- Kalocsa Zsuzsa: Kedvenc Teknős!
Kedvenc Teknős folyó partján,
napfényben fürdeti magát.
Vágyik egy kis nyugalomra,
gondol a téli hónapokra.
Hosszú nyakát ki-be nyújtja,
hogy levegőjét kifújja.
Páncélja testét megvédi
az ellenségtől, reméli.
Lassan halad, alig mászik,
növényekkel táplálkozik.
A kedvencünk ha vízben él,
boldogan úszik, nem henyél.
Tojásrakó, mint a madár,
kiköltésük a napra vár.
Ha óvatos és figyelmes,
nagyon sokáig el élhet.
Kedves állat, kissé félénk,
páncél alá húzza fejét.
Tudja, nem nyerne ő versenyt,
éppen ezért be sem nevez.
Mint a csiga olyan lassú,
házat cipel, kullog’ hátul!
- Gáthy Emőke: A bennem élő teknőc
Terhes teknősbéka
Gúnyoltam magam
Ha lassúdan
Mozdultam
Ma
Már jó
Lassúdan
Mint a teknőc
Célomhoz érni
Azért annyi évig
Mint egy teknősbéka
Nem akarok élni
- Szabó Eszter Helka: Nem futamodom meg
Teknős vagyok, vén és vaksi, a kövemhez viszont most is ragaszkodom. Ücsörgök a parton, álom és ébrenlét cseppfolyós határán. Aztán nyitom a szemem. Lassan, nagyon lassan… Időm van bőven, éltetnek a századok, vagy ölnek – nézőpont kérdése. Ezen a kövön a nyugalom is viszonylagos. Bármikor felbukkanhat egy nem kívánt strandoló. Vízbe taszíthat a gonosz. Sok rosszat akkor sem tesz velem, hisz úszni még tudok, bár elfásulnak csontjaimban a porcok, ahogy a klímaváltozásról a híreket hallgatom. Képtelen vagyok elképzelni, hogy eltűnik innen a Balaton. Márpedig megsemmisül a Balaton és darabjaira hullik a Föld. Gondolom, addigra a páncélom is elporlad. Úgysem véd meg semmitől! Önáltatás, hogy menedék. Háború is megölhet. Ha az mégsem, a globális felmelegedés kinyír. Páncélomat le sem vethetem, s nem csókolhatom meg szívem hölgyét meztelen! Én, megunt házikedvenc, a végtelen tó partjára jutottam. Vaksi szememmel szétnézek szomorú síkján a víznek, s már nem remélek. Körbefonnak a kecskerímek, mint pióca a zsákmányát. A véremet nehéz szívni, ahhoz túl kérges. Félő, hogy már a szívem is az. Nini, hisz feljött a nap, vöröse felkorbácsolta a lusta hullámokat! Innen nem látszik, mennyit romlott a víz minősége. Elég vén vagyok ahhoz, hogy megítéljem: sokat. Egy kisfiú ólálkodik körülöttem. Ezek szerint tetszem a kölyöknek. Ilyen korán már itt őgyeleg? Kényelmesen belezuhanhatnék a vízbe előle, le az aljára! Mégis, minek? Történhet még velem valami jó is. Nem futamodom meg…
- Kristófné Vidók Margit: Évszázadnyi élet
Múló idő gyakran megtépázza,
jeges tengerben, süvítő szélben,
hőségben égető nap bombázza,
a cél felé kitartóan lépdel.
Alkonyi fényben páncélja csillan,
ráncot vet testén évszázadnyi lét,
fáradt szemében mélységek titka,
várja a mindenség ölelését.
Fodrozódó víz ölébe vágyik,
hol csodákat rejt ringató kékség,
lassan, totyogva kövekhez mászik,
már hiába hívja a messzeség.
Opálos fényt szitál a pillanat,
s míg földi útja egyszer véget ér,
nyakát nyújtva lehull az iszapba,
csillagok hátán lassan hazatér.
- Horváth-Tóth Éva: Csobbanás
Arany pára tekereg
a nád között a tó felett,
bugát borzol most a szél
napfény gyöngyöl víz tetején,
gyékény susog, zúg a lomb
ág vesszején csepp csíz dalol,
uszadék fán teknős ring
lesi madárka szárnyait,
tollak alá hűs lég kap
hát száll a madár, mert szabad,
páncél csobban, megriad,
még gyűrűzik a pillanat.
- Keczely Gaby: Páncél
Páncélt növesztek újra,
így nem éri lelkemet nyomás.
Érzéketlenné válva
kibírom a megpróbáltatást!
- Kisznyér Ibolya: Kíváncsi páncélos
Évmilliók jelét hordja hátán,
ám ősei különös alakján
az ember még nem csodálkozhatott,
tudós tudja tán azt a korszakot.
A természet nem téved, okkal él,
vízen, szárazföldön, furcsa formán,
talán óvja s gátolja a páncél,
mondaná, ha tudna ember-nyelven.
Mint ki tutajon érkezett régről,
kíváncsian jött mocsár mélyéből,
a parton nyújtogatja a nyakát,
mint ki útlevélbe fotót gyártat.
Menj vissza kis hüllő mocsaradba,
biztonságos, vizes otthonodba,
az emberek világa megvadult,
egymást sem kímélik, nem állatot.
A kép sokáig őrzi pózodat,
a tán várható hosszú életedben
lesz amikor tisztelik az élőt,
akkor jöjj, sétálj ki majd merészen.
- Jószay Magdolna: Kleofás, a teknős
Mert hogy egy teknős nem teknős – gondoltuk -,
ha már két gyerek kéri, s ez a vágyuk.
Felkészültünk, aztán megjöttek ők,
új családtagok, az ékszerteknősök.
Olyanok voltak, mint csodás kitűzők,
pazar színeik, diónyi termetük.
Tóbiás, Kleofás – ez lett a nevük,
gyerekek még kicsik – gondozók mi lettünk.
Tóbiás eléggé hamar feladta,
páncéllágyulás – pedig ugyanúgy megkapta
mindazt, mit a másik. Kleofás nagyra nőtt,
úgy hozzánk tartozott, mint kamrához a befőtt.
Sokan azt gondolják, a teknősök buták,
de megéltük együtt húsz hosszú év sorát.
Ha csak a helyiségbe betettem a lábam,
eleven csapkodás majd szétverte házam.
Ha napokra elmentünk, és őt másra bíztam,
kókadt volt, nem evett, tényleg megsajnáltam.
Ha kivettük, hadd másszon, mocorogjon kicsit,
a cicák szaglászták, szemük kerekre nyílt.
Húsz év sok idő. Még mindig szokatlan,
az akvárium helyén nagy üresség van.
Volt egyszer egy teknős, Kleofásnak hívták,
át tudtam érezni sajátos világát.
- Gáspár Klára: Az elkorhadt faág
Zöld levélkék már nem ülnek rajtad,
újabb hajtásod hiába vágyod.
Bár a törzshöz, még ragaszkodna ajkad,
már elszáradtál, ezt be kell látnod.
Ne csüggedj egy percet sem,
csak szakadj el a fádtól!
Ugorj a tóba merészen,
meglásd, új feladat vár mától!
A hullámok lágyan ringatnak,
ettől édes lesz az álmod.
Rajtad melegszenek sugarai a napnak,
és teknősödet is hamar megtalálod.
Az apró vizes tappancsok
úszás után hátadon pihennek.
Napoznak ott a páncélosok,
nyugalomra és melegségre lelnek
- Kutasi Horváth Katalin: Belőled élnek
Kiszárad páncélod,
mégis sütkérezel.
Megváltozik célod,
már nem ítélkezel.
Túlságosan ráérsz,
komótosan mozogsz,
szemed milyen bámész!
Te sosem mosolyogsz?
Mereszted a nyakad,
csodálod a vizet.
Békéd miből fakad?
S a halért ki fizet?
Tojásaid viszont
elorozzák tőled,
életeket kiolt,
ki megél belőled!
- Holécziné Tóth Zsuzsa: Ha teknős lehetnék
Ha teknős módjára páncélt viselnék,
az megvédene talán tőled is.
Lassú léptekkel tovább araszolnék
s megkeményíteném a szívem is.
Tudod, a teknősök sokáig élnek,
sokáig, de mindig magányosan.
Talán, ha én is a tengert járnám,
nem sebesíthetnél meg halálosan.
A páncél csak álom: nem így születtem,
nem véd meg tőled csalfa kedvesem.
Mikor már azt hiszem: megmenekültem,
megjelensz, s újra tiéd lesz az életem.
Miért játszol velem, mint teknőssel a vihar?
Miért sodródom kedved szerint?
Hálód kiveted, és a partra vonszolsz,
játszol velem, majd eldobsz megint.
Ha teknős módjára páncélt viselnék,
meghúzódhatnék védelmező sziklák alatt.
Magányom nem fájna, nem szomorkodnék,
akkor talán elfelednélek egy pillanat alatt.
- Takács Mária: hazafele
szedi apró lábait, ahogy csak bírja
ha esti pihenőhöz a párja hívja
átgázol a vízen, nem néz jobbra-balra
vigyázz teknős, nehogy kitévedj az útra