Kalocsa Zsuzsa: Emlék a múltból
Nyargal velünk a lenge szél,
az örömünk is szárnyra kél.
Most nem tarthat semmi féken,
szabadon szállunk könnyedén.
Lovam hátán halkan, csendben,
vágtatunk a zöld mezőben,
nyereg nélkül szőrén ülök,
száll velem, szinte repülök.
Miénk a táj, nincs akadály,
szép pillanat előttünk jár.
Felettünk felragyog az ég,
a lovas élet csak így szép.
Mayer Zsó: Életkép
Hajnali ködös szürkeség
Távoli paripa körvonala,
Homályos rét, fátyolos kép.
Felhő nyoszolyáján ásít a Nap,
Fénye kopott, füstben kúszó ég.
Éhségtől nyerít a ló és szomjas,
Mögötte ébresztő báránybégetés
Ráérő gazdájuk elveszett, vagy álma
Színes, s ágyában szendereg még?
Harmatos fűágyon mosolygó,
Üde csillámcseppek, fent kúszó fellegek,
Oszló ködfoltok, így a napfény csillogó.
Derűt hoz a Nap, előkerül az étek
Az elkésett gazda szégyentől piruló.
Valóság-e, vagy szürke képzeletem?
Hajnali hangulatképet festett ecsetem.
Lukácsné Alföldi lldikó: Szerelmet keresni
Távolodó fény vár
Minden szürke és halovány
A szív nem felejt
Emlékezik sok éjen át
A fájdalom minden Sorodban ordít ma talán
Jő egy kép mit álmodsz tovább…Ez a szín a szürke
De mégis halovány
Versed a menybe vágy.
Lesz még aki még mindig áld….Őrizz reá!
Horváth-Tóth Éva: Ló a köd mögött
Ott van megint! Ott áll a kerítésnél és békésen rágcsálja a sárgára fonnyadt füvet. A szájában halkan zörren a réz zabla. Prüszköl egyet a portól. Vagy a megszokástól talán. Zelma hunyorogni kezd, hátha élesebben látná végre a ló vonásait. Azt sem tudja, hogy milyen a színe. Bármennyire is kutat emlékei közt, csak a ködöt látja körülötte. Minden nap kijön a rétre, ami egyébként a kerítésen belül gyönyörű. Zsenge fű hajlong a langyos szélben, a virágok reszkető szirmaik közül édes illatot szórnak a levegőbe és mézédes trillákat ringatnak az ágak. Afféle tökéletes tavasz. Persze különös, hogy mindig tavasz van náluk. Tulajdonképpen amióta itt van, nem is volt más évszak. Egyáltalán nem bánta, mert ez volt a kedvenc időszaka. Amikor már a szunnyadó téli halál messze járt és a zsendülő élet színei, hangjai, zamata melengetnek meg mindent. Boldog lehetett volna, de mégsem érezte magát annak. Magányos volt. A ház üresen állt hosszú ideje, csak ő lakott benne. Éjjelente, amikor nem tudott aludni, megállás nélkül, bánatosan sóhajtozva bolyongott a néma szobák falai közt. Ez pedig sokszor előfordult. Egyetlen társasága ez a ló volt. Minden nap kijött hozzá. Hallgatta a prüszkölését, ahogy a patájával dobbant néha, vagy a fogai alatt egyhangúan hersegő fűszálak neszét és azt, amikor fel-felnyerít, ha megszólítja. Kérdezte ugyan a nevét, de a lovak nem beszélnek, így a bemutatkozás egyoldalú volt. Zelma elnevezte magában Árnyéknak, hiszen csak a fekete sziluett látszott a lóból a köd miatt, semmi több. Egyszer túl közel merészkedett hozzá, mert meg akarta érinteni, de a ló riadtan megugrott, két lábára ágaskodva kapálózott, és ha el nem ugrik időben, talán megtaposta volna. Szerencsére nem történt baleset, ám azóta nem mer közelebb menni hozzá. Szokott beszélni neki, amire Árnyék barátságos biccentéssel vagy kedves morranásokkal válaszol. Egyszer később jött hozzá, és már messziről hallotta, hogy patájával dobolva, türelmetlenül várja őt. Különös távkapcsolat lett az övék. Persze így is nehezen teltek a napok és a csodás verőfény ellenére Zelma folyton fázott a magánytól.
Egyik nap azonban Árnyékkal való békés beszélgetésüket gyerekek kacarászása zavarta meg. Olyan régen nem hallott már semmi zajt, hogy Zelma előbb megriadt és bebújt a kerti szék mögé. De kíváncsisága hamar előcsalta. Érdeklődve nézett a hang irányába, de a köd miatt mégsem látott semmit. Valami különös nyikorgásra lett figyelmes. Szemöldöke ráncba futott. Ismerős volt ez a hang, de hiába erőlködött, mégsem jutott eszébe, hogy mi lehet az. A kacaj megszűnt, a nyikorgás elhallgatott, csak ő és Árnyék voltak megint. Zelma egész éjjel nem aludt, rótta a köröket a házban és közben hangosan sóhajtozott. Elviselhetetlennek érezte az egyedüllét terhét. Nem emlékezett a családjára sem, pedig sosem volt feledékeny. Másnap az ismeretlenek visszatértek. Jobban fülelt, hátha valamit elcsíp beszélgetésükből. Percek múlva egyértelművé vált számára, hogy két kislány hangját hallja. És a nyikorgást megint, amiről nem tudta, hogy micsoda, de sápadt reszketés járta át tőle egész valóját. Oda akart menni, mint annakidején Árnyékhoz. Látni akarta a lányokat, beszélgetni velük. Nagy levegőt vett, hogy elég bátorsága legyen eléjük állni, annyi év csend után. Lassú léptekkel közeledett feléjük. A tavaszi csicsergés halkulni kezdett háta mögött és a zöldellő fű egyre fonnyadtabbá vált, ahogy a köd felé haladt. Már a cipője orránál érezte a nyirkos permetet, amikor az egyre hangosabb kacaj és nyikorgás elnémult. Pusmogásra lett figyelmes. Próbált belehunyorogni a ködbe, hátha látja, merre vannak a lányok, de hiába. Áthatolhatatlan falként állt előtte a tejfehér pára. Zelma dühös lett. Nem érzett ilyet jó ideje, de ordítani akart. Rombolni, törni és zúzni, mert elege lett az örökös tavaszból. A ködön túlra vágyott, ahol a lányok kacagtak. Nekilódult, hogy átrohan a nyirkosan füstölgő akadályon, de abban a pillanatban homloka nekivágódott a ködnek és ő a földre zuhant. Kóvályogva ült fel a fűben és értetlenül bámult maga elé. Nem értette, miért nem tudott kiszaladni hozzájuk. Elvégre is ott nem lehet ajtó, ablak és kerítés sincs azon a részen. Megint meghallotta a nevetést és két apró árnyék játékos kergetőzését pillantotta meg nem messze tőle. Aztán megint azt a különös hangot. Oldalra nézett. Árnyék békésen legelészett ugyanott. A lányok sziluettje furcsa mozgást végzett. Az egyikük olyan volt, mintha repülne szárnyak nélkül, a másik meg mintha elkapná, de aztán mégis ellöki magától. Érthetetlen fogócskának tűnt az egész. Zelma feje zsongani kezdett, teljes valója pedig olyan zaklatottá vált, hogy felugrott a földről, teljes erejével nekirohant a ködfalnak újra és újra miközben hangosan zokogott. Hamar elfáradt, hiszen ilyen heves kitörése talán sosem volt még. Erőtlenül ült le újra a fűbe és halkan pihegett, mint a kismadarak az ágon. Teljes csend vette körül. Még az ő kedves tavasza is hallgatott, nem úgy, mint máskor. Aztán lépéseket hallott. Felnézett és legnagyobb döbbenetére a két kislány sziluettje rajzolódott ki előtte. Nem látta őket, ahogy Árnyékot sem látta soha, de karnyújtásnyira voltak tőle. Vajon kik ők? És miért jöttek ilyen közel hozzá? Meg akarta szólítani őket, de egy hang sem jött ki a torkán, olyan izgatott lett.
– Te is hallottad? – szólalt meg az egyik kislány. Zelma hevesen bólogatni kezdett és legszívesebben nyomban válaszolt volna, hogy igen, tegnap is nyikorgott az a valami, aminek nem tudja a nevét, de a másik lány megelőzte.
– Igen, rémisztő! – szólt a felelet. Zelma ezzel is egyetértett, mert félt ettől a zajtól.
– Anya szerint nem lenne szabad ide jönnünk… – mondta a kisebbik árnyék. Zelma kis híján rávágta, hogy már miért ne szabadna, gyönyörű itt, eltekintve a ködtől, de mégsem szólalt meg.
– Miért nem? – érdeklődött a nagyobbik. Zelma szorosan zárt szájjal figyelt a válaszra, hiszen egyre inkább érdekelte, miért is nem szabad ide az ő csodásan zöldellő tavaszának közelébe jönnie a kedves hangú lányoknak.
– Tíz éve is van már annak, hogy meghalt itt az a lány, tudod… – súgta félve a kicsi. Zelmát elfogta a rettegés. Még, hogy itt, ahol ő él, meghalt valaki? Az ájulás környékezte. A magány is elviselhetetlen lassan, de ez a hír egyenesen őrület.
– A hintás dologra gondolsz? – kérdezett vissza a nagyobb lány. Ahogy meghallotta a hinta szót, Zelma megdermedt. A nyikorgás onnan jön. A köd még sűrűbbé vált előtte, és mint a villanó vaku úgy érkeztek lezárt szemhéja alá az emlékek. Ott ült a hintán, énekelt és boldogan lengett előre-hátra. Tavasz volt, verőfényes, madárcsicsergős és Árnyék a sötétpej kanca vele szemben legelészett. Ő csak énekelt, a hinta nyikorgott, meg kellett volna húzni jobban az egyik csavart, de apa nem ért rá. Zelmát ez nem zavarta, egyre magasabbra lendült a hintával. Az égig akart repülni vele, ahol a madarak szálltak. Anya figyelmeztette, hogy lassabban kellene, túl gyorsan és túl magasra repült már, de ő csak kacagott, mint a lányok nemrég. A hinta reccsent, ő repült, pedig nem nőtt szárnya, Árnyék prüszkölve nyerített, anya pedig sikoltott. Jött egy tompa puffanás, fájt a feje, de csak egy pillanatig, és fázni kezdett. Amikor felébredt már nem látott senkit maga körül csak ugyanazt a tavaszt, ami a hintázáskor körbevette és a semmiből megjelent a köd a ház körül. Azóta van ott egyedül.
– Igen, az a hinta veszélyes! – mondta a kicsi lány és toppantott egyet apró lábával. – Menjünk innen, ez egy kísértetház, te is hallottad a sikolyát az előbb, nem? – tette hozzá sírós hangon.
– Ne haragudj, hogy ide hoztalak! Gyere hugi, menjünk! – mondta megszeppenve a nagyobb.
Zelma legszívesebben utánuk kiáltott volna, hogy maradjanak még, nem bántja őket, de mozdulni sem tudott. Megértette, hogy a köd miatta van, csak ő látja, őt pedig nem látja senki, csak Árnyék érzékeli a jelenlétét. Bánatosan bolyongott egész éjjel az üres házban, hangos sóhajai elhallatszottak talán a szomszéd házig is. Aztán reggel lett megint, szép tavaszi reggel és ő, ahogy régen, mielőtt megtudta, hogy ő maga a kísértet, újra meglátogatta a sötétpej lovat a köd mögött.
Kristófné Vidók Margit: Sejtelmes látomásaim
Ködbe vesző sejtelmes látomás,
érezni a csend lágy ölelését,
árnyakat űző kedves arcvonás,
hallom újra szerelmünk zenéjét.
Miközben halkan suttogom neved,
lüktető kín ismét szíven talál,
a felszínen millió könny lebeg,
csókok között lapuló sejthalál.
Derengő fényben tétova árnyék
lép felém, szemében a fájdalom
fénye reszket, és én elmerülnék
benne, hol te vagy szívdobbanásom.
Önzőn-éhesen, szeretlek szótlan,
bármely időben, végtelen térben,
találkozásaink egy-egy sóhaj
tétován szálló örök csillagléte.
Lukácsné Alföldi lldikó: Mit az élet nélküled?
Mit az élet nélküled?
Hol már nem vársz
Szerelmed voltam minden éjszakán…szívem mindig áld
Mostan egymagam vagyok
Emlékekben lelkem mindig Áld…egy mosoly tűnik fel a Palettán…ezt az érzést nem Veheti el senki sem…
Hiszen minden szavam Téged áld…segíts ezen az Úton…mi mindig fáj.
Legyél a múzsám!
Thesaurus: Képze/le/t
Emlékkép vagy álom?
Valóság vagy képzet?
Jó sorsom vagy végzet
Rendelte őt vágynom?
Nimfa Ő, tán Tünde?
Angyalom vagy Múzsám?
Fülébe ezt súgnám,
Bárha’ csak feltűnne:
— Te boldog látomás!
Érzékem felajzó!
Mint pányván a vad ló,
Bár futna; áldogáll…
Ez vagyok nélküled:
Béklyóban iramlás
Dia-kép száguldás
Lefojtott érzület.
Ha újra látnálak
Álmomban vagy ébren,
Számomra az Éden
Lenne e káprázat!
Dobó Georgina: Lila ködben
Eltűnik a ködben a táj! A fű zöldellik,
A tanuló szamár vigyázzban áll!
Lovak kergetik a nyíladozó lárvákat,
Fű zöldellik a hó fehér tavában.
Pirkad az idő, a nap tüzét nem látni.
Petőfi, te is így tűntél el sok éve már
A sötétben. 200 év, mégis emlékszünk a
Nagy tettekre! Lobbanékony verseidre. A
Halk ágyúk vad zajára, a kardcsörgésre is.
Ki itt barát, nem adja magát! Harcba száll
Európa békéjéért, hazánk dicsőségéért. S ha
Értelmetlen is szavunk meg nem hallgatottsága
Mi, költők, akkor is üvölteni fogjuk vágyaink:
“Hogy legyen vége már, legyen béke már”
Legyen rend, szabály! Feddés, regulák hada
Védje biztonságunk. Hisz mi se látunk tisztán e szürke homályban.
Dobrosi Andrea: Nem tűntél el…
(Attilának)
Nem tűntél el,
hogy önként elmentél.
Nem,
csak megváltozott az életem.
Ott vagy valahol messze,
a távol rétjén,
ahol nincsenek gázcsapok;
csak Te meg én.
Te vagy a ló,
én a lovasod.
Tejfehér ködben is Téged kereslek,
pedig tudom,
vársz rám.
Nem vagyok egyedül,
csak Nélküled árván.
A gáz kiömlött,
mióta már,
azóta szívem lovagolni jár.
Pontosan tudom:
nem tűntél el –
csak megtalált a magány s átölel.
Petres Katalin: “Tükör által homályosan…”
A valóság ködében sejtjük
az igazság körvonalait,
velünk a hit, remény, szetetet:
a legfényesebb a Szeretet.
A színről színre látáshoz
végül árkon-bokron elvezet…
Klotz Mária: Égi állókép
Égi palettán üvegesen áttetsző a táj,
zaklatott lelkem megnyugszik talán.
Feldereng egy alak a vakító fényben,
mozdulatlan a távoli messzeségben.
Közel jönne, de felhőfüggöny ellepi,
lépni sem tud, nemhogy megkeresni.
Örök-nász ígéret tűnik a végtelenbe,
köd-korlátok rontanak a képkeretbe.
Burkolt, elzárt, falat építő környezet,
néma pihékbe bújt, magány-övezet.
párafolt álomban misztikus a csend,
vágy-remény-melankóliám betemet.
Kristófné Vidók Margit: Jelenés
Visszatér mindig opálos ködben,
áll a patakpartján csak reám vár,
halk nyerítés töri meg a csöndet,
újra hív a végtelen szabadság.
Száguldjunk együtt titkok ködébe,
hagyjuk hátra a sötétlő magányt,
itt hol lelkem egyedül Istené,
szívem nem válhat sohasem rabbá.
Szellemlovasként ég és föld között,
felfedezzük a kis ékszerdobozt
melyben lüktető csoda a földgömb,
és míg világ a világ egyre forog.
Száguldj, repülj csak tovább paripám,
ma éjjel miénk a végtelenség,
hajnali fényben tűnő látomás,
tudom, az éj leplében visszatér.
Gáthy Emőke: Képzelet és valóság határán
Harmadszor járta végig pár száz méteren a kerítés mentét. Oda és vissza. A fehéren kék csík odáig vezette. Biztonságosan. Aztán a semmibe tűnt. A kerítésen túl se széle se hossza szántók – legelők. A nap még tisztán sütött, de egyre közeledett a szemhatár széléhez, ahonnan meg egyre sötétebb felhők sűrűsödtek. Mobilja szerint, az egyetlen Ariadné fonál az emberlakta világhoz,14:30 volt. Ezen kívül másra nem is volt alkalmas a sok közös kalandot megélt Samsung. Szigorúan természetvédelmi területen vitt az útjuk. Térerő kizárt. Különösnek találta, hogy a fehéren kék csíkok nem a kerítéskarók út felé néző, hanem belső oldalán hívogatták. Várakozása szerint Zalatárnok templomtornya felé. Csak harmadszorra vette észre a rozoga kaput. Persze, hogy félfája belső oldalára festették fel a kanyarodást jelző kéket. Derékszögben. Át a végelláthatatlannak érzett prérin. Átjut rajta még mielőtt rásötétedik, vagy rázuhan az a sötét felhő ? Enyhe szorongással vágott neki a végét nem látta bizonytalannak. Nem szereti az ilyen síkon átkeléseket. Traktor szántotta sárrögökre, sarjadó vetésre mégsem lehet fehéren kék csíkokat festeni. Hirtelen minden átmenet nélkül szürkébe vonta a tájat egy a nap elé kúszó bármi lehet belőle jókora felhő. „ Messze, hol az ég a földet éri „ egy már – már feketébe hajló még sötétebb folt hullámzott. Vagy csak belső szorongását vetítette maga elé a képzelete . . . Mire ismét felpillantott, többet kellett a lába alá néznie mint előre, legelésző állatok kontúrjai rajzolódtak ki benne. Lovak . . . Sok sok ló . . . Legelésző ménes . . . Lehettek akár százan is . . . Hogy jut át rajtuk . . . Épületnek karámnak emberközel egyéb jelének semmi nyoma. Ahogy két és fél órája tartó magányos vándorlása alatt sem volt. Megállt. Hegyes nyílvesszőkké fókuszált pillantásokkal próbált világosabb egyértelműbb képet nyerni az állatokról. Két – háromszáz méter lehetett köztük. Az egyik szoborrá feszült. Mint a vad amelyik érzi tudja hogy nézik figyelik. Az őrszem kellett legyen. Aztán egy pillanat alatt vágtára fogta az egész csapat. Ilyen váltakozva magasba szökkenő majd hosszan úszó mozdulatokkal a földgolyónak ezen a pontján csak megriadt őzek képesek menekülni. A vonulás egy – két percig is eltarthatott kameráért nyúlni mégsem volt értelme. Csak állni és ámulni.. Aztán folytatni, lehetőleg tartva az irányt. Úgy tíz perc múlva fel is tűnt a térképen jelzett akácos. Az első fa törzsén a frissen festett fehéren kék csíkkal.
Horváth-Tóth Éva: Út a ködben
Évek óta ködben
állva nézlek
de nem a rózsaszínben
ez olyan áthatolhatatlan
és szürke
amiben alaktalan árny
minden
édes bizonytalanság
képzeletem
elvesz vagy hozzád tesz
aortám lüktetése
intézi helyettem
mikor melyiket éppen
csak a csoda
a lényeg
hogy talán szeretsz
és szerethetlek
pedig nem is látlak
milyen vagy
valójában
talán semmi sem
igaz belőled mert
ködben sétálni
egyenes út
a kiábrándulásba.
Keczely Gaby: Szürkeségben
Szürkeségben alig látok,
sűrű ködben vezet utam.
A homályban meg-megállok,
hallom újra jön egy futam.
Egy paripa galoppozik,
– úgy dobog a szívem újra –,
nyerít megint s úgy vágtázik,
sörénye is lobog futva.
Homályos kép, fátyol ült rá.
A paripa távolodik.
Így már halkul a dobogás
szívem körül. Lábadozik!
Gáspár Klára: Sziluett
A mező álmosan magára húzta ködköpenyét,
távolról egy csodás paripa sziluettje sejlik.
Most szürreálisnak tűnik ez a szürkeség,
de a köd alatt a patadobogás hallatszik.
Béke van a gyepen, nyugalom a ködben.
Galopp ritmusban a ló egyre közelít.
Harmónia és erő e csodás állat testben,
érkezése bánatomból nyomban földerít.
Hirtelen szétnyílik a szürke ködfüggöny,
és ő vidám nyerítéssel üdvözöl.
Egyre nagyobb lesz az örömöm,
és nézem, ahogy fekete szőre tündököl.
Kisznyér Ibolya: Ködben
Álombéli képen a köd sejtet,
türelmes, lovasára váró pejt,
figyel, deres füvet nem legelget,
párába olvad a fújt lehelet.
Okos, hű jóbarát a paripa,
léptéről tudja, közel lovasa,
majd felpattan hátára könnyedén,
a vágta együtt, egy lesz a térben.
Lám Etelka : Ködfátyol
Álomba tengeri hullámokon evezek
életkedv nélkül nem tudok élni.
Felsziszen a reggel, űde és szép
hajnal kékszíne reményt ad.
Tenyerembe hullik fényes csillagod
körülötted mélázik a feljövő Nap.
Szívem lüktet aranyló homokon megpihen
és velem lebeg a végtelen határ felé.
Alkony csöndje ködfátyolba burkolódzik
mosolygó szemeid csillogó gyöngyszemek.
Feloszlódik a sűrű köd tisztán látni a csillagokat
bársonyos tested illatos réten ébredez.
Fehér paripán lovagol a fényes Hold
selyem ruháján a bolondos szél hegedűl.
Te kedvesem tündökölsz és ragyogsz.
Holécziné Tóth Zsuzsa: Vers az elmúlásról
A múlt ködbe vész, nem tudom visszatartani,
de jó is volt gyerekként lovakat hajtani!
Nagybátyám mellett a gyeplőt megtartani,
kocsival vagy szánkón a pusztán vágtatni!
Boldog gyerekkorom emléke megfakult,
paták dobbanása mostanra elhalkult.
Sírjára viszek még virágot néhanap,
de kedves mosolya örökre megmarad.
Messziről látom még egyenes tartását:
vállán az istrángok – nem pányvázta lovát.
Egyetlen füttyére vágtatva visszatért:
répáért, abrakért mit gazdája kimért.
Kiöregedtek. Már nem jártak fuvarba,
szomorúan néztek a távoli határba.
Ló és gazda együtt várta az elmúlást,
égi abrakot és valahol megnyugvást.
Lukácsné Alföldi ldikó: Egy fény és egy árny
Mennyi mindent láttam már
Lehunyom szemem
Te engem vársz
Ott a domboldalon ma már
Hol árnyék és fény találkozik
Viszont vágyjuk a baráti kézfogást
Fényben látom a viszonzást
Hol érint még de nem fáj
Ezen szürke fény mi látomás
Szárnyam nincsen még is látlak
Hol véget ér…mit kíván
Egy megbotlott író
Néma csendben..áld.
Ne várd a halált!
Jószay Magdolna: Ködlepte álom
Köd lepi el a látványt,
csalóka képzelet játéka-e,
vagy kezdődő szürkehályog
gomolygó, ezüstös leple
rontja maradandón látásom?
Talán mégis igaz lehet
a gyerekkori titkos álom!
A ködön túl egy pompás állat
engem vár, s majd lóháton
mindent bejárunk, semmi nem árthat,
senki nem szólhat, visszaadja
belém szorult ifjúságom,
hogy nem késő, nem maradtam le
semmiről, az egész világot láthatom,
lovamnak ezüstgyöngyös sörényébe
kapaszkodhatom, bárhová elrepít!
S ezúttal biztos lesz, hogy
valóság… nem csak álmodom.