- Gáthy Emőke: Vándorhangyák
Völgy ölében erdő mélyén ott ahol madár se jár
sürgött – forgott szorgoskodott sok ezernyi kis bogár
Évszázados tölgyfa törzsén leltek maguknak hazát
Pöffeszkedve mérget szórva terjeszkedett ám a gyár
Évről – évre lombtalanabb szürkésbarnább lett a táj
Tudatlanul mit sem sejtve örvendeztek a hangyák
Erre a kopár vidékre nem költözik már madár
Madár nem jött fogyatkozott mégis a kolónia
Egyre rövidebb sorokban tért a dolgozók hada
Hozott a szél meszes pernyét a patak vize kénsavat
Költözésre adta fejét sok ezernyi kis rovar
Egy nap sűrű sötét sorban megindult az áradat
El minél messzebbre onnan hol társaik sírja van
Egyenesen nyílegyenest a közeli városba
„ Felbolydult a város, az emberek egyszerre voltak
rémültek és izgatottak „ *
Hangyáék meg csak nyomultak
A főutca feketéllett
Hangyasavval permeteztek
játszóteret épületet
Elfoglalták a pékséget
Szétrágták a kétszersültet
Mígnem
továbbvonulást rendelt el
a királynő
Coelho ( Az ötödik hegy )
2. Horváth-Tóth Éva: Testek
Még bágyadtan ringatózott a csillagokról hullt harmat a park szépen nyírt füvének szálain, de már üde trillák szálltak a rózsaszín ég felé. Halkan földig nyújtóztak a kelő nap sugarai és melegükkel puhán simogatták a fák dúsan susogó lombját. A levelek felett szokatlan harangszó kavargott a lágyan lebbenő szél tenyerén. A nyirkos térköveken egykedvűen koppant néhány munkába igyekvő cipőtalp. Az álmos és kávéillatú közönyt velőt rázó sikoly zavarta meg. A cipőkhöz tartozó tekintetek felemelkedtek és a sikoly irányába fordultak. A szökőkút előtt állt hófehéren reszketve egy elegánsan öltözött fiatal nő. Nem mozdult, meredten bámult valamit a kútnál. Az egykedvű koppanások izgatott csoszogássá váltak és felé igyekeztek. Ahogy a közelébe értek, kutatni kezdték mit is néz. Nem sokáig kellett keresniük, a kút csillogó csobogása vérfagyasztó látvánnyal tárult eléjük. A víz baljós bíborban csordogált a kút közepén kifeszített női test pőre lankáin.
Az biztos volt, hogy halott, mert a fej nem volt a testen. Talán abban a zsákban lehet, ami a test mellett hevert. A mészfehér áldozat kezébe egy vesszőseprűt rögzítettek dróttal és szeggel. A látvány nem csak vérfagyasztó volt, hanem érthetetlen szimbólumhalmaznak tűnt. Percek teltek el, mire valaki végre eszmélt és értesítette a rendőrséget. Találgatták, vajon ki lehet a halott, hiszen feje nélkül nem volt ismerős senkinek. Ráadásul meztelen állt a kútban, legalább egy megszokott ruhadarab lett volna rajta, de az sem. “Felbolydult a város, az emberek egyszerre voltak rémültek és izgatottak.” Biztos, hogy egy gyilkos jár közöttük. Valaki meghalt. De ki? És legfőképp, miért? Miért épp így? Csúnya halála lehetett, amilyet senki nem érdemel. Aztán napokkal később kiderült, a város jegyzőasszonya volt az áldozat. Pletykák indultak, és mint valami mérgező folyondár indái, úgy kúsztak szerte az utcákon, a házakba, az emberek közé. Volt, aki szerint érzéketlen nőszemély volt, megérdemelte a halált, míg mások szerint bár kilógott a sorból, remek szakembert ismerhettek meg személyében. Megosztotta a város lakóit ez a téma is. Ahogy a legtöbb történés. Mindegy volt, hogy mi a boncolgatni való, az acsarkodás, az indulatok szárba szöktek és beborították a tereket, a meghitt szobák csöndjét, mindent. De mielőtt még jobban elburjánzott volna a jegyző asszonyról szóló pletyka folyondárja, egy hasonlóan harmatos, napfényes reggelen, amikor szokatlan harangszó keringett a park felett, a szökőkút ismét bíbor színben csobogott, közepén egy újabb megcsonkított meztelen női testtel. Ennek is zsákban volt a feje és kezébe dróttal, szeggel rögzített vesszőseprű hirdette, sorozatgyilkosról van szó. A velőtrázó sikoly ezúttal sem maradt el, ám most a rémület hangjai erősebben pusmogtak, mint az izgatottságé. Amellett, hogy mindenkit érdekelt, ki a második áldozat, a miértekre sürgetőbb választ követeltek a város lakói. Hamar kiderült, hogy a kórház igazgatónője a második halott. Az emberek keresték a közös pontokat, de csak arra jutottak, hogy mindkettő ötven körüli nő, tehetős, egyedülálló vagy éppen özvegy és vezető beosztásban dolgozott. Egyik sem volt kifejezetten szép, de mindkettőjüknek igéző, jéghideg kék volt a pillantása. Olyan, amilyentől az ember mezítelennek érzi magát. Még így is temérdek megválaszolatlan kérdés lengte körül a két gyilkosságot. A pletykák fekete varjúként károgva kaptak szárnyra ismét. A kórház igazgatónőjét szívtelen teremtésnek tartották, egyesek szerint sok halál tapadt a nevéhez, ha máshogy nem is, hát úgy, hogy bizonyos részlegeket bezáratott, mert a pénz, ami a felújításra lett volna, elfogyott. Ezzel párhuzamosan az ő háza egyre szebb lett. Ám mások védelmükbe vették, mert remek szakember volt, aki temérdek kutatást sikerre vitt, viszonylag fiatal kora ellenére. A nyomozást megnövelt egységekkel folytatták. Eltelt egy hét, nem jutottak semmire, egy helyben toporogtak a rendőrség munkatársai, de a város lakói kezdtek megnyugodni, hiszen a szökőkút áttetszőn csillogott, csobogott, már-már lemosva a szörnyű emlékeket szépen faragott külsejéről. Az idill mégsem tartott sokáig, mert a második halál után tíz nappal újabb rejtélyes harangszó riasztotta fel a harmatos hajnalon még fészkükön hangicsáló madarakat. A sikoly elmaradt. A látvány továbbra is vérfagyasztó volt, de ezt már kétszer is látták az emberek, s még ha nem is mondták ki, érezték, még nem ért véget a történet. A kút véresen csobogott a meztelen, megcsonkított testre, melynek kezébe rögzítve a seprű hirdette, ugyanaz a gyilkosa, mint a másik kettőnek. Ezúttal a patikus asszony volt az áldozat. Minden jelző stimmelt vele kapcsolatban is. Megállapították a város lakói, hogy a tettes valamiért nem kedveli – egyenesen gyűlölheti – az ötvenes, gazdag, okos és egyedülálló nőket. A rendőrséget a szomszéd város is támogatta szakemberekkel, de a testeken nem volt semmi nyom. Tehetetlenül álltak az addig békés kisváros különös halottai felett. A lakók izgatottsága – főként az ötven körüli egyedülálló nőké – rettegéssé nőtte ki magát. Pár nappal a patikusnő halála után a teliholdtól világos éjszaka csendjét vészjósló harangszó szaggatta sápadt cafatokra. Az emberek álmukból fölriadva kaptak szívükhöz. Érezték, tudták, újabb áldozat lesz a kútnál. Reszkető hálóruhák csoszogtak egymás kezét szorongatva a tetthely irányába. A víz ezüstszín cseppekben csordogált, a test nem volt meztelen, így mindenki tudta, Teodóra – a kisváros fiatal tanítónője – a halott. Nem volt levágva a feje, egy hófehér kendővel volt letakarva. A seprű nem dróttal és nem szeggel volt a kezéhez rögzítve, hanem piros selyemszalaggal. Egy emberként hördültek fel a szökőkútnál állók. Vajon mit vétett éppen ő? Fiatal, tüneményes és jószívű teremtésnek ismerték, akit az elmúlt néhány évben mindenki megszeretett. Nem volt tehetős, a napokban jegyezték el. Ősztől másik városba ment volna, jövendőbelije után. Már nem megy. A harang ezúttal azonban nem némult el. Ekkor tűnt fel az embereknek, hogy minden halálesetnél hallották a hangját. Hogy nem vették észre? Miért nem figyeltek erre az egyértelmű jelre? Talán túlságosan is elfoglalta őket a pletyka, a viaskodás arról, hogy megérdemelte vagy sem az áldozat a halált. Pedig tudták, ítélkezni nekik semmi joguk nem volt. A kúttól egyenesen a templomhoz mentek. Hezitáltak, ki menjen be előbb, de arra jutottak, megfogják egymás kezét és együtt lépik át a küszöböt. Élő láncként haladtak előre. A templomtoronyban nem várt látvány tárult eléjük. A harangozó – akit bolond teremtésnek tartottak – nyakánál fogva lógott a kötélen. Zsebéből egy nagy papiros kandikált ki. Nem mertek hozzányúlni, megvárták a nyomozókat. A búcsúlevélből kiderült, hogy a harangozó úgy vélte, ő Isten megbízottja és az ő nevében oltotta ki az asszonyok életét. Leírta, hogy Isten megkérte őt erre, mert szerinte ezek a nők mind boszorkányok voltak. Teodórát azért nem úgy gyilkolta meg, mint a többit – a kérés ellenére -, mert szerelmes volt belé, s mivel nem megfelelően teljesítette a feladatát, megölte saját magát is. Ezzel lezárult a történet. Elvileg.
Napokon át rémülten és izgatottan tárgyalták a város lakói a történteket, majd elcsitult a pletykák áradata, akárcsak a nyári zápor viharos szele. Arról el is felejtettek fecsegni, hogy a nyomozók szerint a harangozó nem lehetett öngyilkos, mert azon a módon képtelenség önkézzel felkötnie emberfiának magát. Ahogy arról sem beszéltek soha, hogy a szökőkút néha csillogó csobogás helyett vérszínre váltott egy-egy napra a város parkjának közepén és hangicsálás helyett a lombok közül sikolyok szálltak a magasba.
Idézet: Coelho: Az ötödik hegy
- Gáspár Klára: Új dimenzióban a civilizáció
Megrémítették a megperzselt gondolatok,
ahogy száguldott az új dimenzió felé.
Az új horizonton álmai már nem látszottak,
csak a hajnal vált egyre gyötrelmesebbé,
és mind jobban fájt vörös fénye az alkonyatnak.
Itt minden méltóságot megtiportak:
„az emberek egyszerre voltak rémültek és izgatottak.”
A civilizáció csak füstölögve agonizál
a törmelékből emelt halom tetején.
„Felbolydult a város”, és értelemről fantáziál.
Imát ki mond most az olajfák hegyén?
Ki az, ki megváltja kínjait?
Ebben az új dimenzióban,
az olajfákat felperzselték, és
a civilizáció nem vetheti le rongyait.
- Keczely Gaby: Háború előszele
Újra „felbolydult a város.”
Ez háború előszele.
Érzésünk nagy félsszel páros:
menekülünk bunkerekbe.
„Az emberek egyszerre voltak
rémültek és izgatottak.”
Nem akartuk ezt már soha,
mégis ránk lőcsölték! Csoda?
Félelemmel fekszünk-kelünk.
Vajon meddig tart életünk?
Mikor jön halál-rakéta?
Megússzuk-e most vagy soha?
Nem akartuk – kényszer lépés!
Lakosságot nem kérdezték!
Fegyvert fogó ma még kábít.
Most mindenki békét áhít!
- Kisznyér Ibolya: A tücsök
Alföldi város kicsiny kertjében,
egy tücsök emeli szomjas fejét,
zeneszó már nincs fáradt testében,
régóta szenved, eső nem esett.
A vizcsepp kincs, drágább mint a gyémánt,
élő halódik, sivataggá vált
mind, mi adott aranyzöld ragyogást,
tücsök érzi tölcsér mozgását.
A föld remeg, a por sűrűsödik,
összeáll, majd körben, tekeredik,
“Felbolydult a város, az emberek
egyszerre voltak rémültek és izgatottak”
Kevés ember, ki lusta vagy álmodó,
még ott senyved, talán csodát váró,
pincébe vonul, esőt áhító,
tücsköt a szél felkapja, nem fél…jó.
- Jószay Magdolna: Tornádó
Hatalmas szélvihar, mit utolsó percben
vehetett észre minden emberfia,
hirtelen szállt alá, s felkészületlen
ért bárhol bárkit… késett minden ima…
Volt, aki falba, fába kapaszkodott,
felnézve tárgyak, egész fák repültek,
észvesztő zűrzavar lett úrrá a vidéken,
katasztrófa volt ez minden élőlénynek.
“Felbolydult a város, az emberek
egyszerre voltak rémültek és izgatottak.”
Tornádó lett, s rövid idő alatt jött,
látott, győzött… helyén semmi nem maradt.