- Jószay Magdolna: Száz évre hibernáltan
Ott laktam én fent,
legalább száz évig,
nem volt semmi gond rám,
hisz’ aludtam végig.
Elkerült háború,
elkerült az ínség,
mert hát elaltatott
az a gonosz vénség.
Hibernáltak engem,
s nem volt reménységem,
hogy valaha valaki is
segíthet majd nekem.
A toronyszobában
oly mélyen aludtam,
észre sem vehettem,
egy századot suhantam.
Nem is értem, hogyan
lett vége száz évnek,
s a várkastély is
megmaradt egésznek.
Benőtte rendesen
a folyondár és indák,
a burjánzó gaztól az
útról nem láthatták.
Próbálok most ez új
világhoz passzolni,
száztizenhat évemet
mélyen eltemetni.
Kérek szakadt farmert,
topot, szemfestéket,
beilleszkedek majd, és…
várom hercegemet…
- Petres Katalin: Húsvét felé
Megújul, zsong a természet,
ódon falakon rí az enyészet…
Mégis káprázatosan fenséges –
Magasodik tornya az ég felé
hitet hirdet, ébreszt örökké.
Nézzétek Krisztus keresztjét!
Tartsuk meg a Hitet, az Életét!
- Lám Etelka: A múlt romos díszlet
Ásító öregfák ölelkeznek, kék virágok nyílnak
csillageső apró gyöngyei suhannak a templom előtt.
Hajnali égbolton sétál el az ezüstös hold
csengő madárdal ébreszt fel ünnepeken.
Tisztító fénybe aranyláncon libegnek az angyalok
szűzi lelkünk zöld falombok alatt jár.
Ámulatot és szeretetet rózsafüzért ad nekem.
Boldogság és remény nyújt kezet felém
Szűz Mária ölelő karja elringat már.
Gyertyafények lobognak fényessé
a Húsvéti ünnepeken orgona zenéje
lebeg a rózsaszirmok szőnyegén.
A tavaszi szél a végtelenbe virágokat sodor el
Karomba a múlt csendje pihen meg.
- Horváth-Tóth Éva: Antennák
Ulrich atya nem kedvelte a feleslegesnek tűnő kiadásokat. Elődjének volt egy úgynevezett szolgálója, aki főzött, mosott, takarított a plébánián. Amikor átvette a helyét annak dicsőséges mennybemenetele után, menesztette a szolgálót. Hiába kérte az asszony, hogy maradhasson, kevesebbért is elvégzi azt a kis munkát, csak ne küldje el, szüksége volna a pénzre, Ulrich atya megfeledkezett a könyörületességről. Istenre hivatkozott. Egészen pontosan arra, hogy a szolgálón megspórolt pénzt a templom felújítási munkálataira fogja fordítani. Jótékony cselekedet volt hát az asszonyt meneszteni. Még segített is neki, mivel az úgy tudott áldozni a templom felújítására, hogy szó szerint semmit nem csinált. A szomszédos faluba ment át, ott Frederik atya roppant mód megörült jelentkezésének és azonnal felvette. Tulajdonképpen a lehető legjobb döntést hozta meg Ulrich atya. Istennek nagyon is tetsző cselekedetet hajtott végre. Legalábbis ő ezt a konzekvenciát vonta le.
A kisváros nem volt túlságosan aktív a szentmiséket illetően. Hetente többször is celebrált, de általában ugyanaz a tíz-húsz fő látogatta az istentiszteleteket, felváltva. Kezdetben roppant lelkes volt, hitte, hogy ő, mint frissen felszentelt pap majd odavonzza a lakosokat. Az első néhány hétben valóban tele voltak a padok, kíváncsiak voltak rá az emberek, meg akarták nézni, hogy az öreg Jonas atya után mire számíthatnak. Ulrich atya nem győzött hálát adni a nagy számban megjelenő helyiekért. Aztán teltek a hetek, hónapok, évek és alábbhagyott az érdeklődés. Akárhogy is újított, és igyekezett modernebb megoldásokkal szolgálni, mint például az imádságok falra vetítése, zengzetes énekek, másik kántor, felújított gyóntatófülkék, több pompa, agapék, minden kevésnek bizonyult. Ulrich atya orgánuma kellemes volt, és őt magát csinos, jóképű férfinak tartották. Az atyát ez persze nem igazán érdekelte. Nem vonzották az efféle dolgok. Szerelmes sem volt sosem. Talán az iskolában. De nem. Ott sem, hiszen azt a lányt inkább csak csodálta. Annie-nek aranyló tincsei voltak, s olyan lágyan áramlott körülötte hajzuhataga, mint az érett búzamező a langyos esti szélben. Még a fény is úgy lebegett körülötte, mint egy hatalmas glória. Magában angyalnak hitte. Nem mondta senkinek, mert félt, hogy kikacagják érte. A hangja is olyan csilingelő volt, mintha a csillagok törékeny tündöklése zenei akkordokká válna, míg beszélt. Meg akarta érinteni egyszer a haját, de attól félt, hogy ha megteszi, akkor elillan. Aztán egyik nap Annie nem jött többé. Akkor úgy hitte, hogy a lány egy angyal, és csak hazatért az övéihez. Rettenetesen bántotta, hogy nem láthatja többet, hetekig, talán tovább is búskomorság uralkodott el lelkén. Aztán valahogy mégis jobban lett. Végül segített neki az a hit, hogy Annie jó helyen van, és ha majd eljön az ideje, újra találkozik vele. Pár év múlva úgy döntött, hogy Isten közvetítője lesz. Roppant lendületes és tettre kész volt nagyon sokáig, de az éveken át tartó lagymatag érdeklődés és közöny elcsigázták őt. Ulrich atya kissé elfásult, mert bár sok dolgot kipróbált, megtett, a hívek mégsem akarták betölteni a templomot. Nem akarták meghallgatni őt, pedig mindig alaposan felkészült, hogy a legtöbb tanulságot, bölcsességet közvetíthesse feléjük. Mindent, amit a Bibliából csak lehetett. A legtöbb szentmise üresen csengett az ódon falak közt. Akárcsak egy idő után az atya hangja. A lelkesedést felváltotta a monotonitás szürke fátyla, ami ilyenkor hangszalagjaira terült. A zsoltárok sem zengtek úgy, mint régen. Harminc év sok idő. Aznap is ugyanúgy készült a vasárnapra, mint máskor. Átöltözött, felemelte a kelyhet, megvizsgálta, majd letette. A paténa szélén lévő porszemeket letörölte, megigazította az ostyákat rajta. Precíz mozdulattal elsimította a kehelyfedő vásznat, ellenőrizte a misekancsókat a tálcán. Mindent rendben talált, ahogy általában. Még belenézett a szövegébe, memorizálta, hogy aznap a család értékeiről mit fog mondani. A hűséget kiemeli majd. Hallomásból értesült néhány esetről, kicsit bosszankodott is, mert még gyónni sem ment el egyikük sem húsvét előtt. Éppen végére ért a gondolatmenetnek, amikor megszólaltak a harangok. A hívek kevesen voltak, és leginkább a hátsó padokban ültek. Sosem értette, hogy miért nem az első sorokat választják. Az ima és a hit nem helyhez kötött elvégre is. Ulrich atya elkezdte a szentmisét. Az imádságok és könyörgések a szokott ütemben haladtak. Az ostyák oltári szentséggé váltak kérésére, ő előlépett velük és várta az elé sorban érkezőket. Különös illat csapta meg orrát. Nem a mirha volt. Tiszta, friss, citrusos talán kevéske édes, porcukor zamattal. Zavartan pislogott néhányat. Szokatlan jelenség volt az ilyesmi számára. Pár pillanattal – és hívővel – később megkapta a magyarázatot. Egy nő lépett elé, talpig fehérben. Haja a derekáig ért. Tincsei olyan lágyan lebbentek, ahogy az érett búzamező áramlik az alkony hűs sóhajától. Ulrich atya önuralmának hála nem kapott a szívéhez, bár reflexei erre biztatták. Aortájának üregeiben keringő vérének azonban nem tudott ilyen könnyedén parancsolni, ugyanis az izmok összehúzódása felgyorsult. Sokszorosára nőtt a tempó. Talán néhány ütemet ki is hagyott. Égszínkék szemek néztek rá. Oly ártatlan és oly fényes volt az a pillantás! Akár egy angyalé. Épp, mint Annie-é. A törékeny és hófehér kéz keresztet vetett maga előtt. Közelebb lépett, éppen előtte állt meg. Ulrich atya ekkor látta meg a nő száján a vörös színű rúzst. Gyönyörű, szabályos száj, vérvörösre festve. Nem illett az angyalokról megalkotott képbe ez az árnyalat. Az aranyhajú jelenség közelebb hajolt, ajkai akár a zsenge rózsabimbó, reszketőn megnyíltak. Ulrich atya érhálózatának felfoghatatlan lüktetésével remegő kézzel nyújtotta az oltári szentséget és amilyen óvatosan csak lehetett a nyelvre helyezte. A nő nem várta meg a szentmise végét, mert kisétált a templom ajtaján, hatalmas űrt és megannyi kérdést hagyva maga után. Ulrich atya képtelen volt kitörölni emlékezetéből azt a néhány pillanatot. Az a nő egy angyal lehetett, de démoni ajkakkal. Mi van, ha Annie volt az? Elvégre is nagyon hasonlított rá. De ha ő a mennybe ment, most hogy került ide le? És az angyalok nem viselnek rúzst. Vöröset biztosan nem. És nem is öregszenek. Annie szinte gyermek volt még, amikor utoljára látta. Egy eddig nem ismert érzés reszketett mellkasában, amit semmivel sem tudott megmagyarázni. Lázat mért és vérnyomást éjszaka. Nem volt különösebben semmi szervi baja, mégsem volt képes aludni. Amikor végre mégis sikerült, álmában meglátogatta a nő. Beszélt hozzá, de nem hallotta, hogy mit, végül csókot lehelt homlokára. Hideg verítékben úszva ébredt fel reggel. Arcát megvizsgálta a tükörben, nem maradt e rajta rúzsfolt. De sehol semmit nem látott. Meg akarta érteni mihamarabb a benne kavargó érzéseket és a nő megjelenésének okát. Türelmetlen volt, mert monoton zengő imádságok sora után sem kapott választ sehonnan. Folyton bevillant előtte a nő arca, és az a rendszeridegen vörös száj, ami valamit mond neki, de ő nem hallja, nem érti, hogy mit. Talán valami fontosat. Látni akarta újra a nőt, hátha magyarázatot kapna tőle mindenre.
Ám egyik nap vánszorgott a másik után, a nő mégsem jelent meg. Gondolatok hada zavarta meg Ulrich atya legbékésebb pillanatait és a miséket is. Elfelejtette a jól betanult szövegeket, néha rögtönzött, mikor mi jutott eszébe. Zavarta, hogy ösztönösen szónokol, és nem a szentírást követik agytekervényei. Különösnek találta, hogy éppen akkor, amikor ilyen összeszedetlen beszédeket tart, egyre többen ülnek a padokban. Azon gondolkodott, hogy talán csak azért vannak többen, hogy szórakozzanak esendőségén. Két hét után már attól tartott, hogy megtébolyul. Annyi év hűséges szolgálat után mégis hogyan történhetett ez meg vele? Még szigorúbb rendre fogta magát és lelkét, hogy figyelmét kordában tarthassa. Önsanyargatása eredményesnek bizonyult. Ulrich atya ismét a régi, kissé fásult rendbe ágyazottan tartotta miséit és élte életét. A hívek száma is a régire apadt. Úgy vélte, a kárörvendők bizonyára látták, mégsem őrül meg a város papja, így már nem volt okuk menni. Ulrich atya a vasárnapi mise után úgy döntött, hogy elsétál a parkba, és keres egy csendesebb padot, ahol leülhet kicsit. Hátha eszébe jutna valami, amivel az embereket be tudná vonzani a templomba. Az igazi híveket, és nem azokat, akik a vesztét akarták csak látni. Leült egy árnyasabb lomb alá. A nap kellemes meleggel sütött rá, a levelek belesusogtak tűnődésének csendjébe. Ekkor valahonnan tiszta, friss, citrusos illat szállt felé, kevéske édes porcukor zamattal. A következő pillanatban meglátta a nőt. Egyenesen felé sétált. Rámosolygott, amikor tekintetük találkozott. Ulrich atya megdörzsölte szemeit, mert nem akarta elhinni, hogy valóság vagy káprázat az, amit lát. De a nő leült mellé.
– Kérdezz tőlem! – szólalt meg váratlanul csilingelő hangján. Éppen olyan volt ez a csilingelés, mint Annie-é.
– Ki vagy te? – bukott ki a kérdés Ulrich atyából.
– Ki legyek? – kérdezett vissza csillogó tekintettel a nő.
– Nem értelek. Miért vagy itt? Valóság vagy egyáltalán? Vagy megőrültem? – hadarta sápadtan az atya.
– Lehetek valóság, lehetek álom, és lehetek angyal vagy démoni teremtmény is. Lehetek a múltadból Annie. Minden rajtad áll – válaszolta a nő. Ulrich atya összeráncolt homlokkal hallgatta a zavaros magyarázatot.
– Honnan tudsz Annie-ről? Ki vagy te? – faggatta türelmetlenül tovább.
– Nem fontos, hogy ki vagyok. Tudok Annie-ről és a tépelődéseidről is – felelte.
– Honnan? Belelátsz a fejembe? – kérdezte mély megdöbbenéssel.
– Ott voltam, én voltam az álmodban. És látlak úgy, ahogy más nem lát téged. A vívódásaidat, a küzdelmedet, és látom a hitedet – mondta.
– Ott voltál? – hördült fel kétkedőn és megsimította a homlokát, ahol a rúzsfoltot képzelte.
– Igen, ott! – mosolyodott el a nő. – Beszéltem hozzád.
– Nem hallottam semmit, csak a szádat néztem… különös ez a szín rajta – válaszolta elmélázva.
– Igen, tudom. Azért jöttem, hogy elmondjam, miért nem mennek az emberek hozzád – szólalt meg ismét azon a kedves, csilingelő hangján.
– Unalmas vagyok. Az ima nem divatos manapság. Nem elég vibráló, nem elég modern, nem tudok eléggé megújulni ehhez a világhoz… – sóhajtotta lemondóan.
– Ugyan már! Szó sincs róla – legyintett kacagva. – Ne légy már ilyen “öreg”! – tette hozzá kuncogva.
– Hogy én öreg? Ki vagy te? – mosolyodott el Ulrich atya.
– Mondtam már, rajtad áll, ki vagyok, minek látsz – ismételte. – Nem kell technológia a hithez, sem divat, sem újítás. A hit ősidők óta ugyanaz és ugyanúgy működik.
– Akkor mégis mi kell, mi hiányzik? – tette fel a kérdést izgatottan.
– Te koptál meg kissé, és nem azért mert öreg vagy… a rutin, a megszokás legalább annyira veszélyes, mint a nők vörös rúzzsal – mondta kacagva. – Nem a lényegre figyelsz, hanem valamire, amit fontosnak érzel, noha lehet, hogy nem is az. Mint a szám színe – tette hozzá derűsen.
– Ezt most nem értem. Az, hogy gyakorlott vagyok, miért tartja távol az embereket? Ennek örülniük kellene, mert van tapasztalatom, és nem a levegőbe beszélek – értetlenkedett Ulrich atya.
– Igen, ez így van, de te elfelejtetted, hogy akkor vagy a leghitelesebb, ha teljes szíveddel és lelkeddel kitárulkozol, mint az elmúlt pár hétben. Azért mentek többen, mert fényesebbek voltak a szavaid. Elfelejtetted, hogy közvetítő vagy, mint a rádiókon az antenna. Nem neked kell beszélned, hanem hagynod, hogy rajtad keresztül Isten szóljon az emberekhez. Hagyd őt szóhoz jutni… legyél te az antenna – mondta és felállt a padról. Nem várta meg, hogy Ulrich atya bármit is mondjon, csak csókot lehelt a döbbent atya homlokára és hátrébb lépett. Elmosolyodott, hanyagul leseperte aranyló haját karcsú válláról, a nap éppen beragyogta őt fényével, éteri látványt nyújtott. Egy galambpár hangos szárnycsapásai elterelték róla Ulrich atya figyelmét, ráadásul a fény is elvakította pár pillanatra. Mire visszanézett a nőre, az már nem volt sehol. Csak néhány hófehéren ragyogó tollpihe kerengett a pad előtt a földön.
5. Horváth-Tóth Éva: Időt, eleget
A harangok, mint szívben
egy félrevert ütem
kondulnak, szentmise,
hívnak, hívek mennek
a padokba ülnek, előre
valamiért senki sem,
csak egy idős hölgy,
őt lesem, el ne rontsam
mikor kell térdre le,
a hozsannát szorongatom,
ha nem tudnám a szöveget,
tudom, jó itt, jó nekem,
élet és halál, kezdet és vég,
körforgás és a menny
beszél a pap, figyelek,
belém hasít a felismerés,
vajon miért nem jutott még
eszembe, hogy majd egyszer
én is meghalhatok?
Hogy megöregszem,
valós tervem, de időmet
nem magam mérem,
azt fentebb osztják,
csak remélhetem, kaptam
eleget ehhez az öregséghez.
Felzeng az ének,
az idős hölgy feláll, követem,
és míg igyekszem nem feledni
a szöveget, arra gondolok,
milyen jó, hogy még itt vagyok.
- Kutasi Horváth Katalin: CsáLÉlek
Ferde a tornyod, csálé sipkád furcsa a mában,
Rozzant múlt csalafinta habarcsa kacsingat.
Hogyha megérkezem én a kapudhoz, döbbenek újra:
Összefog ott az az abroncs, nélküle omlana álmod,
És falaidnak a súlya is romba tiporna.
Összeszedetten állod öt évszázad vonulását,
Elmúlt gőgöd is, gondos hívők védik a külsőd.
Szétszalad omló téglád, hogyha nem fogja a hit már,
És ha az áldás megszakad egyszer, ferdül az énünk!
- Thesaurus: Romanika
“… Vár állott, most kőhalom…”
Jut eszembe önkéntelen…
Rám köszön a történelem,
Üzen néhány kőfalon.
Nem vagyok sem történész;
Ki a múltnak ismerője,
Sem régész ki szakértője…
És nem vagyok építész.
De a látvány megragad!
Ámulok a míves munkán,
Talán ezer éven túl’ már…
Mi rég’-korból megmaradt.
Stílusa romanika.
Kereszthajós, erődszerű,
Akkoriban így korszerű…
Nem dúlt a romantika.
Nem volt könnyű időszak,
Mikor falait emelték,
Büszke tornyát zsindelyezték.
Gyakran tombolt erőszak.
Épült ez is, mint sok más;
Tíz falunként, rendeletre.
A bölcs király így rendelte.
Üdvük s él’tük: Isten ház.
Bár omlatag; évek ezre
Ezt a remek épületet
Míg dacolt az elemekkel
Emberekkel; rég kikezdte.
Erős kötél feszül-véd.
Elemeit egyben tartja
Mint Jézusnak kitárt karja
Egyháza ‘épület’-ét.
- Kristófné Vidók Margit: Bezárva
Ébrednék Uram, de elmém bezártad,
zord falak között sír, jajong a lélek,
magas toronyban még a fény sem árad,
hiába könyörgök nappal és éjjel.
Kulcslyukon szöknék fényként a világba,
itt lent, céltalanná dermedtek napok,
gyertyaláng imbolyog elmém zugába,
füstje kék-ezüst szalagként kanyarog.
Álmok ködéből felvillanó emlék,
por szőtte sötét ablakon feldereng,
kereszt árnya, falakon hithű szentség,
létezésen riadt szívem elmereng.
Magasan jár a nap, fénye ráfeszül
pillérek sorára, én félve várom
ébredésem, míg a hajnal szétterül,
és fellebben a titokzatos fátyol.
- Kisznyér Ibolya: Ódon falak között
Ódon templomban, kolostorban,
régi fohász sejlik hangfoszlányban,
az idő dörömböl nagy kapukon,
angyalszárnyak őrzik, át korokon.
Áhítat csendjébe burkolózó,
fala történelemről suttogó,
tán rég a hű hit ereje lángolt,
talán ember hitte jól jóságot.
- Kristófné Vidók Margit: Zarándokúton
Hirtelen a semmiből termett elém,
fölém magasodva komoran nézett,
ódon épület a világ tetején,
letűnt, sejtelmes korról elmélkedett.
Kitártam szívemet szentsége előtt,
kolostor mélyén én is gyermek voltam,
harangok zúgtak, győzködve kétkedőt,
szelídült a fájdalom a toronyban.
Köröttem szálltak settenkedő árnyak,
volt ifjúságom összetört álmai,
tömjénes illatú pulzáló vágyak,
áhítatos csend tárta szét szárnyait.
Megcsillant a fény szilánkos üvegen,
száguldott velem a szétmálló idő,
leégett gyertya, ima és ereklye,
sok-sok kereszten neszezett szebb jövő.
- Horváth-Tóth Éva: Józsi, a jó keresztény
Még az előző napi fényt ölelve reszkettek az összezárt szirmok a templom kertjében álló fákon. Két rigó a frissen nyírt fűben ugrálva bogarakra vadászott, rájuk meg a plébános vörhenyes macskája. A rőt bundán álmosan csillant meg a hajnali harmat néhány cseppje. Az ódon épület ajtaja tétova nyikorgással tárult, komótos kulcszörgés kísérte az idős hölgy puhán csosszanó lépteit. A langyos tavaszi szellő kötött kendője sarkával játszadozott, míg a kertkaput is kinyitotta, majd beszökött az épületbe. Üde illatát a padokra szórta és összekuszálta az oltár terítőjét, mint egy vásott gyerek. Az idős hölgy lassú, megfontolt mozdulatokkal simította el a hószín gyolcsot, nem bosszankodott, nem volt miért. Szép vázát tett az asztalra, melyben gyönyörű tulipánok mosolyogtak. Ő is elmosolyodott. Leült az első sorba, lehunyta szemét, s hagyta, hogy az ólomüvegen át beszüremlő nap melengesse, mialatt imádkozik. Egészen úgy festett, mint egy angyal.
A hívek halk neszekkel érkeztek mögötte. Néhányan a hátsó sorban pusmogva tájékoztatták egymást a heti hírekről, míg mások szótlanul várták a misét. Legtöbben hátra vagy középre ültek, az első sorok üresen tátongtak. A téli kabátok még nem kerültek le, így susogva-ropogva megtörték a csendet egy-egy mozdulatnál. Kintről különös puffanás szűrődött be, de csak a leghátsó sorban ülők néztek a hang irányába. Kálmánczki Józsi lépett be az ajtón. Homlokán mély redőkben ült valami miatt a bosszúság. Ruháját porolta. A kalapot elfelejtette levenni, csak akkor vette észre, amikor keresztet vetett. Riadtan lekapta fejéről, arca pedig hirtelen olyan ártatlan vonásokat öltött, mint egy újszülötté. Ujjai közt tördelte a fekete fejfedőt, egészen addig, amíg le nem ült. A legelső sorba. Oda, ahol az idős hölgy is volt. Józsi betette a padba a kalapot, mellé tette zsoltároskönyvét meg egy fehér textilzsebkendőt. Oldalra nézett a nőre, aki még mindig lehunyt szemmel, imára font ujjakkal ült mellette. Elhúzta a száját, az oltár felé sandított. A pap még nem volt sehol. Nagyot sóhajtott. Lenézett a nadrágjára, még poros volt a térdén. Kis híján kiszaladt a száján egy káromkodás, de még idejében elkapta és lenyelte, majd némán leseperte. A kertkapun alig lépett be, máris megbotlott a vörhenyes macskában, és nem sokon múlott, hogy pofára essen. Köszönetképpen jól belerúgott a rigó után eredő jószágba, mely nyekkent egyet, majd arrébb sántikált. Józsi szitkozódott rendesen, csak éppen halkan, nem úgy, mint otthon szokott. Otthon hangosan, ízesen szeret káromkodni. Nem csak akkor, ha elesik. Káromkodik, ha öltözik, ha csizmát húz, ha ganét hány, ha eteti a malacokat, ha kocsmába megy, ha jön onnan, és akkor is, ha sokat iszik, meg akkor is, ha nem eleget. No, de bent a templomban azt már nem szabad, mert az túl közel van az Istenhez. Még meg találja hallani! Ahogy megneszelte, hogy közeledik a pap, rögvest térdre vágta magát a padban, fejét lehajtva szorgos sutyorgásba fogott. Hadd lássa csak Miklós atya, hogy mennyire szánja-bánja bűneit! A macska felrúgását is. Bár az jogos volt, szóval azt éppen csak… Majd elmondja az atya a Jóistennek, hogy itt volt megint a Józsi, és rendes ember volt! A szentmisén mindent úgy csinált, ahogy kell. Azért is ült az idős hölgy mellé, mert az nagyon tudott mindent, csak le kellett lesni a mozdulatait. Az imákat igaz ő meglehetősen foghíjasan tudta, de ahol nem ment a szöveg, ott nagyon hajbókolt, lássák csak az alázatot, ami ott bujkált benne. A perselybe mélyen nyúlt, ne lássák, mit tesz bele. Vagy mit nem. Sörre azért kellett az apró, mégse lehetett mindent odatenni! A gyónást is hamar letudta, hiszen nem bűnös ember ő, alig volt egy-két ballépése az évben. Meg hát, amit nem mond el az atyának, arról nem is tud. Igaz-e? A pletyka meg csak pletyka, hiába mondja a város, amit mond. Nem ütötte ő az asszonyt sose, csak az volt ügyetlen. Elesett, leesett, nekiszaladt az öklének, pedig ő meg se mozdult, csak ott állt a szobában mellette. Utóvégre is a lépcsőn törte ki a nyakát, mert nehéz volt a kosár barack, amit vitt. De ő mindig mondta neki, nem kell annyit cipekedni, mert még baja esik. Hát lett. Igaz, dühös volt rá, amiért a barackból lekvárt akart főzni és nem adta a pálinkához, kicsit talán szóváltásba is keveredtek, ő meg már ivott két felest. Szilvát, mert előző évben is lekvár lett a barackból. Jogos volt a harag hát. A Terike amúgy is ügyetlen fajta volt, akkor is az történt, hogy a vállával nekirontott Józsi tenyerének, s megesett a legnagyobb baj. Terike meghalt, a barack a földre hullt, jól összetört mind. Akár az asszony nyakcsigolyái, bordái, meg a feje. Józsi azt se tudta hirtelen, melyiket sajnálja jobban, sírt az asszony miatt, a barack miatt, a mentősök meg őt szánták mérhetetlen fájdalma okán. De ami volt, elmúlt. A barack végül pálinka lett, Terike a föld alatt nyugszik, Józsi meg serényen jár a templomba, mert a kocsmában mondták a többiek, a bűnösök a pokolra jutnak. Ő bizony nem akarta, hogy vasvillával szurkálják a hátsóját, a meleget sem szerette, és ott sör meg pálinka sem terem ám!
Mise végén megtörölte verejtékes homlokát a textilzsebkendővel, eltette a zsoltároskönyvet, amit talán soha még ki sem nyitott. Becsmérlőn pillantott mindig a mellette ülő asszony kopottas imakönyvére, mintha valami nagy bűnt követne el azzal, hogy használja. Bezzeg az övé, milyen szép! Sűrűn vetette a kereszteket, míg kifelé hátrált az épületből. A kertkapun kilépve már el is döntötte, hogy egy fél barackot meg egy korsó sört legurít, meleg lett az idő és ő jó keresztény volt aznap is, hát megérdemli. Terikét meg Isten nyugosztalja, ha már olyan ügyetlenül esett meg ez az egész vele. Bent az idős hölgy elsimította az oltár terítőjén esett ráncokat, lassú léptekkel kiment az ódon épületből, bezárta az ajtót. A langyos tavaszi szellő vállára ült, kendőjébe tűzte a virágok illatát, a napfény pedig hajába fonta melegét, amíg hazáig sétált oly nesztelenül, mintha csak szárnyakon suhant volna.