Hangulat-képek 18.

  1. Kalocsa Zsuzsa: Kedvenc Teknős!

Kedvenc Teknős folyó partján,
napfényben fürdeti magát.
Vágyik egy kis nyugalomra,
gondol a téli hónapokra.
Hosszú nyakát ki-be nyújtja,
hogy levegőjét kifújja.

Páncélja testét megvédi
az ellenségtől, reméli.
Lassan halad, alig mászik,
növényekkel táplálkozik.
A kedvencünk ha vízben él,
boldogan úszik, nem henyél.

Tojásrakó, mint a madár,
kiköltésük a napra vár.
Ha óvatos és figyelmes,
nagyon sokáig el élhet.
Kedves állat, kissé félénk,
páncél alá húzza fejét.

Tudja, nem nyerne ő versenyt,
éppen ezért be sem nevez.
Mint a csiga olyan lassú,
házat cipel, kullog’ hátul!

  1. Gáthy Emőke: A bennem élő teknőc

Terhes teknősbéka
Gúnyoltam magam
Ha lassúdan
Mozdultam
Ma
Már jó
Lassúdan
Mint a teknőc
Célomhoz érni
Azért annyi évig
Mint egy teknősbéka
Nem akarok élni

  1. Szabó Eszter Helka: Nem futamodom meg

Teknős vagyok, vén és vaksi, a kövemhez viszont most is ragaszkodom. Ücsörgök a parton, álom és ébrenlét cseppfolyós határán. Aztán nyitom a szemem. Lassan, nagyon lassan… Időm van bőven, éltetnek a századok, vagy ölnek – nézőpont kérdése. Ezen a kövön a nyugalom is viszonylagos. Bármikor felbukkanhat egy nem kívánt strandoló. Vízbe taszíthat a gonosz. Sok rosszat akkor sem tesz velem, hisz úszni még tudok, bár elfásulnak csontjaimban a porcok, ahogy a klímaváltozásról a híreket hallgatom. Képtelen vagyok elképzelni, hogy eltűnik innen a Balaton. Márpedig megsemmisül a Balaton és darabjaira hullik a Föld. Gondolom, addigra a páncélom is elporlad. Úgysem véd meg semmitől! Önáltatás, hogy menedék. Háború is megölhet. Ha az mégsem, a globális felmelegedés kinyír. Páncélomat le sem vethetem, s nem csókolhatom meg szívem hölgyét meztelen! Én, megunt házikedvenc, a végtelen tó partjára jutottam. Vaksi szememmel szétnézek szomorú síkján a víznek, s már nem remélek. Körbefonnak a kecskerímek, mint pióca a zsákmányát. A véremet nehéz szívni, ahhoz túl kérges. Félő, hogy már a szívem is az. Nini, hisz feljött a nap, vöröse felkorbácsolta a lusta hullámokat! Innen nem látszik, mennyit romlott a víz minősége. Elég vén vagyok ahhoz, hogy megítéljem: sokat. Egy kisfiú ólálkodik körülöttem. Ezek szerint tetszem a kölyöknek. Ilyen korán már itt őgyeleg? Kényelmesen belezuhanhatnék a vízbe előle, le az aljára! Mégis, minek? Történhet még velem valami jó is. Nem futamodom meg…

  1. Kristófné Vidók Margit: Évszázadnyi élet

Múló idő gyakran megtépázza,
jeges tengerben, süvítő szélben,
hőségben égető nap bombázza,
a cél felé kitartóan lépdel.

Alkonyi fényben páncélja csillan,
ráncot vet testén évszázadnyi lét,
fáradt szemében mélységek titka,
várja a mindenség ölelését.

Fodrozódó víz ölébe vágyik,
hol csodákat rejt ringató kékség,
lassan, totyogva kövekhez mászik,
már hiába hívja a messzeség.

Opálos fényt szitál a pillanat,
s míg földi útja egyszer véget ér,
nyakát nyújtva lehull az iszapba,
csillagok hátán lassan hazatér.

  1. Horváth-Tóth Éva: Csobbanás

Arany pára tekereg
a nád között a tó felett,
bugát borzol most a szél
napfény gyöngyöl víz tetején,

gyékény susog, zúg a lomb
ág vesszején csepp csíz dalol,
uszadék fán teknős ring
lesi madárka szárnyait,

tollak alá hűs lég kap
hát száll a madár, mert szabad,
páncél csobban, megriad,
még gyűrűzik a pillanat.

  1. Keczely Gaby: Páncél

Páncélt növesztek újra,
így nem éri lelkemet nyomás.
Érzéketlenné válva
kibírom a megpróbáltatást!

  1. Kisznyér Ibolya: Kíváncsi páncélos

Évmilliók jelét hordja hátán,
ám ősei különös alakján
az ember még nem csodálkozhatott,
tudós tudja tán azt a korszakot.

A természet nem téved, okkal él,
vízen, szárazföldön, furcsa formán,
talán óvja s gátolja a páncél,
mondaná, ha tudna ember-nyelven.

Mint ki tutajon érkezett régről,
kíváncsian jött mocsár mélyéből,
a parton nyújtogatja a nyakát,
mint ki útlevélbe fotót gyártat.

Menj vissza kis hüllő mocsaradba,
biztonságos, vizes otthonodba,
az emberek világa megvadult,
egymást sem kímélik, nem állatot.

A kép sokáig őrzi pózodat,
a tán várható hosszú életedben
lesz amikor tisztelik az élőt,
akkor jöjj, sétálj ki majd merészen.

  1. Jószay Magdolna: Kleofás, a teknős

Mert hogy egy teknős nem teknős – gondoltuk -,
ha már két gyerek kéri, s ez a vágyuk.
Felkészültünk, aztán megjöttek ők,
új családtagok, az ékszerteknősök.

Olyanok voltak, mint csodás kitűzők,
pazar színeik, diónyi termetük.
Tóbiás, Kleofás – ez lett a nevük,
gyerekek még kicsik – gondozók mi lettünk.

Tóbiás eléggé hamar feladta,
páncéllágyulás – pedig ugyanúgy megkapta
mindazt, mit a másik. Kleofás nagyra nőtt,
úgy hozzánk tartozott, mint kamrához a befőtt.

Sokan azt gondolják, a teknősök buták,
de megéltük együtt húsz hosszú év sorát.
Ha csak a helyiségbe betettem a lábam,
eleven csapkodás majd szétverte házam.

Ha napokra elmentünk, és őt másra bíztam,
kókadt volt, nem evett, tényleg megsajnáltam.
Ha kivettük, hadd másszon, mocorogjon kicsit,
a cicák szaglászták, szemük kerekre nyílt.

Húsz év sok idő. Még mindig szokatlan,
az akvárium helyén nagy üresség van.
Volt egyszer egy teknős, Kleofásnak hívták,
át tudtam érezni sajátos világát.

  1. Gáspár Klára: Az elkorhadt faág

Zöld levélkék már nem ülnek rajtad,
újabb hajtásod hiába vágyod.
Bár a törzshöz, még ragaszkodna ajkad,
már elszáradtál, ezt be kell látnod.

Ne csüggedj egy percet sem,
csak szakadj el a fádtól!
Ugorj a tóba merészen,
meglásd, új feladat vár mától!

A hullámok lágyan ringatnak,
ettől édes lesz az álmod.
Rajtad melegszenek sugarai a napnak,
és teknősödet is hamar megtalálod.

Az apró vizes tappancsok
úszás után hátadon pihennek.
Napoznak ott a páncélosok,
nyugalomra és melegségre lelnek

  1. Kutasi Horváth Katalin: Belőled élnek

Kiszárad páncélod,
mégis sütkérezel.
Megváltozik célod,
már nem ítélkezel.
Túlságosan ráérsz,
komótosan mozogsz,
szemed milyen bámész!
Te sosem mosolyogsz?
Mereszted a nyakad,
csodálod a vizet.
Békéd miből fakad?
S a halért ki fizet?
Tojásaid viszont
elorozzák tőled,
életeket kiolt,
ki megél belőled!

  1. Holécziné Tóth Zsuzsa: Ha teknős lehetnék

Ha teknős módjára páncélt viselnék,
az megvédene talán tőled is.
Lassú léptekkel tovább araszolnék
s megkeményíteném a szívem is.

Tudod, a teknősök sokáig élnek,
sokáig, de mindig magányosan.
Talán, ha én is a tengert járnám,
nem sebesíthetnél meg halálosan.

A páncél csak álom: nem így születtem,
nem véd meg tőled csalfa kedvesem.
Mikor már azt hiszem: megmenekültem,
megjelensz, s újra tiéd lesz az életem.

Miért játszol velem, mint teknőssel a vihar?
Miért sodródom kedved szerint?
Hálód kiveted, és a partra vonszolsz,
játszol velem, majd eldobsz megint.

Ha teknős módjára páncélt viselnék,
meghúzódhatnék védelmező sziklák alatt.
Magányom nem fájna, nem szomorkodnék,
akkor talán elfelednélek egy pillanat alatt.

  1. Takács Mária: hazafele

szedi apró lábait, ahogy csak bírja
ha esti pihenőhöz a párja hívja
átgázol a vízen, nem néz jobbra-balra
vigyázz teknős, nehogy kitévedj az útra