Hangulat-képek 16.

  1. Kemény János: Cinege

Kemény a tél ideje,
faggyal dermeszt hidege,
kucorog a ,
kuporog a
faágon a cinege.

Szegény igen szomorú,
ha a hasa homorú;
de ha magja,
az adagja
elég – tova a ború.

Szórjunk szotyit eleget,
válogatott szemeket, –
telve begye
fel se vegye
az ínséges heteket.

Kis mocorgó barátunk,
akármerre találunk,
nagy fán, ágon,
vagy párkányon, –
örömmel tölt, ha látunk.

  1. Keczely Gaby: Cinke vagyok

Télen oly nehéz a sorsom,
éhes vagyok és úgy fázom.
Pedig jó meleg a tollam
és szép is – azt mondják sokan.

De a hó, ha sűrűn esik,
belep olykor s rám fagy picit,
de ha kisüt a napocska,
trillázni van kedvem újra.

Az embertől kapok magot,
etetőből kapirgálok,
kopogtatok ablakában,
énekelek, hogyha nyár van.

De még a tél kíméletlen,
sok-sok nap telik sötétben.
Csak a fehér hó világít.
Mire vágyom? Az nem számít!

Készülök a tavaszra már,
a diófám, az a határ.
A fészket kibélelgettem,
szeretetem beletettem.

És ha jő a szép kikelet,
várom párom, ha már lehet,
s nemsokára tojásokon
kotolhatok – boldog dolog!

Ugye milyen szép gondolat?
Csip, csip – csipegetek sokat
és most türelmesen várok –
felcsippentem a világot!

  1. Jószay Magdolna: Kismadár a deres ágon

Apró cinke
deres ágon
emlékezik,
mi volt nyáron…

milyen volt a
nap sugara,
nem reszketett
kicsiny lába…

Tollkabátját
felpuffasztja,
a meleget
jobban tartja.

Szerencsére
nem éhezik,
jó emberek
megetetik.

Kis fekete
napraforgó
etetőkben
található.

Fagyott vizét
felolvasztják,
forró vízzel
kipótolják.

Azért mindig,
ha meglátok
kismadarat
a faágon,

szívem szakad,
úgy sajnálom,
helyette is
inkább fázom.

  1. Horváth-Tóth Éva: Itt van a tél

Sok száz pehely
szállingózik,
tócsák vize
jéggé érik,

kicsi cinkét
dajkál az ág,
fújja a szél
deres trillát,

templom tornyán
paplan a hó,
harangzúgás
meghitten szól,

hálaének
száll az égre,
a szívekben
a hit fénye,

a csend fehér,
néma a táj,
itt van a tél,
békét szitál.

  1. Horváth-Tóth Éva: Téli ének

Kökénytüske deret ringat,
hóról danál a szél,
jégpillét sző tócsán a fagy,
a föld, mint csont kemény,

háztetőkön sok tollpamacs
– gömbölyödő gerle -,
meleg cserép talpuk alatt
begyükben meg lencse,

kint a mezőn hószín a csend,
gyémántpázsit a fű,
fagyott harmat úgy csilingel,
mint ezüst csengettyű,

kiscipőről szól a trilla
– kék kabátos ének -,
tar ágra hullott égdarab
didereg a cinke,

cipője nincs, van szalonna,
etetőben mag is,
tél van, hideg, lesz majd tavasz,
sziromból kaláris.

  1. Holécziné Tóth Zsuzsa : Madarak a télben

Csupasz ágon egy kismadár
Gubbaszt, reszket: hó hull ma már.
Zúzmarásak az ágak,
Itt az idő, nem várhatsz!
Madár odú, etető
Kell itt több is, nem kettő.

Kis cinkénk biz’; didereg,
Élelemért csicsereg.
Nyáron át kertet védte,
Napraforgót kér most érte.
Eddig védte kertedet,
Rajtad a sor: mentsed meg.

Meleg odú, víz és étel,
A veréb se lesz kivétel.
Csivitelnek, osztozkodnak,
Fogytán a mag? Bekopognak!
Ablakpárkányon kis vödör?
Ha magot rejt, könnyen kidől!

Kicsi szárnyak suhogása,
Jelzi röptét a párkányra.
Ha a tél majd tovatűnik,
Kertünkből „nyitnikék” hallatszik.
Hűségesen velünk marad,
Kukacok közt rendre arat.

Védd meg télen az életük,
Teremtsd elő az élelmük.
Fiókástól meghálálja,
Ha a bogarat kapdossa.
Hasznos kicsi madárkáink,
Féregmentes a háztájink.

  1. Mayer Zsó: Cinke mese

Hó fedte faágon fázósan ül a kis cinke
Csupasz lábaira cipőcskét nem varrt senki sem,
Étekre vár, de csak kutya ugrál körülötte,
Tollruháját felborzolja, reszketve csiripel.

Az eb sajnálva őt fájón ugatja
Maradék vacsoráját vele megosztja,
Félő tekintettel a szalonnát bámulja,
De a házőrző kedvesen hívogatja.

Sutba dobta félelmét a madárka
Lassú repdeséssel szállt a lakomára,
Reszkető szemmel nézett a kutyára.
Ő saját magát meghazudtolva

Halk morgással somfordált félre,
Hogy a madár étkét bátran csipegethesse.
Barátságba torkollt az eb jótette,
Immár közös vacsorájukkal együtt ünnepeltek.

  1. Szabó Eszter Helka: Utánérzések egy versről I.

“Arany ágon ül a sármány,” ez itt csupasz ágon didereg. A hóhoz képest a mellénye ragyog, mint mikor egykori tanítványom gagyog, ahogy próbálja elmondani Weöres sármányversét. Emlékszem, a kardigánja kötött és sárga volt. Olyan, mint ezé a tollgombócé. Hibátlanul mondta. Beleélte magát. A sármányba? Az aranyágba? Már nem tudom meg soha. Az még kiderülhet, milyen fajta madár ez, ha felütök egy madárhatározót. Őrület, hogy nem ismerek fel sem állatot, sem növényt. Csoda? Sokszor nem is az, amit látok, csak ennek vagy annak látszik. Így jártam Sikondán a jégmadárral, amit gyurgyalagnak néztem, a kenesei gyurgyalagokról meg eleinte azt hittem, hogy jégmadarak.
“Kicsi dalt fúj fuvoláján”. Ennek itt aligha van kedve trillázni, mikor minden behavazott, mikor ő az egyetlen tébláboló a fán. A varjú a park szemetesében kotor, csak röpködnek a csokipapírok, papírzsebkendők, egy karóra szakadt szíja, energiaitalos palackok, kakaós csiga darabkája és a zsírfoltos papírzacskók. Még szerencse, hogy bontatlanul kidobott, másnapig szavatos salátatál nem kerül a földre egy adag, szintén friss, húsos készétellel együtt, mint Németországban. Ott ebédeltünk a strandon a barátnőmmel – egyenesen a kukából! Mondta is, milyen jól élhet itt egy hajléktalan, mire én, hogy az azért nem szívesen lennék sehol, jóléti állam ide vagy oda! Legalább megbecsülnék, ami van. Azt a darabkát a kakaós csigából, azt is boldogan ennék a mi hajléktalanjaink. Belegondolok, hogy tesszük tönkre a környezetünket, de minek is belegondolni, hogy a Föld kerek, elég lenne nekünk ez a parányi park is turkáló varjú nélkül, szemét nélkül, aranysármánnyal.
“Arany égen ül a bárány”. Fotóztam is bárányfelhőt eleget. Némelyik úgy szaladt, hogy a lassú gépemmel képtelen voltam elkapni. A házak szöglete mögül már csak a fele látszott. Fél bárány, félműveltség ehhez a büszke, bárányos városhoz, Debrecenhez, hozzá az igyekezet izzadtságszaga, az megvan, érzem magamon. Az ég valóban színarany. Mindig tátva marad a szám ezektől az alföldi naplementéktől, mintha azt üzennék: te tóparton, hegyek (na jó: legyenek dombok) tövén felnőtt, balatoni ivadék, tudd, hogy az Alföld is tud ragyogni, nemcsak a vízbe omló ezüst- és aranyhidak. “Belezendít citeráján” – mondta tovább az a kislány lelkesedéssel. Szinte a lelke szakadt bele abba a citerahangba. Citera? Azt a porosodó hangszert a szekrény tetejéről, a nagyapámét, olykor kézbe kéne vennem. Vajon nekem is megszólalna? Méltó vagyok-e még rá? A kismadár az ágról időközben elrepült.

  1. Varga Katalin: Hideg télen

Hiába a puha fehér hótakaró , egy apró cinke megis fázik .
Fagyos a fõld , jegesek a faágak is .
Táplálék is alig .
Fiókáink már tudnak repûlni .
De õk is éheznek és fáznak .
Ráadásul a macskák is felugorhatnak egy egy alacsonyabb faágra .
Nem madárnak való a tél .
De szerencsére van itt egy kétlabú , aki segít rajtunk .
Tõle nem félūnk .
Kijõn és felakaszt a fára élelmet nekūnk .
Hálásak vagyunk érte .
várjuk a tavaszt , az enyhe idõt nagyon .
Amikor virágba borúl a barack , kõrte , szilvafa .
Amikor nem zúg a nagy fenyó a sûvítõ széltõl .
Picinke cinkék vagyunk .
Jõnnek majd a fecskék is .
Mindenki a kikeletre vár .
Emberek segitsetek rajtunk .
Adjatok élelmet , épitsetek odúqt nekūnk
A rigók csodás énekūkkel jutalmazzák majd
Óvjátok a természetet .

  1. Győri Nagy Attila: Tavaszváró

mint kis cinege a hóban
ki élelem után kutatva várja
az első tavaszi rügyfakadást
mint halak a befagyott tóban
iszapba ásva álmukban remélve
a napsugarak korai jöttét

Lelassult életünkben
keresve a szépet
a hideg karmaitól
szabadságot kérek.

mint pillangó az esőben
ki elbújva levelek takarásában
bízik újra a repülésben
mint béka a gólya csőrében
reményt nem adva fel
jobb sorsért esdekel

Hófedte tájakat csodálva
szépségét meglátva
mégis a végét óhajtva
a korai tavaszra várva.

  1. Kisznyér Ibolya: Havas ágon

    Hófehér takaró borítja a tájat,
    Alvó fák ágain szundikáló havat
    Apró madártestek billentik le róla,
    Magot is fogadna begye, ha táplálja.

Csillogó havat bágyadt nap világítja,
“Cipőcskéje” ma sincs, fázik kicsiny lába,
Éhe, szomja tél keservét búsan bánja,
Fürgén röppen éber macskaszemet látva.

Ébren álmodik, a kedves tavaszt várja,
Meleg nap, langyos föld a gazdag asztalka,

Kibújó színes, kis virágok illata,
Zöld színekben játszó bokrok, fák, otthona.

Vágya oly erős, ám jeges tél az úr még,
Figyel, eledelét keresi, kutatja,
Sárga mellénykéjét hideg szél borzolja,
Kicsi szíve erőt gyűjt, éneke felzeng.

  1. Gáspár Klára: Cinegekoncert

Nap festette mellényedet
aranyló sárgára,
ha hallja édes énekedet,
mosolyog álmába’.
A felhő hátadon lovagolva
kék tollakat adott,
majd utánad lopakodva
hallgatta a szép dallamot.
Aprócska kék cinege,
a felhőnek erős fia,
a napnak édes gyermeke,
dalodban nem kell csalódnia.
Hidegben, a havas ágon
kissé dideregve szól hangod,
de jól tudod, a láthatáron
a napocska hamarosan felragyog.
Nemsokára eljön újra a nap,
hogy a szürke fiókákat is megfesse,
a felhő pedig kéket hoz majd,
várva a csodás énekre.
A cinegekoncerten mosolyog a felhő,
táncolnak virgonc sugarai a napnak,
és velük együtt forog a lágy szellő,
örvendeznek, hogy vége van a fagynak.

  1. Takács László: Tavasz

Megrészegít ismét ez a virágillatú nap,
amint itt állok az égszínkék kupola alatt.
Csipkerózsika álmomból lassan újra ébredek,
míg simogatnak lágyan langy tavaszi szelek.

Ki tudja már, hányadik tavaszom is élem,
nem számolom, hisz azokat rég megéltem.
Csak a most van, teremtő létnek édes árja,
és most minden érzékem csak ezt kívánja.

Amint cifra torkú madarak édes trillája zeng,
a teremtés az aranyló napfénnyel ismét üzent.
Szendergéséből feltámadni kész újra a világ,
és előveszi tarsolyából elfeledett mosolyát.

Fényszomjas életek nyújtóznak fel az égbe,
s érzékeikkel elmerülve fürödnek mind e kéjbe.
Ohhh, te zöldellni kész erdő s millió növény,
fond hát összes karod most mind körém.

Ölelj magadhoz, szoríts, de úgy, hogy ne fájjon,
meglelem tán benne rég elmúlt ifjúságom.
Tavasz van megint, szerelmes illatos tavasz,
szívem derűs, lelkem most ismét egy kamasz.

A megfagyott könnyek olvadva szomjat oltanak,
mit elvett a tél, az most mind új erőre kap.
Illatorgiába burkolózott csodaváró létem,
feltámadok, elernyedek, elbódulok egészen.

Megrészegít ismét ez a virágillatú nap,
amint itt állok az égszínkék kupola alatt.
Köröttem minden zajong, él, szinte már pimasz,
kibomlott hajával betakar a szerelmes tavasz.

  1. Szabóné Horváth Anna – Vágyakozón

Cinege szeme elmereng.
Nézi, ahogy szél kevereg,
s kifakult álmok pihéit
felkapja, s a tájra széthint.

Széllel bélelt tollkabátja
fagyos télnek nem barátja.
Kicsi lelke egyre kérdi,
melegséget mért nem érzi?

Se rovarok, kövér pókok,
színes varázs, tarka bogyók…
Hova tűnt nyár édes méze,
finom meleg törődése?

Csak egy kicsi, de jó lenne,
gyorsan meg is ebédelne…
Üvegen át tolong szívem,
segíteni vágyom híven.

Magányát, hogy felvidítsam,
kín-éhségét csillapítsam.

Úgy szeretném megölelni,
simítani, melengetni!

Teli markom tárom felé,
s magokat tálalok elé.
Várja, hogy csukjam ablakom,
s mellé üljön a nyugalom…

  1. Kutasi Horváth Katalin: Lélekmás

Érdeklődve nézel, drága kicsi cinke,
Fagyos ágon lépdelsz, világod picinyke.
Citrom-puha mellény védi szíved-lelked,
Pár fenyőfamaggal nehéz áttelelned.
Melegségre vágynál, kedves kis trillákra,
Hasonlíthatnának elmondott imákra,
Panaszodat zengnéd, de dermeszt a kétség,
Elvesztetted párod, rideg lett e szépség.
Nem találod helyed, dideregsz a télben,
Csak verdesed szárnyad a kiürült létben.
Látszólag megpihensz, dübörög a szíved,
Lélekmásom vagy te, s én: legnagyobb híved!

  1. Kalocsa Zsuzsa: Apró-cseprő’ cinege

Apró-cseprő’ kis cinege,
itt leli a tél hidege,
mégis vidáman fütyörész,
nem érdekli őt semmi vész.

Csak lenne meg a kék cipőm,
jöhetne aztán’ zord idő,
sárga mellényem, s kék sapkám,
irigyelné a sok madár.

Csipeget apró magvakat,
nagy hidegben bíz’ jó falat.
Szorgoskodik egy nyáron át,
hisz megvédi a sok-sok fát.

Színes szárnyát ki-ki tárja,
büszkén száll a szép trillája.