Hangulat-képek 15.

A FÉNYKÉP, AMIRE A MŰVEK SZÜLETTEK:

Kutasi Horváth Katalin, helyszín: Tata, Angolpark

01. Győri Nagy Attila: Tükröződés

Kedves szavaid mosolyt
csalnak arcomra, simogató
kezeidnek ölelés a válasz.
Tükör vagyok, önmagad tükre.
Csak ragyogj, s szikrákat
szórok én is bevilágítva
tündöklő lényed egészét.
Visszacsatolás vagyok, a sajátod.
Szeress, s így szeretnek téged.
Imádj, s bálványom leszel.
Amit adsz, azzal gazdagodsz.
Látod? A tükörképed vagyok.

Elszomorodom, ha bántasz,
keménnyé válik szívem
csatáink hevében.
A képmás nem hazudik.
Ha eloltják tüzét,
szikrái kihunyva hideg
pernyét szórnak szerte.
Koszos pocsolya leszek csak
homályos képpel, mely
sötét felhők árnya alatt
magányában kiált.
A nevedet kiáltja.

Oly egyszerű játék ez,
a reflexió nyers igazsága.
A tükröződés őszinteségében
nem élnek meg csalók.
Ha szállni akarsz velem,
hát adj hozzá tollakat.
Ha azt akarod, hogy társként
haladjak veled az úton,
mást nem kell tenned,
csak egyszerűen legyél társ.
Mert bonyolult nem vagyok,
csak visszatükröződés.

02. Kutasi Horváth Katalin: Leszentül a nap

Felfénylik homlokod, sugárzik a szemed,
Egyre bizonyosabb: nem leled a helyed.
Megmutatom magam, árnyékom szemléled,
Ha fordítva nézel, megszépül emléked.
Felhők között csillan, kiszagolom léted,
Hiába is múlt el, még mindig reméled:
Összeérhet vágyunk, összesimul árnyunk,
Meghajtjuk fejünket, elnehezül szárnyunk.
Teleszórsz arannyal, átsugárzik lényed,
Csodálkozó ajkad múlt időbe réved,
Szoborrá formálódsz, elszégyelled magad,
Kapuként nyílhatnál, leomlott a falad.
Nyelvet ölt a bánat, komorul homlokod,
De mentsváraidat te magad rombolod.
Fel sem építetted igazán a múltad,
Mégis mit szeretnél, a fülembe súgjad!
Sima vagy fordított? Igazi vagy látszat?
A víztükör csendes, ám a fény még játszhat,
Levelemet hozzád sodorja a szellő,
Nem olvashatja más, csak a foszló felhő.
Homályba vész valód, ha elvakít fényed,
Leszentül a nap már, egymásba mos, érzed?

03. Kisznyér Ibolya: Nézőpont

Álmodozó szemeim mögül látom,
lent mohos, régi, ódon házat, erdei
tisztással, eső utáni jellegzetes
illatokkal, tócsák között járó, halk
léptű vadak, nesztelen suhanásaival,
nagy fák ágai között beszűrődő fény,
megvilágítja apró, hulló leveleket,
vízcseppektől élénk fűcsomókat.
Fentről látva a tócsában megcsillan
fénycsóvaként a nap, a föld felé
igyekvő levelek aranyszín árnyalatot
kapnak, az égbolt, mint leengedett
függöny ereszkedik háttérnek,
fordított világ sejtelmes, titokzatos,
megváltozó, benyomás rejtelme.
Tükröződés csalóka látszata,
hamis valóságot mutat, igaz
csalfaságot, mást és ugyanazt.
Tükrök játéka csupán, sötét kép
vagy világos, érzékszervek káoszt
okoznak, tiszta érzelem bírálja el.
Művészet az, mi láttat, éreztet,
másik dimenziót, hétköznapiból
varázsol különlegest, áldás mi
művészben élő ajándék, szemet,
lelket gazdagít, érző értelemmel
ad többletet, láttat más valóságot.

04. Mukli Ágnes: Víztükör


Útszéli tócsa
visszaragyogja
árnyaknak fényét,
fényeknek árnyát,
szél rezzenését
halk suttogását.

Vízében libben
sok kicsi hullám,
felsejlik benne
vakító vulkán,
csillámok ezre
pulzálva bujkál.

Villámlik szembe
képmása bennem,
villódzó látszat
őrző szememben,
éke a tájnak
szépsége mása.

Megfoghatatlan
távolság csókja,
ezüstös játék,
aranyló fénye
messzi ajándék
a horizontra.

05. Klotz Mária: Démonok harca

Vírus fertőz, kegyetlen,
szétröppen a testedben.
Mint a folyó, úgy árad,
szétroncsolja testvázad.
Nem válogat kire támad,
testben épít gyilkos várat.
Tódul, terjed,
haragra gerjed,
pusztít, nem kímél,
vigyázz, elér.
Igaz, láthatatlan,
veszélye beláthatatlan.
Hitted volna, ember,
mit kell megélned egyszer?
Új (világ)járvány tódul,
érte senki sem bolondul.
Alattomos sátáni harag,
büntető (vég)akarat?
Világnépe remélj,
most vackodban élj.
Elsuhan a sötétség,
újra kacsint a fényesség.
Éppen harcban állnak,
megoldásra várnak.
Felragyog az ég fejed felett,
gyilkos (kór)felhők helyett,
újra szabad leszel,
napfürdőt veszel.

06. Varga Katalin : Csodás természet 

Színek tobzódása, fények ragyogó játéka.
Megörökített pillanat , csodálatos fotója .
Itt minden olyan békés , sok madár dala szó l .
Hunyjad le a szemed, , most a természet válaszol .
Ne hagyjuk elveszni  ezt a fontos üzenetet .
Ne feledd el , rajtad múlik l , a természetet .

07. Kovács Ádám Máté – Lelked fénye

„Lelked fényével ölelj át Kedvesem,
Súgd fülembe forrón, szerelmesen:
„Ragyogj Lelkemben, mint csillag az égen,
Szeretnék fürödni Lelked tengerében.”

08. Kovács Ádám Máté – Remény

Csillagfényes éjszakán felcsillant a remény,
Mennyből közénk földre szállt egy égi tünemény,
Ragyogása betölt mindent, Krisztus a neve,
Édes dallam zeng szívemben: Ő dicsérete.

09. Kovács Ádám Máté: Beteljesült álom

„Napnak sugarai szűrődnek az ágon,
Vízen tükröződik, magam előtt látom.
Szemem tükörében beteljesült álom,
Tél hűvös szele után már nagyon várom.”

10. Horváth-Tóth Éva: Reflexiók

A fű még erős, zöld szálaival ringott a kellemes kora őszi szélben. A langyos fuvalom hol csiklandva a pázsitra hencseredett összekuszálva azt, hol pedig a büszke tartású, agg fák ágán hintázott és színesedő lomb-hajukba kócot súgott. A napfény – mint a fényesre csiszolt citrin -, úgy tündökölt a várfal előtt feszülő víz tetején. A szürke, robosztus kövek az elmúlt nyártól átmelegedve álmatagon pislogtak bársony tapintású moha-ruhájukban. A fal lentről nézve a rojtos szélű esőzsákokig ért, szinte felsértve az ég kobaltkékjét hegyes zászlórúdjaival.

Sári megbűvölten nézte a magasban surrogó selyemzászlókat, amik kecsesen tekeregtek a szélben. Már egy fél órája ott ült a várárok szélén, s csak bámészkodott, mint máskor. Szeretett kijárni ide. Olyan csend volt, hogy hallani lehetett az idő percegő múlását a fák reccsenő kérge alatt.

Ujjai közt egy piros falevelet pörgetett oda s vissza. Mindig meglepte az ősz szín kavalkádja, és egyáltalán az, hogy az elmúlás szépséges is lehet. Gondolatai mély barázdákat rajzoltak homlokára. Belenézett a víztükörbe, s fürkészve vizsgálta szoborszerű arcát, mandulavágású szemeit, nyílt tekintetét, mindig konokul vigyázban álló barna tincseit, szigorú, ám szép ívű halovány ajkát. Elégedetten bólintott, majd szórakozottan belehullatta a piros levelet a vízbe. A képmás gyűrűzve szertefoszlott a fodrok hátán. Elmosolyodott. Nézte a vízre cseppenő leveleket, ahogy nesztelen csobbanással megérkeznek, lágy érintésüktől pedig megrezzen a felszín, s az apró moccanás végül óriási gyűrűvé növekedve partot ér, mint egy sóhajtásnyi csók a meztelen nyak hajlatában. Aztán a felület visszasimul, s hagyja, hogy a napfény tetszelegjen benne, egészen a következő levél érkezéséig. Pont, mint ahogyan az emberek találkoznak és akarva-akaratlanul hatnak egymásra, megérintik a másik lelkét, simítanak, vagy éppen felkavarnak érzéseket, aztán gyakran nyom nélkül elmúlnak, odébb állnak.

Sári előtt megelevenedett a tavaly ősz. Akkor a kórház ablakából figyelte a szálló levelek táncát. Előtte való este mosták ki gyomrából az anyja nyugtatóit a vodkával együtt, amivel bevette. Akkor gyűlölte ezt az évszakot. Gyűlölt mindent, de legfőképp saját magát, mert nem tudott olyan lenni, mint mások. Utálta, hogy kilóg a sorból. Hogy sosem volt elég jó senkinek, és semmiben. Hogy minden egyes szeretetmorzsáért küzdenie kellett, s gyakran hiába. Sokáig érezte bőrén égni a rosszalló, vagy megvető pillantásokat tettéért. Furcsamód sem akkor, sem pedig utána nem kérdezte meg tőle senki, miért csinálta? Pedig ő el akarta mondani. Annyi mindent el akart mondani, de senki nem figyelt rá.

Amikor kiengedték a kórházból egyenesen a várhoz sétált. Elhatározta, hogy befejezi, amit elkezdett. A magas fal tetejéről lenézett ugrás előtt, mert valami szinte elvakította. Akkor pillantotta meg a ragyogó napfényt a víz tetején. A zöld, mocsaras árok fényelgett, mint valami drágakő. Tükörként szórta a napsugarakat szerte, amik a fák narancs és piros leveleinek szellőtől ringó táncát különös tündökléssel ruházták fel. Ez a fény olyan határtalanul áradt felé, mintha annak az ároknak – benne a napfénnyel -, lelke lenne, ami mosolyával vigasztalón megöleli őt. Mintha valami égi jelenés lenne. Előtte sosem foglalkozott hittel, Istennel, vagy vallással. De abban a pillanatban legbelül érezte, hogy ez nem lehet más, csakis Ő.

Megmagyarázhatatlan nyugalom szállt szívére. Lesétált a vízhez, leült a partra. Noha csak egy algás tócsa volt a nagy tavakhoz képest, mégis mesésen festett a benne csiklandó sugarak táncától. Akkor először a víztükör nem egy haszontalan embert mutatott neki, mikor belenézett. Önmagát látta. Pontosabban meglátta önmagát. Hinni kezdett. Érezte, hogy a sugarak melengetik, épp úgy, mint a szeretet, s hogy ő is egy csodás teremtménye Istennek, úgy, mint a vízre hulló levelek, vagy a napfény, mely a zöld pocsolyából ráragyog, vagy az aprócska szivárvány, ami a párolgó vízpermetben tündökölt. Attól a naptól fogva másképp tekintett a világra és persze saját magára is.

Gyakran kijárt a várhoz, s üldögélt a víz partján, mint most is. Csendes nézelődését egy hang és vállán egy puha érintés szakította félbe.

– Már mindenhol kerestelek. Jól vagy? – hangzott el az aggódó kérdés.
– Hát persze! Csodás idő van, és kijöttem kicsit – felelte kedves mosollyal arcán.
– És mit csinálsz itt? – faggatta tovább kíváncsian.
– Nézegetem magam a víztükörben – mondta incselkedve Sári.
– És mit látsz, ha belenézel? – érdeklődött a víz fölé hajolva.
– Hát csak egy nőt, aki igyekszik szeretni és elfogadni önmagát. És nem törődni azzal, hogy mit mondanak mások. Aki most nagyon boldog, hogy itt vagy! – felelte határozottan.
– Nagyon jó gondolat! Mások is nézhetnének ebbe vagy hasonló tükrökbe, ahelyett, hogy ítélkeznek! – vágta rá hirtelen. – Ám én nem csak egy nőt látok, hanem a legszebbet! Téged látlak! – suttogta közelebb bújva hozzá.
– Te pedig füllentős vagy, de nagyon kedves…- évődött Sári és átkarolta nyakát. – Szeretlek… – suttogta kipirulva.
– Mindennél jobban… én is. – felelte búgó hangon és vágyakozva megcsókolta Sári formás ajkait, amit ő ellágyulva viszonzott.

Az algás víz, fényesen ragyogó tetején ringva tükröződött a két nő szenvedélyes ölelése. Ők már tudják, hogy ha nem illenek a sorba, akkor nem velük, hanem a sorral van a baj…

11. Gáthy Emőke: Kék csíkos hangulataimból

2015. április 04.

A Tátika hegyről ereszkedő útkereszteződésben  reménytelenül elvesztem a fehéren kék csíkot. Aztán egy harsogóan üdezöld, kék, sárga, rózsaszín árnyalatokban pompázó  rét és faliget határán pillantom meg. A betonúton baktatóban Zalaszántó felé. Megcélzom. Pár lépés után kiderül, könnyelmű döntés volt. Nagyon hosszú megkerülhetetlen lápos – latyakos métereken kell átlábalni.

Nem tudom másnak mi jut eszébe róla. Nekem egy tó. Hűs-kék. Mélyvizű. Tiszta. Ha nem volna pocsolya. Poshadt-zöld. Békanyálas. Tócsa.

Bokáig elázva jutok túl rajta. Azért senki ne rémüldözzön vagy sajnáljon. Igaz, szakemberek szerint igazán megfázni lábról lehet – felfázni, ahogy a magyar mondja. De amíg halad, mozog  a túrázó, nem érzi sem  a nedvességet, sem a hűvöset. Csak a terepjáró félcipőjében az utóbb is kitisztíthatatlan áporodott mocsár – szagot. A kukában végzi. Pedig bármennyire szét – viselt  volt is ( éppen ettől kényelmes, ami a legfontosabb ) egy – két útra még számítottam rá.

Szóval „ újra – keresztelkedtem „ . Sikeresen  megszabadultam néhány külső és belső makulától. Például a túlzott biztonság iránti  vágytól. És a túlhasznált lábbelitől. Fosztóképzővel, ’ makulátlan ’ alakjában gyakrabban használatos ez a szó. Jelentése üde, tiszta, hamvas, érintetlen, szeplőtlen, steril, színtiszta.