- Gáthy Emőke: Szenteste előtt egy nappal
Kandallónkban lobog a láng
Nem mű
festett
vagy áramra járó
Melege derűs estet ígér
Kívül ablakunkra ráfagyott a dér
A TV táncol és zenél
Megint egész nap
megszállottan főztél
Vetett ágyadon
Közös befejezésre vár
néhány keresztrejtvény
De a más kertje
mindig zöldebb véred
ezúttal sem enged
Átkerget
„ tésztametélő gépér „
a szomszédba
S a szomszédasszony hozza
és nyomja
csak nyomjátok kilószám óraszám
a kétszemélyes karácsonyesti
borsos tyúkba szánt tésztát
akár tíz főnek is sok már
Meg a dumát
Nekem marad a némaság
a csend
az örök kétely
„ Ha igazad van, megengedheted
magadnak, hogy megőrizd a
nyugalmad. Ha nincs igazad, nem
engedheted meg, hogy elveszítsed. „ *
Már évek óta feledtem
hogy netán igazam is lehet
s néha
maró szégyentől kísérve
elvesztettem a fejem
Mahátma Gandhi
2. Horváth-Tóth Éva: A törött ablak
A labda magasra repült. Magasabbra, mint eddig bármikor. Tóni szíve megtelt örömmel és félelemmel. Boldog volt a kopott focilabda röptét látva, mert még soha nem tudta a kéklő messzeségbe küldeni. Olyan volt, mint egy szárnyatlan madár. Egy kövér, szárnyatlan madár. Szinte hozzáért a felhők széléhez. Tóni szeme ragyogott, ahogy vékony ujjakban végződő kezével napellenzőt tartott feléjük. Látni akarta, merre száll a laszti. Ugyanakkor félelem reszketett szívében, mert éppen két hete történt, hogy focizás közben nekirúgta a szomszéd Terka néni ablakának a labdáját. Naná, hogy betört! A néni nagyon mérges volt, kiabált, fenyegetőzött. Még azt is mondta, hogy rendőrt hív. Tóni attól nagyon félt. Néha a telepre is mentek a rendőrök, ha balhé volt egyik-másik háznál és olyankor ő mindig az utcára szökött, hogy kilesse őket. Nagyon tetszett neki a pisztoly és az egyenruha is. Sokszor játszottak rendőröset az utca béli gyerekekkel és olyankor ő mindig rendőr akart lenni. De persze csak messziről figyelte őket, mert az anyja megmondta, ne menjen oda, ahol a baj van, mert könnyű belekeveredni. Az apját is rendőrök vitték el pár éve, amikor kést szorított anyjuk nyakához. Nem tudta, hogy miféle bajok azok, amibe bele lehet keveredni, de nem akarta, hogy őt is elvigyék, mert bár nem bánta, hogy iszákos apja nincs velük, mégis félelmetes dolog, hogy volt, hogy azóta egyáltalán nem is látta. A Terka néni ablakának betörése valószínűleg olyasmi baj, amibe nem szabadott volna keveredni. De nem volt szándékos, csak a Rajmi adott neki olyan passzt, amit máshogy nem lehetett elrúgni. Hát betört az ablak. Az anyja nagyon haragudott érte, mert sok pénzbe került. Kifizette, hogy a Terka néni ne hívjon rendőrt, és hogy megnyugodhasson. Ingerült asszony hírében állt. Nem szerette az ő “fajtájukat”. Legalábbis így mondta, ha kiabált rájuk valamiért. Tóni nem is kapott két hétig csokit büntetésből. Nem bánta. Inkább a csoki legyen tilos, mint a foci. Anélkül ugyanis nem lehet élni! De most ez az égig érő labda nagyon gyorsan zuhant visszafelé. Annyira magasra szállt, hogy képtelenség megállapítani, merre ér majd földet. Jó esetben földet ér és nem egy ablakba csapódik be megint. Amikor zuhanni kezdett a focilabda, Tóni elsápadt. Ha most is üveg törik, vagy valami más baj esik, az anyja biztosan eltiltja a játéktól, nem áll meg a csokimegvonásnál. Magában suttogta, hogy csak a betonra ess, kérlek, csak a betonra. Csöndes kis imája meghallgatásra talált, mert a laszti nagy puffanással a járdára érkezett, onnan felpattant a kerítés magasságáig, majd aprócska pattogásokkal Tóni lábához gurult és a meglepetéstől tátott szájú fiú pőre lábujjánál állt meg.
– Hú, mázli! – sóhajtotta megkönnyebbülve.
– Mi van? Beijedtél Ronáldó! – nevetett fel Jankó.
– Hát egy kicsit be! Mi van, ha megint ablakot török? – mondta és megtörölte gyöngyöző homlokát.
– Jáj, anyád azért megölne! – felelte kacagva. – Na, gyere! Lőjünk kapura!
Tóninak sem kellett kétszer mondani, már szaladt is. Otthon már boldogan mesélte, hogy mennyi gólt rúgott Jankónak és megemlítette a magas labdát is, hozzátéve, nem tett kárt senkiben és semmiben. Anyja elmosolyodott, megsimította kócos fejét és mielőtt munkába ment, elé tette a paprikás krumplit. Tóni még megírta a leckéjét vacsora után, amit nővére átnézett, míg ő fürdeni ment. Kora estére vihar ért feléjük, de olyan nagy, hogy még az áram is elment. Örült, hogy a leckét hamar megírta, mert a pislákoló gyertyafény mellett nem látta volna rendesen a betűket. Bár egyedül szokott aludni, de a villámlások rebbenő fénye és a dübörgő égbolt zaja félelemmel töltötte el, így megkérte nővérét, maradjon kicsit a szobájában, míg el nem alszik. Rózsika nem bánta, ő sem akart maga lenni. Mióta anyjuk esti műszakban is dolgozik, ő tölti be a szülő szerepét távollétében. Persze attól, hogy ő az idősebb, azért a maga tizenhárom évével mégsem felnőtt még. A viharokat ő sem szerette. Hajnalra végül elült a zaj. Nyugodtan aludtak reggelig. Anyjuk ébresztette őket, aki ezúttal meglehetősen feldúlt volt.
– Tóni, mi volt tegnap? – kérdezte idegesen.
– Tegnap? Mikor? – érdeklődött szemeit dörzsölgetve.
– A focipályán – felelte ingerülten anyja.
– Hát Jankóval góloztunk – mondta ásítva. – Miért?
– A Terka néni a kertkapuban várt az előbb és azt mondta, hogy megint betörtetek nála egy ablakot… – hadarta dühösen. – Tóni, én megmondtam…!
– Hogy micsoda? – kérdezett vissza döbbenten. Az álom egyetlen pillanat alatt szállt ki fáradt szemeiből. – Anya, ez nem igaz! Tényleg nem törtünk össze semmit!
– De azt mondtad, hogy volt egy nagyon magas labda. Biztosan a földre érkezett és nem az ő ablakába? – kérdezte elbizonytalanodva fiától.
– Igen, volt. De még milyen! – vágta rá csillogó szemekkel. – De esküszöm neked, hogy nem törte be az ablakát! A járdára puffant, a Jankó is megmondja! – tette hozzá hevesen.
– Szóval biztosan nem ti voltatok? – érdeklődött újra.
– Nem mi voltunk, kérdezd meg a Jankót is! – szólalt meg komoly arcocskával Tóni. Anyja nem felelt semmit, de látszott rajta, hogy valamin töri a fejét. Felállt és a konyhába ment. Hallották, hogy telefonál, de azt nem, hogy kivel és miről.
– Tóni… tényleg nem te voltál? – kérdezte tőle Rózsika szelíden. A kisfiú megrázta a fejét. Látszott rajta, nem érti mi történhetett. – A Jankó sem volt? – faggatta tovább.
– Nem, ő sem – mondta csendesen. – Nem hisz nekem anya, igaz? Pedig tényleg nem… – sóhajtotta csüggedten.
– Szerintem tudja, hogy nem csináltál bajt. De a Terka néni az olyanokkal, mint mi, ilyen sajnos, és ha rendőrt hív, neki hisznek majd, nem nekünk… – magyarázta Rózsika. Csend lett a szobában. Nem volt mit mondani ezek után. Hallották, hogy anyjuk leteszi a telefont.
– A Jankó anyukája is ugyanazt mondta, amit te – szólalt meg az ajtón belépve. – Tudom, hogy se az ő szavuk, se a miénk nem lesz majd elég Terka nénié mellett, de most azt mondom, nem fizetem ki a törött ablakot – tette hozzá elszántan.
– És ha rendőrt hív? – kérdezte félve Tóni.
– Akkor sem. Bizonyítsa be, hogy ti voltatok – vágta rá magabiztosan.
– Biztosan nagyon dühös lesz…, kiabálni fog velünk… – motyogta kissé sápadtan a fiú.
– Lehet, hogy úgy lesz… – mondta anyja és lehajolt hozzá. Halványan elmosolyodott miközben megsimította Tóni arcát. – Az anyukám bár nem tudott szakmát szerezni, de olvasni nagyon szeretett. Az ilyen könyvekből, magazinokból sok értékes gondolatot megjegyzett és igyekezett azok szerint élni. Ha most itt lenne velünk, azt mondaná: “Ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy megőrizd a nyugalmad. Ha nincs igazad, nem engedheted meg, hogy elveszítsd.”
– Ez mit jelent? – nézett rá kérdőn Tóni.
– Azt, hogy tudom, nem csaptál be. Tudom, hogy nem miattad tört be az ablak. Nincs okom idegeskedni, mert nem vétettél semmit, hát neked sem kell félned. Légy bátor és magabiztos, hiszen igazad van! – felelte az anyja büszkén.
– Terka néni nem szereti a mi fajtánkat és neki nem számít az, hogy én voltam vagy sem, kiabálni fog, fenyegetődzni… – hadarta nyugtalanul a fiú.
– És mit ér el vele? Megmondom. Semmit! – mondta és felegyenesedett. Megfogta Tóni kezét és együtt elindultak a néni házához.
A séta rövidebbnek tűnt, mint máskor. Út közben sok ágat és cserepet láttak a földön. Tóni megállapította magában, hogy nem hiába volt olyan hangos az a vihar. Mielőtt becsengettek, anyja emlékeztette arra, amit mondott neki. Megígérte neki, hogy bátor lesz. Terka néni homlokát ráncolva, dühös léptekkel ment ki eléjük. Már messziről hallották, hogy dohog az ablak miatt.
– Na, csakhogy itt vannak! – morogta, amikor kinyílt a kertkapu.
– Jöttünk, hogy elmondjuk, nem a fiam törte be az ablakot, keressen más bűnbakot – közölte Tóni anyja magabiztosan.
– Hogy micsoda? – hördült fel az asszony. – Azt állítja tán, hogy hazudok? – tette hozzá élesen.
– Nem állítok ilyet. Csak azt mondtam, nem a fiam törte be az ablakot – felelte szelíden.
– Dehogynem! Ott az ablak, nézze csak meg! – sipította és a ház felé mutatott indulatosan. Tóni összébb húzta magát a hangos beszéd miatt.
– Látom az ablakot és nem mondhatok egyebet, keresse meg a bűnöst, mert nem az én fiam az – mondta büszkén kihúzva magát. Tóni csodálattal nézte, ahogy anyja kiáll érte, magukért. Ő is kihúzta magát, magabiztos erő csillant meg fekete szembogarában.
– Akkor mégis ki volna? Itt rúgták a labdát tegnap is! Minden átkozott nap! Egyebet se tudnak az ilyenek, csak a szórakozás megy! Amikor meg ki kell fizetni a kárt, mert a másé nem szent nekik, akkor meg hazudnak! – hőbörgött egyre hangosabban Terka néni.
– Nem én voltam! – szólalt meg váratlanul Tóni. Hangja úgy csilingelt az esőáztatta utcában, akár templomi csengettyűk az ódon falak közt.
– Ne hazudj! – ordított rá az asszony, de a kisfiú ezúttal meg se rezzent.
– Nem én voltam. A néni is tudja, hogy igazat mondok. Ha nem így lenne, nem tetszene kiabálni… – mondta higgadtan. Noha nem volt hangos, mégis minden szavában erő és ártatlanság lakozott.
– Pimasz kölyök! Megnevelhetné, ahelyett, hogy az utcán hagyja játszani naphosszat! – hápogta vörösen lángoló arccal.
– A fiam tisztelettudó és jólnevelt gyermek, kitűnő tanuló az iskolában – felelte még mindig nyugodt és udvarias hangon. Már indulni akartak, amikor a szomszéd ház kapuja kivágódott és kilépett rajta egy férfi. Tóni tudta, hogy Dénes bácsi magának való, mogorva ember. Ő mindig köszön neki, de sosem viszonozza, csak biccent. Néha kiül a háza előtti lócára, és míg elfüstöl egy pipányi dohányt, szótlanul nézi a játékukat.
– Elég legyen már, maga vén satrafa! – mordult váratlanul Terka nénire.
– Maga meg mit lebzsel itt? Mit szól bele? Nem a maga dolga, eriggyen pipázni! – fröcsögte felé rosszindulatúan az asszony.
– Ej, de nagyra van magával! Ahhoz képest, hogy az ő fajtájukat nem tartja sokra, magától zeng a fél falu! – vágott vissza mérgesen. – Ráadásul maga hazudik, nem ők!
– Micsoda? Én? Hazudok? Hát rendőrt hívok még magára is! – kiabált felé egyre hangosabban.
– Hívja csak! Mondja el nekik, hogy a maga diófája törte ki azt az ablakot és rájuk akarja fogni! Hallottam a csörgést, kinéztem és láttam magát! Az esőben szaladgált, hogy eltüntesse az ágat! A fene gondolta, hogy erre a rendes gyerekre akarja rákenni! – mondta homlokát ráncolva.
Tóni szíve nagyot dobbant. Megörült, hogy kiderült az igazság. Ráadásul Dénes bácsi rendes gyereknek tartja őt! Felszabadult mosoly ült ki arcára. Érezte, hogy anyja puhán morzsolgatja vékony kis ujjacskáit. Nézte, hogy Terka néni lángvörös arca mészfehérre változik. Nem szólt semmit, odalett torkából a sok gyűlölet.
– Köszönjük Dénes! – szólalt meg Tóni anyja csendesen. A férfi biccentett, morgott valamit a bajusza alatt és visszasétált az udvarára. A kisfiú szívében remegett a boldogság, legszívesebben felkiáltott volna, hogy hurrá, ám tudta, nem lenne illendő cselekedet. Anyjára emelte tekintetét.
– Ahogy mondtam, sajnálom, nem fizetünk, a fiam ártatlan – szólt halkan, de megingathatatlanul.
Terka néni válasz helyett dühödten kapkodta a levegőt és bevágta orruk előtt a kertkaput. Még hallották, hogy a ház ajtaja is bevágódik. Hiába volt ő a hangosabb vagy dühösebb, hiszen az indulatok mögött hamis volt a tartalom. Tóni és édesanyja egymás kezét fogva hazafelé vették az irányt. Szólniuk sem kellett, tudták, nagy dolog volt ez, ami velük megesett. Dénes bácsi kiállt értük, mert nem számított, hogy milyen az ő “fajtájuk”, csak az, hogy mi az igazság.
*”Ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy megőrizd a nyugalmad. Ha nincs igazad, nem engedheted meg, hogy elveszítsd.” – Gandhi
- Keczely Gaby: Ha igazad van…
Ha igazad van, megengedheted,
hogy szálljon messze a gondolatod,
hogy kitárulkozz lelkileg végre,
így magadnak szépen igazolod,
ami sikerült mindvégig neked,
hogy megőrizd a nyugalmad legott.
Ha nincs igazad, nehezebb helyzet:
féltve őrizd meg a gondolatod,
hidd el nekem, nem engedheted meg,
hogy elveszítsd, mit nem bírsz: NYUGALOM.
- Kalocsa Zsuzsa: Sorsdöntő lehet
Az igazság felett kik pálcát törnek,
a hazugságban ők mélyre merülnek,
az útvesztőben egyhamar elvesznek,
mely sosem egész, csak kevéske részlet!
Csodás dolog az igazság oldala,
sorsdöntő lehet, – valóságalapja.
„Ha igazad van, megengedheted magadnak,
hogy megőrizd nyugalmad”.
„Ha nincs igazad, nem engedheted meg,
hogy elveszítsd” – mérgezi a bizalmat!
A hazug szavak mindig visszaütnek,
jó barátok ezentúl rá sem néznek.
Ki másnak hazudik, az önmagának is,
elkerülje a lebukást, óvakodik.
Az igaz szó a lélekben békét szül,
a hazugság felemészt, félelmet szül!
- Kristófné Vidók Margit: Válaszúton
„Ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy
megőrizd a nyugalmad. Ha nincs igazad, nem
engedheted meg, hogy elveszítsd.” (Gandhi)
Életünk csupa harc, és küzdelem,
néha elhisszük, hogy minden igaz,
közben újra, és újra átéled
a sors hol meggyötör, hol jutalmaz.
Mondják… az igazság felszabadít,
ám kiállni mellette mily nehéz,
ámbár a hazugság mélybe taszít,
tudd, „ha igazad van”, lehetsz merész.
Ilyenkor „megengedheted magadnak,”
hogy tálcán nyújtsd a valós tényeket,
szívekben láthatod szavadnak
erejét, midőn a lélek ébredez.
Annyi kell „hogy megőrizd nyugalmad”,
akkor is, ha fáj, és bánt a hazugság,
mert „ha nincs igazad,” tiszta lappal
nem indulhatsz, hiszen már elbuktál.
“Nem engedheted meg, hogy elveszítsd”,
amiért egy életen át küzdöttél,
tudd, a hamisság mindig elvakít,
és így te lennél, aki bűnhődnél.
- Gáthy Emőke: Cseresznye
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer az óbudai panelerdő szélén egy szerény öregasszony.
Mondhatnánk szegény nyugdíjas pedagógusnőnek is – alias panel proli – ha számtalan
honfitársa nem tengődne az ő havi járandóságánál lényegesen kevesebb krajcárokon.
Úgy hívták Bihary néni.
Történt pedig egy vasárnap, hogy szalmaözvegyen maradt. Három felnőtt, családos fia közül
kettő szintúgy.
– Miért is ne hívnám meg őket vacsorára? Hidegre. Amolyan ebben-verhetetlenül-te-vagy-a-
legjobb-anyu módra. Ahogy legifjabb magzatának szokása mondani. Szóval ilyen-olyan
pástétomos kenyérre lila hagymával. És a gyermekkori koccintások elmaradhatatlan
Fantájával. Nosztalgiából. Meg a szezon legolcsóbb gyümölcsére.
Hát ezen a nyárelőn nem éppen a cseresznye volt az.
Előző nap nagy, sötétvörös, feszülő szemek hegyét, sőt kettőt is látott a közeli aluljáróban. A
felvillanó emléket tett követte.
– Egy kilót kérek.
Magának sem akarta bevallani, a nagydarab, eladónak álcázott kigyúrt hústoronyból szinte
hasított felé az ellenszenv. De legalább ott volt. És a cseresznye is. Lévén vasárnap délután.
Csak rakta az áttetsző celofán zacskóba a gyümölcsöt. Egyik marékkal a másik után.
Bihary néni biztos volt benne, hogy már jóval túl járnak az ezer grammon.
Szerényen meg is jegyezte:
– Sok lesz….
– 1,36
– Sok lesz . . .
– Miért?! Mennyi pénze van?!
Három őrangyala közül melyik szólalt meg válaszképpen benne ? Netán mindhárom? Mert
saját hangja, sőt gondolatai is jegesen folytathatatlanokká dermedtek a döbbent
meglepetéstől.
– Itt nem az a kérdés, mennyi pénzem van. Egy kilót kértem.
– 1,10 maradhat?!
Máskor szótlanul bólintott volna. De most az őrangyalok nem engedték.
– Egy kilót kértem.
– Most mérjek le magának pont egy kiló cseresznyét?!
– Igen. Ha meg tudja oldani, pont egy kilót mérjen le.
Meg tudta oldani. 1996 forintér.
ÉRTELME:
„Ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy megőrizd a
nyugalmad.
Ha nincs igazad, nem
engedheted meg, hogy elveszítsd.”
Mahátma Gandhi
- Kisznyér Ibolya: Kétség
Az igazság hófehér és tiszta,
a tökéletes illúziója,
áll, ki vak, mér, mérleg kezében,
paragrafus mindkét serpenyőben.
Az ember tévelyeg dúlt rendjében,
felborult érték útvesztőjében,
a fogalmakat csűrik, csavarják,
önös érdekek valót taszítják.
Ma a bölcs nyugalom ritka erény,
néha, jobbító tanács a remény:
“Ha igazad van, megengedheted magadnak,
hogy megőrizd nyugalmad”
“Ha nincs igazad, nem engedheted meg,
hogy elveszítsd”-hangzanak fel,
kétséges.., csak a vita rémlik fel,
az enyém ragot ad, nem érv, csak jel.
- Jószay Magdolna: Bizonygatni nem mindenáron
“Ha igazad van, megengedheted magadnak,
hogy megőrizd a nyugalmad.”
De ha ezer százalékra igazam van,
vajon mégis hogyan bizonyíthassam
úgy az igazam – ha őmellette állnak
és egy követ fújnak – hogy megmaradhasson
békém, nyugalmam?
Ha nincs igazam, bizonygatni sem kezdek.
És bizony ez akkor is gyakran így van,
ha a legteljesebb mértékben igazam van.
Ha egyedül állok az ellenféllel szemben,
inkább feladom, mert a saját békém számít.
Még akkor is, ha úgy tartják: “Ha nincs igazad,
nem engedheted meg, hogy elveszítsd.”
- Dobrosi Andrea: Mindig marad
Ha igazad van, megengedheted
magadnak, hogy megőrizd a
nyugalmad. Ha nincs igazad, nem
engedheted meg, hogy elveszítsd.” (Gandhi)
…és ismered azt az érzést,
lelkiismereted nyugodt,
nem hajszol zavarba semmi,
és hogy milyen is az – tudod?
Tudod milyen az igazat
kitartón, mindig szeretni,
hogy amikor már sírhatnál,
mégis megtanulsz nevetni?
Nevetni azon, hogy lehet…
az emberek inkább marnak,
elvesznek hazug szavakban,
hisznek lélekroncsú dalnak?
Másra sarat dobni könnyű;
de egy mocsok mindig marad:
ha nyugalmad elvesztetted,
besároztad saját magad!