Idézetek és gondolatok 06.

AZ ALAPGONDOLAT:

„Amióta megláttalak,
Illatosabb a mező
És azóta tövis nélkül
Áll a büszke rózsatő.”

(József Attila)

1.

Mukli Ágnes: Élni ébreszt

Álmomban valaki csenget,
élni ébreszt a hajnalom…
Azt mondja féltenek,
mert védelmez, ölelő két karod.
Amióta megláttalak,
napfényemmel áldalak.
Hozzám simulsz szenvedéllyel,
füzek árnyán, kerek égen,
keservünknek nyoszolyáján,
hajléktalan riadt éjen.
“Amióta megláttalak
illatosabb a mező,
és azóta tövis nélkül
áll a büszke rózsatő.”
*
Oly jó itt, a rózsakertben,
összezárva hű szíveddel,
mint két igaz szerető.
Hallgatunk a forgatagban,
csillagfénnyel összefontan,
harmatcseppes gyöngykehelyben.      
Veled voltam, láthatatlan
árnyékodban, árnyék vagyok,
hisz így akarják a csillagok..

* József Attila

2.

 Jószay Magdolna: Nincsen rózsa…

Töviseket mindig kaptam,
nem éreztem hiányát,
akkor is csak folyton szúrtak,
ha nem láttam a rózsát…

Hogyha rózsát láttam volna,
viselném a tövist is,
de így olyan mártíromság:
forrás nincs, csak kanális.

Egyik tövis másik után,
rossz időben születtem,
nem is vitatéma ez már,
rosszkor vagyok rossz helyen.

Nem kell rózsa, elegem van
apró szúrásaitól,
szenvedek én épp eleget
csúfos gonoszságoktól.

Aztán egyszer megjelentél,
rózsa volt a kezedben,
nekem hoztad, majd’ megszólalt,
olyan szép, mint mesében.

“Amióta megláttalak,
illatosabb a mező,
és azóta tövis nélkül
áll a büszke rózsatő.”*

* József Attila

3.

Petres Katalin: Férjemnek

Régen volt, 38 éve már,
mikor lebegtem a hitben:
„Amióta megláttalak,
Illatosabb a mező
És azóta tövis nélkül
Áll a büszke rózsatő.”
Velem vagy, de tudom,
a mező illata változik,
nem kerül el a tövis,
sőt mély sebet vés,
de nélküled hiába
állna a büszke rózsatő,
rideg lenne, mint a kő.

4.

Holécziné Tóth Zsuzsa: Hogyan választ egy mai lány?

Eszter bőven benne járt már a harmadik trimeszterben amikor összefutottunk. Kicsi, takaros pocakja, a terhességtől még inkább megszépült arca, az az öntudatos, fitos orra… hiába, mindig is Ő volt a legkedvesebb tanítványom! Megörültünk egymásnak, és beültünk egy presszóba a Bársony utca sarkán, közel a munkahelyéhez.

–        Csak nem dolgozol még? – kérdeztem rögtön, arra célozva, hogy itt a munkahelye mellett futottunk össze.
–        Miért is ne? Terhes vagyok nem rokkant – vágta rá csibészesen, és látszott, hogy ő ezt teljesen így is gondolja – Tudod, ki nem állhatom az olyan csajokat, akik végig szenvedik ezt a kilenc hónapot, miközben nyugodtan járhatnának kirándulni, élhetnének úgy mint eddig. Én ugyan nem fogok otthon ülni és várni, hogy hopp, most jött egy fájás, gyerünk az orvoshoz!

Eszter mindig is ilyen volt, öntudatos, talpraesett vidéki lány – a szó jó értelmében. A középiskola után rögtön munkába állt – nem mintha a szülei nem teremették volna elő a második gyereküknek is ugyanúgy a főiskolára valót mint a bátyjának – de Ő ezt nem akarta: tanult és dolgozott, simán vette az akadályokat, és közben még versenytáncos is volt.

Elnéztem, ahogy kanalazta a gesztenyepürét, jóízűen eszegetett és mosolygott. Olyan belső mosoly volt ez, talán csak a terhes anyák sajátja: kicsit elrévedő, befelé néző, de azért éber, tettre kész.

–        Mond Eszter, boldog vagy? – kérdeztem, mert láttam rajta, hogy szívesen mesélne.
–        Ó hogyne! András rendes, jó férj, már nagyobb lakást keresünk, hogy mire a babának kell a külön szoba, meglegyen. Tudtad, hogy új munkahelye van?
–        Nem, ezt nem tudtam. Akkor csak azért jött ide dolgozni, hogy Téged megtaláljon? – kérdeztem, mert hallottam, hogy ez a fiú egy új kolléga volt, aki vigasztalni kezdte Esztert a Zsolttal való szakítás után, aztán addig- addig vigasztalta, míg végül rádöbbentek, hogy itt vannak ők egymásnak – és nyolc hónap múlva elvette feleségül.

–        Hát lehet!  – vágta rá rögtön, és mesélni kezdett a lánykérésről,  az esküvőről, a külföldi nászútról és arról, mi mindent vett már meg a babának, aki lány lesz, és valószínűleg Jankának fogják hívni – bár az apja előbb Annát akart, de arról szó sem lehet, amikor a sógornőjét is úgy hívják!

Miközben mesélt, elővett a táskájából egy nagyon szép, merített papíron piros betűkkel megírt „hűségesküt” amit a fiú a párnája alá rejtett a jegygyűrűvel együtt az első együtt töltött éjszaka előtt. Ez az írás a fogadalmán túl, mely szerint Esztert egy életre választja társául, József Attila csodaszép sorait is tartalmazza:

„Amióta megláttalak,
Illatosabb a mező
És azóta tövis nélkül
Áll a büszke rózsatő”

–        Eszterkém ez nagyon szép – nyújtottam vissza a becses irományt. Mindig magadnál hordod?
–        Nem, csak készülök András 35. születésnapjára egy albumot csináltatni az esküvő előtti életünkről, és ahhoz viszem a nyomdába. Egyébként van nálam néhány fotó is, mert egy esküvői képpel akarom lezárni –de még nem döntöttem el, melyikkel.

Ezek után elővette a fotókat az esküvőről – és én meglepődve láttam, hogy ez a fiú csúnya. Igen, így egyszerűen: ahogy ott áll, és fogja a derekát ennek a sugárzóan szép, csinos kicsi lánynak, nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy külsőségükben mennyire nem illenek össze. Hirtelen eszembe jutottak Eszter eddigi fiúi, és arra gondoltam: nagyon – nagyon jó embernek kell lennie ennek az Andrásnak, ha Őt választotta.

Mintha csak kitalálta volna a gondolataimat – remélem azért nem volt az arcomra írva a meglepődés a fotók láttán – arról kezdett beszélni, mennyire másak voltak a korábbi kapcsolatai.

–        Tudod, Endre még gyerekkori szerelem volt. A bátyám évfolyamtársa, őrült túramotorosok mind a ketten, szegény apu mondogatta is: „Eszter ezek a fiúk nem természetes halállal fognak meghalni, az biztos”! Állása nem volt, már harmadszorra hagyta abba a főiskolát, és kitalálta hogy Ő gyerekeket akar! De hát mire? Én tizenkilenc éves voltam Ő huszonöt, se munkája se lakása, az anyukája lakásának az emeletén osztoztak Dórival a nővérével meg annak a kutyájával. Aztán ahogy szakítottunk, megtalált egy régi osztálytársát aki szült neki három fiút. Istenem, milyen meggondolatlanok! Még mindig ott laknak Irmuska néninél, aki most már hat embert tart el.

Ekkor lett Anti az új fiúm aki szép volt mint egy görög Isten, gitáron játszott és imádott bulizni. Erdélyi volt, és folyton azt hangoztatta, ha majd összeszed némi pénzt vissza fog menni Erdélybe. Ez mind szép és jó, de hát a pénz, az nem maradt meg a zsebében… és ha mégis visszamegy? Hát akarok én ott élni? Dehogy!

Szóval Anti ment, én maradtam egyedül, majd jött a Zsolt akivel láttál a Barbi esküvőjén. Szerintem neki csak „pótlék” voltam a barátnője után aki hat évi együttélés után hagyta el. Hiába lettem én szerelmes, Ő csak Judit után sóhajtozott, és végül visszakoldulta magát hozzá. Persze a lány két hónap után újból kidobta, de akkora már itt volt nekem András … meg tudod: felmelegítve csak anyám töltött káposztája a jó! Ja amúgy neki se volt semmije, csak a két diplomája, de jövőképe semmi. Sóhajtozásból nem lehet várat építeni.

–        És András – kérdeztem közbe – Ő más?
–         Harmincöt évesen van lakása, nem az én öreg Suzukimmal járjuk Erdély útjait, hanem az Ő Volkswagenjével  a francia tengerpartot, és ha épp úgy tartja kedvünk, Prágában hétvégézünk. De persze nem ez a lényeg, hanem az egyetértés, viszont ha van más is az se lehet hátrány –nevetett rám vidáman, és én láttam rajta hogy Ő most a „helyén van”. Azt hiszem, Janka baba jó helyre fog születni.

Vidáman búcsúztunk el, és ahogy ballagtam lefelé a Metro lépcsőjén, eszembe jutott az Eszter által emlegetett Barbi … Istenem! Ez a lány tíz év együtt járás után is csak azért kezdte szervezni az esküvőjét, mert a barátnője férjhez ment.  Egy éven át tervezgette az esküvőt, melyen mindennek tökéletesnek kellett lennie: a ruha, a meghívók, a torta  – amelyet azért nem lehetett marcipánnal bevonni, mert az nem teljesen hófehér, és így nem megy elég jól az élő orchidea díszítéshez – szóval minden, de minden aprólékosan megtervezve közel négy millió forintból százhatvan személy számára. Legalább egy év szervezés – sírógörcs a munka helyen amikor kiderült, hogy az  a  zenekar amelyik a barátnője esküvőjén volt éppen nem ér rá –  veszekedés azon, hogy a fiú miért nem akar fehér átöltöző ruhát éjfél utánra mikor a barátnő férjének is az volt, és sok – sok átidegeskedett éjszaka után megtörtént  elsőként a polgári esküvő.

Eszter már ekkor mondta: Te, hogy ezek minek házasodtak egyáltalán össze? Láttad volna Rudi arcát az esküvőről jövet! Lídia nem tudott egyetlen normális fotót sem csinálni róluk ahol mosolyogni láttad volna a vőlegényt.

Ezek után két hét múlva került sor a nagy falusi kivonulásra (gyalog a szülői háztól rezes banda kíséretében a templomba), majd a lakodalomra – majd nem egészen három hónap múlva a válásra.

Mint kiderült, a fiatalok az esküvő után sem költöztek össze, mert „majd a saját házunkba”, így aztán bizonyos napokon a fiúnak edzése volt, ami után az anyukájánál aludt – elméletben. A valóság viszont az volt, hogy a fiúnak fél évvel az esküvőjük előtt viszonya lett a barátja húgával, aki megértőnek bizonyult, hogy Rudinak el kell vennie Barbit, hiszen „tartozik neki ezzel” mert a lánynak „élete álma” volt a nagy esküvő. Azt hiszem céltudatos kis hölgy volt: ha döntésre kényszeríti a fiút valószínűleg szakítanak. Így viszont megértőnek bizonyult, a háttérbe húzódott –de végig jelen maradt az életében.

Rudi állítólag két hónappal az esküvő előtt megpróbálta elmondani a menyasszonyának hogy „el van bizonytalanodva”, de mivel Barbi lehurrogta, hogy „mit akarsz, már minden meg van szervezve, a meghívókat is kivittük” nem firtatta tovább, és ment minden a maga útján egészen addig, míg az ifjú feleség rá nem jött, hogy a férje szinte kerüli az együttlétet, és kérdőre nem vonta.

Eszter és Barbi egyidős, valaha együtt táncoltak, együtt indultak neki az életnek, de amíg Eszter megtanult sütni – főzni és megcsinálta munka mellett a diplomát, Barbi csak szép volt: hajfestés, szolárium, műkörmös –ez volt a visszatérő program.  Egy hercegnő, akit a szülei burokban tartottak, akinek természetes volt, hogy a fiúja a családjuk része: közös nyaralások, közös vadászatok és iszogatások az apósjelölttel… nem érezte, hogy küzdenie kell, hogy egy fiút nemcsak megszerezni, megtartani is „művészet”.  És el sem tudta képzelni azt, hogy Őt el lehet hagyni. És azt hiszem meg sem értette, miért.

Hogy fogadkozott szegény a válás idején: „mert én ilyet soha, senkivel nem tennék, hogy valakit elszakítsak a párjától”… aztán fél év múlva, amikor szülei elkezdték építtetni Barbi házát „csak azért is megmutatjuk a falunak ” alapon, szíve már a kétgyerekes építőmesterért repesett – akinek viszont csak az építés elején kellett, hogy a megbízást biztos Ő nyerje el.  Az építkezés – pénz híján elakadt, az úr pedig közölte:  „dehogy adja Ő föl az otthoni kényelmét, mikor az asszony olyan jól főz, és neveli a gyerekeket”.

Hosszú depressziós időszak – és két mellnagyobbító műtét után – most ott tartunk, hogy Barbi egy munkatársával él együtt, aki hét évvel fiatalabb tőle, és egy nyolcéves kapcsolatot rúgott fel miatta. A hölgy – aki ráadásul vezető annál a multinál ahol ők dolgoznak – most bosszút esküdött ellenük, és közölte: kezdhetik küldözni az önéletrajzokat, mert Ő úgyis kirúgatja őket!

–        Már a vonaton ültem mire végiggondoltam a két lány történetét. Lám, mennyire nem mindegy, hogyan választ egy mai lány!

5.

Dobrosi Andrea: Te vagy a legfontosabb

Öt szál kiszárított rózsa,
bennük élsz naponta,
a feledésnek hűlt helye,
kertemnek is szebb a rendszere,

mert

„Amióta megláttalak,
Illatosabb a mező
És azóta tövis nélkül
Áll a büszke rózsatő.” *

Veled teljesednek a napok,
vázám alatt pirosabb a terítő,
így még nem ringatott,
ölelt önmagával senki,
nekem te vagy a nagy Ő.

A szerelem hamis prófétái
rólam leváltak,
mint házfalról vakolat,
a magányt délre vitték
a költöző madarak.

Ó, te rózsatő,
megyek öntözni
megállíthatatlanul,

Te vagy a legfontosabb,
kertben,
mezőn,
asztalon,
csak velem maradj!

* József Attila

6.

Diana Soto: Liliomrózsa

Liliána nem nézett hátra. Fehér hajába belekapaszkodott az égifűz törékeny ujja és visszafelé húzta. A varázserdő némán sóhajtott fel mögötte, az éjbogarak halkan zümmögtek. Fehér ruháját bemocskolta az erdő avara és a kegyetlenség. Kapkodta a levegőt, miközben cikkcakkozva kerülgette a didergő fákat. Lehelete párát képezett a lassan lehűlő levegőben, a kis páralovak veszetten felnyerítettek és együtt vágtattak tovább. Liliána nem állhatott meg. Futnia kellett.

A farkasok vonyítása egészen közelről ütközött neki fáradó tudatának. Remegő kézzel húzta át magát a tüskés sövények között s szíve hangosan dobogott a gondolataiban. A fák mögül egy romos ház növekvő vonalai rajzolódtak ki, a tejfölös köd gyermeki kacagással szállt feje fölé. Szinte érezte a farkasok lihegését, már-már a karjához nyúlt, harapást érzett benne, de nem látott semmit. A fehér fátyol belekapaszkodott liliom ruhájába és tolta maga előtt.

A vár kapui dörögve csapódtak ki előtte és Liliána erőtlenül esett be a kertbe. Már nem hallotta, hogy a farkasok vicsorogva tépik a fémrácsot. Elájult.

Az éjszaka hangjai kísérteties dallamba kezdtek, amikor a remegő leány felébredt. Végtagjai elgémberedtek, szája remegett és csontjaiban érezte a hideg levegőt. A farkasoknak nyomuk sem volt, a vaskapu határozottan állt mögötte. Ijedtében felugrott, de gyenge lábai úgy csuklottak össze, mint a télen nyíló liliom. Négykézláb mászott a kapuhoz, de a csoda elmaradt, a hideg fém élesen csillant meg a felhő alól kibukkanó holdfényben és zárva maradt.

Liliána összedörzsölte elgémberedett tenyerét és lassan két lábra erőltette magát. Körül nézett. A romos falak mögött vadul burjánzó kert terült el, fejüket büszkén magasan tartó rózsabokrokkal. Liliána elképedve nézte az égifűz árnyékában is ragyogó növényeket. A ház falánál nőttek, melyek régóta bomlottak le, és a fák gyökerei átmásztak törött téglái fölött.

Liliána álmosan pillantott maga köré. A rózsák halkan hívogatták, a farkasok vonyítása messziről hasított ki a tudatából egy darabot. Egy bagoly suhant el felette hangtalanul, a lány észre sem vette. Egyik lábát a másik után rakta, s lassan közeledett a vad kert felé. Mintha valamilyen erő hívta volna.

A rózsák tisztelettel hajtották meg tüskés szárukat a lány előtt, és Liliána lekuporodott a kertben. A növényzet halk susogás közepette összehúzódott, mire a lány erőtlenül felszisszent. A tüskék átszúrták hófehér bőrét, a meleg vércseppek gőzölögve buggyantak ki holdfényben csillogó karjaiból. Megdermedt ujjai nehezen mozdultak, majd végleg átengedte magát a rózsaágy döfésének. A farkasok énekükkel dicsérték a Holdat, Liliána édes álmomba merült. Sebes testét megsajnálták a rózsák, harmatcseppjeikkel gyógyították be, szirmukkal takargatták, földjükkel melegítették.

Liliána szemét egy forró könnycsepp hagyta el és a vörös rózsaszál tövébe hullott. A növény összerezzent, megborzongott, tüskéi a földre hulltak. Szára megduzzadt, gyökerei kiszakadtak a földből s lábakká formálódtak. Levelei elszáradtak, helyébe két kéz nőtt. Szirmai lehullottak, s egy vörös hajú ifjú ült a töviságyban. Remegő ujjaival megérintette a szirommá váló könnycseppet, s tenyerébe zárta. Lassan megsimította Liliána haját, a hófehér szirmot a leány szájába tette.

Liliána halottfehér arca lassan kipirult, elgémberedett tagjait maguk alá öntötték a vérerek. Szíve megdobbant, levegőért kapkodva nyitotta ki a szemét. A vörös fiú szégyenteljesen sütötte le a szemét és meztelen testét takarta vékony kezeivel.

– Rólió – suttogta összecsukló hanggal és a fiú felé nyújtotta kezét. – Hogyan?

A fiú szomorúan bámult a lányra s a rózsákat nézte.

– Ők nem élhettek tovább emberként. A rózsa a földbe való.
– A liliom is – felelte Liliána zavarodottan.
– De a liliomrózsa mindnél erősebb.

Liliána könnyekre fakadt és átölelte didergő testvérét.

A kert halkan susogott körülöttük, a rózsaszirmok holdi lant kíséretében énekeltek. Liliána és Rólió  boldogan kapcsolódtak be a varázsba, s a rózsákkal együtt dalolták tovább:

…Amióta megláttalak,
Illatosabb a mező
És azóta tövis nélkül
Áll a büszke rózsatő…

7.

Kutasi Horváth Katalin: A kis herceg – másképp

            Egy egész bokor illatozott előtte a sivatagban, ő azonban azt az egy, különálló tövet szemlélgette, melyen mindössze egy rózsabimbó formálódott. A rózsának is feltűnt ez a kitüntető figyelem. Egy nap nagy meglepetésére megszólította őt a virág:

            – Hercegem! Hát ma is eljöttél hozzám?
            – Amióta megláttalak, /Illatosabb a mező…1De tövised éles. Nem tavasz ez még, játszik az ég…2
            – Mégis… Mégsem… Tudom, lassanként bimbóm elvirít, itt hágy szép tavaszom…3
                – Ej, te szépséges, de üresfejű rózsa! Nem látod, vérem miként fajul?Tüskéd újra meg újra felsebez. Csodállak, ámde nem szeretlek! S képzetem bársonyos szirmod nem járja!5

            Elkeseredett erre a beszédre a rózsa. Azt hitte, viszontszeretik. Hát hiába illegeti magát ennek a kis hercegnek? Hiába illatozik? Hiába szívja be oly nagy kéjjel a nap sugarát? Hiába kacérkodik versenyt társaival és a csillagokkal? Miért is gyúlt fel a szíve, mikor a fölkelő nap megjelent, s ott állt előtte ez a Földön túli jövevény?6

            Átgondolta, milyen utolsó áldozatot hozhatna még érte.

            – Meg kell szabadulnom a tüskéimtől! – futott át fején a felismerés. A ravaszdi segítségét kérte, ki ugyan felsebezte a száját, orrát és mancsát, de teljesítette a rózsa kérését. Gyakorlott volt az ilyesfajta kérések beteljesítésében. A rózsa végre elégedett volt:
            – Így már nem okozhatok fájdalmat a hercegnek.

            Másnap újra arra sétált a kis herceg, aki észrevette, hogy lesben figyeli őt a róka, de egyelőre nem törődött vele. Később szokta őt felkeresni, még nem jött el az ő ideje. Tekintete a formás, kissé bódult rózsára esett. Megdermedt.

            – Ej, te buggyant virág! Hát sose hallottad még, hogy „Nincsen rózsa tövis nélkül”? Most minek nevezzelek, ha a merengés alkonyában bámulnálak, idéznélek?7
            – Mit kellett volna tennem, hogy tetsszem neki? – esett kétségbe az egykorvolt rózsa, de nem szólt, örökre elnémult. És azóta tövis nélkül /Áll a büszke rózsatő8 hercegünk emlékezetében. Megértette a virág áldozatát, felismerte és megbánta elhibázott, átgondolatlan szavait. Soha többet nem kereste fel a rózsabokrot.

            Két dölyfös, ám magára maradt, megleckéztetett, megszégyenített rózsa szárad most már a kis herceg lelkén. Egy ott, messze, a távoli bolygóján, egy meg itt, a Földön. (Vagy nem egy megszégyenített rózsa van itt? És lehet, hogy a kis hercegből is több van?)

Rájátszások:
1   József Attila: Amióta…
2   Radnóti Miklós: Első ecloga
3   Berzsenyi Dániel: A közelítő tél
4   Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz I.
5   Petőfi Sándor: Az alföld
6   Vajda János: Húsz év múlva
7   Petőfi Sándor: Minek nevezzelek?
8   József Attila: Amióta…

8.

Varga Katalin: Talán te?

Várok rád izgatottan,, mint egy üde kamaszlány.
Hideg télből így lesz verőfényes,szép tavasz tán.
Intelligens vagy, őszinte és állatszerető.
Nekem most te leszel a biztató jövő idő.
Együtt verselünk majd kéz a kézben,én kedvesem.
József Attila sorait már régóta ismerem.
Legyen ez szép szerelmünknek biztató kezdete.
Talán te leszel a nagy ő, olvasd hát verselve..
” Amióta megláttalak.
  Illatosabb a mező.
  És azóta tövis nélkül.
  Áll a büszke rózsatő.”

9.

Dobó Georgina: Beteljesületlen szerelem

“Amióta megláttalak,Illatosabb a mező
És azóta tövis nélkül
Áll a büszke rózsatő.”

Megérintett lágy dala az ősznek.
Nem lesz soha vége ennek a fagyos télnek.

Amikor megláttam barna szemed,
Megváltozott az élet.

Én már akkor tudtam, hogy Te vagy a végzet.
Ez azonban mégiscsak egy képzet.
Nem válik valósággá a tudat,
Ez a nagy szerelem is beteljesületlen marad.