tüzelő kandalló,
Az úrnőjének örömei: kan, dal, ló.
Intézőjével ő gyakran kilovagol
Kávéházban pedig a cigánnyal dalol.
Fenekén feszesen tapad a pantalló.
Kutasi Horváth Katalin: Rókavörös fényben
Ott, hol a felfűtött kandalló vár,
S tán sámánok elhunyt szelleme jár,
Ott, hova lelkem felemelkedhet,
Szívemben békesség nevelkedhet,
Rókavörös fényben izzik a múlt,
Sötétlő árnya a jelenbe fúl,
Fényesen sajdul, ropog a kérdés:
Mi ez a heves, mardosó érzés?
Féktelenül falja vágyaimat,
Fel-fellobbantja lázálmaimat;
Mit rajzol ki a jövőbe nézve?
(Egy-egy parazsam kérdezi félve.)
Ijesztően reccsen a tűzifám,
A felhevült mérget nem tűri tán.
Miért is emésztem magamat fel?
Hamvadó lelkem csak pokolra lel?
Elfogy a levegőm, s életterem,
Forrongok, s kihunyok élettelen.
Tovább égek, ha lassan parázslok,
S inkább bűvös nyugalmat sugárzok.
Ha ilyenkor bárki magába lát,
érzi a tűznyelvek varázslatát.
Nem szabadulok könnyen a lángtól,
Hisz elszakíthat a szörnyű világtól,
Merengek azon, miért is élünk,
Csodának látom magát a létünk,
Sok szép emlékpernye röpdös erre,
S a hamuba rajzolt titkos jelre
Felfigyel szemem, célom megértem,
Tudván tudhatom, miért is éltem.
Kutasi Horváth Katalin: Kandalló-dal
Duruzsol és pattog,
Mindig éhes, kárál,
Panaszkodik, kérlel,
Soha meg nem hátrál.
Kéri a magáét,
Különben kialszik,
Nem termel meleget,
Egyből megharagszik.
Kényeztesd jó fával,
Hadd ropogjon benne,
Piros tüze izzon,
Mintha mérges lenne.
Csakis így lesz boldog,
Ne higgy a látszatnak,
Vígan felparázslik,
Lángjai játszhatnak,
Felégetnek mindent,
Egymást nyaldoshatják,
Vadul táncra kelnek,
Parázson rophatják.
Perzselnek és égnek,
Levegőre vágynak,
Pattogásuk dörren,
A jövőbe látnak?
Mégis megbocsájtok,
Felizzik vágyam is,
Felemésztem magam,
Megosztom ágyam is…