A FÉNYKÉP, AMIRE A MŰVEK SZÜLETTEK:
01. Szabóné Horváth Anna: Erdei forrás
Árnyas forrás tetején
leskelődik a napfény.
Megcsillan a zöld mohán,
elidőzik rajt’ lomhán.
Csillámot szór a vízre,
úgy küldi fényét szerte
a vízmosta kövek közt,
hol a kis ér utat tört…
Moszat telep víz alján,
jól megél a kő hátán…
Csillámháton integet,
éjjel-nappal fürödhet.
Erdő népét élteti,
hevültségük hűsíti,
s vándor, ki itt megpihen,
gyönyörével telik el…
02. Dobó Georgina: Páva szárnya
Páva szárnyaként olvadt szét szerelmünk,
Kékről szürkére változott az ég felettünk.
Testünk moha fedi, csótányok rágják,
Áttetsző a látvány, képlékeny az érzés.
Ott a képen a Fény, de mit is ér?!
Hisz nem teljesült be ez sem.
03. Dobó Georgina: Dáma
Mint dáma, ki megszomjazott és
Inná a friss patakvizet,
Szája azonban zárva.
Fény világítja meg ádámcsutkáját,
S a víz susogó járását medrében.
Zöldeskék selyemszatént viselhet,
Meseszép. Csak úgy, mint az áradó folyó tükre.
04. Győri Nagy Attila: Karibá meséi- A pataknál
A vasárnapi séták már rendszeressé váltak. Petike ugyanolyan izgalommal várta őket, mint az esti meséket, mert minden héten más útvonalon mentek és mindig akadt néhány izgalmas látnivaló. Most egy kis patakig sétáltak, útközben érdekes történeteket hallott nagyapjától a békákról és a tücskökről, amikor Karibá megállt.
-Szerintem mára ennyi elég is lesz, még haza is kell érnünk. Látod milyen tiszta ez a patak? Látszódnak a kövek az alján -mosolygott kis unokájára.
-Igen, szép tiszta -nézett rá Petike. Tudta, ha nagyapja megszólal, akkor valami hosszabb mondanivalója lesz, így figyelmesen hallgatott.
-Az Isten ajándéka ez az emberiségnek -mutatott a partról lefelé. -Gyönyörűen ragyog a napfényben, mégis nagyon kemény, ha megmozdul, képes megváltoztatni a környezetet.
Petike csodálattal nézte a köveket, de leginkább az nyűgözte le, ahogyan Karibá beszélt róluk.
-A halak nélküle nem tudnának élni, de mi, emberek se. Az élet egyik alappillére. Hálásnak kell lennünk ezekért a dolgokért, amiket sokan természetesnek vesznek és nem veszik észre, milyen nagyszerű dolgok is ezek. Most még gyerek vagy és valószínűleg fontosabbak még a játékaid. De ne feledd soha, miket mondok, mert ha később, mikor már felnőttél, eszedbe jutnak, akkor rájössz, hogy igazat mondtam.
-Én most is tudom, hogy igazat mondasz -nevetett fel a kisfiú. -A meséid nem mindig azok, de nem bánom, mert érdekesek és a meséknek nem kell igaznak lenniük. Anyáék még nem tudják, de én már nem hiszek a Télapóban.
Ezen Karibá hatalmasat kacagott.
-Így igaz, a mesék azok mesék. Bár azoknak is sok a valóságalapjuk.
-Honnan tudsz ennyi mindent a természetről?
-Én is figyelmesen hallgattam az időseket kiskoromban. De az egész életünk arról szól, hogy tanulunk és tapasztalunk -ezután ismét a mederre nézett. -Ha hideg van, hideg lesz, viszont, ha süt a nap, akkor felmelegszik.
Petike is lenézett és örült, hogy ennyi mindent megtudott ma is.
-Köszönöm nagyapa, hogy ilyen sokat tudok most már a kövekről. Ha majd iskolába megyek, én fogok róluk beszélni a többi gyereknek.
-Drága kis unokám -simogatta meg a fejét. -Én nem a kövekről beszéltem neked, hanem a vízről.
05. Szabó Eszter Helka: Két kirándulás
Veled, emlékszel, együtt néztük.
Zöldebb volt a moha.
Derekunkon siklott bársonya.
Bátorított a kövek között kapaszkodó fény.
Ezzel a csoporttal egy programpont,
amit kipipálhatunk.
A víz, mint testünk nedvei, egyre fogy.
06. Klotz Mária: kedvenc színem
zöld
remény kísér egy életen át
természet is kihívóan kiált
fű selyme simogat
szemed zöldje táncra hívogat
zöld
bimbó apró életet lehel
levél fújdogáló szélnek felel
bokor jelenléte regenerál
vadvirág testet-lelket relaxál
zöld
misztikus jelentése tisztaság
nem mindenkinek kiváltság
sok embernek örök igazság
cselekvéshez kellő alaposság
zöld
bőség bő zavarát nyújtja
tavaszi étkek illatát suhogja
termékenységet is hozhat
szíved már biztos megdobbant
zöld
moháskövet nézni barátságos
mezei teát inni nem káros
réten leheveredni pihentető
pázsiton álmodni megrendítő
zöld
fény suhan a sziklák fölé
csermelyt áraszt a hegyek közé
pihentető a fáradt testnek
párok szerelmet keresnek
zöld
moszatos kő a tenyered
átkarolva kissé megremeg
lágysága finoman ölel
szerelmet beléd lövell
zöld
tavasztündér táncra perdül
még a környék is zendül
újjászületést lehel beléd
életkedvet sugároz feléd
zöld
fénye szabad utat jelez
bűn után megkegyelmez
föld szeretete csalogat
zöldben lelked dalolgat
07. Klotz Mária: Együtt
Patak partján üldögélek
mohás kövek egyre mesélnek,
vágyaimat félve súgják:
szükségem van rád – búgják.
Ha beteg vagyok
gyere
gyógyíts,
ápold a lelkem,
őrizd a testem,
várlak,
szükségem van rád.
Ha szeretetre vágyom
gyere
szeress,
ölelj szorosan,
ringass boldogan,hívlak,
szükségem van rád.
Ha bánatom van
gyere
vigasztalj,
dalolj daktilust a fülembe,
járj a kedvembe,
kérlek,
szükségem van rád.
Ha újat akarok
gyere
támogass,
adj sok ötletet,
indíts bennem löketet,
hallgatlak,
szükségem van rád.
Ha öröm ér
gyere
örülj velem,
kacagjunk együtt,
repüljön a lelkünk,
szédüljünk,
szükségem van rád.
Szükségem van rád,
bármit teszek,
akármit tervezek,
életem része vagy,
ez mindig így is marad,
nyújtom a kezem,
rád van szükségem.
Mohás kövek elhallgatnak,
víztől ragyogva utat mutatnak,
csillog a zöld fény
pislant a remény.
08. Kutasi Horváth Katalin:
Az Apátkúti-völgyben
Átvágta a Duna,
Igaz, hagyta magát.
Hiába volt kemény,
Meghasadt szíve.
Utat tört a létbe
A zúgó áradat,
Félelmetes volt már
Zubogó dühe.
Őrült féktelenség
Munkálkodott benne,
Nem nézett ő körbe,
Vágtázott tovább.
Mikor elnyugodott,
S megtalálta medrét,
Megbánta már tettét,
Hömpölygött sután.
Patak folyt nyomába,
Megörült a szikla,
Napfény simogatta,
Csillogó remény,
Szellő kacérkodott,
Moha takargatta,
Bugyogva sóhajtott
Minden repedés.
Csörgedezik vígan
Most is, ha arra jársz,
Finoman nyaldossa
A múlt a tenyered,
Hozzátapad ujjad,
Megérint fájdalma,
Meglágyul a kő is,
Szépül a jelen.
Felcsillan egy szempár,
Reményt tükröz fénye,
Bizakodva nézed,
S máris fut tovább…
Az idő vagy a patak?
A felbukó gondolat?
Tán a kétely szalad
Épp versenyt veled?
09. Holéczi Zsuzsa: A visegrádi kövek
Abban az évben nagyon sokáig elhúzódott a tél, egyszerűen nem akart vége lenni. Szürke, egyhangú napok voltak, heteken át tocsogni lehetett a lassan olvadó hó levében, barátságtalan, hideg szél fújt. Már nemcsak a testem, a lelkem is fázott amint bandukoltam föl a házunkhoz a csendes Budai utcán, és arra gondoltam: bár csak megtehetném, hogy elutazom ilyenkor valahová, ahol mindig süt a nap, és feltöltődhetnék napsugárral. De hát hogy tehettem volna? Munkahelyemen nem olyan egyszerű a helyettesítést megoldani, és tulajdonképpen anyagilag sem nagyon engedhettem meg magamnak egy kis „kiruccanást” valahová a déli tengerekre.
Amint ezen búslakodva bandukoltam, egyszerre csak megcsörrent a telefonom. A Visegrádi kórházból a főnővér keresett: amennyiben még mindig szükségem van a rehabilitációs kezelésekre, egy hét múlva kedden tudnak fogadni. Meglepett az ajánlat, mert korábban azt hallottam, gyakran fél évet is kell várni az időpontra – még spekuláltam is, hogy ha ez így van, én a kezelések közbe fogok nyaralni. Hiszen az intézmény a Dunakanyarban van, és amikor vége a kezeléseknek, én szépen fogom a bakancsot meg a nordic botot, és elindulok a lankásabb hegyi ösvényeken. Az ajánlatot persze elfogadtam, gondoltam: ha most bejelentem a munkahelyemen, hogy hétfőtől nem jövök három hétig, már nem kell sokáig hallgatnom a többiek morgását.
Megkezdődött a gyógykezelésem. A beosztás igen laza volt, 14 óra után szinte alig volt programom. Első napokban csak a közeli helyeket – Gizellatelepet, Visegrádot derítettem fel. Körbejártam a kis kápolnát – mely egy domb tetején állt – és örömmel fedeztem fel, hogy a napos oldalon már odvas keltikék bontogatják lila és rózsaszínű szirmaikat, sőt itt-ott primulák is nyújtózkodtak a bágyadt napsütésben. Elhatároztam, hogy másnap jobban felbátorodom, elmegyek Dömösig, és megpróbálok a Malompatak mentén minél magasabbra feljutni. Szívem szerint a prédikálószéki kilátóig mentem volna, hogy a teljes Dunakanyart beláthassam, de be kellett látnom, hogy ezt a gerincem jelenlegi állapotában felelőtlenség lenne bevállalni.
A hét közepén örömmel készülődtem. Bár úgy tűnt, „lóg az eső lába” elindultam Dömös felé a Gizella telepi földúton. Elhagyva Gizella telep után a lovas pályát, nemsokára a falu szélére értem. Az út csak enyhén emelkedett, és én a sétáló bot segítségével jó tempóban ballagtam a kövesúton, melynek bal oldalán újonnan épült házak voltak, jobbról viszont már a borostyánnal és szederindával befuttatott hegyoldal szürke kövei látszottak. Amint bandukoltam, egyszer csak nyílt az egyik új ház kapuja – és én ösztönösen félreálltam, mivel a szűk utcán nem volt túl sok hely a kitolatásra. A gépkocsit vezető férfi befejezte a tolatást, és várta a kapu becsukódását, amikor mellértem. Ekkor azonban legnagyobb meglepetésemre leengedte az ablakot, és kérdőn rám nézett:
– Te vagy az Gombász Zsuzsa?
A meglepetéstől kis híján orra estem a macskaköves kocsibejárón. A terepjáróban ugyanis egy olyan ember ült, akivel még soha életemben nem találkoztam, viszont egy gombabarát közösségi oldalon folyamatosan ellát bennünket tanácsokkal, és már többször ajánlotta, hogy ha felkeresem őt, szívesen elvisz azokra az autósok elől elzárt a természetvédelmi helyekre, ahol ők gombásznak. Gondolom, sejteni lehet a folytatást. Kis szabódás után beültem mellé a terepjáróba, és elindultunk a Visegrádi hegység legmagasabb pontjáig a Prédikálószékig. Lélegzetelállítóan kanyargós utakon, sziklaperemeken egyensúlyozva, egy patak medrét többször érintve haladtunk fölfelé. A csodálatosan szép, zöld moha lepte hatalmas kövek között kristálytiszta víz csordogált, az ősszel lehullott tölgyfalomb szinte narancsos-barnás fénnyel világított a fák között. Sok a kimosott, ide-oda tekeredő, zöld moha lepte, szerteágazó fagyökér. Egy idő után elhagytuk a forrást, az autót átkapcsolta összkerék meghajtásra, és rám szólt, hogy kapaszkodjak – majd lefordult egy kavicstörmelékes, sáros útra. Újabb kanyarok következtek, és közben Pali mutogatni kezdte a vulkáni tevékenység okozta különböző árkok és bevágások közét, hogy itt szokott lenni a sötét trombitagomba, emitt meg a rókabomba – de egyszerre annyi, hogy egy kosárral nem is bírjuk hazavinni. Igaz, hogy az a meredély majd 75 fokos, és nem is meri Ritát ott felengedni, hanem csak maga megy a gombák után. Az út hírtelen jobbra fordult, és elénk tárult egy völgy, melynek peremén egy csipkés várfal-szerű képződmény volt látható a távolban. Lefékezett, és elmondta, hogy nagy valószínűség szerint azok ott kelta eredetű romok, de pénz híján még soha, senki sem kutatta. Továbbindulva hamarosan ujabb hajtűkanyarok következtek, majd az ut kiegyenesedett, és mi megálltunk egy óriási zöld színű sziklánál, melyet kékesszürke foltok tarkítottak.
– Látod? – mutatott a sziklára. Azok a foltok ott valamiféle cementszerű anyagból vannak, ez nem vulkáni eredetű, de az anyag mesterséges, és régebbi, mint amit római cementként emlegetnek. Senki sem tudja, honnan származik. Most pedig szállj ki, mert megérkeztünk. Ezen a hatalmas adnezit sziklán van a kilátó.
A sziklával átellenben egy terméskőből emelt épületet láttam, melyet megkerülve egy zöld korláttal védett teraszra léptünk ki. A Visegrádi hegység legszebb pontján, az un. Prédikálószéknél jártunk. Velünk szemben hazánk egyik legszebb panorámája volt látható: a Börzsöny-hegység a Dunát nagy kanyarra késztető Szent Mihály heggyel. Rajta a barlangok és a hét piramis alakú csúcs sajnos nehezen volt kivehető az egyre jobban tornyosuló fellegek miatt, de még így is csodás volt a látvány: balra Dömös és Zebegény házai, jobbra Nagymaros és Visegrád látszott a Fellegvárral. A távolabbi táj már ködbe veszett, de kísérőm elmondta, hogy tiszta időben Vác és a fölötte magasodó Naszály is kivehető. Nem álltam meg, hogy ne fotózzak, és boldogan hallgattam közben a párját kereső egerészölyv vijjogását. Csodás a természet ebben az évszakban is – állapítottam meg magamban.
Lefelé ereszkedve még néhányszor érintettünk egy patakocskát, majd érzethető szintvesztéssel visszatértünk az elágazáshoz, ahol a Rám szakadék felé vettük az irányt. Útikalauzom itt elmondta, hogy „na itt szoktak a fiatalok addig hősködni a meredek sziklafalakra való kikapaszkodással, míg valamelyik le nem zuhan, aztán jöhet érte a mentőhelikopter. Nézd, itt már ki is alakítottak neki az erdészek egy akkora tisztást, hogy leszállópályának használhassák.”
Utunk ezután a Mária jelenés színhelyét, a Szentfa kápolnát is érintette, majd a Szőkeforrás-völgy hatalmas, szakadékszerű árkának szélén vezetett. A bükkerdőben lejtős, mohos sziklák között vezető út zord szépségét a Malom–patak zúgása tette még vadregényesebbé. A völgy egyre mélyült, a patak egyre bővebb hozammal csordogált az út mellett. Hamarosan megálltunk, útitársam kezembe adta a kocsi hátuljából a sétáló botot, és felfelé mutatott a vadrózsa bokrokkal és szederindával befuttatott meredélyen:
– Akarsz osztrák csészegombát szedni? Ha nem félsz, hogy összevissza karistol a tövis, itt biztos fél órán belül szedünk 15-20 dekát.
Szabadkoztam, de azért követtem. Ha az ember szeme hozzászokik, kiszúrja az apró piros csészéket, és ha hozzájut a tüskéktől a földbe süppedt, korhadó ágakhoz, sokszor tíznél is több kisebb – nagyobb csészegombát talál 1-1 ágon. Ez a gomba már januártól kezdve előfordul az ilyen nedves helyeken, de tömbegesebben csak ilyenkor, március elején várható.
Miután kigyönyörködtem magam az olykor kávéscsészenyi, máskor kisujj begynyi gombákban, visszaindultunk, és a völgy lejtését követve hamarosan elértük Dömös szélső házait, és a patakhídon átkelve Pali kikanyarodott a 11-es főútra, melyen pár perc alatt elérhető a kórház. Megköszöntem gombász barátomnak a csodás túrát, áradoztam még pár percet neki a csodás zöld sziklákról, a lélegzetelállítóan szép kilátásról – melyeket ő akkor lát, amikor akar – és szívemben szép emlékekkel hazatértem a sivár kórterembe.
10. Varga Katalin : Színek játéka
Egy absztrak kép színeit csodálom jelentése van .
Nyugtató zöld, itt – ott szürke foltok ,mégsem nyugtalan..
Rábízza a festő, hogy nézője mit gondol róla .
Szobám falán , hogy mutatna, , ezt veszem fontolóra .
Vagy fessek én hasonlót , csak ecsetet kell ragadni .
Fantázia , kis tehetség , hisz csak el kel kezdeni .
11. Szabó Edit Irma: Gyöngyöző forrás
Nyár hava nyílik,
moszat-végtelent ölel
gyöngyöző forrás.
Rezzenéstelen
fénytükörű árnyjáték
barlangba bújik.
Kövek gördülnek,
gyökérlépcsőn lépdelek
tekergő túrán.
Időtlen idő
kerengő kanyarokat
kéregbe karcol.
Derengő dallam
szélszárnyú kilátóban
hajnalra hangol.
Fényben vibráló
időmértékes világ
az én otthonom.
12. Szabó Eszter Helka: Valami mélység
Utálom ezt a szakadékot. Elveszejt.
Mélyén méregzölden fortyognak a titkok.
Örök összeesküvők. Jelenemet aláássák
a mohos kövek szégyenfoltjai. A csermely
gyér vize nem mos tisztára. Azok a bővízű
patakok csak az emlékezetben rohannak
a tenger felé. Akkor még voltak álmaim.
Azt hittem, optikai csalódás a kövek küzdelme
a felejtés vízmosásában. Hiába átlátszó,
tudom, hogy sáros az alja a szóbeszédnek.
Ez a mélyedés most mégis megigézett.
Beleszédülök, érzem, aztán fölébredek
egy tisztáson. Elindulok, mint Aliz,
hogy önmagamra találjak. Megbirkóznék
az óriás csigával és az összezsugorodott
tölgyfákkal. Átlépnék a feneketlen patakon.
Ha elkísérnél, téged cirógatna a mohák
bársonya. Magányom jaját elnyeli a
vízfolyás hangja. Ásít a tölgyfa.
Kibuggyan a patakmederből a kövek keble.
Utálom ezt a szakadékot. Életzabáló.
13. Lénárt Anna: Hiányzol!
Ha a meg nem élt múltra gondolok,
Indulat ökölbe zárja kezem.
Áldás vagy átok? Választ nem kapok…
Nyugtalan álmom, fénytelen verem.
Zörög az úton, a kopott szekér,
Ostor csattan, nyikorog a kerék…
Látom, moha közt megbúvó reményt.
14. Bihary Emőke: Lelkem zöldje
lelkem barlangja
reményzöld forrásokat
fakaszt tavasszal
lelkem tavaszi
zöldjében pompázó moh
béleli puhán
15. Mukli Ágnes: Rejtelek…
Újjá teremtelek
mohás kősziklákra,
bársony kikeletben.
Játszva hajolsz hozzám,
csengő kacagásod,
hallik bodor széllel,
zöldellő fűzágon
még sincs maradásod.
Újjá teremtelek,
szelíd napsütésben,
locsogva fecsegve,
kövekhez csapódva,
elvegyülve árral,
üde zöld berekben
éledő világgal.
Rejtelek rügyekbe,
lepke lebbenésbe,
ibolyák pártáján,
tavasz-üde kékbe.
Bujtatlak bimbókba,
tövisekkel védlek,
maradj meg nekem,
örökzöld levélnek.
16. Ordas Andrea: Ébredő tavasz
Moha bársonya rejti szívem,
Patak sodra fűti bánatom,
Fagyos, harmatos reggelen,
Csaliton búvok, bokrokon, ágakon.
Ó hűs habok engem ne ríkassatok,
Engedjétek hullni bús könnyim másra,
Téli világom sorsára hagyom,
Tavaszom nyaram zöldjét vigyázva.
Most zúgó foyóként rohan el az élet,
Sodrása engem is magával ragad,
Ébredeznek bennem a tavaszi fények,
Nyári színeim kivirágzanak.
Moha bársonya vidítja szívem,
Patak sodra múlasztja bánatom,
Gyémánt harmatos reggelen,
Ébredek a nappal, bokrokon, ágakon.