Hangulat-képek 17.

  1. Jószay Magdolna: Fecskéink

Karcsú testű fecskemadár
házunkra te áldást hoztál.
Eresz alá raktad fészked,
pároddal felépítetted.

Imádom a fecskerészést,
kedves, dallamos csicsergést,
hajnalonta erre kelek,
frakkos fecském, úgy szeretlek!

Térjél vissza minden évben,
mindig felvidul a lelkem!
Békét érzek, ha te itt vagy
pároddal, ki el sosem hagy.

Hogyha megjössz, erős leszek
én is, hisz te úgy csicseregsz,
ha az ember félláb sírban,
téged akar látni, így van.

Élni akarás és béke
mindannyiunk reménysége.
Jelképezed ezt, te szépség,
megunhatatlan kedvesség.

  1. Klotz Mária: Fészekrakás

Szikrázó, lágy napsugár-lánccal
lehel koszorút hajadba a tavasz,
kacérkodik csillogó fényekkel,
színkavalkádot szór le égiekkel,
trillázó dallamot lüktet a házra,
annak madár-táncos ereszaljára.

Villásfecskék de szorgoskodnak,
fűszálakba fény-csókot dalolnak,
otthont, fészket, gömböt fonnak,
társuk búbjára örömpírt bókolnak.

Szellő-koktél simogatja a tájat,
alkotósereg szépít csésze-házat,
csőre csicsereg, titkot kifecseg,
épül a rejtekhely, fiókákra várva,
csoda ámulat, tavaszi felling-árja,
kukac-álmok hajlék-kavalkádja.

Sárgolyófészek, fú-puzzle pompa,
vándormadárka oltalmazó otthona,
jöhet pipacsos, dinnyeérlelő nyár,
békesziget, fészekvarázs hazavár.

  1. Jószay Magdolna: Az én “nyárcsinálóm”

Április volt. Szobánkban olyan helyen volt tanulóasztalom, ahonnan a ház L alakban elkanyarodó falát láthattam. Egy ilyen alkalommal, tanulás közben, ceruzám végét rágicsálva méláztam az ablakon át.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy karcsú, áramvonalas madár röppen el az ablak előtt. “Milyen kis kecses madár” – ennyi volt a gondolatom, már el is feledtem.
Ám ezek a mozzanatok ismétlődtek, erre előbb-utóbb csak felfigyelne bárki. Sőt, azért tűnt olyan sűrűnek az ide-oda cikkanás, mert ketten voltak!
“Frakkos madarak” – gondoltam. Vajon mit látnak ebben a mi kis hétköznapi házunkban, hogy ily érdeklődéssel övezik?
A tanulás nem akart menni. Mihelyst visszakanyarodtak volna gondolataim a leckéhez, már megint jöttek. Előbb az egyik, ott az eresz alatt ügyködött valamit, majd ahogy elrepült, azonnal jött a másik, ugyanarra a helyre.
Elkezdődött a leskelődés, a nyomozás. Még gyerek voltam, ilyet addig még nem láttam. Az a fekete valami ott az eresz alatt pedig egyre nagyobb lett. Micsoda meló, és csak ketten csinálják!
Ki is lopakodtam, szerettem volna többet látni. A lopakodásra két okból is szükség volt: ha nagyanyám meglátja, hogy tanulás helyett kint sertepertélek, azonnal bekergetett volna, merthogy a tanulás mindennél előbbrevaló volt. Másrészt nem tudtam, mennyire zavarja a frakkosokat munkájukban, ha észrevesznek. Ezért próbáltam mozdulatlanul meghúzni magam, kissé távolabb. Szinte lélegzet-visszafojtva figyeltem ténykedéseiket. Időnként hangokat is hallattak, melyek számomra őszinte örömet okoztak; kis ficsergő, életvidám dallamok…
Eszméletlen, amilyen szakértelemmel pakolgatták a kis sárgolyócskákat – melyekből itt-ott egy-egy fűszál vagy szalma lógott ki – egymás tetejére, és formázták az egészet a padlásra vezető létra mellett, az eresz alatti fal mellé szorosan, félgömb alakúra.
Este elmeséltem apámnak, miket láttam. Mondta, hogy ezek a fecskék, régebben is volt már nálunk fecskefészek, csak aztán egy nagy téli hóvihar tönkretette.
Akkoriban még nem volt gond, hogy amikor készen van a fecskefészek, akkor alattuk megszaporodik a földön, járdán az ürülék. Nagyanyám elintézte azzal, hogy pár rossz tepsit vagy hasonló dolgot, melyeket úgyis a vasgyűjtő iskolásoknak adott volna oda, odarakott, rakott bele némi hamut vagy fűrészport, így nem kellett folyton a járdát takarítani.
Fantasztikus volt az életük, szorgalmas, rendszeres, felelősségtudattal társult figyelemmel telve folyamatosan tették otthonossá a kis fecskelakot.
Egy idő múltán sokkal ritkább lett a nyüzsgés…
Egyik nap az iskolából hazaérve sokszólamú csicsergés fogadott. Tátva maradt a szám. Már lehet, előző pár napban is ott voltak, csak esős idő volt, nem vettem észre, nem sokat voltam kint.
Ezután nagyanyám sokat veszekedett velem, mert minden optimális szabad percet ellopva igyekeztem kihasználni, hogy őket figyelhessem. Láttam a fészek szélén négy kis tátott szájat, és láttam a rengeteg munkát a szülők részéről. Nem is tudom, hogy győzték a sok éhes szájat jóllakatni. Néha aggódtam, hogy a fiókák annyira mohók és állandóan éhesek, hogy a lestrapált szülőknek szerintem már energiájuk sem volt, hogy ők is jóllakjanak…
Napról napra néztem, hogy növekednek a fiókák, és azt is láttam, hogyan tanítják őket a szülők repülni.
Egy ilyen alkalommal az egyik kis fióka nem volt szerencsés: nem bírt felemelkedni, s lassan, de lepottyant a földre. Azóta is életem egyik szerencséjének tartom, hogy bár nagyanyámmal összevesztem előtte (hogy már megint őket lesem tanulás helyett), de kint voltam! Odamerészkedtem sietve, kezembe fogtam – máig is emlékszem kis puha melegségére, és arra, hogy milyen sebesen vert a kis szíve! -, és mivel a fészektől úgy bő fél méterre volt a létra a padlásra, azon felmásztam, kezemben a kis ijedt drágasággal…
Nagyon kellett kapaszkodni, hogy elérjem a fészket, sőt, egy kis lendületet is kellett adnom a kezemnek, hogy biztosan bepottyanhasson a kicsi… Sikerült!
Utána remegő inakkal lemásztam a létráról, hogy ne zavarjam tovább őket… de még láttam, hogy a fecskemama pillanat alatt ott volt.
Szikrányira sem érdekelt, hogy nagyanyám előtt lebuktam, és kilátásba helyezte, hogy megmondja a szüleimnek, milyen haszontalan kölyök vagyok. Persze ő csak annyit látott, hogy létrára másztam és majdnem leestem… tanulás helyett!
Belül büszke örömet, elérzékenyülést, meghatottságot éreztem ezek után; és még gyerek létemre is egyből értelmét kezdtem látni annak, hogy vagyok! Ugyanis nem sokkal előztem meg Mirci macskánkat azzal, hogy nekem sikerült felvennem a fiókát…
Bármikor fecskét látok, bármikor fecskéről hallok, ez az emlék előjön és nyilván örökre megmarad emlékeimben. Nagyon jó érzés.

  1. Kutasi Horváth Katalin: FecsKEringő

Cikáztak össze-vissza, megzavarodtak.
Nyugtalan szárnycsapásuk jelt írt az égre.
Szép kis frakkjukat látva velük keringtem,
Másnap fellegek gyűltek, s ború a fényre.

Szakadt az eső, vihar dörgött köröttünk,
Bőrig ázott a vándor fenn a hegyekben,
Előre megérezték a fecskék mindezt,
Ők tükröződnek most is bágyadt szemedben.

  1. Keczely Gaby: Süt már a…

Süt már a tavaszi napocska,
sok minden történik alatta.
Rámosolyog a kertünkre,
meleget hoz a szívünkbe.

Jó érzés megint a kikelet,
megújul újra a természet.
Ránk talál az élet mindenben:
a földben, állatban, növényben.

Rügyeznek újra a gyümölcsfák,
szép virágaikat kibontják.
Már szállnak haza a madarak,
a fecskék új fészket tapasznak.

Nemsoká’ csipognak a picik,
(nem sokat várunk, csak egy picit)!
Meddig zavartalan e történet?
Addig lesz boldogsága a Földnek!

  1. Horváth-Tóth Éva: FecskEmlékek

Falun nőttem fel. A hűvös húsvét reggelekhez hozzátartozott a ficsergő fecskék hangja is. Bár a fű még didergetőn harmatos volt és könnyű, aranyló pára szállt a lassanként langyosodó pirkadatban, mégsem vette el a kedvünket attól, hogy pizsamában keressük az elrejtett tojásokat. A locsolókat meg nem érdekelte, hogy nincs nyári hőség, vödörrel, szódásüveggel, kerti locsolócsővel kínálták a vizet, ha kértük, ha nem. Néha úgy tűnt, hogy a dróton ülő fekete kabátos madárkák rajtunk mulatnak, úgy gurgulázott begyükből a jókedv.
Emlékszem, nagy tisztesség volt, ha fészket rakott a háznál egy-egy pár. Mi is büszkék voltunk arra, hogy a melléképületet választották otthonul sárgolyócskáikkal páran. Volt olyan évünk, amikor erős viharokkal érkezett a nyár és egy-egy fecskeotthont tönkretett. A kis madarak ilyenkor rendíthetetlenül építették újra fészküket. Nem pihentek, amíg el nem készültek. Szívfájdítóan gyönyörű volt ez a kitartás. Egy életre megjegyeztem elnézve őket, hogy mindig elölről lehet kezdeni mindent. Hogy a semmiből is újjá lehet építeni a magunk kis “fészkét” kellő elszántsággal. Növekvő izgalommal vártuk a fiókák első röpteit és nem csak azért, mert az már a nyári szünet kezdetét jelentette. Bár valóban egybeesett a kettő és igazán nagy öröm volt számunkra mindkét esemény. Mire a kisfecskék előjöttek, már lombosodott a nyár mindenhol. Könyékig csorgott rajtunk a cukros dinnyelé és a fülünkre aggatott cseresznye volt a legfinomabb ékszerünk azokban a hetekben, amikor repülni tanultak a kicsik. Ügyeltünk a kutyára, hogy fel ne kapja egyik-másik fűre hulló apróságot és magunk is az udvar másik végébe húzódva lestük hogyan biztatják őket szüleik. Megkapó látvány volt a vihartól baljós-kék égen cikázó fecskeraj látványa is. Szerettem figyelni őket az alkonyodó nyárban, ahogy villájukra tűzött fénnyel reppentek ki a fészkükből fel a drótra, majd onnan tovább a menny pereméig. Talán a vízparton a legszebbek. Ahogy szélsebesen megközelítik a víztükröt. Annyira, hogy hófehér hasuk majdhogynem beleér. Aztán egyetlen pillanatra vízbe ér a csőrük, hogy ihassanak. Olyan gyöngéden érintik meg a felszínt és olyan gyorsan, hogy szinte nem is látni semmit, csak egy leheletnyi rezzenés mutatja a kapcsolódást. Pont úgy, mint amikor két összeillő lélek találkozik. Egy rezzenés a szívben, ennyi utal rá.
A második fészekalj megjelenése egyszersmind volt örömteli és szomorú esemény számunkra. Öröm, mert jól érezték magukat nálunk a fecskéink, bőven akadt táplálékuk. Szomorúság, mert ez a nyári szünet végét is jelentette. Ez utóbbit tetézte a dróton egyik napról a másikra katonás rendben felsorakozó sok száz csicsergő kismadár. Onnantól minden egyes nap így gyülekeztek alkonyat előtt, egészen az utazás napjáig. A faluban két helyen gyűltek össze ily módon. Az egyik a nagyszüleim konyhaablakából is jól látható villanyvezeték négysoros drótja, a másik pedig a mi házunk mellett húzódó négysoros bizserefa volt. Valóban elképzelhetetlenül sokan ültek ott. Ha arra tévedt egy héja vagy sas és a magasban körözni kezdett felettük, olyan lármával reppentek szét, hogy még számunkra is szívdobogtató látványt okoztak. Napról napra egyre többen lettek, egyre hangosabb és talán izgatottabb volt ficseri lármájuk. Ezzel párhuzamosan lettek hűvösebbek a délutánok. Az ég alja többször jelezte skarlátba boruló színével, hogy szeles idők jönnek. Az esti szalonnasütéshez fel kellett venni a pulóvert és gyűltek a füzetek, tankönyvek, egyéb felszerelések a szekrényben. Amikor az első faleveleket tenyerére vette a szél, szárnyat bontottak a fecskék is és hónuk alatt a szénaillatú nyárral elindultak dél felé. Én pedig várom őket vissza minden tavasszal. Várom, hogy jöjjenek és hozzák magukkal gyermekkorom szép emlékeit.

  1. Kalocsa Zsuzsa: Fecske-család

Villásfarkú fecskemadár,
repüljetek vár a tavasz,
a zöldellő ág hívogat,
s a Nap is szórja sugarát.

Az elhagyott régi otthont
vigyázta az éj és a Hold.
Csivitelve, izgalommal
gyorsan fészket igazítnak’.

Enni kér a sok apróság,
hordja a szorgos fecskepár,
bogarat, hernyót, – van elég,
hamar nőnek a kis fecskék.

A fészekből kirepülnek,
szülők mellett gyülekeznek.
Jő az ősz, fagyos a határ,
messze száll a fecske-család.

  1. Takács Mária: egy kis fészek titkai

hosszú volt az út, nagyon elfáradtunk
de visszatérve újra várt otthonunk
megvan még a tavalyi kicsi fészkünk
benne biztosan többen is elférünk

de most még először rendbe kell hozni
van munka bőven, lesz mit fáradozni
a tél és a fagy csúnyán megtépázta
itt az idő egy kis tatarozásra

s ha hosszú munka után lepihenünk
holnap ennél még szebb napra készülünk
új életek hívnak újabb csodákat
ma elvetjük magját egy jobb világnak

kicsiny fészekben hat pettyes tojásból
nesz hallatszik, s én figyelem szobámból
ahogy sárból tapasztott otthon mélyén
öt-hat apró tünemény fecsferikél

vékony cérnahangon csivit-csivit szól
éhes bendők szava ébreszt álmomból
szívesen hallgatom, eltölt örömmel
ha füsti fecske köszönt minden reggel

fecsferikél – a népnyelvben a fecskék csivitelését nevezik így

  1. Kisznyér Ibolya: Egy nyári nap

Sötétkék ruhában cikáznak, villannak,
hangos a csivitelés, ébrednek a lakások,
redőnyök nyílnak, mintha szemet nyitnának,
szorgos vadászok, legyek, szúnyogok sírnak.

Fecskefészkek, eresz alatt, pihés fejek,
tátognak, nyelnek, várnak, mindig éhesek,
csodás szüleik szigorral gondoskodnak,
a kicsik szépülnek, tanulnak, okulnak.

Szép csicsergés a nyár hangulatát adja,
mint az udvaron játszó gyerekek hangja,
oly bájos, vidám, szabad, színes világa,
mitől emberszív azt érzi, nincs határa.

Látványa a természet gyönyörűsége,
égi ajándék, a család dicsérete,
oly csöndes lesz a ház, mikor elrepülnek,
s az udvar hallgat, falevelek peregnek.

  1. Petres Katalin: Milyen kár

Régen a Villányi út házait
fecskefészkek díszítették.
Repkedtek a fürge fecskék,
csiviteltek étkes fiókáik.
Repesett kislány szívem,
a nyár így volt természetes.
Ma alig látok pár madarat,
a város már árva maradt…

  1. Dobrosi Andrea: fecsketoll

egy fecsketollról
tudom – csak elköltöztek
gyermekkorommal
de mikor csak tehetem
meglátogatom magam

  1. Gáspár Klára: Halld meg!

Visszatért a fecském,
hisz’ érezte a tavaszt.
Messziről érkezett,
hogy nyújtson némi vigaszt.

Féltem, hogy e ködben
nem találja fészkét.
Most boldogan figyelem
minden rezdülését.

Elhozta a tenger illatát,
és délről a lágy szellőt.
Átszelte a hegyeket,
folyót, rétet, erdőt.

Vörös felhőben szárnyalt,
hogy égtájakat összekössön.
Dalával hozza a hírt, ezért kell,
hogy mindig jöjjön.

Megjött, hogy felvidítsa
a sok szomorú pillanatot,
édes csivitelésével
feledtesse az erőszakot.

Halld meg a fecske dalában
az örökkévalóságot,
és temesd be végre
az összes lövészárkot!

  1. Dobó Georgina: Otthon

Nincsen hazám, se otthonom,
Árvább vagyok, mint a fecskefiak.
Magányosabb, mint a kék ég a nap
Sugarai nélkül. Családom konok,

Kitagadott végleg, nincs reményem,
Hogy láthassam Őket, s Téged, halott
Apám! Miért nem vigyázol rám? Most
Értem csak meg igazán, milyen nehéz

Mennyire fáj, ha nincs ki vigyázzon rád.
Ha nincs fészek, hova törött szárnyakkal
Visszaszállj. Ahol megpihenhetsz, mikor
Elfáradtál.

Mikor az egész világ ellened harcba száll!

  1. Dobrosi Andrea: Fecskék ha szállnak

Mit mondjak neked,
ki hazát vinni készül,
kinek az otthon ott-hon?

Magam ezt az országot magamra húzom,
de nem várom el ugyanezt tőled,
még annyi minden válhat belőled!

Én már belaktam szobám sarkait,
visszatértem fészkembe,
mint a fecskék,
ám vannak,
kiknek szűkös e tér –
azok keressék!

Lehet kitágul,
ahogy az univerzum is,
lehet,
szúrni fog,
mint egy tövis.

Én se bántam,
te se bándd,
vidd el fecskék víg nyarát,
s bármerre szálljon,
ne feledd:

ha elmész is,
én itt vagyok neked!

  1. Horváth-Tóth Éva: Fecskék

Sudárba szökkent már a nyár,
rekken a meleg odakint,
csak eresz alatt hűs az árny,
s fecskefütty bontja szárnyait,

gömbölyűre száradt fészek
a sok apró sárgolyócska
– törékeny csoda, mint a csend -,
villan és cikkan lakója

a menny peremét elérve,
s ha csőre víz tükréhez ér
akár a felszálló lélek
illékony, gyöngéd legyintés,

puha pelyheikbe gyűjtik
a szénaillatú esték
melegét, s amíg vajúdik
az ősz, viszi őket a szél.