Kalocsa Zsuzsa: Esti fények
Esti fények koszorújában
lopakodtam fel a padlásra.
Távcsövön néztem ég mezejét,
s csodáltam, mint Anyám meséjét.
Holdfény ragyog az ablakon át,
éjben szórja szét álomporát.
Csillagos égbolt és végtelen
esténként nézem s kérdezem,
hogy született az univerzum?
Csend, fényutak, hideg s vákuum!
Ezüst hintó – hold udvarában,
az égő mécsesek közt szalad.
Tündöklő égi látomások,
legszebb művészi alkotások.
Sok titkot rejt még a mindenség,
hatalmában tartja a térség.
Miért, ha nincsen benne élet?
Érzéseknek nem ad értelmet!
A sok titok érinti lelkem,
talán egyszer majd, meg is értem.
Thesaurus: Még soha sem…
Panorámatávcső —
Először, talán…
osztálykirándulásokon láttam ilyet.
Amikor egy magaslati helyet
célzott meg túránk
vagy magasan fekvő
nevezetesség volt a cél
mellesleg a környező táj
is csodás le- és fölfelé.
Ott állt a mellvéd vagy párkány
szélén kínálva a látványt
ha egy érmét belé plántálsz.
Ám hiába jutottam
akár elsők közt a csúcsra
a közelébe nem kerültem
vagy érménk sem volt
mit beledobjunk
az éhes nyílásba.
Következő alkalommal
Ferihegyen a betontetőn
a két kiskorú gyermekünkkel
felszálló sugárhajtású
repülőgépet követtük szemünkkel
és dobogó szívvel
amint Amerikába száll-torogtak
de, a már, a viszonylagos
jólétben élő nagybácsihoz.
Láttam ott is ezt a bizonyos
készüléket…
Ám kisebb gondom is
nagyobb volt, mint hogy
belenézzek…
… ha lett is volna nálam
bele érme.
Harmadjára adódott volna
még alkalmam, de
ennél sokkal komolyabb
csillagászati tükrös-trükkös
forgatható-állítható
távcsőbe belekukkantanom
akkori szomszédom
kúp alakú
nyitható-zárható
csillagvizsgálójában, de
addig sem túl beszédes
viszonyunk aztán
még inkább elhidegült
és el is költöztek…
Persze van még
egy barátom
aki örömmel engedne
betekintést egy ilyen
messzelátóba,
de tudom
erről is
lemaradok…
Horváth-Tóth Éva: Ha volna távcsövem
Visz a szél felleget,
madarat, pelyheket,
pitypangról bóbitát,
eldobott fóliát,
aprócska porszemet,
lehullott levelet,
felkapja tenyere
dobálja szertelen
röpíti messzire,
hova és merre megy
mint kereng odafent
nem tudja senki sem.
Ha volna távcsövem
lesném a kék eget,
meglesném ott van-e
hófehér fellegen
aranyló glóriád
szárnyadon lágy pehely,
a lelked fénybe ment,
látnám a mosolyod,
mit üzen szép szemed
és a szél hangodon
nem tudja senki sem.
Ha volna távcsövem
lesném a kék eget,
rajta a felleget,
madarat, pelyheket,
pitypangról bóbitát,
eldobott fóliát,
aprócska porszemet,
lehullott levelet,
hófehér lelkedet
ami a mennybe ment…
bár volna távcsövem.
Gáthy Emőke: 2023. január 21.
Gomolygó felhők szürke burája alatt gurulunk jó fél órája a harmincötösön Debrecen irányába. „ Lenn az Alföld tengersík vidékén “. Delet harangoz az autórádió. Mintha egy hatalmasra nyújtott bakelitlemezen pörögnék egy láthatatlan lemezjátszón. ” S mosolyogva néz rám a Dunától Tiszáig … „ Nem. Nem tekint le. Sem mosolyogva sem mosolytalanul. Mint óvatosan kíváncsiskodó jól megtermett éti csiga nyújtogatja felénk egy – egy röpke sugarát a felhőszövevény felszakadt résein keresztül a Nap. Még soha, soha nem éltem meg ilyen tökéletes félgömbbel leborított sajttálnak a nagy magyar rónát. Éles fekete ék alakban két jókora madárraj, darvak húznak el felettünk. Délkeletnek tartanak. ” Messze, hol az ég a földet éri “. Mi vonzza – űzi fészket rakni planétánk egyik pólusán, majd áttelelni a másikon e fáradhatatlan vándorokat? Hosszan szabad szemmel követhető az útjuk. Mint a szántók felett lustának látszón vitorlázó ragadozó madaraké. „ Börtönéből szabadult sas lelkem, ha a rónák végtelenjét látom. ” Különös utazás ez a mai. Egyfajta irodalmi távcsövön át közelítenek hozzám táj és történések. Tán a felhőburok folyamatosan kavargó, változó alakzatai, tán a Petőfi-bicentenárium fokozott jelenvalósága hozzák ennyire az emlékezés nagyítója alá verssorok morzsáit. „De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak, csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak „ Az autópálya szélén egy batyut szorongató ködszerű sötét alak tart éppen felénk szemben a száguldó autóforgalommal. Mögötte csak sejlik Debrecen város sziluettje.
Dobó Georgina: Én sem tudhatom
Én sem tudhatom, mit mutat a távcső, idegen
Nem láthatja, mi szívemet bánatba hajszolja.
Kicsiny falum nem fogad be, okát nem érthetem.
Pedig én szépségét látom csak, hogy visszatértem
Gyökereimhez. Az ibolyák a temető mellett noha
Elhervadtak, illatukat most is érzem még. Ködös
Fejük gondolatait lehetetlen megmásítani, mely
Szerint elítélendő ember vagyok. Kitagadott.
Nekem mégis jó itt. Biztonságot ad e vidék, a ház,
Mely lassacskán otthonommá növi ki magát.
Irigyek vagytok? Besárgult, zord falusi gondolkodású
Lakók? A dudva lassan engem is magával ragad,
Holott diplomákkal tértem haza hozzátok. Tudom,
Páran talán vártatok. Idős asszonyok, mamám
Barátnői, a templomunk látogatói. Mely egykor törzshelyem
Volt nekem is. S hogy ki, mit néz a panorámán?
Nem tudhatom! Már nem is akarom.
Holécziné Tóth Zsuzsa: Verslistás kirándulás
Szigligeti várban járva
örömmel néztem le a tájra.
Kék hullámon apró csónak,
vajon mit hoz majd a holnap?
Nem láthatom ezt távcsőben,
sem jónőnél, sem tükörben.
Jobb is talán, ha nem tudjuk,
sors fonákját nem kutatjuk.
A távcső csak mesés tájat
mutathat – a többi várhat.
Néhány fotó, meg egy szelfi,
s már megyünk is megpihenni.
Míg a várba feljutottunk,
elfáradtunk, megszomjaztunk.
Egészség kell, és kitartás,
hazaúton kis kocsmázás.
Klotz Mária: Szemlézve
Pannónia anyaföldjén bővelkedik a varázslatos látnivaló,
Alföld, vas-hegyek, lankás dombok, szemnek kápráztató.
Napsugárban úszik a vadvirágos, aranymagvas búzamező,
Omlik a zuhatagos, csobogó vízesés, gyöngy-csörgedező.
Rivaldafényben csillog-villog a magyar tenger, a Balaton,
Álomboros, gasztronómiai találkákra szólít a Badacsony.
Mesés várakban, ferde romokban harcászati bemutatók,
A körülöttük lévő bazárokban erős íjak, nyilak kaphatók.
Tájvédelmi körzetek, nemzeti parkok akadnak bőségesen,
Álomvilágot rejtő barlangok cseppszobrai szúrnak élesen.
Vágyom a főváros, Budapest zajos, fergeteges forgatagára,
Csodálattal büszkélkedem kis országunk hagyománytárára.
Őrzi dicső múltját a távcsövön csodált hungarikum-mágia.
Horváth-Tóth Éva: Felhő-távcső
Nyüzsgő gyereksereg élén kaptattam fel a kilátó tetejére. Nem szeretem a magas helyeket, folyton rám tör a hányinger, a szédülés és légszomj is gyötör. Rettegek, hogy leszakad egy palló alattam és a mélybe zuhanok. Félek, ha érzem a magas épület apró kilengéseit, mert úgy érzem, menten összeomlik… és igen, akkor is a mélybe zuhanhatok. Természetesen páni félelem fog el attól is, hogy valamit leejtek, nem sikerül elkapnom és az tehetetlenül zuhan a föld felé. Tudom az agyammal, hogy egy tárgy túlélheti az ilyesmi szabadeséseket, de mégsem realizálódik ez a fejemben. Ráadásul a gyerekek miatt hatványozottá vált riadalmam. Mi van, ha bármelyikük a szeleburdi viselkedése miatt lezuhan a mélybe? Nem hagyhatom! Érdekes módon a féltés erősebb a saját magam zuhanás rettegésénél, talán emiatt voltam képes a harmadik emeletig felmászni.
Nélkülük biztosan nem jöttem volna fel idáig. Csak ne lennének ennyire szertelenek! Felpörgette őket az adrenalin. Meg a rakás cukor és csoki, amit hoztak a kirándulásra és reggeli helyett felfaltak. Pedig Julcsival próbáltuk őket visszafogni, de mindhiába… Megpróbálom lekötni a kis társaságot valamivel. Kell valami játék, valami, amitől kicsit lassítanak, mert félő, hogy a nagy palincolásban átzuhan valamelyik a korláton… Óh, ott egy távcső! Remek! Legalább átismételjük, amit környezetből tanultunk! Némi madárismeretet is belecsempészek, hiszen nemrég volt a madarak és fák napja.
– Gyerekek! Gyertek szépen ide! – csilingelem feléjük és a távcsőre mutatok. Észre sem venni a hangomon, hogy majd becsinálok, annyira félek. Olyan hevesen szaladnak felém, mi van, ha egyikük nekem rohan és én esek át a korláton? Igen, egyértelmű a dolog… lezuhanok. Miért nem maradtál otthon, Kabai Anna? Anyád szoknyája mellett volna a helyed, olyan gyáva vagy! Na, most meg eszembe jutattam anyámat! Nem hiszem el, hogy ilyen idióta vagyok… biztos a magaslati levegő az oka, öli a nyavalyás agysejtjeimet. Nem mintha sok lenne. Hiszen ha bőséggel volna, el se jövök ide soha a büdös életben. Se magam, se gyerekekkel, se sehogy! Soooohhhha!
– Mi az ott, Anna néni? – zökkent ki kíváncsiságtól ragyogó arccal Jankó. Mindig ilyen érdeklődő, ezt úgy szeretem benne. Ha többet figyelne köri órán ahelyett, hogy agyondöfködi a radírját, szárnyalhatna.
– Ez itt egy panorámatávcső! – felelem tettetett lelkesedéssel és visszanyelek egy kitörni készülő félig emésztett kávét. Minek ittam meg? Tudtam, hogy felhozzuk őket ide Julcsival. Ő bezzeg nincs rosszul. Tuti, hogy egy kőszáli kecske reinkarnációja. Talán ezért választotta őt a Barna és nem engem, a folyton rettegőt. Utólag már nem bánom, mert nem találtam volna rá Gedeonra! Az én csodás, szerető férjemre!
– Mi az a panoráma? – kérdezi fitos orrát elhúzva Fanni. Válaszolni sincs időm, már más foglalkoztatja. A kilátó falán lévő plakátot böngészi, oda se figyel rám. Hebrencs órákon is. Nagyon tájékozott, korához képest kiváltképp, de minden ismerete felszínes. Majd beérik. Remélem.
– Igen! Mi az a panorámatávcső Anna néni? – kontráz rá Lacus. Okos fiú és olthatatlan a tudásszomja. Le sem veszi rólam a tekintetét, nehogy elfelejtsek válaszolni. Szép, sötétbarna szembogarában a kíváncsiság, mint csillag úgy ragyog. Jaj, de szép gyerek!
– Ez egy különleges távcső, nem olyan, mint amit az erdei kiránduláson használtunk… – kezdek bele és egészen elfeledkezem arról, hogy milyen magasan vagyunk.
– Igen! Ez hatalmas!! – kiált fel lelkesen Lili. Méz szőke loknijait nem győzi arcából elseperni, annyira fújja a szél.
– Bizony! Valóban hatalmas! A benne lévő lencse – emlékeztek ugye arra, hogy mi is az – sokkal nagyobb, így a nagyon távoli dolgokat is egészen közel tudja hozni – mesélem, és kicsit szorosabban simulok a hátamnál lévő falhoz. Kellett nekem a Lili háta mögé nézni! Nagyon magasan vagyunk!
– Ezzel is lehet madarakat nézni? – kérdezi szemöldökét felvonva Dani.
– Láthatunk vele madarakat is, bár lassabban tudjuk mozdítani, mint a kis kézi látcsöveket. Viszont fákat, házakat, nagyobb tárgyakat akkor is jól láthatunk vele, ha rettentő távol vannak – mesélem tovább. Dani nem csattan ki a lelkesedéstől. Látom, csalódott. Tudom, hogy ő igazi ornitológus-palánta, már nem is érdekli a nagy távcső. Édes pofa! El is mosolyodom rajta.
– Anna néni! Akkor ezzel felhőket is lehet nézni? És eget? Meg csillagokat? – hadarja Flóra. Meglep kérdései hevessége. Nem szokása ilyen izgatottan érdeklődni. Nagyon csendes órákon is. Vajon miért érdekli ennyire?
– Remek kérdés Flóra! – dicsérem és puhán simítok sötétbarna hajacskáján. Nagyon szépen be van fonva, és csodásan rendezettek benne most a hajcsatok is. Eleinte nem boldogult vele az apukája, reggelente gyorsan megcsináltam neki, hogy ne igazgassa állandóan. Tudom, hogy zavarta a sok kilógó tincs és csatok is húzták a haját. – Igen, lehet vele a felhőket, az eget és a csillagokat is figyelni! – teszem hozzá lelkesen és már alig várom, hogy újra a bolygókról, holdakról beszélgessünk, ha odaér a tananyag. Vagy hamarabb is akár. A kedvenc témám! Csillagászat!
– Kell bele érme! – vág közbe Erik. Szemfüles kisgyerek, élelmes, rátermett. Szeretem, hogy vigyáz mindenkire a csoportból. Azt mondta kirándulás előtt, hogy engem is megvéd majd a sasoktól, ha el akarnának ragadni itt fent a magasban. Hát nem tündéri?
– Igen, kell – bólintok és szemrevételezem a távcsövet.
– Bemegyek velük és megoldom a távcsöves részt, nyugi! – szól közbe Julcsi. Még válaszolni sem tudok, már el is tűnik a siserehaddal az ajtó mögött. Hátamat a falhoz döntöm. Biztosan el se mozdulok innen, míg le nem megyünk. Oda sem merek menni, még jó, hogy itt a Julcsi. A távcsövet bámulom. Eszembe jut, milyen sokszor néztem nyaranta a csillagokat anyámmal. A csillagászat iránti érdeklődésem is tőle van, nem csak a szemem színe.
– Anna néni… – suttogja mellettem valaki. Te jó ég! Ki az?
– Flóra, te nem mentél be a többiekkel? – kérdezem döbbenten. Aztán arra gondolok, látja-e, mennyire be vagyok rezelve. Elvileg én vagyok számukra a követendő példa… de ha most lehetne, azt mondanám nekik, semmiképpen ne kövessenek ebben a logikátlan tériszonyos félelemben.
– De, igen. Én voltam az első… csak kiszöktem a Julcsi nénitől… azt mondta, együtt kell maradni – vallja be szemeit lesütve.
– Baj van, Flóra? – faggatom aggódva és leguggolok.
– Anna néni… amíg ki nem jönnek a többiek… nem nézhetnék bele, egyedül? – érdeklődik félénken.
– Nem szeretnéd őket megvárni? – biccentek az ajtó felé. Cipője orrát bámulva megrázza a fejét.
– Azt tetszett mondani, hogy ezzel látni a felhőket, az eget, és a csillagokat is… – mondja halkan. Bólintok. Közelebb hajol. Egészen a fülemhez, úgy súgja. – Meg szeretném nézni a felhőket… hátha meglátom ott anyát…
Kérdőn rám néz. Szeme tele reménnyel. Az enyém könnyekkel. Átölelem szorosan.
– Gyere… – súgom neki és felegyenesedve megfogom a kezét. A magasságtól való félelmem valahogy megszűnik. Magam sem értem. Odasétálunk és megállunk a távcső előtt. Nagyot sóhajtunk mindketten. Flóra felé nyújtom a tenyerem, hogy elkérjem az érmét az indításhoz. Rám mosolyog. Éppen olyan a mosolya, mint az anyukájáé volt.
– Kettőt hoztam… a másik az Anna nénié… – szólal meg szégyenlősen. Hirtelen meg sem tudok szólalni. Melegséget érzek a szívem körül és végtelen hálát. Vajon hogy fér ennyi szeretet egy ilyen csöpp kicsi lányba?
– Köszönöm, Flóra… – felelem. A torkomban lévő gombócot próbálom nyelni, de egyre nehezebb. Bedobom az érmét, az ég felé irányítom a távcsövet. Flóra belepillant. Izgatottan keresgél, míg én szorosan ölelem, nehogy lezuhanjon, hiszen olyan közel a korlát. Közben az erős szél felkapja a szememből kibuggyanó könnyeimet és viszi valamerre. Talán fel, a felhők fölé, ahol az én anyukám is üldögél. Talán éppen a Flóráé mellett.
Dobó Georgina: A távcső
Ütött kopott távcső, panoráma felirattal.
Bennem mégsem a ködös táj szépségét
Idézi fel. Rozsda marja, mint szívemet a bánat,
Mikor a háborúra gondolok. Árad az élet, békét
Remél a világ már, ami azonban várat magára,
Vagy sosem jön el. Kirívóan sárgállik, kérést
Nem ismerve, irigylően tekint a távoli vadonra,
Ahol nem terem már a som, nem szökkellenek ép,
Egészséges vadak, nem járnak emberek vágyva
Felüdülésre, inkább a megváltó halálra.
Lám Etelka: Panoráma
Forgolódott a heves szél a sziklás hegytetőn,
mikor bepillantottam a panorámatávcsőbe.
A völgybe aranyfényt hozott a hajnali reggel.
Szétszórtam vágyaimat a tiszta égbolton.
Látod-e már a feljövő Napkorongot?
Simogató szellő a te illatodat fújta felém
Gyönyörű panoráma tárul elénk.
Együtt szemléljük a gyönyörű tavat, amint
Balaton víze kék színbe csillog szemed iríszén.
Homovics Panna: Kezdetek
A szülészet folyosóit belepte az orrfacsaró tisztítószer szag Misinek pedig erőteljesen koncentrálnia kellett, hogy sebtében bekapott vacsorája ne landoljon a fényesre suvickolt padlón. Görcsösen kapaszkodott a fehérre festett lyukacsos pad ülőkéjének szélébe és igyekezett mélyeket lélegezni, jóllehet ez épp azt eredményezte, hogy még nagyobb dózist kapott a gyomrát felkavaró bűzből. Lassacskán kezdett megnyugodni. Azonban miután agyának már nem az öklendezés megfékezése volt a feladata, újfent támadásba lendült, ezúttal az érzelmek útvonalán. – ,,Be kellett volna menned vele!” – korholta magát a férfi. – ,,Hagytad bemenni oda teljesen egyedül, hogy lehetsz ekkora szamár? De mégis mit csináljak, ha nem bírom a vért? Csak a terhükre lettem volna…” – kattogtak agyának fogaskerekei szüntelen, ő maga pedig már-már borostáit tépkedte ki szálanként idegességében. – ,,Próbálj megnyugodni! Ha akarnál sem tudnál neki segíteni. Persze ha bent lennél, legalább támaszt nyújthatnál, de csak akkor, ha nem te lennél az, akit fel kellene mosni a földről…, de te lennél az, hiszen már a gimis biológia órán is kinyúltál, mikor békát kellett boncolni… Gondolj inkább valami vidám dologra, például, amikor megkérted a kezét.” Igen, jól emlékezett arra a napra. Túlzás lenne azt állítani, hogy az időjárás kedvezett az alkalomnak, mert az ég borongós volt, és reggel, mielőtt elindultak túrázni, egyfolytában azért imádkoztak: csak az ég ne szakadjon le rájuk. Lelki szemei előtt ott látta azt a kopott, sárga színű, piros felirattal ellátott panorámatávcsövet, amelyen keresztül Gréta gyermeki izgalommal leste a ködbe burkolódzó tóra leszálló vadkacsákat. – Misi, gyere ezt meg kell nézned! Olyan aranyosak! – fordult el a távcsőtől, kezével azonban még az anyjuk után úszó pelyhes kiskacsákra mutatott. Ám a férfi ekkor már ott térdelt a távcső mellett, egyik kezében a gyűrűt tartalmazó dobozt tartotta, a másikat folyamatosan farmerjába törölgette, mert az izgalmában megizzadt. A benne tomboló láztól alig tudta kiejteni a szavakat, erre azonban nem is volt szükség, mert épphogy belekezdett a mondatba, Gréta máris a nyakába vetette magát és elrikkantotta: IGEN! Misi kivételesen hálás volt temperamentumáért, mert bár menyasszonyának ezen tulajdonsága néha kissé idegesítette, jelen pillanatban inkább oldotta a feszültségét, sőt mi több, rá is átragadt, a szállásra visszavezető utat pedig örömmámorban tették meg, az ég szürkesége már nem is tűnt olyan hangulatrombolónak. Ekkor eszébe jutott egy közelebbi emlék. Az, amikor egy átlagos, átdolgozott nap után hazaérve felesége azzal várta haza, hogy a gyermeküket hordja a szíve alatt. Misi épphogy csak leült a kanapéra és kinyitott egy doboz sört, már pattant is fel, mint aki rugóba ült. Percekig meredten bámult szélesen vigyorgó feleségére és próbálta feldolgozni a tényt, hogy egy sikertelen házasság, majd négy év szenvedés és önmarcangolás után végre apa lesz. Grétának már kapcsolatuk elején mindent elmesélt Anitáról, hisz tudta, ez nem olyasmi, amit eltitkolhat párja elől. Nem kertelt, elmondott mindent, azt, hogy ő valóban szerette, és mennyire fájdalmas volt az elvesztése meg, hogy tulajdonképpen a mai napig nem érti, miért hagyta el. – Nem lehetett gyerekünk, pedig nagyon akartuk. Mindketten kivizsgáltattuk magunkat és a sors úgy hozta, hogy a hiba nála volt. Éjszakákat sírt végig a vállamon, aztán egyszer csak elment, beadta a válópert. Sosem beszéltük meg, engem ez bánt igazán. Ő is tudta, hogy lehetett volna másik utat választani.
Gréta mély hallgatásba burkolózva hallgatta a történteket, majd a tőle nem megszokott komolysággal így szólt:
– Nem bírta elviselni a szégyent.
– Tessék?
– Gondolj bele, te hogyan érezted volna magad, ha kiderült volna, hogy nem tudsz gyermeket adni annak az embernek, akit szeretsz. Még ha örökbe is fogadtok egy gyermeket, ami persze csodás dolog, Anita érezhette úgy, hogy ez nem javítja ki azt a csorbát, amit az anyatermészet az ő testének szánt.
Férje bólintott egy aprót, majd szemét kicsit lesütve így szólt:
– Tudod, még van, hogy eszembe jut.
– Misi, évekig éltetek együtt, ráadásul a kapcsolatotok nem lett normálisan lezárva. Az lenne a furcsa, ha nem gondolná rá. Biztos ő is így van ezzel, ugyanakkor tovább léptetek. Ő is és te is.
Misi ismét bólogatott, és egy megkönnyebbült sóhajjal felesége ölébe hajtotta a fejét. Utólag úgy érezte, ez volt az a pillanat, amikor végleg el tudta engedni a múltat és vele együtt Anitát is.
– Hármasikrek?!
– Igen, hár-mas-ik-rek – tagolta a szót Gréta a nőgyógyászat folyosóján, mintha csak egy kiscsoportos óvodásnak próbálna elmagyarázni valamiféle nehéz és számára ismeretlen fogalmat.
– De… ezt mégis hogy?
– Most tényleg azt várod tőlem, hogy elmagyarázzam a biológia ezen folyamatát? – kuncogott Gréta a férjére, aki mentem hevesen megrázta a fejét, mivel felesége biológia szakos középiskolai tanár lévén órák hosszat tudott magyarázni a biológiai folyamatokról.
– Már azt is nehéz volt felfogni, hogy negyven évesen apa leszek, hát még háromszorosan… – szólt az örömtől és a meglepettségtől még mindig elfúló hangon, majd hullámzó érzelmeinek lecsillapítása végett menedéket keresett felesége ölelő karjaiban.
– Szia! Mi újság? Mióta van bent?
Misi megrázkódott, mintha csak álomból ébredt volna fel. Maga mellé nézve húgát, Dorkát pillantotta meg, aki fürkésző tekintettel nézett rá.
Misi felvázolta az elmúlt órák eseményeit testvérének, aki feszült érdeklődéssel hallgatta. Dorka túl volt már két szülésen, így el tudta képzelni, mit élhet át most sógornője.
– Hidd el, nem lesz semmi baj! – tette Misi vállára a kezét. – Gréta erős nő.
– Igen, tudom. Mióta együtt vagyunk, úgy érzem újra látom a színeket magam körül. Előtte négy évig csak szürkeséget láttam. Utálok belegondolni, hogy úgy akartam leélni egy teljes életet.
– Hát igen, az a december 31. megtette a hatását…
– Köszönöm Dorka! – vonta magához egy ölelésre hirtelenjében húgát, aki ezen roppant mód meglepődött, mert nem szokott hozzá, hogy bátyja ennyire nyíltan fejezi ki az érzelmeit.
– Ha te akkor nem állsz a sarkamra helyettem is, és nem unszolsz, még mindig abban az apatikus állapotomban lennék.
– Ugyan már, bátyó. Végül is mire valók az ,,idegesítő kishúg”-ok?
– Kiskoromban tényleg mindig ezt mondtam? – nézett rá testvérére a férfi könnyes szemmel.
– Nos, a barátaid előtt elég sokszor hivatkoztál így rám…
– Ne haragudj, kamasz voltam és ostoba.
– Ugyan már, miért haragudnék? Akkoriban én is bugrisnak tartottalak és ez így volt rendjén.
Ekkor nyílt a műtő ajtaja és kilépett rajta a szülést levezető orvos. Az újdonsült apuka menten felállt a padról és odasétált a doktorhoz.
– Megnyugodhat uram, minden a legnagyobb rendben zajlott le, mind a négyen jól vannak – mosolygott rá az ötvenes éveiben járó férfi.
– Bemehetek hozzájuk?
– Természetesen – állt félre az orvos utat engedve neki a terem felé.
Misi magára kapta a kötelező védőruházatot, majd belépett a szülőszobába. Bent sokkal világosabb volt a folyosóhoz képest, s ez az erős fény egy pillanatra elhomályosította a férfi látását, ám miután az kitisztult végre megpillanthatta az ágyon fekvő feleségét és a két, kezében tartott csemetéjét, a harmadikat pedig legnagyobb megilletődésére az egyik nővér az ő karjaiba rakta.
Misi mosolyogva nézte kislányának még kissé deformált arcát, majd leült vele egy a Gréta ágya mellett álló szákre, hogy kisfiaival is megismerkedhessen és végre feleségével is beszélhessen. Annyi mindent akart neki mondani, de végül csak egy mondat hagyta el a száját:
– Ennél boldogabb már nem is lehetnék… – szólt csendesen, szívében megtelve az új élet csodájával, ami belőlük fakadt. Gréta fáradtan rámosolygott, ő pedig egy puszit nyomott a homlokára, majd ismét kislányára esett a pillantása.
– Legyél majd te is ,,idegesítő kishúg”. A nagynénéd majd megtanítja, hogyan kell csinálni, hidd el, a bátyáid egy nap még hálásak lesznek érte – suttogta kislányának aki időközben már lágyan hortyogott édesapja karjaiban.
Jószay Magdolna: Panorámaképek
Ódon várfalaknál,
kilátós helyeken
a panorámatávcsőt
mindig is kedvelem.
Nem hagynám ki soha,
ha adódik alkalom,
volt már nemegyszer, hogy
kivártam a sorom…
Magasból figyelni
akár egy utazás,
a szépség láthatóbb,
s minden egészen más.
Parányi dolgokat
sosem vennél észre,
bármily’ csodás a táj,
nem látnád meg úgyse’…
Látom, hogy egy macska
lépked a háztetőn,
látom, hogy a postás
tenyerel egy csengőn…
Erkély korlátjára
két veréb érkezett,
sorházak gerincén
galambok pihennek…
Templomok tornyai
nyúlnak a magasba,
ablakok csillannak,
fénnyel játszadozva…
Tovább élvezném még
a környék látványát,
de mások ne szenvedjék
a távcső hiányát.
Szabad szemmel tágas,
végtelen láthatár,
színek, hangulatok –
a távcső visszavár.
Kisznyér Ibolya: A hegyen
Karcsú, szabadon lélegző hegyen,
a zöldellő táj ölelésében,
távcsőbe néz, úgy érzi repked fent,
szíve kinyílt, megőrzi szépséget.
Ámul, lent a völgyben kis falut lát,
bűvös szél hozza a harang hangját,
érzékeli, ott élők jóságát,
tornácon cica nyújtózkodását.
Kit magány szorít, s nem enged, szenved,
egykedvűen belenéz, majd senyved,
szép..,motyog magában, s tán elhiszi,
ám szíve bezárt, meg nem érinti.
Petres Katalin: Hegytetőn
Különös állni egy hegytetőn,
még elképesztőbb a belsőn…
Önvizsgáló panorámatávcső
felülemelkedésre hivogat:
csodálni a messzi tájakat,
értékelni a fájó múltakat.
Átszíneződik a lényeg,
együtt lesz halál, élet.
Keczely Gaby: Látvány
Csak a távcső mutat ilyet:
mesebeli szép képeket.
Talán belenézek újra,
beindul a látvány sora.
Ott a Bazilika tornya,
kő házak közt bontakozva.
Forog az óriáskerék,
rajta sikító fehérnép.
Még messzebb a Városliget,
léghajója a fák felett,
ahol a madár is repül,
fellegekbe beleszédül.
Élesebben süt le a nap,
látszik így a pesti utas,
ki kiszáll a kishajóról,
kihajol a hév ablakból,
vagy a busz, mely éppen dudál,
villamos, mi virít sárgán,
s a Duna – szélesen nyúlik,
hulláma vörösben úszik…
Gyönyörű a panoráma,
mit e távcső mutat máma!