AZ ALAPGONDOLAT:
„Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen hogy élek, maga is csoda!”
(Várnai Zseni)
1.
Dobrosi Andrea: Mindenek fölött
A nyár még hátra billenti fejét,
búcsúzóra készül,
az őszt bökni rám,
s lassan birtokba vesz a libabőr –
az ám.
De nem szontyolodhatok,
mert jönnek-mennek az évszakok,
az izzadságcsepp csak vendég –
már hallom:
a fűtést feljebb vedd még…
Ez van,
a Rend előttem is haptákban áll,
„Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!” *
Én ostoba –
el kell fogadnom a szeptember kezét
s havas ág-ujjait a téli fáknak,
ki csak alkatrésze a létezésnek,
semmi több –
mégis mindenek fölött!
*Várnai Zseni
2.
Kutasi Horváth Katalin: Vihar után
A fiú – bár nagyjából összeszedte már magát –, mégsem tudta volna leplezni még egy felszínes vizsgálódó előtt sem, hogy valami nem stimmel. Anyja azonban úgy megörült hazatérésének és annyira meglepődött, hogy eszébe sem jutott keresgélni a motyóit vagy az egyéb árulkodó jeleket, kizárólag csak fia naptól cserzett arcát vizsgálgatta.
– Hát hazajöttél? Hisz alig indultál neki!
– Elég hamar meggondoltad magad, fiam! – csodálkozott az apja is.
Úgy volt ugyanis, hogy jó két hónapig lesz távol, miközben körülnéz, izgalmas felfedezéseket tesz, megnézi, hogy élnek máshol az emberek.
– Miért is keresnék távoli csodákat?* – kérdezte kis öniróniával.
– Nono, igazán gyanús vagy nekem! Mi történt? Mert… hogy történt valami, az egészen bizonyos! Olyan szokatlan még a hangod színe is!
– Ugyan! – legyintett a fiú.
– Nagyon eleged volt!
– Kevesellted a kisváros lehetőségeit!
– Unalmasnak tartottad.
– Világot akartál látni!
– Ami igaz, az igaz. Mégis… – adott igazat szüleinek, akik felváltva emlékeztették elutazása előtti szavaira.
– Ne akard bemesélni, hogy csak úgy beláttad: itt a helyed és mindent ott folytatsz, ahol abbahagytad!?
– Azt talán mégse…
– Készítek gyorsan valami harapnivalót – váltott gyorsan az anyja.
– No, gyere, igyunk egy pohárka bort a visszatérésedre! – szólt az apja, s titkon remélte, hogy hogy majd így megered fia nyelve.
– Szóval… Miért nem vagy már kíváncsi a nagyvilágra? – kérdezte anyja, miközben elé tette a finomságokat.
– De… hiszen hogy élek, maga is csoda!*
– Hallod ezt, anya?!
Apját igazán meglepte ezzel a pár szóval, így az nem tudta, hogy most valamiféle filozofálgatásba kezd, hogy elterelje a szót, vagy…
– Mondd, kisfiam, milyen szörnyű veszélyből, és hogy kavarodtál ki? – érzett rá az igazságra az anyja.
– A tenger bizony nem egy életbiztosítás…
– Hát mégis tengerre szálltál, te gyerek? – csóválta a fejét az apja.
– Mindig is vonzott!
– Látod, asszony, mondtam, hogy az a sok kalandregény lesz a fiunk veszte!
– Hisz még azt se tudjuk, hogy mi történt! Nem hagyod, hogy elmondja…
– Jól van, jól van… Ülj most már le te is közénk! Halljuk végre!
A fiú nagyot sóhajtott, majd lassacskán belefeledkezett a mesélésbe. Megelevenedtek az utóbbi másfél hét történései.
– Szép, csendes volt a tenger, mikor megindultunk, pár napig lágyan ringatóztunk, szeltük a habokat, egyenletesen zúgott a hajó motorja…
– Egyszer csak… – sürgette volna az apja.
– …meg-megdőlt a hajó, felélénkült, majd viharossá vált a szél, egyre hangosabbak és türelmetlenebbek lettek a vezényszavak, mintha minden mérgét ki akarta volna adni egyszerre a tenger, ijesztő magasságokba csaptak fel a hullámok, itt csikorgott-nyöszörgött, ott mordult-nyekkent valami, majd egy hatalmas reccsenést hallottunk. Kiderült: kettétört az árbóc.
– Kellett arra az átkozott lélekvesztőre szállni! – csattant fel az apja, ki eddig is nehezen tudta megállni, hogy ne szóljon bele.
– Gondolom, irányíthatatlanná vált a hajótok! – vette rá a folytatásra csendesen az anyja.
– Kényükre-kedvükre rángattak, söpörtek félre minket a hullámok! Nem lehetett megmaradni a kormánynál. Nem volt többé beleszólása sem a kapitányunknak, sem a legtapasztaltabb matrózoknak sem az eseményekbe. Repültünk mindenfele, csak az életösztönünk segített, már aki életben maradt… Sokunkat elnyelte a haragos tenger. Kapkodtuk a levegőt, próbáltuk elkapni a hullámok ritmusát. Csak úgy megtörténtek velünk a dolgok, akinek sikerült valami deszkában megkapaszkodni, annak volt valami kis esélye… Csak lassan csillapodott a vihar. Aztán két napig hánykódtunk a tengeren étlen-szomjan, míg felvett minket egy hajó. Csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy visszatérhettem hozzátok…
– Ó, gyermekem! – ölelte magához az anyja.
Az apja nem akarta volna, de nem is tudta kimutatni az érzelmeit, ugyanis ledermedt, megnémult jó időre. A fiúnak is így volt jobb. Az anyja sem szólt többet, csak fejét csóválta, próbálta megemészteni, feldolgozni a történteket.
– Akkor most hogy lesz? – bökte ki nagy nehezen az apja.
– Még nem tudom. Átgondolom. De sok mindent másképp látok már. Örülök ennek a nyugodt kisvárosnak. Megvan itt minden, amire szükségem lehet. Jó itt élni. Egyáltalán: jó élni. Aztán ott van a suszterünk mosolygós, kedves lánya. Továbbörökíthetem a génjeimet, felnevelhetek egy hozzám hasonló kis lényt, tanítgathatom… Annyi szép dolgot teremthetek, kiélvezhetem a létet. Csoda, hogy vagyok, s csoda, hogy megmaradtam!
Apja felállt, megveregette fia vállát, s kiment, hogy az ne lássa, hogy elérzékenyült. Anyja viszont el sem fordult, nem szégyellte örömkönnyeit, s csak ennyit mondott:
– De jó, hogy itthon vagy, kisfiam!
* Várnai Zseni sorai
3.
Petres Katalin: Egy hajszálon múlt….
Borongós, esős vasárnap volt, ezért otthon maradtunk, mert egyébként minden hét végét a városhoz közeli nyaralónkban töltünk, hogy a kutyus is jókat futkorásszon a kertben. A főzéshez le kellett mennem pár dologért, de szerencsére nem messze tőlünk található vasárnapi nyitva tartású bolt. Nagyon mélyen elgondolkozva sétáltam hazafelé, azon az őszön sok megoldandó problémám keletkezett a családban és az iskolában is. Annyira elmerültem az ügyek elemzésében, a kiutak keresésében, hogy észre sem vettem, már a Kosztolányi Dezső tér közepén, a síneken járok, ráadásul a piros lámpa ellenére…. /Ez egyébként nem jellemző rám!/
Suhanás, kék szín az orrom előtt…. Majd dudálás…. A villamospótló majdnem elgázolt…
– Hogy én mekkora MARHA vagyok! – ütöttem magam homlokon.
Álltam néhány másodpercnyit a járdaszigeten: nem volt bennem félelem, csak csodálkozás, hála. Mintha szárnysuhogás legyintette volna meg az arcomat, az őrangyalom tovarepült fejét csóválva.
Alig tudtam utazni, pedig megettem már a kenyerem javát, tengert sem láttam még, csak filmen és képeken. Természetes emberi vágy, hogy bejárjuk a földet, ámulatba essünk, fényképezzünk és filmezzünk. Várnai Zseni sorai ötlöttek fel bennem:
„Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen hogy élek, maga is csoda!”
Tudtam, nem adhatom fel. Tennem kell a dolgom, bíznom a szívem sugallatában. Még nem ágyaztak meg nekem a temető hideg földjében.
Megint megtörtént. Egyszer kislányként december 24-én délelőtt a Bartók Béla úton egy kiskatona rántott el a busz elől. A bátyámnak vettem könyvet és boldogan olvasgatva indultam át a zebrán körül sem nézve. Akkor boldogságomban csapott meg a halál szele, most gondjaimban elmerülten.
Akkor féltem, most nem. Csak földöntúli nyugalom töltött el és néztem a Szent Imre templom tornyát a Feneketlen tavon túl. Nem tudom, miért nem félek a haláltól, talán már eleget éltem? 1979-hez képest már minden évem ráadás. Abban az évben húszévesen enyém volt a világ, úsztam a boldogságban. Szerelem, nyár, nyaralás – és túl az első főiskolai évemen. Megpördült az Wartburg az M7-sen, az árokba kötött ki fejjel lefelé – totál káros lett. Ahogy pördült, egy kérdés hasított belém:
– Most halnék meg?.
Az árok partján, mint partra vetett halak: leendő apósom, sógornőm, párom és annak barátja a napsütésben.
Akik segítettek rajtunk, azt hitték, holtakat fognak kiszedni a kocsiból. Mindannyian élünk még…Mennyi minden történt azóta….
Mennyire csekély pillanatokon múlik minden, az életünk. Mégis biztos vagyok benne, hogy most sem véletlenül „úsztam meg”. Csak azt kívánom, szolgáljam meg még az időt, ami megadatott, betöltsem a rám rótt feladatot.
Istennek legyen hála!
4.
Mukli Ágnes: Madárszárnyon
Nem jászolba fektettek,
csak szalmazsákra.
Virágillat járt a szélben,
hallatszott a lomb zsongása,
lidérc tüzek égtek,
morajlott a tenger messze,
pici testem mégis,
anyám keblét úgy kereste.
Ölelése volt a váram,
gyönge karom, madárszárnyam.
Így repültem hozzá este,
szállongva és térdepelve,
szótlanul, vagy panaszosan,
ölelt engem önfeledten.
Mért keresnék más csodákat?
Egy világot adott nekem,
száz virággal, gyötrő vággyal.
Éheztetett szépre jóra,
életemet megálmodta.
Én válthattam csak valóra.
Szép ruhát varrt, óvta kertjét,
gondok szálltak homlokára.
A tengerem volt, kéklő távol,
dallamától zengett berek,
balzsamosan bizsergetett.
Időm szaladt mint a patak,
csobogása messze zengett,
átsüvített tarka réten,
teste lett a testem vérem.
Dalol velem.
“Miért keresnék távoli csodákat,
hiszen hogy élek, maga is csoda!”
Az idézet várnai Zsenitől származik
5.
Diana Soto: Veréb távlat
Miért keresnék távoli csodákat?
Hiszen, hogy élek, maga is csoda.
Borús harangszó törte meg a fákat,
De várt már rám a fényűző lakoma.
Mert morzsákat kellett csipegetnem,
És páros lábbal ugráltam előre.
Az ujj tollra változott kezemben,
S a csőröm lett a magok fegyőre.
Utánam eredt az undok cirmos,
Kilöktek maguk közül a galambok.
Fecskék törtek rám, az undok cinkos,
Fejet hajtottak az élők s halandók.
Mégsem féltem, hogy nem lesz mit ennem,
Ruhát is adott rám természet anyám.
Gondok magasan repülnek felettem,
S egy régi világból vált ki a hazám.
És ti?
Találtok otthont? Találtok hazát?
A gondok tőletek messzire szállnak?
Barátként látjátok természet anyát?
Sírtok az ételéért a mának?
Ismer az élő, de nem a halott,
Testvérében sem bízhat meg az ember.
Kilökik a sok kicsit a nagyok,
Nem éritek be állat szeretettel.
Maradékot esztek, beteggé váltok,
Derekatok hajlik örök munkába.
Ugráltok, de letaposnak barátok,
Előre tör, ki mindőtök utálja.
Talán vár rátok fénylő lakoma?
Borús harangszó töri meg a fákat.
Még életben vagytok, maga a csoda,
Miért kerestek távoli csodákat?
6.
Szeles György: Miért hagynám?
Nézegetem a legelő csordákat,
Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!
Nem is vágyok el innen sehova,
Nem is hagyom el soha a hazámat!
7.
Holécziné Tóth Zsuzsa: Megpróbáltatás
Egy anyának sok mindent el kell viselnie mire a gyermeke felnő. Egy gyermeknek sok mindent át kell élnie mire felnőtté válik… arany igazságok ezek, melyekre az én egyetlen fiam élete is megerősítő példa.
Nyolc éves sem volt még, amikor egy reggelen így szólt:
-Anyci! Ha lecsukom a szemem és utána kinyitom, olyan mintha egy széles fekete szalagot húznának el a szemem előtt és én azon nem látok át. Mi lehet velem?
Természetesen megrémültem, és ijedten fordítottam arcocskáját magam felé, de a tekintetésében nem láttam semmi rendkívülit. Kérdeztem, nem szorított valamit az arcához, vagy nem nézett bele a napba az ablakon át – hátha csak káprázik a szeme – de mivel nem csinált semmi ilyet ébredés után, elhatároztam hogy ha nem múlik el perceken belül, nem viszem aznap iskolába, hanem elmegyünk a szemorvoshoz aki az édesanyámat is kezelte.
Így is lett, a főorvosnő a magánrendelőjéből beküldött minket a kórházba amelyben dolgozott – azzal a megjegyzéssel, hogy másnap reggel találkozunk. Kisfiunk ott töltötte az éjszakát – sőt a következő 5-6 napot is – anélkül, hogy a főorvosnő előkerült volna: mint utóbb kiderült, azon az estén összeköltözött a felettesével és elutaztak pár napra a család haragja elől. Napok teltek el érdemi kezelés, vizsgálat nélkül –hiszen az osztályon dolgozók tudták, hogy a kisfiú a főnökük betege, így nem mertek nélküle semmit se tenni. A látása folyamatosan romlott, 1 hét alatt két és fél dioptriát én pedig kétségbeesett és tanácstalan voltam. Végül egy iskolatársának az anyukája – egy fiatal doktornő az osztályról – megsajnált bennünket, és vérvételt rendelt el, melyet elküldtek a fővárosba vizsgálatra, így mire az „ifjú pár” előkerült, már lehetett tudni, hogy a fiunk toxoplazmózissal fertőződött meg. Ezt a vírust kutyától, macskától, nem jól megfőtt hústól, vagy akár lángolt kolbásztól is meg lehet kapni. Ki tudja, hogy a homokozóban a kutya kakitól, vagy épp a menzán egy félnyers hústól került-e a szervezetébe – tény az, hogy a kórokozó mindig lágy, idegpályás területeken támad, és ez az ő esetében a látóideg volt.
Az eredményt nem velem, hanem a kisfiammal közölték oly módon, hogy a professzor úr behívatta magához a 8 éves gyereket és egy nagy könyvbe megmutatta neki a kórokozó rajzát, hogy egy ilyen „félig virus félig baktérium” van a te szemedbe, és már régen kapnod kellett volna sok szurit, hogy meggyógyuljál. Amikor látogatás alkalmával a kisfiam ezzel a hírrel fogadott, persze azonnal felkerestem a professzort, és közöltem, hogy mivel eddig nem kaptunk érdemi segítséget tőlük, én viszem a fiamat a szegedi klinikára – de erre az volt a gúnyos válasz:
– Mit akar? Amit Szegeden tudnak azt én is tudom, onnan jöttem!Így aztán ki kellett várni még egy hetet amíg injekciózták, majd végül megkaptuk a zárójelentést, mellyel végre felkereshettük a szegedi klinikán ajánlott adjunktust, aki elmondta, hogy a betegség első jelentkezésekor azonnal kellett volna egy négy injekcióból álló kúrát kapnia a kisfiunknak, akkor nem terjedt volna szét a szervezetében a kórokozó, hanem a szemében lézerrel ki lehetett volna azt az öt pontot égetni ahol a toxoplazmás gócok vannak. Igaz, abban az öt pici pontban nem látott volna, de ez olyan kis terület, hogy az nem zavarta volna a látásban. Ezt viszont Kecskeméten elmulasztották, így most már ő csak azt teheti, hogy meghozatja Belgiumból azt a nagyon erős gyulladás gátlót, amit ha a betegség újra jelentkezik, órákon belül meg kell kapni – mert ezen múlhat a gyermek látása. Megadta a klinikai közvetlen számán felül a lakástelefonját, sőt az édesanyja telefonszámát is (1985-öt írtunk, hol volt akkor még a mobiltelefon!) hogy bármikor elérhessük. Ezután elmagyarázta nekem és a fiamnak is, hogy ha a kisfiú úgy észleli: másként kezd el látni, másként törik meg a fény a szemében azonnal telefonáljunk és induljunk el Szegedre – és ő ígéri, ha országon belül van előbb lesz a klinikán mint mi, mert tényleg a látása múlhat a kezelés azonnal elkezdésén!
Óriási teher és felelősség volt ez egy nyolc éves emberke számára: hiszen csak maga veheti észre, hogy ismét jelentkezik a betegség, hogy szaladnia kell a munkahelyemre az iskolából, ha úgy érzi baj van! Hónapok teltek el így, mire egy vírusos tüdőgyulladás utáni legyengült állapotban újra jelentkezett a látászavar. Éppen farsangra készültünk, már megvettük az aranyhörcsögöt és megvarrtam a kis piros mellényt és a sapkát, mert Nils Horgerson akart lenni – amikor újra romlani kezdett a látása. Rohantunk Szegedre! Egy hetet töltött ott, majd azzal tértünk haza, hogy az injekciókúrát pár hét múlva meg kell ismételni. Nem telt el egy hét sem, amikor egy reggelen a munkahelyem előtt lett rosszul a kisfiam: nagyon erős görcsökkel vitte a mentő kórházba. Azonnal hívtam a szegedi orvost, hogy lehet-e ez az injekció mellékhatása, de megnyugtatott, az egy erős antibiotikum, attól biztos nem lehet rosszul.
A kórházban vakbélgyulladásra gyanakodtak, így „felfogadtam” azt az orvost, akiről más anyukák azt mondták, igyekszik kicsi sebet vágni, vele beszéljek. Két nap telt el műtét nélkül étlen -szomjan, mert hátha mindjárt vinni kell a műtőbe – majd a harmadik napon nagyvizitnél amikor a főorvos megkérdezte, mi lesz ezzel a fiúval, az általam felkért orvos azt mondta, jobban van, ihat. El lehet képzelni, hogy ez a szomjúságtól elgyötört kisgyerek ezek után megivott van másfél liter teát, majd jött a délután és vele a látogatási idő, amikor közölte velem a nővér, hogy ma este megműtik a kisfiút. Kérdeztem: rosszabbul van? A válasz az volt, nem, de most ügyeletes az adjunktus úr. Kértem, hogy maradhassak a látogatási időn túl, amire engedélyt is kaptam, mondván: bagatell műtét 20-25 perc. Ezután elvitték a műtőbe, és másfél óráig nem volt semmi hírem, csak azt láttam, hogy egyre több orvos érkezik rohanva a műtőhöz – és én kis híján megőrültem az aggodalomtól! Végül kitolták: ki volt kötve és gépek vették körül, a tüdejéről véres habot szívattak! Napok múlva derült ki az igazság: mivel nem volt üres a gyomra, műtét közben „aspirált”: hányni kezdett és a hányadék belement a tüdejébe. Ettől sajnos tüdőembóliát kapott (ami hosszú távon agykamra-fejlődési rendellenességet okozott, mivel ekkor az agya percekig nem kapott elegendő oxigént – de ez csak kb. nyolc évvel később, a gyakori ájulásai után derült ki), de akkor és ott azt mondta az orvos: -Ez az ébredés utáni természetes állapot, menjen haza nyugodtan.
Emlékszem, azt válaszoltam:
– De hát engem már többször műtöttek, soha nem kerültem ilyen állapotba, hogy mondhat ilyet? Mit tettek a kisfiammal?
Betolták a szobájába, és engem elküldtek, nem hagyták, hogy mellette legyek. Azt is csak napok múlva egy kórházi dolgozótól tudtam meg, hogy azért nem vitték el az intenzívre, hogy ne menjen el az osztály híre. Meg azt is tőle tudom, hogy azért vártak a műtéttel, mert az új főorvos nem engedte őket „pénzért műteni” és úgy játszották ki, hogy a felfogadott orvos mindig akkor műtött, ha ügyeletben volt.
Zokogva mentem hazáig, a város túlsó felére. Otthon a férjem várt, aki a sokkoló hírek hallatára a maga csendes módján ennyit mondott: – Ha a fiunk ezt nem éli túl, én veszek az oroszoktól egy puskát, és megölöm azt a sintért.
És ő ezt komolyan gondolta. 1986 volt, még ott állomásoztak az oroszok a mi városunkban is, és ő mint mozdonyvezető bejáratos volt a laktanyába – ahol valóban bármit eladtak egy kis pénzért a három évi szolgálat utáni hazautazásuk előtt.
Éjjel semmit sem aludtam, és végül azt találtam ki, az első busszal bemegyek a városba, át a kórházhoz és háromnegyed hat körül – mintha csak kórházi dolgozó lennék aki jön a reggel hatórás váltásra – be tudok jutni a fiamhoz. Így is lett. Ott feküdt kikötözve – szobatársai szerint többször kitépte az infúziót, azért – kicserepesedett szájjal, öntudatlanul. Kétségbeejtő helyzet volt, mely csak négy nap után normalizálódott, de addig nem tudott felkelni – így a seb körül letapadtak az idegszálak, ami miatt később korrekciós műtétet kellett rajta elvégezni. Mire ki tudtuk vinni ebből a kórházból „saját felelősségünkre” már menni kellett vissza Szegedre – ahol az újabb Dalacin kúra várta. Az a gyógyszer nagyszerű hatású volt – teljesen rendbejött tőle a tüdeje –de nem a szeme. Utólag úgy magyarázták, mivel a szervezetben volt egy sokkal gyulladtabb terület mint a szem, az injekció arra volt hatással. A szemével még évekig jártunk a klinikára, de végül (tizenhat éves korában) egy üzbég természetgyógyász segített, és a fiam ma mozdonyvezető. Pedig az osztályfőnöke nyolcadikban azt javasolta: adjam kefekötőnek, azt akkor istudja csinálni, ha tényleg megvakul.
És hogy miért meséltem el ezt most? Mert a Várnai Zseni idézetről eszembe jutott: amikor egyszer Szegeden a klinikán meglátogattam a fiamat, azzal fogadott, hogy eszébe jutott egy vers pár sora, amit az iskolában a szavalóversenyen hallott:
„Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!”
Amikor ezt elmondta, nem bírtam visszatartani a könnyeimet. Végiggondoltam az elmúlt hetek minden keservét, és csak fogtam az infúzióktól meggyötört kis kezét és rázott a sírás.
– Anyci most miért sírsz – kérdezte ijedten – az jutott eszedbe, hogy meg is halhattam volna?
Igyekeztem letörölni a könnyeimet, nehogy még jobban megijesszem, és azt mondtam:
– Nem, kicsim, neked nem lehet bajod. Akit így szeretnek a szülei és az angyalok az sokáig fog élni!
8.
Varga Katalin: Csodavárás
Fürkésszük a távoli csillagokat,hajszoljuk ,álmainkat.
Nem is vesszük észre az élet apró csodáit
Taposómalomban hajtjuk önző vágyainkat.
De a talmi csillogás jóra már sosem csábít.
Ne építsünk légvárakat, éljük álmainkat.
Fontos a szeretet, a többi tudod nem számít.
Egy költő megfogalmazza majd a szavaidat.
Jegyezd meg, vésd a szívedbe okos tanácsait.
“Miért keresnék távoli csodákat?
Hiszen az élet maga is csoda.”
9.
Lám Etelka: Az élet csodája
Az élet csodája előttem jár
hív, csalogat s reményt add.
Megfoghatatlan alakja a
hajnali dér, puha selyme
s a sötét éj hajkoronája.
Velem lépeget meg-meg áll,
s karöltve suhan velem, mint a szél.
Terel, óv, színes képsorokat sodor elém,
ez a te sorsod suttogja, felépítheted életed.
S napsugár meleg fénye felragyog.
Az akácfa virágjain méhek hada zsong,
mézédes illata édenkertet varázsol elém.
Igy lépegetek én az aranyzöld mezőn.
Mikor eljö az esti alkony,
biborszínt fest az égaljára.
Miért keresnék távoli csodákat?
Hiszen, hogy élek maga is csoda!
10.
Hanyecz István: Megismerni a Nagyvilágot!
Az ifjú nyalka legény szilaj paripán
Vágtat végig a napsütötte rónán
megismerni vágyik a Nagyvilágot
Bejárja a Föld vadregényes zugait
Hajóra száll,fékezve bösz tengerét
Túlélje a vajudó,álmatlan éjszakát
hogy megtalálja kérdésre válaszát
”Miért keresnék távoli csodákat?
Hiszen, hogy élek maga is csoda!”
11.
Dittrich Panka: Szavakon túl
A sötétben bánat fanyalog,
de szempillám alatt fény ragyog.
Benne halkan csengnek szavaid
most is hallom, bár rég nem vagy itt.
“Szeretem, bár csúnyán elhagyott
szívemben egy éles tőrt hagyott.”
Ez a pár szó sosem szenderül,
mint egy árva tücsök hegedül.
Nem álom, nem távoli csoda,
tőled kapott legszebb adoma:
/Míg újra szívébe bújok,
bár hinni, s bízni sem tudok…/
Az élet egy külön áldomás,
nem holmi sejtelmes látomás.
Szempillámon párás csillagok,
így őrizlek, ők az angyalok.
“Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!”
Míg a szív újra szeretni tudja azt,
mit az értelem gyűlölni akar.
12.
Czégény Nagy Erzsébet / Pendzsi: Miért keresnék távoli csodákat…
Hisz bennem leleddzenek bolygók,
üstökösök, szemem íriszén tükröződő
égbolt, benne letűnt idők s rég volt
emlékek remegnek, karomban
hullámzanak végtelen tengerek,
hajammal pajkos szél játszik,
mint lombos fa, ringok, hajladozom,
lábamhoz hajol ezernyi virág,
körülölelnek, én is illatozom,
éjjel körém sereglenek csillagok,
együtt ragyogunk, velük is egy vagyok,
nekem köszönnek hó-sipkás hegyek,
ha akarom, gondolatban hozzájuk
megyek, mosolyomban fürdik a
holdvilág, s együtt bandukolunk
tovább az idő fonalán.
„Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!”
Bennem él, velem lélegzik
e csodás világ univerzuma.