Idézetek és gondolatok 02.

AZ ALAPGONDOLAT:

„Sok kéznek még a kő is enged”
(Gárdonyi Géza)

1.

Diana Soto: Kőkéz

Lásd, sok kéznek még a kő is enged,
Halotti csóknak az élő ajkán,
Virágban nyíló bimbó szeretetnek,
Élni szívből, és szeretni kajlán.

Elmossa határunk létünk vihara,
Villámpéldázatokat zúdít ránk.
Csepegve dühöng a mérges ara,
Ez az elfajzott, betegedő világ.

Mérgeit tavába mosta, újra
Gyógyulni látszott, a halott, szegény.
Nyögéseit egy orkánként zúgta,
Elvesztette gyermekét, az erényt.

Sírt utána, lassan beletörődött,
Élet ellen az emberiség győzött.

2.

Kutasi Horváth Katalin: Kőlelkesülés

            Réges-régi kövek… Formás kis saroképület alkotóelemei. Szép, íves ablakokon át levegőznek a mögöttük sóhajtozó termek. Mennyi emlék császkál ennek az ódonná avult építménynek a folyosóin! S mennyi szellem kísért falai közt nyughatatlanul, mert köztük ragadt, vagy vissza-visszatér erőtlenül, s bár tudja, hogy semmi keresnivalója nem lehet itt, mégis egyre és újra bolyong, majd szétfoszlik, újra megtestesül és próbálkozik, keres, nem fogadja el a puszta, rideg tényeket…

            Azt hittem, az érzéketlen kavicsok tudomásul vették a történteket. Azt hittem, hogy lezárták a múltat, hisz nem köthetik őket az érzelmek, egyszerűen csak a jelen közömbös kiszolgálói, így aztán némán és lelketlenül állnak a falak, hisz jól egymásra halmozták szilárd köveit, és gondolkodás nélkül szolgálják új birtokosait. S azt gondoltam, hogy ennyi év után én is belenyugodtam a történtekbe, enyhült az elnyomott fájdalom, hisz az idő begyógyítja a sebeket, s annak idején minden követ megmozgattunk, hogy ezek között a kövek között maradhassunk, s egyáltalán: hogy megmaradhassunk…

            Sok kéznek még a kő is enged…* De nem mindig. Kőből volt a hatalmasok szíve. Sok kéz ragadott tollat az ügy érdekében, sok kéz kopogtatott az illetékesek ajtajain, sok kéz szorult ökölbe – hasztalanul. Nem engedtek ezeknek a hol könyörgésre kulcsolódó, hol hevesen gesztikuláló kezeknek a kőszívek. Ellenben sok kéz kopogtatott türelmetlenül a tollával, sok kéz pötyögött unottan a laptopokon, sok kéz tartott meg bóbiskolásra hajló fejeket, miközben a napirendi pontokat tárgyalták. Ezek a kezek automatikusan nyúltak a szavazógombokhoz, gondolkodás nélkül nyomták meg, minden érzelmet, józan észt kizárva, csupán a diktált pillanatnyi gazdaságosság nevében. Egy mozdulattal semmisítettek meg hagyományokat, eredményeket, létjogosultságot. Másra kellett ez az épület.

            Nemrég kicsit közelebb keveredtem ezekhez a régi kövekhez, íves ablakokhoz, s a mögöttük hagyott emlékeimhez. Kikerülni sem tudtam volna, arra vezetett az utam. Mintha hallottam volna a recsegő – a csengő – hangját, majd mintha hallottam volna egyik-másik kollégám lelkes magyarázatát. Váratlanul, mélyről tört fel belőlem valami. Nem, nem egyszerűen csak egy sóhaj, több volt ez annál, s közben kibuggyant… Melegség lepte el arcom, nem tudtam, nem is akartam elrejteni, elkenni. Azt hittem, lezártam magamban életemnek ide kötődő szakaszát. Azt hittem, átléptem rajta. De üzentek a kövek, a mögöttük megbúvó szellemek.

            Mert ezek a kövek bizony érzéssel bírnak. Engedtek az egykori kezek érintésének, átvették a szívek rezgéseit. Nem tudtak hűvösen ellenállni. Átlelkesültek. Kizártak mögülük, de ők bármikor visszafogadnak. Megelevenednek, üzennek, békítenek, és sokszor magam is ezeken az ódon folyosókon kóborlok, érzem a kövek lüktetését.

*Gárdonyi Géza

3.

Holéczi Zsanna: Emlékezés

Életem eddigi legnehezebb időszakát éltem 1974-ben, amikor májusban motorbalesetben elveszítettem   imádott   édesapámat.   Harmadikos szakközépiskolás   voltam,   kollégiumban laktam Kecskeméten, és az volt a tervünk hogy mire leérettségizek, beköltözünk a városba a jakabszállási tanyavilágból. Vásároltunk nagybátyámtól egy felújításra ill. újjáépítésre szoruló házrészt egy olyan házban, mely valaha teljes egészében az övéké volt, de az ötvenes években őket kulákká, a házat pedig ún.   KIK   lakássá   nyilvánították, beleköltöztettek három   családot,   és   a   ház   eredeti tulajdonosának fizetnie kellett azért, hogy negyedikként meghúzhassa magát az udvar hátsó részében egy szobában, melyhez még egy kamra és egy istálló tartozott. A felújításhoz   már   megvásároltuk   az   anyagokat,   és   abban   az   évben,   amikor   a   tragédia bekövetkezett, édesapám és a sógora éppen hozzá akartak fogni a bontáshoz. Eljött a nyár, mi ottmaradtunk édesanyámmal kereső   nélkül az   ő   látása   akkorra   már oly mértékben megromlott, hogy munkát találnia esélytelen lett volna – az özvegyi nyugdíj és az árvaellátás összesen ezernégyszáz forint volt – ami bizony már a hetvenes évek közepén se számított valami „fényes” jövedelemnek. Munkásokat fogadni a bontáshoz ilyen jövedelem mellett nem lehetett, elhatároztuk hát, hogy amit bírunk mi ketten fogunk elbontani. Ezt persze elmeséltem az osztálytársamnak, Évának is, aki egy nap azért jött, hogy moziba hívjon, de miután két nagy vödörrel a kezemben éppen a sittet hordtam a kapuhoz, belátta, hogy most valószínűleg ez nem lehetséges. Kicsit sajnálkozott, majd elment, és én még talán gondoltam is rá, hogy azért kicsit segíthetett volna – de ami ez után történt arra végképp nem számítottam: másnap reggel mind a hat fiú osztálytársam ott állt hét órakor a kapuban, hogy jöttek falat bontani! Éva „riadóztatta” őket.
Máig sem tudom, hogy oldották meg, hogy Ladánybenéről éppúgy ott legyen a Gábor, mint a Laci Izsákról (akkor még magánlakásoknál alig-alig volt telefon, és autója sem volt túl sok családnak), és utólag tudtam meg, hogy Jánoskáék pl. nyaraltak a Balatonnál, de még őt is elkérték a szüleitől. A fiúk tehát jöttek, és a nagybátyám felügyeletével napokon át bontották a kéményt és a tűzfalat, anyukám pedig boldogan sütötte a palacsintát meg főzte a lebbencset, és közben könnyek között hálálkodott a lelkes, de csákányhoz nem szokott kis csapatnak, akik bizony itt-ott hólyagos tenyerükkel rendületlenül dolgoztak.
Különösen az alap bontásával küzdöttek meg, mert az terméskőből volt, de Pista, Attila és Illés addig-addig feszegették csákánnyal meg vasrudakkal, míg végül az is engedett és nagy robajjal eldőlt. Ekkor jegyezte meg Attila Baltás tanár urat – és rajta keresztül Gárdonyit – idézve:
– Látjátok? „sok kéznek még a kő is enged”
Negyven évnél is több telt el azóta, hogy az a ház újjáépült. Szomorú, de ezek a fiúk, akik mind ott voltak apukám temetésén (egy városi tornabemutató miatt, ahol az iskola összes lánytanulójának élőképet kellett alkotni csak ők jöhettek el a vidéki temetésre), és akik egész nyáron   felváltva   vagy   együtt   segítették a házunkat építeni,  Attila kivételével már mind meghaltak – pedig még nem lennének hatvan évesek! Álljon itt ez a pár sor az ő emlékükre.

4.

Mukli Ágnes: Auschwitz 2016.

Sok kéznek még a kő is enged,
feltépni az időtlen keservet,
belevájni körmét a fájdalomba
mely karcolta őt, véresen sajogva.
Lélektelen szögesdrótok szúrtak,
vezényszóra haltak ártatlanul, nyomorultak.
Gázkamrák, gettók, füstölő kemencék
kínzó köve, életünk szánalmas szégyene.
Sok kéznek még a kő sem enged
feledni éhhalált, mezítelen ütleget,
keményen magában tartja, vörös színe rejti,
a kor embertelenségét, sosem engedi feledni.
Millióknak üzen…
Gárdonyi Géza

5.

Petres Katalin: Példázat

Sivár kilátástalanság hervasztotta a ligetet
Ott bolyongott a kastély öreg gondnoka
Kutyája behúzott farokkal mellette ment

Komondor fejében aggódó kérdőjelek
Édes gazdám, hogy segítsek neked?
Zizzent, susogott a sok száraz falevél
Nem tompította a gondot remény
Egyedül az ember csak tehetetlen
Kártevők mindenütt az ősi kertben

Múltnak kísértete lett a kastély
Érdes kövek, kusza falomladék
Gazdátlan sorsú, kóbor emlék

Alkonyodott épp mikor megbotlott

Kőhajtásnyira egy hangyabolytól
Ősi törvény szerint szépen rendben

Irdatlan szorgalommal a hangyák
Sürögve együtt vittek egy bogarat

Egyszerre világosság gyúlt fejében
Nem maradt lelke többé kétségben
Gazda lehetne majd a falu népe
Együtt újra a kastélyt felépítve
Dísze lesz megint a környéknek

6.

Varga Katalin: Együtt könnyebb

Életem nagy részét már leéltem,de nem csüggedek.
Sok feladat vár még rám,ugye ti is segítetek?
Néhány jó barát, ki velem volt az életem során.
Legyen öröm,bánat,tudom,együtt könnyebb talán.
Barát, kire mindig számíthatunk jóban és rosszban.
Kritika sem fáj, mert őszinte, szívünk együtt dobban.
“Sok kéznek még a kő is enged.”ha szeretet van.
Ajándék egy igaz ember, tudjuk ezt mindannyian.

7.

Lám Etelka: Elhiszed

Elhiszed-e a csábító szép igéreteket,
vágyakkal teli üres szólamokat?
Ez az élet vonzó ereje?
Nem ezerszer is nem!
Addj nekünk egy kis fényt Uram,
amely megvilágítja alvó elménket!
Ebben a színesen kavargó, szorongó világban,
ahol elcsöndesednek a templomi harangok, s
ahol a pénz az úr és a
behízelgő modorával szédíti a halandókat.
Ó Istenem, hiszen van szorgos két kezünk,
amellyel kősziklákat mozdíthatunk el.
”Sok kéznek még a kő is enged”
Együtt van erőnk és reményünk jobb életre
együtt törhetünk utat fel a kőhegy tetejére.

8.

Keszy-Harmath Dániel: Olimpiai haiku-csokor (Hanyecz Istvánnak dedikálva)

Az olimpián
győzni nem érdem, nem gőg,
csakis fejlődés,

ezért higgy benne,
Magyarország, képesek
leszünk mi együtt,

megmutatni a
világnak, sok kéznek még
a kő is enged.

9.

Kő-korszak

Lággyá vetítve jól él a kép,
(hadd szülessenek meg a szentek…)
“sok kéznek a kő is enged”,*
nekik, ha szakad is kék az ég.

Mert ez az, mit az élet átad,
amíg azt kútmélynek nem látod,
s abban teremted meg világod,
melyet lelked izmai ásnak.

De vigyázz, vigyázz, hogy el ne vessz,
ahogy a divatot megveted;
kikezdenek privát istenek:
a kitárt szíved könnyekbe tesz.

A léted, mint egy antik váza,
mely túl becses, nem törhet el,
bár érték, van, kit nem érdekel –
úgy rúg, hogy az a más hibája.
*Gárdonyi Géza

10.

Jószay Magdolna: Kő is enged…

Nem vagyok gyáva,
csak gyenge és erőtlen,
megfélemlített…
Szükségem van rád.

Ha nincs segítség, győz a
kíméletlenebb.
Egyedül nem megy.
De hidd el: sok kéznek még
a kő is enged.

(kiemelés Gárdonyi Géza okán)

11.

Ordas Andrea

Büszke szikla állát magasra nyújtja,
havas szeme a messzi távolt kémleli,
hegynyi testét semmi meg nem törheti,
alant az erdőt gyermekeként óvja.

Jöhet eső, szél, kárt nem tesz benne,
Lábánál az élet mindig újra sarjad,
Míg az ember nem téved arra,
Sok kéznek még a kő is enged.

12.

Hanyecz István: Riói olimpián

Olimpia vár,
Brazil földön sportolót
nemes csatákba

nemes versengés,
világnak sportolói
jeleskednek ott

Szász Emese viv,
küzd a páston keményen
érme aranyos  

Hosszú Katinka
aranyéremért úszott
világrekorddal
 
Honi lányaink
már aranyos érmekkel
boldogan sirnak

Brazil földön is
érvényes, ”sok kéznek még
a kő is enged.”

13.

Czégény Nagy Erzsébet / Pendzsi: Magvetők

„Sok kéznek még a kő is enged”,
bátorként feszüljünk fellegeknek,
döntsünk halomba sztereotípiákat,
fordítsunk hátat minden hazugságnak,
hintsünk magot, a szeretet magvát,
kidobva közüle ocsút, /gonosz hatalmát/
adjunk marékkal mindenki kezébe,
had hordják szét e világban széltébe’,
sarjadjon, boruljon virágba, égjen
örök lángként emberek szívében.

14.

Vermes-Szeles György: Tudni kell

Tudni kell, sok kéznek még a kő is enged,
Egyedül a munkától mindenki szenved.
Mit kínlódott Tantalusz,
Nyomta a követ Sziszifusz,
Sok rabszolga hegyet hord és életet tenget!