Hangulat-képek 08.

A FÉNYKÉP, AMIRE A MŰVEK SZÜLETTEK:

Kutasi Horváth Katalin

01. Dobó Georgina: Fejére állt a Világ

Mint denevér lóg az árva bogáncson egy lepkeszerű Lény.
Gyerekkoromban ezek az állatok kékek, fehérek, szépek voltak.
Hogy ez mi lehet, nem tudom. Csúfsága botránkoztat.

02. Dobó Georgina: Lógunk

Csüngünk a semmibe, a Mindenségbe,
Kapaszkodnánk, mintha volna mibe; kibe.
Szeretnénk szeretni s szeretve lenni,
A bogáncs tüskéi azonban sokszor erősebbek.
Engedjük el múltunk, és éljünk a jövőnek!

03. Dobó Georgina: Relatív

Relatív, hogy szépnek találsz-e vagy csúnyának. Épp elég baj, hogy kifejlődtem lárvámban.
Kapaszkodnék jó erősen, de a természet nem engedi.

Bogáncsok hadát elém rendeli.
Barnaságomon fekete pöttyök hívják fel létezésemre figyelmed.

Védj, óvj kérlek!

Nem bántok senkit, mint e szúrós virág, ki szintén csak szeretetre, védelemre vágy.
Virága lesz neki hidd el, nem is akármilyen szép: lila. Mint az akácok a lagziba.

Miért bántotok hát minket? Miért szemeteltek? Mi nem vétünk ellenetek.
Szépek vagyunk-e vagy csúnyák: relatív. Létezünk. Jogainkért tudod, mi nem küzdhetünk.

Ki vagyunk szolgáltatva a vad világnak, s az emberek hangulatának.
Ezért kérünk, vigyázz legalább ránk ma! Hisz ma van a Föld világnapja!

04. Szabó Eszter Helka: Egy lepke vétke

Jaj, szúr a lábam!
Bogáncsra léptem. Bosszant. 
Nem figyeltem. Kár.

Már menekülnék innen
sík, selymes levelekre.

Mit nekem adott a sors,
viselem vérző lábbal.

Repülni fogok.
Hibámat jóvá teszem.
Még vár rám a zöld.

05. Czégény Nagy Erzsébet / Pendzsi: Ha pillangó lennék

Ha pillangó lennék,
szél szárnyán suhannék,
soha meg nem állnék.

Csobogó patakból innék,
fürödnék selymes vizébe,
repdeső szárnyam zenélne.

Gyermekek kezére lebbennék,
örömöt okoznék csillogó szemükbe,
bánat ne költözzön gyönyörű szívükbe.

Ha pillangó lennék,
rászállnék anyám sírjára,
nyoszolyám lenne fejfája.

Ó, csak pillangó lehetnék,
törtetnék fel a magas égbe,
Isten közelébe.

06. Petres Katalin: Süsü dala

Vígan követek minden lepkét,
csodálom könnyed, szép röptét.
Egyfejű kakukktojás létem
több fejűek közt nem érdem,
nem bánom, megbékéltem,
hirdetem, mit diktál szívem:
Ne pusztítsd a sok szépet,
csodáld a teremtett létet!

07. Petres Katalin: Tragédia dióhéjban

Vad szél tépte pillangó szárnyam,
riadtan menekülni vágytam,
csak szúrós gubóra találtam.
Meglebegtetem varázs-szárnyam,
fakadjon ki színpompás virágja,
tudom, szétszaggatja szárnyam,
még sem hagyhatom magára.

08. Lénárt Anna – Újjászületés

Fél öt felé, egyre gyakrabban pillantottam az irodám ablaka felé, aminek üvegén megpihent a  napsugár. „Már csak pár perc” –sóhajtottam – és már alig vártam, hogy magam mögött hagyjam munkahelyemet. Végre elindulhattam… A Nap, aranyló fényt bocsájtott a Fő utcára, a tavasz virágait, a zöldellő fákat, bokrokat csodálatos ragyogás ölelte át. Mosolyogva haladtam otthonom felé, amikor az árokparton, valami különleges kép rabul ejtette tekintetem. Egy bogáncsbokor emelkedett ki a fűből. A tüskéi haragos zöldek voltak és egy gyönyörű színes pillangó pihent az egyik ágán. Szétterült a szúrós bogáncson, nem törődve azzal, hogy a tövisek könnyen felsérthetik az érzékeny szárnyait. „Milyen szép” – arcom, a Nap felé fordítottam, lehunytam a szemem, és képzeletemre bíztam magam, ami a tavalyi nyárba repített, ahol egy káprázatos pille voltam. Virágról- virágra repültem, mindenkinek meg akartam mutatni magam, büszke voltam, mert nem sok élőlény volt, aki olyan szép színekben pompázott, mint én… és eljött az idő… átváltoztam… és egy jelentéktelen hernyó lett belőlem. Ki akartam nyitni a szemem, visszatérni a jelenbe… de a fantázia világa nem engedett, ott tartott. Sajnáltam magam, azt csodálatosan szép, mesebeli lényt, aki voltam. Amerre mentem összesúgtak a fejem fölött. Kerestem egy eldugott zugot, ahová elbújdoshattam, a bántó megjegyzések elől. „Itt nem láthatnak meg, itt biztosan nem keresnek, talán el is felejtenek” – elsírtam magam… könnyeimből fonalat sodortam, amiből szürke, nyeszlett hernyótestem köré bölcsőt fontam. Nem tudtam mit hoz a holnap, de tudtam bábállapotban a fájó gondolatok nem gyötörnek… és a hosszú, hideg télnek is vége szakadt… Az első napsugarak börtönöm falát megoldották és én, mint csodálatos, színpompás pillangó tértem vissza, szétterülve a bogáncsbokor egyik ágán, nem törődve azzal, hogy a tövisek könnyen felsérthetik érzékeny szárnyaimat.

09. Kutasi Horváth Katalin: Szimmetriajáték

Átláthatsz már rajtam,
Megfeszülök újra,
Hártyavékony szárnyam
Sérülékeny tán.
Néha meglibbentem,
Hogyha nem figyelsz már,
S napnak sugarától
színeződik át.
Bársonyos varázst gyújt,
Üde szellő fújja,
Nem hevül így forrón,
Csak lélegzik a lét.
Egyszerűnek tűnik
mintázatom íve,
Bár, ha utánoznád,
Meglepődhetnél.
Nem is olyan könnyű
Ez a harmónia,
Szimmetriát játszik
Néhány petty, s vonás.
Nem mindegy, hogy nézed
Az eget és a földet,
alulról felfelé,
vagy mindig csak le,
Nem nézhet fel rád,
Ki lefele lóg fejjel,
Ne is várd el tőle,
Dőre tisztesség!

10. Lénárt Anna – Ámulat

Pillangó, a bogáncsbokor ágán,
Illegeti-billegeti magát…
Langyos őszi szél lebbenti szárnyát,
Lapul…  a levelek között… árván.
A Nap, a felhők mögül előjön,
Nagy ámulat, az apró csodának,
Gubó készül, bölcső a holnapnak,
Óra ketyeg… pillangó elköszön.

11. Győri Nagy Attila: Mitől?

Mitől mosolyog a szemem pillantásodra?
A formák harmóniájától burjánzik
az endorfin mely átjár,
mert egy apró csoda jött
létre az élet vásznán?
Mitől szép a szép?
Talán színeidből ömlik belém
az újra visszatérő remény.
S ahogy játszanak a képzeletemmel
meséket festve a tájra,
társammá szegődnek,
hogy ne maradjak árva.
Mitől szép a szép?
Mitől melengeti testem puszta léte,
önzetlen valósága, romlatlan bája?
Maradok még egy kicsit
s lopok sugaraidból tengernyit,
hogy felidézhessek belőle
később is egy szemernyit.
Lehet titkod örökre rejtély marad,
sose kapok választ arra,
mi az, mi szépségedet adja.
Hát csak csodállak
szótlanul, de éberen,
mámorosan, részegen.

12. Varga Katalin: Pillangólét

Bábból kikelt hernyó voltam  , s megtörtént a csoda.
Tarka szárnyú pillangóként jöttem a világra.
Törékeny létem sokan csodálják,repkedni jó.
Sokszor virágnak néznek, ez kacagtató.
Szálldosok virágról. virágra , ,szellő elrepít.
Része vagyok a természetnek , hordom színeit.
Ne fogjatok el, én nem vagyok lepke gyűjtemény. 
Szépséget adok, szabadon élek,hitem remény.

13. Klotz Mária: lepke-lalala

libbenő lepke
lassan lebegve
lélekemelő látvány
lopva lesem
lebbenő lélekkel
lakik lényemben
lehelve lopakodva
lihegem
lalala lepke
leleményes lelkecske

14. Klotz Mária: Lepkeszép

Libbenve köröz körülöttem,
Elsuhog félénken fölöttem.
Pengeélen tündérként táncol,
Kaktusszal vidáman viháncol.
Elképesztő mennyire mutatós,
Szúrós tüskének kapós.
Éberen figyelem táncát,
Pöttyös szárnyainak suhanását.

15. Klotz Mária: Ellentétek

Az egyik simogat
táncra hívogat,
a másik bujkál
lelkedben szurkál.

Lágy pillangó repdes
örömmámort keres,
szúrós tüske beléd mar
fájdalmat okozni akar.

Ellentétek vonzzák egymást
sokan mondják,
inkább a jót keresd
a nemest szeresd.

16. Klotz Mária: Ábrándozás

Szabadság
adj nekem szárnyakat,
hadd repkedjek
oda, ahol téged
megtalállak,
akárhol is vagy
megkereslek,
csak egy pillanatot
kérek
engedd meg,
hiányzol már régóta,
lényedet
keresem dalolva,
némán
megölellek,
meleg fogadtatást remélek,
tudom, te is szeretnéd
testemet keresnéd,
odaszállok,
veled eggyé válva
kiabálok,
szabadságot muzsikálok,
végül megnyugodva
lepketáncot járva,
pillangóként
hazaszállok,
végtelen nyugalmat
itt találok.

17. Holécziné Tóth Zsuzsa: Egy pillangó a múltból

Ma láttam egy fotót egy rozsdavörös pillangóról, melynek szárnyain sok-sok apró fekete pötty volt látható. Ez a pillangó engem szép tarka szárnyain a múltba repített, egészen a gyerekkoromba. Kisiskolás voltam Jakabszálláson, azt hiszem harmadik osztályos, amikor egy reggel az iskolába érve nagy zsibongás fogadott. Az osztályterembe – valószínűleg a reggeli szellőztetéskor – bekeveredett valahonnan egy kis fehér alapon cirmos-foltos cica, akit persze mindenki simogatni, dédelgetni akart, sőt, volt aki az uzsonnára hozott margarinos kenyeréből is falatokat tört neki. Azután a terembe belépett Erzsike néni, az osztályfőnökünk, és ő természetesen nem örült annyira mint mi, hiszen az osztály leginkább egy zsibongó méhkashoz hasonlított, mivel mindenki a cicát akarta kényeztetni.  Végül kijelentette, hogy ha csönd lesz, és valaki vállalja, hogy nap végén hazaviszi a kiscicát, akkor maradhat. A kérdés hallatán, a hirtelen beállt csöndben egyetlen kéz emelkedett fel kissé bátortalanul: az enyém. Vittem én már haza törött szárnyú rigót is a galagonya bokor alól, meg fekete-fehér tarka kiskutyát is Síposéktól – akiknek a háza mellett bandukoltam reggelente iskolába, és akiktől a tejet hordtam kandliban a tanító néni kislányának.  Ez a kutyus – a Morzsi – nagy kedvence lett az egész családnak, ezért arra gondoltam, talán a cicát is megengedik majd, hogy megtartsam. Ezután az óra annak rendje s módja szerint elkezdődött – igaz, néha oda-oda sandítottunk a cicára, de ő szerencsére  egy idő után elhelyezkedett  az ajtó előtt a lábtörlőn az osztályterem végében – így nem láttuk tovább, tudtunk koncentrálni.

 A nap folyamán az osztály egy rövid kirándulásra indult: környezet ismeret óra alatt elgyalogoltunk Gyenesné Irénke néniék konyhakertjét megnézni. Erzsike néni úgy gondolta, sokkal jobban be tudja mutatni nekünk a különféle konyhakerti növényeket és a gondozásukat, ha Évi osztálytársunk anyukájánál megtekintjük a szép gondozott ágyásokat és az előnevelő fóliát. Foltost, a cicát – akinek eddigre már neve is lett – az osztályteremben hagytuk, mert nem akartam, hogy megszökjön. Az osztály örült a kirándulásnak: szépen páros sorba álltunk a nagykapu előtt, és az 54-es út mentén elgyalogoltunk a kb. másfél kilométerre lévő takaros tanyára. Nem volt akkor még olyan nagy a forgalom a soltvadkerti úton mint most, – kb.1967-et írtunk a történet idején – de azért csak amikor a kövesútról lefordultunk, akkor szóródhattunk kicsit szét. A dűlőút egyik oldalán kukoricás, a másikon rét terült el, sok-sok szép mezei virággal. A kertlátogatás után visszafelé volt, aki szedett is belőle, hogy majd az osztálytermet díszítsük vele. Mi pedig Évivel kézen fogva sétáltunk a sárga és lila színekben pompázó mező szélében. Séta közben szinte ugyanabban a pillanatban láttuk meg az útszéli bogáncson billegő csodaszép pillangót: nagy vöröses szárnyán vékony fekete csíkokkal, azok között pedig apró fekete pöttyökkel díszítve. Falusi gyereke voltunk, láttunk mi már sárga káposztalepkét, oleander szendert, meg fecskefarkú pillangót is eleget, de ilyen szépet és légieset még nem.

–         Álljatok meg! ­– kiáltottam az utánunk jövő és egymással birkózó fiúknak. El ne zavarjátok!
–         Mit? Mit? – kérdezte Évi bátyja kíváncsian közelebb lépve, majd nevetni kezdett.
–         Mit néztek azon a bogáncson? Nem láttatok még lepkét?

A pillangó persze – melyet csak mi lányok láttunk különlegesen szépnek – a fiúk közeledtére felrebbent és messzire repült. Az ő lelküket nem érintette meg különös szépsége. Azt hiszem lakatosnak, vagy autószerelőnek tanultak tovább. De mi lányok már akkor is mások voltunk. Épp a napokban hallottam, hogy Évi a herendi porcelánüzemben festette hosszú éveken át a virágokat és a pillangókat, én pedig, ha alkalom adódik rá, megírom őket.

És hogy mi lett a cicával? Hát bizony, mire visszamentünk az osztályba, mindenki őszinte megdöbbenésére az én iskolapadom alsó polcára fészkelte be magát! Hogy honnan érezte vagy tudta, hogy én leszek a gazdasszonya, nem tudom, mert az azért eléggé hihetetlennek tűnik, hogy értette a tanító néni kérdését, és megfigyelte ki nyújtja fel a kezét.