A FÉNYKÉP, AMIRE A MŰVEK SZÜLETTEK:
Buday Anikó: Hol Angyalok játszanak
Zúzmarás ágakon átütő nap sugara,
ezüstös, hófehér színeket fest
az összehajló, csillogó ágakra.
Oly érzés ez lelkemnek, e csodálatos,
összeboruló ágaknak látványa, mintha,
egy templom boltíve hívna litániára.
Csillogó zúzmarás ágak hívogatnak,
sétálva alattuk, körülöttem,
hópelyhek, mint angyalok játszanak.
Téli csoda, mit Isten látni enged, s,
látványa melegíti szívemet, lelkemet.
Kutasi Horváth Katalin: Ránk is ez vár
Hideg volt csöpp kezed,
Arcod furcsán derűs.
Talán nem is tudtad,
miről beszélgetünk.
Messzi jártál tőlünk,
magad világában,
halkan ringatóztál
régmúlt hintájában.
Lemondtál napfényről,
eltoltad az ételt,
nem akartál tenni
semmi észrevételt.
Nyilván te is jártál
térdig érő hóban,
s te is nyomot hagytál
fagyban, zimankóban.
Én is arra tartok,
amerre te jársz most,
de később indultam,
máskor adok számot.
Csak a fák árnyéka
keresztezi utam,
én is tudom most már:
egyenlőtlen futam.
Hogyha a hó ropog,
megint téged hallak,
hogyha toboz koppan,
mókusban kutatlak.
Úgy érzem, te üzensz,
mikor nyulat látok,
az, hogy már elmentél,
kíméletlen átok.
Derűs az ég, merre
utánad szegődtem,
helytelen utakra
mily sokszor vetődtem!
Amíg nyomod látszik,
el nem tévedhetek,
ám néhány év múlva
messze révedhetek…
Klotz Mária: Téli vágy
Valami földönkívüli fehérség szállt le a földre,
a tájra, a házra, az erdő sűrűjébe.
El is döntöttem, odaballagok,
madárcsicsergés helyett csendet akarok.
Elértem a tündérkert ezüst fényét,
a fák csodás csipkés képét.
A kis erdei út mutatott irányt,
a domb tetején egy kisőzike várt.
Amikor meglátott, ijedten elszaladt szegény,
számára is a tavasz, a kikelet a remény.
Valami földönkívüli fehérség árasztotta el a tájat,
már érzem is a csendet, a belső nyugalmi vágyat.
Dallama volt a púderhavas némaságnak,
a fákon alvó hó vattás lágyságának.
A lelkem muzsikált, csakúgy lüktetett,
a fehérség a csenddel ölelkezett.
Klotz Mária: januári merengés
hófehér hópihék tündértánca
távoli boldogság halvány románca
fenyőfák vakító csipkés fénye
új élet szikrázó idilli reménye
falum mesebeli téli képe
szélén a temető keserű dermedtsége
erdei kitaposott mély lábnyomok
azok mentén lassan bandukolok
ezüstösen vakító a januári táj
az út végén kicsi menedékház vár
a kirándulás várva várt végállomása
gyermekkorom visszatérő gyakori álma
egy bögre forró teát kortyolgatni de jó volt
anyukám szemében fényes téli fény ragyogott
ölében a boldogság lágy dallamot dalolt
közelségében igazi burokjóság honolt
hófehér hópihék angyali tánca
oda vágyom ismét a liszthavas tisztásra
Mukli Ágnes:Tél
Elcsendesül télen az erdő
némasága mozdulatlan.
Mirtuszok, jázminok-gyöngye
csillog gyönge cserjén,
dús bozóton,
faggyal jő a tél-menyegző.
Fákhoz simult szoknya ráncát,
csillag pelyhek cicomázzák,
liliom font Hold karéja,
hiúsága tükre szépe,
zúzmarából színezüstje.
Jégtopánka cipellője
nyomot hagy a puha hóban,
lélegzete vétlen csendben
elcsendesült hosszú sóhaj.
Erdőn, mezőn szél-vert csipke,
jázminszirmú virágfátyol,
tiszta tüllben hófehérben,
kápráztató öröm-mámor.
Ékszere a Naparanya,
koszorúja karcsú róna,
fénysugara mint gyémánt,
szikrákat vet,
égi fényét szerte szórja.
Behavazott.
Boldog ara, táncol, szökken
sápadt arca márvány-fehér,
féltőn nyújtja hideg kezét,
békesség az akarata.
Ujjong, kering, mint hulló álom,
keringőző hópelyhekkel
elvarázsol.
Némán állok, úgy csodálom.
Arcom tartom fel az égre,
szálljon rá a tél pihéje..
Szörényi Vanda: odakint január kopog
itt-ott recsegő lábnyomok
egy-két fagyott őz lehelet
ágbogakon hűs szunnyadás
tölgy integet még a csernek
letette lantját az erdő
vén diófa álmát várja
az égből is méz íz csöpög
a tél magát így kúrálja
Varga Katalin : Hóvarázs
Háztetőkön ülnek a felhők , terhük hófehér.
Kinézek a jégvirágos ablakon, csupad dér .
Sétálni indulok most a hófödte erdőbe.
Álomvilág vár, Hótündér csillaggal szórta be
Fák ágait, bokrokat, őzike pöttyös , puha bundáját.
Őihékkel szórta be az erdő minden lakóját .
Csikorog a hó a talpam alatt, fent madarak .
Összebújnak szorosan , míg kisüt a nap.
Ragyog most minden, szikrázik a nagy fényességben.
Most is szép az erdő , a hú borította télben,
Hanyecz István: Téli idill
Napfényes tájon
havas fenyőágakon
törik meg a fény
Tél-árnyéknak varázsa
magával ragad engem
fehér havas ág
téli gúnyát ölt erdő
szűzhóban lábnyom
töri meg síri csendjét
vad keres élelmet itt
Megdermedt fákon
puha gyolcsba öltözött
kopasz faágak
árnyékot vetnek havon
téli, rideg világba
vastag hólepel
alatt görnyednek ágak
néma fényjáték ,
lábnyomok, erdei csend,
honol e tájon
Lám Etelka: Jégvirág
Hópelyhekkel kergetözik a heves szél
ezüstfehér jégvirág nyílik a kék tó közepén.
Ott állunk a víztükör fényében
jeges kavicsokkal borított vízpart szélén.
Rózsabokrok ágai térdelnek elénk,
A gyengülő szél halk imát suttog felénk.
Érzed-e kezem, amint megérint és simogat.
Fekete hajadra fehér fátyolt borít a szállingozó hó.
Kis templom ezüst harangja neveden szólít.
Lüktet a szívem, Vénusz tűze perzsel, de nem éget el,
mert lám lassan elolvad hó elillan a Tél.
Havas tájban eltávolodik a csilingelő szánkó.
Lám Etelka: Havas január
Ezüst pelyheket hozott a január
hajnali csendben szálligózott a friss hó.
Kék szemedben fénysugár kalandozott
fekete hajadon hópelyhek játszadoztak.
Hófehér fenyőfák hajlongtak elötted
táncolt a szél, csókot lehelt szép arcodra.
Záporozó hógolyok gurultak nevetve eléd
vidám mókusok kergetöztek várva jöttödet,
mikor tenyeredben lapult édes dió és mogyoró.
Lám Etelka: Színes képzelet
Szédítő mélységbe húz az éj
éjszaka csendje álomba szenderül.
Csillagok gyöngye szikrázik a havon
szikrázó hó fénye világít sötét réten.
A szél hópelyhekböl hegyeket rak
szemem lehunyva álmokat sző.
Színes fonalakkal játszik a képzelet
vágyaim selyem párnán pihennek.
Ébred a kékhajnal, szellő simogat.
A képzelet elrepül, és én
reggeli magányban ébredek
csendben egyedül.
Horváth-Tóth Éva: Lépteid nyoma
Tündököl a hó, csak a napfény ébred most,
a tél szendereg,
leple alatt alszik a csend betakarva,
s lomhán lélegez.
A kerek hold fénye még ott vacog kéken
a jégbe fagyva
mozdulatlanul, mint szívben a fájdalom.
Tegnap úgy hagytad.
A táj őrzi lépted súlyának fehéren
roppanó hangját,
a lombtalan fák közt havat ráz s a szél is
terólad danál.
Madártoll didereg az ágon, az ének jégcsapként lehull.
Még jajdul bennem deres emléked, fázik
a lélek, s csitul.
Tündököl a hó, vigaszt simít a napfény,
súgja tavaszát,
harmattá szelídül a dér majd, s csendesül
szívben is a fáj.
Dobó Georgina: Havas tájon
Havas tájon gázolok magányosan,
Nélküled.
Lépteim hó takarja már, olyan régen
Elhagytál.
Elvetettem magányom Érted, melyet
Te nem értesz.
Neked adtam mindenem mi volt:
Szívem, lelkem.
Mindez kevés volt.
Hólepte, elhagyott erdőben bandukolok
Egymagam.
Kereslek Téged.
Bolyongok. de már nem lelem lábnyomod sem
Az elhagyatott faágak alatt.
Petres Katalin: Téli biztató
Deresre húzta a tél a tájat,
lelkembe éles kések fájnak,
jégvirággá fagytak a vágyak.
Hófehér üvegszép káprázat.
A hideg szél megkönnyeztet,
összehúzom a meleg sálat,
figyelem, ahogyan a lehelet
felhősen elhagyja a számat.
Fagyos ujjaimmal kaparok
a kemény, rideg felszínen.
Örök makacs szívvel akarom,
tudom, soha fel nem adom,
kivirágzik pompás tavaszon,
mert muszáj, a szent szeretet.
Blažekné Benik Mária: MESE AZ ERDŐRŐL
Ezüst szinben csillognak a fák
Ágaikon ragyognak a hóbuckák
A fák között a tél lépte lábnyomok
Csendes odújában egy riadt róka kuporog
A búsan tovasurranó nap még integet
De a leszálló esti éj már árnyékot vetett
A néma csend is egyre nö
Lassan rátelepszik a tájra
Csupán még egy kismadárka
Dalol egyet utóljára
Fekete tüvel ,fekete cérnával
Varják már az éj köntösét
S az ezüst szinü ragyogó hópihékre
Fekete leplet terit majd az ég
S az öszülö öreg tél is már
Lassan pihenöre tér
Blažekné Benik Mária: AZ ERDÖ TÉLEN
Szarvas csorda lábnyoma
Ott csillog a fehér hóban
A pihe, puha hó alatt
A zöld mohák alszanak
A természet is aludni tér
A szép nyárról álmodik
S álmaiban a tavaszt várva
Tarka szinben pompázik
Mukli Ágnes: Hozz havat…
Merre kószálsz te hűtlen tél? Hozz havat
siess, enyhítsd a csípős szélverést,
úgy takard fenyőknek, bokroknak ágát,
hogy kertekre is jusson egy kevés.
Régen a fagyot nevetés kísérte,
vidám volt a ládába gyűrt nyomor,
zokogás, sírás kacagásba fulladt,
örömpír égett sápadt arcokon.
Fiúk és lányok hóban hempergőztek,
zengett bongott a kacagó ricsaj,
lázasan futottak szánok nyomába,
szemükből csoda, égi tűz villant.
Hol rónák nyújtóznak hosszan a dombig,
rétek futnak fel meredek hegyre,
hol erdők madara gubbasztva fázik,
ott van a tél jó kedvet feledve.
Dorbézolj csak fagyos éj, széllel kergess
megrészegült táncos hópihéket,
szállj, zuhogva egyre hevesebben!
Édenedben, merengve néznélek…
Dobó Georgina: Téli táj
Télen minden olyan más, Néha hó fedi be a tájat.
Dér, zúzmara, didergő fák, ágak.
Erdőben gázló vadak, csatangoló népek.
Itt az ünnep, mutatjuk a szépet.
Elhagyott jegenyék, gyönyörű fenyves.
Szebb vagy itt, mint szobák melegében.
Természetességed hirdeti a Létet,
Hogy van esély túlélni az Életet.
Téli kép, havas táj. Túrák, soha nem
Múló emlékek Veled, mégis fájnak.
Hiszen már csak a múló időt örökítik meg.
Klotz Mária: téli idill
hideg a kezed
jégcsapos a lelked
gyere az erdőbe
nézzünk körbe
a hócsipkés táj látványától
jobb lesz a kedved
ölelésemtől lángra gyúl a tested
oly gyönyörű a púderhavas erdő
szemed ide-oda merengő
sétálva a ropogós hóban
lelkedben tűz lobban
itt-ott még egy toboz is koppan
olyan a táj
mint egy fehér márvány
csillogó villogó rideg takaró
olyan a látkép
mint egy vattával takart
pihe-puha álomkép
gyere fussunk bele a fénybe
a vakító fehérségbe
az idilli festői képbe
a tél erdei szépségébe
csak lassan lépked a kikelet
addig még gyönyörködjünk egyet
már nem is hideg a kezed
pompás a téli erdőben kézen fogva veled
Klotz Mária: (újra)tervezés
ha nem jó irányba indultál
falakba ütköztél
rosszat tettél
csúnyán átvertek
csalódtál
álmokat kergettél
földre estél
még beléd is rúgtak
mögötted súgtak-búgtak
ne csüggedj
ébredj
ha nem jó irányba indultál
fordulj meg
jóisten veled
tervezd újra útvonalad
a púderhavas erdőben
nyomok mentén haladj
meglásd célba érsz
újra remélsz
nem félsz
kivezet az ezüst fény
fehéren csillog a remény
Dobó Georgina: Téli táj (2.)
Valami megzavarta a táj szépségét,
Valaki megtörte Szentségét.
Nyomok a télben, utat törve egy dámvadnak,
Vagy egy sétálgató embercsoportnak.
Szépségében pompázik az évszak,
Ritka tájkép, hogy hó fedi a lankát.
A vakító fehérséget csak a fák törzseinek
Szürkesége töri meg.
Középen egy magányos, fenyőfa pompázik.
Karácsony lehet tán? Hisz égője nem látszik.
Dobó Georgina: C osztály, avagy egy túránk télen
A volt párommal sokat túráztunk a Mecsek lankáin, dombjain. Hegynek nem
nagyon nevezhető ez a képződmény a Bükkel és Mátrával összehasonlítva, mégis
okozhat nem apró kihívásokat meredekségével.
Egyszer elhatároztuk, hogy meghívjuk barátainkat is bóklászni az erdőbe.
Forralt borral készültünk, a hangulat jó volt. A lelkesedés akkor sem
hagyott alább, mikor eltévedtünk.
Hosszú ideig tévelyegtünk, mire a csapás nélküli úton mégiscsak önmagunkra
találtunk.
Emlékszem, valami zongora szólt a távolból, melyet nem sokan hallottak.
Szomorú dallamok voltak. Én hallgattam volna, de a csapat hegymászással
foglalkozó szekciójával nem lehetett felvenni a versenyt. Nem lágy andalgás
volt, mint kettesben, kőkemény kiképzőtábor volt ez a túra. Visszatérve a
zongorára. Furcsának tűnhet az erdő közepén. Szeretném annyival
kiegészíteni, hogy épp valami lakott település mellett haladhattunk el,
emiatt hallhattuk e kesernyés játékot, mely nem volt olyan jó hangulatú,
mint mi.
S hogy miért C osztály? Nem tudom. Dezső ezt a nevet adta neki a képsor
elnevezésekor, mikor töltöttük fel gépre az eseményeket megörökítő képeket.
Egész életemben B osztályos voltam, kivéve mikor fél évre N-es. Nem
megszokott ez az elnevezés, mai napig nem találom benne a logikát.
Felmerülhet a kérdés, a többi osztálynak mi lehetett a neve, de már nem
emlékszem sajnos.
Kitaposatlan utakon gázoltunk, hol erre, hol arra tévelyegtünk. A vége felé
már nem volt túl vicces, mikor nem találtuk a buszmegállót sötétedés
határán.
A túrát talán Dezső élvezte a legjobban. A forralt bor ízlett neki. Ő volt a
hegymászó a csapatban. Nem kellett kötél, biztosítás, hogy le ne pottyanjon,
az erőnléte azonban meghaladta még a vadakét is, azt gondolom. Kemény tempót
diktált, ment is a hiszti.
Vadat, őzet nem láttunk túránk során, azoknak nyomaival azonban
találkoztunk.
A félelem jogos volt, mégis alaptalan, hisz elértük a hazafelé tartó buszt
fagyosan, csapzottan.
Tudom, izgalom nem volt sok a mesében, a nyugodt téli táj szépségét nem
tükrözte eléggé. Mégis szívemben él ez a téli séta.
Otthon meleg leves helyett lángost sütöttem amatőr kezdőként, melyet
anyósjelöltem előkészített. A tésztát még reggel bekevertem, csak sütni
kellett. Sajtos, tejfölös, volt mindenféle. A megfáradt, átfagyott vándorok
örömére.
Sági Klári: Pihenő
Az őrületbe kergetnek! – mérgelődtem magamban. Három unokám és két szomszéd gyermek randalírozott az udvaron, Nyári szünet, a szülők munkában, jött a nagymamai felügyelet, mint mindig az elmúlt években. A srácok 6, 8 és 10 évesek, mind fiúk. Folyton valami bajuk akadt, egyszer éhesek, máskor szomjasak, vagy csak egyszerűen összevesztek valamin. Az udvaron, az árnyas fák alatt hűsölhettek, fürödhettek a felfújható gumimedencében, társasozhattak, labdázhattak volna, de normálisan játszani csak percekig voltak képesek. A forróság, a fullasztó meleg, a párás levegő már napok óta gyötörte az embereket. Ez mindenkire, a gyerekekre is egyre rosszabb hatással volt, nem bírtam velük. A szokatlan kánikula és az örökös hangoskodás miatt már-már szétcsattant a fejem. Légkondi, ventilátor – mindent bevetettem, de semmit nem használt, szakadt rólam a víz.
Döntöttem. Odakiáltottam nekik: „öt perc, csak öt perc nyugalmat akarok, addig egy hangos szót se halljak”. Rossz napom van, muszáj pihennem, mert még valami olyat teszek, ami nem méltó egy bölcs, türelmes nagymamához – gondoltam magamban – majd lassan beballagtam a szobába. Leültem kedvenc, kényelmes fotelomba és behunytam a szemem. Reméltem, hogy ez a kis nyugalom visszahozza türelmemet, mert azt azért világosan értettem, hogy a gyermek az gyermek, a hiba bennem van. Én vagyok ma – lehet, hogy a szokatlan hőségtől – idegesebb, izgágább, mint általában.
Lassan-lassan egy gyönyörű kép bontakozott ki előttem. A távolból közelített, egyre tisztábbá, élesebbé és látványosabbá vált, csillogott, villogott. Majd fákat észleltem, ágaik roskadoztak a hófehér párna alatt. Alattuk egy út kanyargott, szánnyomok mélyedtek a friss hóba, nemrég járhatott arra egy vidám szánkózó társaság. Látni véltem, ahogyan kacsáznak a kisebb-nagyobb buckákon, csaknem hallottam vidám, önfeledt kacagásukat. A napsugár átsütött a fák csupasz koronáin, árnyékot vetve a puha paplanra. A hőmérséklet nem tűnt zimankósnak, inkább egy vidám sétára invitált. Békés, nyugodt kép, varázslatos táj, amit magam elé fantáziáltam. Legszívesebben belerohantam volna, kedvem szottyant hemperegni, angyalkázni, mint a kisgyerekek. A látvány olyan erőssé növekedett előttem, hogy a levegőbe markolva hógolyót kezdtem el gyúrni, amit boldogan a forró arcomhoz szorítottam volna. Valahol a fák és bokrok védelmében madárkák, mókusok és őzek bújnak, reméltem, hogy a gondos erdészek elegendő tápláló élelemmel látták el őket. A csend és a nyugalom teljesen betöltötte lelkem, úgy éreztem, hogy egy másik világba csöppentem, ahol minden szép, minden mindennel harmóniában áll, békességes, türelmes. Gyönyörködtem volna még ebben a magam elé festett csodában, ami az elviselhetetlen nyárban köszöntött rám, de az udvar felőli éktelen kiabálás sajnos kizökkentett mámoromból.
– Mit álmodtál mama?
– Telet, gyerekek, varázslatos, hófehér, hideg telet – válaszoltam vidáman.
A nap további részében a rendetlen kis csapat akár a fejemen is ugrálhatott volna. Csak becsuktam a szemem, magam elé varázsoltam a téli tájat, s minden gondom-bajom, mérgem elszállt, tovatűnt, mint egy légies hópehely.
Domokos Edit : Napsütötte havas erdő
Hófedte erdő,
minden oly kopár –
sehol egy felhő,
sehol egy madár.
A virágok mélyen
a hó alá bújtak
ej, pedig régen
de szépen virultak!
Mégis a lelkemnek
szép a havas erdő!
Hiszünk a reménynek,
a tavasz majd eljő.
A Nap már szikrázik
hófehér takarón,
az erdő még nyugszik,
jobb időt akarón.
Domokos Edit : Pundurka havas erdőre
Az erdő, mint lelkem
már behavazva,
de olvasztja
napsugár!
Domokos Edit : Erdő és lelkem behavazva
Az erdő, mint a lelkem
vastagon behavazva,
s már oly messze jár, aki
mindekettőt behavazta…
Fagy dermeszti a fákat,
a szívemen is dér ül…
Bár kívülről nem látszik,
de mind a kettő sérül!
Jöjj kedves Napsugaram
és olvadjon dér, jég, hó,
hogy legyen e világban
itt mindenkinek még jó!
Szabó Eszter Helka: Kéregzárvány
Ágtestembe gombolkozva,
riadt kérgembe zárva,
léggyökereimmel sem érlek el,
Hiába állsz két méterre, közel.
A Nap lesajnál, úgy mosolyog.
Semmit sem tehet értem, tudom.
Mellettem patakmeder az úton,
az is behavazva.
Menekülnék magamtól,
mint azok a rőtvadak
az etető irányába.
Lábnyomuk felsérti a szűz havat.
Titkaid megtarthatod magadnak.
Szabó Eszter Helka: Erdőbe száműzve
Henrik, az erdész ebben a fenyvesben már sokat látott, de ilyet még soha! Az egyik szélső fa tövében egy ötéves forma kisfiú kucorgott. Könny patakzott a szeméből. Fel volt öltözve rendesen: sapka, sál, meleg téli dzseki, újszerű csizma. Nem valami ágrólszakadt – gondolta Henrik. Neki is volt két fia, hát hagyta, hadd bőgje ki magából a bánatát. A sírásnak azonban csak nem lett vége. Kissé idegesen lépett oda a fiúhoz. Megsimította az arcát, már amennyire egy fizikai munkán edzett, jókora tenyérrel lehet. A fiú most már csak hüppögött, majd azt is abbahagyta. Kék szemét az erdészre meresztette, mintha a felnőtt kérdésére várt volna. Henrik nem késlekedett:
– Hát te meg hogy kerülsz ide?
– Anyáék elzavartak… A matek miatt.
– Ezt nem mondod komolyan, ugye? – csodálkozott az erdész.
– Vedd tudomásul, hogy igaz! – ordította a kisfiú. Még az arcocskája is kipirosodott.
Henrik magához akarta ölelni, de a gyerek ellökte magától. Meg kell tudnom, kiféle-miféle… esetleg szólhatnék az ügyeletes járőrnek, Jóskának – morfondírozott. Beugrott neki, hogy olvasott a napokban egy cikket valamelyik színes lapban, hogy újabban brutális gyereknevelési szokások terjednek: a szülők egyszerűen elkergetik a gyereküket otthonról, mint egy megunt állatot… mellesleg az is bűncselekmény. Két éve is lehet, hogy Szabó Borbála megírta azt a válást és a gyerek kitagadását a Facebook-on. Sokan hozzászóltak, még egy fiatal lány is a faluból, aki azóta már gyermekpszichológus Debrecenben. Na, az az írás olyan életszerűtlennek tűnt, erre tessék!
– Tudod, az úgy volt a matekkal, hogy a nagytesómmal átmentünk az Árpihoz társasozni, aztán túl későn mentünk haza … a matekleckém meg nem volt kész. Elkezdtem hát írni, de csináltam néhány hibát. Anya tisztára kiborult. Üvöltözött, hogy ő csak miértünk robotol, aztán ez a hála! Öltözzek vissza és takarodjak, ne is lásson! Vissza se jöjjek többet! Az Árpi leckéje persze rendben volt… – zökkentette ki az erdészt a gyerek magyarázkodása.
– Ugye, nem gondolod komolyan, hogy eztán itt fogsz élni, ebben a behavazott erdőben? Mi vagy te, kisfiam, valami elvarázsolt medve? – kérdezte Henrik, de valójában csak azt akarta tesztelni, hogy ép elméjű-e ez a gyerek egyáltalán. Hamar rájött, hogy az egész teljesen fölösleges. Szégyellte is egy kicsit magát, hogy fölöslegesen provokálja ezt a szerencsétlent.
– Neked biztosan van kocsid – tért rá a lényegre a kisfiú. Milyen okos ez a srác – gondolta Henrik, s már húzta is elő a mobilját, hogy megcsörgesse Jóskát.
– Hogy is hívnak, fiacskám? – kérdezte, amíg benyomta a körzeti járőr kódját, majd odatartotta a mobilt a gyerek szájához.
– Szűcs Gergő … de miért kell mikrofonba mondani?
– Azért, hogy minél előbb ideérjen az a kocsi, amire vársz. Tudod, kisfiam, én erdész vagyok. Gyalog járom a havas erdőt is. Nem is gondolnád, milyen gyönyörű – magyarázta, aztán eszébe jutott, hogy mégis megkérdezi a fiútól, merre is akar most menni.
– Hogy jutottál el eddig a fenyőfáig?
– Világgá akartam menni… csak caplattam, amíg az út vezetett. De most már fáradt vagyok, meg éhes is – felelte.
– Kaja mindig van nálam. Tea is a termoszban – nyugtatta meg Henrik.
– Akkor jó – bólintott Gergő. Az erdész közben megadta Jóskának a hely pontos koordinátáit. Közben arról is értesült, hogy tíz percen belül ott lesz a járőr. Henrik szendviccsel kínálta a fiút, de meglepetésére már nem volt éhes, sőt!
– Mutatnál valamit a téli erdőből? Valami érdekeset! – nyagatta a fiú.
– Nocsak! Milyen kíváncsi lettél hirtelen. Az őzek etetőjéhez talán elmehetünk – ajánlotta az erdész. Már pötyögte is Jóskának, hogy ne aggódjon, szétnéznek egy kicsit. Az irány sem volt véletlen: Henrik eredetileg a nővéréhez, Rózsihoz igyekezett. Az a szerencsétlen, amióta megözvegyült, egymaga tartja fenn a házat, ráadásul nyolc éve rákos betegen. A körülményekhez képest jól van, de a magány akkor is magány. Este hét óra és sötét lesz már, mire odaér a nővéréhez. Jó, ha a sajátjait este nyolckor az ágyba tereli. Jönne már végre Jóska, ő meg mehetne a dolgára! Ehhez képest kilépett a fiúval az etetőig, ha már ennyire érdeklődik ez a gyerek. Hosszú lépteit kitartóan követte Gergő. Megmutatta a tető alatt a szénabálákat, a vályúkat, sőt, még a behavazott patakmedret is. Már visszafelé jöttek, mikor odaért Jóska. Nem látszott vidámnak.
– Jól elvagytok, látom. Diktáld a címedet, fiacskám, irány haza! – mordult rájuk.
Az alföldi faluban, ami gyors tempóban városiasodott, néhány négyemeletes lakótömb is épült. A középsőnek a harmadik emeletén laktak Gergőék. A csöngetésre riadt tekintetű, vékony asszony nyitott ajtót.
– Istenem, hát megvagy végre! Mit aggódtam miattad!
– Ahhoz képest volt olyan kegyetlen, hogy világgá kergesse! Asszonyom, hazahoztuk a fiát – harsogta Jóska – épségben! Az erdész csak rosszallóan végigmérte az asszonyt, aki még a szemét is lesütötte zavarában. Gergő nem felejtette el megköszönni a „fuvart”, majd amilyen gyorsan csak tudott, iszkolt a szobája felé. Akár egy reszkető nyúl – gondolta az erdész. Na, most már mehet végre a nővéréhez! Jóska elkísérte a saját kocsijáig, majd megkerülve a fél erdőt, elérte a nővére házát. Benyitott a pótkulcsával. Rózsit a hideg szobában találta. A barna kockás plédbe bugyolálta magát. Már nem élt.
Holécziné Tóth Zsuzsa: Hókifli
Anna magányosan sétált a hóborította parkon át, talpa alatt csikorgott a hó. De jó, hogy az idén már biztosan hófehér lesz a Karácsony – gondolta, miközben a feltámadó szélben felvette a kesztyűjét és fázósan begombolta kabátján a legfelső gombot. Jól esett a gyaloglás, kedvtelve nézegette az ágtorkokban megülő, napfénytől csillogó hava, és boldogan lépkedett a kies parkon át. Jé, az ott olyan, minta egy macska ülne ott összegömbölyödve – mondta magában – ott, az a másik meg: mintha egy bagoly gubbasztana az ágon. Gyerekkori emlékek jutottak eszében: amikor még falun élt, és iskolába menet így találgatták a szomszéd kislánnyal, melyik ágtorokban milyen állat rejtőzik – hóból. Jól érezte magát, örömmel gondolt arra, hogy ha hazaér, készít egy finom, gyömbéres teát, és bekuckózik a kandalló mellé olvasni. Így várja haza a párját a kártyapartiról, és utána együtt felhívják majd az unokákat Skype-on, hogy megbeszéljék, mikorra menjenek értük a repülőtérre. Mert azt, hogy ne töltsék együtt az ünnepet, elképzelni se tudna.
Lépteit kissé megszaporázta, és befordult a madárbirsekkel beültetett ágyás mellett. Jöttére feketerigók rebbentek fel a bokrokról, de nem mentek messze: a fenyőfák ágain ülve lesték: mikor térhetnek vissza csemegézni. Jól van, megyek már, mondta félhangosan a madárkáknak. Mindjárt visszamehettek, nem veszem el tőletek a sok piros bogyót. Még jó, hogy vannak ezek a bokrok a parkban, mert bizony a hó alatt most nehezen találnák meg a betevő falatot – fűzte tovább a gondolatait.
A sétány túlsó végéből még visszanézett a csendes, békés parkra, ahol az ő nyomain kívül szinte alig látszott lábnyom. Hát igen, az emberek most otthon vannak, készülnek az ünnepre. Már akinek van miért készülni… egyre csak az járt a fejében, milyen sok magányos ember él a környezetében. És akinek nincs kire várni, az ugyan kinek díszítené az otthonát, kinek sütné a mézeskalácsot… szíve összeszorult erre a gondoltara, és ahogy haladt hazafelé a kertvárosi öreg házak mellett, elhatározta, hogy valakit meg fog ajándékozni az idős szomszédok közül. De vajon kit? Hiszen akiket itt ismer, azoknak legalább a fele egyedül él már. Elszomorodott, mert tudta, mindenkihez nem tud eljutni… de azután eszébe jutott valami, és most már szinte futott hazáig. Otthon azonnal felhívta Erikát, a könyvtáros barátnőjét, hogy elújságolja: arra gondolt, fogjanak össze a könyvbarát klub tagjai, mindenki süssön valami linzer-félét vagy sós pogácsát: egy –egy plusz tepsi egyikőjüknek sem megerőltető a karácsonyi készülődésben, és vegyenek pár kiló mandarint. Azután ezt beviszik a klubba, elosztják kis csomagokba, és a polgármester úrtól kért névsor szerint tízen végig járják az egyedül élő időseket itt, a kerületükben.
Az ötlet a barátnőjének is tetszett, hiszen sok ember van, akire senki sem nyitja rá az ajtót az ünnepek alatt. Azt mondta, az a pár jó szó, amit a csomagok mellé „adnak” az időseknek többet fog érni, mint maga az ajándék, majd megkérdezte: „te mit fogsz sütni Annám? Ő pedig vidáman mondta: hát mi mást, mint hókiflit – ha már a hóról jutott eszembe ez a karácsonyi ajándékozás.