Hangulat-képek 11.

A FÉNYKÉP, AMIRE A MŰVEK SZÜLETTEK:

Kutasi Horváth Katalin, Helyszín: Pilisszentlászló határában

01. Dobó Georgina: Élni szeretnék

Csontfogak, élni akaró sötét tekintet,
Forrón izzó paradicsomok védelmére, 
míg lehet.
Kurta fülem, rémisztő csontjaim 
ijesztik hollóknak, vadorzóknak hadát.

Bárcsak élhetnék, ha még egyetlen percre is,
hogy ne legyek ily felfüggesztett, kihasznált
csontváz az ültetvényeken.

Szakadjon le a paradicsomok büszke árja,
ha védelmüknek ily nagy az ára.
Élhettem volna még én is:
Kikötözve, fel vagy akár megkötözve,
Mint e parány zöldségek tára,
melyet a drótkerítés sem óvja, bántja.

02. Blažekné Benik Mária: Piros paradicsomok

Hé- ti érett piros paradicsomok
Ott lent !
Mire vagytok ti ott oly büszkék?
Mit takar e kevély szépség?
Hisz majd ha lehull álarcotok
Ugyanolyan koponyátok lesz 
Mind nekem itt fent
S titeket is átölel majd a siri csend

03. Blažekné Benik Mária: Én vigyázok rátok

Én örzöm álmotok
Ki már rég halott
Ki már rég álmodott
S kit már rég mindenki 
Elhagyott

04. Blažekné Benik Mária: Paradicsomok

Hé paradicsomok 
Ott lent !
Kikötöztek?
Látjátok boldogok
Csak velem lesztek 
Én vigyázok rátok
Ki már nem is élek
S mégis tölem függ létezéstek
Sorsunk a közös együttlét
Indulnánk de nem tudunk
El sosem búcsúzhatunk
El nem veszithetlek
El nem veszithettek
Ti még várjátok sorsotok
De én már halott vagyok rég
Végzetek lesz egy fazék
Az én végzetem a mindenség
Látjátok 

05. Buday Anikó: Paradicsomi álom

A Paradicsomba vágyott,
de lelke megrekedt,
enyészet lett a sorsa,
teljesen elveszett.

Csontváz maradt csak belőle
álma odalett, 
így lett a Paradicsom
kapujának örökös őre,

a Paradicsomból kintrekedt.

06. Dobó Georgina: Koponya haiku

Halálom után
Semmi tisztelet nem jár,
Csak paradicsom.

07. Dobó Georgina: Koponya apeva

Szög 
Veri 
Koponyám
Át, hogy bohóc
Legyek egy hegyen.

08. Dobó Georgina: Sajnos

Hiába a sok-sok fájó emlék, Bohóc lett belőlem.
Éltemben sem voltam több, csak egy igahúzó Barom.
Szerettem volna, ha másképp lesz Vége, s marad 
Valami Szép is a Létből. Sajnos nem így sikeredett.

Fájt míg Éltem, kínozza még a Túlvilágon is minden porcikám.
Süket fülek, szem nélküli fejek, orr nélküli száj.
Csontok tengere, koponya fejem még mindig élni szeretne.
Mégsem lehet. Őrizni kell az Eget, s a veteményeket.

Szabad vajon mikor leszek?!

09. Győri Nagy Attila: fájdalom nélkül

marad-e egy szó
mely tőlem való?
egy kis vers, kis gondolat?
hagyok-e emléket bárki szívében,
leszek-e kósza pillanat?

vagy csak a csont marad
dacolva az elemekkel,
pihenve a síromban?
utolsó szavaim imaként
szállnak az ismeretlenbe remélve
egy új világot
békés lelkemnek megváltást
esdekelve kívánok

mert az nem lehet,
hogy semmi és nincsen,
értelmetlen szavak,
bennük sose hittem

boldogan hunyom le majd szemem
ha eljött az utolsó óra
lelkemet megtisztítva várok
egy befogadó szóra
s ha majd új otthonra lelek
új álmok születnek
földi létem emlékét
őrzöm ott szüntelen
talán fájdalom nélkül
remélem, fájdalom nélkül

10. Petres Katalin: Ellentétek három műfajban

1. APEVA

Fenn
karón
koponya
megőrizni
paradicsomot.

2. PUNDURKA

Koponya a karón
madárijesztő
megőrizni
a termést.

3. HAIKU

Piros, csontfehér,
paradicsom, koponya,
Élet és Halál.

11. Klotz Mária: Lókoponya

Lókoponya
a hiedelem szerint
jó célt szolgál,
hasznos dolgot
produkál.
Lókoponya
karóra akasztva,
mily csoda,
állatokat, növényeket,
a termést óvja.
Lókoponya
kerítéskaróba tűzve,
általa
állati betegségek,
jégverés elűzve.
Lókoponya
elásva,
ártó szellemektől
természeti csapásoktól véd,
ha föld alatt keresnéd.
Lókoponya
ürege felerősíti
a tánc,
a zene hangjait,
élvezheted dallamait.
Lókoponya
gyermekáldást,
egészséget,
jó termést biztosít,
belső nyugalmat alakít.
A régi ember
tudta, mit tegyen,
természettől kiszolgáltatottan
mit védjen,
segítséget, hogy kérjen,
reménykedő emberként
jobban éljen.

12. Klotz Mária: koponyák morbid tánca

emlékszel?
sokszor beszéltünk az elmúlásról,
váratlan, hirtelen jött halálról,
végzetes, könnyes búcsúzásról,
fájdalmas, elviselhetetlen magányról,
ha kell, hát a lassú elmenésről,
súlyos, haldokló betegségről,
csendes, gyors elalvásról,
az azt követő fény-világról,
félelemről, mely benned él,
kíváncsiságról, mely bennem életre kél.

emlékszel?
még arról is értekeztünk,
halálunk után, mi marad meg belőlünk,
foszló testünk biztos nem,
lángoló lelkünk talán igen,
azt mondtad: koponyánk nem korhad el,
nem bomlik szét, pedig már élettelen,
erős csontból van, nem győz felette a halál,
egyszer már diadalmaskodott, mégis szilárdan áll,
föld alatti koporsóban fekszik,
hiába rágják férgek, békésen nyugszik.

emlékszel?
titkon úgy gondoltuk,
félve néha ki is mondtuk,
talán koponyáink egymás mellé kerülnek egyszer,
majd érzik egy élet örömét-fájdalmát kegyelemmel,
két élettelen üreg szilárdsága ellenére,
lelki rezdüléssel érzővé válik kedvére,
koponyáink az öröm morbid táncát járják
öröklét lebegését tudom, megtalálják,
ott folytatják az édes románcot,
élőknek küldik a távoli szeretet-láncot.

13. Blažekné Benik Mária: MÁR MEGYÜNK

Már megyünk
Visszavár a föld pora
Hisz szemcséit 
Csak kölcsön adta
Az idö múlik
Örvénybe zuhan
Repül a fény
Lehull a levél
Minden pihenöre tér
Halkul a zene
Elhall az ének
Repül a lélek szárnyán
Az élet hosszú
Mély álomra tér
Lelkünk messze száll
Haza várja a föld pora
Hisz szemcséit csak kölcsön adta
Hisz az élet csupán
Röpke perc csak egy pillanat
Mi hamar elillan
S megyünk haza

14. Kutasi Horváth Katalin: Borongó

Dereng a képzeletemben
elvesztett édenem
üdvözítő deleje.
Paradicsom kúszik
a ködbe búvó
fák magasába.

Éretlenek között
kipirosodva
betelik sorsom.

Támaszom megbír,
míg élek,
s egyre mesésebb
jövőt remélek,
bár félek:
kitűzve már az a nap,
mi nékem utolsó.

Kiszívja vérem a kor,
míg oldalam
végzetem harapdálja,
s míg bandukolok,
rám mered újra
és figyelmeztet
elhullott koponyája,
hogy minden
elmúlik egyszer.

S miért is
lennék kivétel,
hisz magamat látom
a kiszáradó fában,
a beérni készülő
termés húsában,
s a karóra tűzött,
elhagyott, s felemelt
állati koponyában.

Ha elmegyek
mindegyik önmagam
mellett az úton,
csodálkozva nézem,
ha így megsokszorozva
szemlélem létem,
miért vagyok
hát ennyire
árva?!

15. Holécziné Tóth Zsuzsa: Láttam én már…

Láttam én már karón varjút, de még lovat nem.
Nem is tudom, kié lehet ez a nagy „érdem”?
Egész életében gazdájáért húzta az igát,
méltánytalanul őrzi most a paradicsomfát.
Becsületes, jó gazdája ilyet nem tenne.
Ez a szegény pára bizony mást érdemelne.
Vigyázz ember, ha eléred a „végelszámolást”,
A te sorsod is ez lehet, nem érdemelsz mást!

16. Blažekné Benik Mária: VÉGE

Az életéért küzdött ö
S ime mégis meghalt
Élni vágyott de hiába
Csak vágy maradt a vágya

17. Blažekné Benik Mária: FELIRAT 1

Nem gyötri már a vágy
A kinzó szenvedés
Hallgat a fájó seb
Mely örökre pihenni tért
A vén akácok alatt most megpihen
Alussza örök méy álmát szeliden

18. Blažekné Benik Mária: FELIRAT 2

Vándor ha majd megállsz e sirnál 
Gondolkozz el múltadon s jelenen
S ha úgy érzed jobb lenne ha sirnál 
Nem kell félned az élet örök s végtelen
Hisz tovább örzik az emlékét
Azok kik egykor nagyon szerették

19. Blažekné Benik Mária: ELMÉLKEDÉS AZ ÉLETRÖL

Gondolkodni?
Elmélkedni?
Miröl?
Az életröl?
S élünk talán?
Hol kezdödik az élet?
A gondolatainkban?
Az érzéseinkben?
Érzünk a gondolatainkban?
S a gondolataink éreznek minket?
Tudnak rólunk?
Ki tud rólunk?
Ott fent?
Itt lent?
Te tudol rólam?
Én tudok rólad?
Mi tudunk egymásról???

20. Bihary Emőke: Óda egy paradicsombokorhoz

Udvarunkban egy bokor
Paradicsomlevél
Termést érlel rejtekén

Nap pirítja hevével
Ősz gazdája meg körül
Gondosan locsolgatja
Szeretőn számolgatja

Megmarad e mindahány
Viharos szél nem fújja
Madár darázs nem marja
Nem felezi meg járvány 
Sem viharos  ég jege

Óvjon babonák hite
Karón aszalt ló pofa
Díszíts majd kerti asztalt
Buggyanjon  érett véred
Ízlelje ínyünk nyelvünk
Ha jön veszted ideje

21. Szabó Eszter Helka: Egy fotó rétegei

Zöld,
pirul,
beérik, 
majd lefoszlik
róla a hús is.

22. Szabó Eszter Helka: Emlék

Rám piroslanak 
paradicsomi évek. 
Erős ló voltam.

23. Szabó Eszter Helka: Csalódás 

Igáját húztam.
Gazdám belőlem rémet, 
bohócot csinált

24. Sági Klári: Merengés

Leülök romos, gazos kertem öreg, rozoga padjára,
Órákon át merengek a múltamon. Hogy jutottam idáig?
Kedvem semmihez, csak vagyok, az élet már nem érdekel.
Otthonom semmivé vált, tönkre mentem, magányos senki lettem.
Pihennék már odalent a mélyben, csak halálom várom.
Odahúzza pirosló fürtjeire szememet egyetlen kincsem, felkötött paradicsomom.
Nyomokban kis boldogságot érzek talán? Pár pillanatig gyönyörködöm, de 
A lókoponya, mit meglátok, ismét ellopja másodpercnyi örömöm, visszarángat a semmibe.
Félek, bárhogyan kapaszkodom is, nekem már nincs tovább.
A paradicsom, akárhogyan is küzdök létemért, túlél engem.

25. Szabó Eszter Helka: Hol élsz, haver?

            Két éve, hogy megvettem a birtokot. Elég volt a gyárból, a kerámiák szilárdságának beméréséből. Harmincegy évig csináltam. Tudod, Petya, itt, Balmazújváros szélén, úgy érzem néha, hogy közelebb vagyok az Istenhez. Itt legalább csend van. Tény, hogy a telek túl nagy, a ház meg akkora, mint egy fáskamra, de majd toldozom-foldozom, bővítgetem. Már nem sürget senki. 

            Az az igazság, Mirával néztük ki ezt a viskót a telekkel együtt. Azt hazudta, szereti a Hortobágyot. Nem szeretett az  senkit saját magán kívül! Önző dög. Talán jobb is nekem így, egyedül. Ezt a lókoponyát, amit annyira bámulsz, Mira vette észre. Két éve még kéz a kézben sétáltunk a közeli erdőben. Sikított egyet, hogy jézusom, Zalán, egy halott ember! Beijedtem, hogy egy hullába botlott, aztán rögtön felismertem, hogy egy lókoponya. Tévedsz, Petya, nem hencegek. Én már csak tudom! Mi van, már elfelejtetted, hogy a gimiben kutató biológusnak készültem? Aztán jöttek a szüleim a realitásokkal, amiből matek-fizika szak, majd kerámiagyár lett. Mira meg egy sültbölcsész, aki csak a verslábakhoz  meg a régi korokhoz ért. Mellesleg a történelemhez mindig hozzátartozott a ló. Az irodalomhoz is, ami az életről szólna, ugye.

            Emlékszem, hogy kiakadt, amikor azt a koponyát felvettem az avarból. Levertem róla a koszos, nedves földet és a faleveleket, aztán elhoztuk ide, a birtokra. Nyavalygott, hogy minek az nekem, abban az aprócska házban alig férünk és így tovább. Megmakacsoltam magam. Itthon tisztogattam a lófejet, elbabráltam vele. Mira utálkozva figyelte.

            Mi bajod azzal, hogy a Nap kiszárítja? Azért van azon a karón, mert valaha tele volt lovakkal ez a vidék. A szabadban tartották az állatokat. Szilaj állattartás, hiszen tanultad te is. Újra próbálkoznak ilyesmivel: 1997 óta Przewalski-lovak, azaz vadlovak élnek a Pentezugban, ahol rezervátumot alakítottak ki számukra. Az elektromos kerítésen az őstulkok és a vadlovak nem bújhatnak át, csak a kisebb állatok. A vadló amúgy kisebb, mint a legtöbb ló. A sörénye tömött és felfelé áll, mint a tüsi haj. A törzsük zömök, de a lábuk viszonylag karcsú, mégis erős. Ma már kb. száz ilyen ló él a pusztán.

– Nem gondolod, hogy ízléstelen dolog egy koponyát madárijesztőnek használni? – szakított félbe Petya, volt osztálytársam. Már egy órája ülünk itt, a diófa alatt. Húsz éve láttuk egymást utoljára egy osztálytalin, de akkora zaj volt az étteremben, hogy ott nem tudtunk ilyen jót beszélgetni. Csak nem a birtokot irigyli tőlem? Talán azért szólja le a lókoponyát, mert fél életét egy győri panellakásban élte le a családjával. Na, én meg elváltam, a fiam Izlandon pincérkedik. Egyszál magam maradtam.
– Nyikkanni sem tudsz, mi? Egyáltalán hol élsz te, haver? – provokált.
– Képzeld, itt, a paradicsomkertben! Egyenesen a földi Paradicsomban! Erre a karóra futtatható, folyton érő fajtára különösen büszke vagyok, mert egész nyáron szüretelhetem.
– Megvan a véleményem az olyan alakokról, mint te! Undorító dolog egy koponyát mutogatni!
– A halál neked undorító? Rád is ugyanez vár – kontráztam.
– Csúfot űzöl a halálból!
– Én? Nekem ez a koponya emlék. Az utolsó emlék, ami még Mirával összeköt. A lókoponya meglelése után már nem történt velünk semmi.