- Thesaurus: Rokon
“A fantázia…” — Kedves István, ha elragad —
“…vágtató…” szekerébe gyakorta fogom én is
“…csikóit…” ágaskodó gondolataimnak
“…el…” és megeresztve a józan ész gyeplőit
“…nem…” állíthatja meg és soha nem
“…veheti…” el tőlem, míg az eszemet tudom
“…senki…” emberfia ezeket a jószágaimat
“…és…” semmilyen címen és okkal
“…álmaim…” szertelen és fékezhetetlen
“…tobzódásába…” magát bele nem árthatja
“…senki…” és ész érvekkel nem rondíthat
“…bele…” mesevilágom illatos kertjébe, sőt!
“…nem…” vagyok szerénytelen; csak dícsérőleg
“… szólhat.”
- Kristófné Vidók Margit: Álomvilág
“A fantázia vágtató csikóit el nem veheti senki,
és álmaim tobzódásába senki bele nem szólhat.”
(Fekete István)
“A fantázia vágtató csikóit”
megszelídíteni ki lenne képes?
Látod- e az illúzió csodáit,
magasság, mélység fürdik tengerében.
Szívem, lelkem is száguldani vágyik,
szabadságom “el nem veheti senki”
míg szemem havasok hegyén tanyázik,
testem édes borzongás körbelengi.
Hallom örvénylő vizek morajlását,
“és álmaim tobzódásába” fonom,
eltűnő percek szikra- lobbanását,
megittasulva érzem zuhanásom.
Alul kéken csillan a tó, elringat,
odafenn csillaghajók végtelenbe
úszva, őrzik gyermeki vágyainkat,
“senki bele nem szólhat” képzetembe.
- Horváth-Tóth Éva: Rajzollak, magamnak
Megrajzollak a reggeli csend
vánkos-melegében téged
magamnak…
Olyan vagy, akár hajszálon
rezzenő fényfonál
tünékeny,
ragyogsz és ragyogtatsz
felemelsz, leejtesz,
gyöngéd kis suttogás,
vad csóktól serkenő
sóhajtás,
dobbanó aorta belsején
hangtalan pillanat,
illanó titka vagy
magamnak…
Rajzollak olyannak,
amilyen tán sosem vagy,
nem lehetsz valóban,
bennem élsz
lüktető gondolat,
vérerek hálóján rezzenő
vágyódás ajkadért
illatod egyetlen morzsája
kincset ér…
Rajzollak minden nap
magamnak,
“a fantázia vágtató
csikóit” nem köti
se gyeplő, se zabla,
emlék-foszlányodat
szerelmes gyolcsomat
“el nem veheti senki” se,
hangodon ébreszt fel
a reggel, s az éjszaka…
Megrajzollak magamnak,
vánkosom éj-hideg,
mert ott mégsem vagy,
ahol a való van
nem kell énnekem,
rohanok vágtató csikóként
pilledő álmokba
ott hol karod fon magához
örökre, ott a jó pihennem
„és álmaim tobzódásába
senki bele nem szólhat.”
- Horváth-Tóth Éva: Vágtató csikók
Hűvös volt tegnap hajnalban. Persze délutánra már a rekkenő hőség kigombolta vékony kardigánom gombjait, és a táskám mélyére parancsolta a kötött ruhadarabot. A reggeli kapkodásban nem találtam azt a rozsdabarnát, amit ilyenkor nagyon szeretek viselni. Bosszantott a dolog, mert úgy emlékeztem, hogy a hálószobai szekrénybe tettem, de nem akadtam rá. Még az autóban ülve megfogadtam, hogy hétvégén nekilátok és átrendezem a holmijaimat. Hamarosan itt az ősz, nem indulhat minden reggel ilyen kellemetlen rohanással.
Különös, hogy már a harmadik stóc pulóvert hajtogatom át, mégsem találtam meg a rozsdabarnát. Pihenésképpen főztem egy kávét, hátha segít a gondolkodásban. Már a felét megittam, amikor az ablaknál ülve észrevettem, hogy a nyáron még üde zöld fű szárazon piheg az udvaron és tűhegyes szálainak tetején sárga, barna és vérpiros levelek hevernek szinte felnyársalva. Nagyot dobbant a szívem. Nem örömömben. Szeretem ugyan az őszt is, de még sosem tudtam úgy tekinteni rá, mint egy szép és színes elmúlásra. Hogy is lenne az? Legalábbis az én koromban maga az elmúlás már jócskán nyomot hagyott rajtam és
egyáltalán nem találom elragadónak az ízületi fájdalmakat, sem a megereszkedett melleimet, de a szarkalábak sem tetszenek, ahogy a mély árkok sem az arcomon. A többiről ne is beszéljünk. A feledékenység önmagában is borzasztó. A természet rendje a születés mellett a halál is, nem vitás, az ősz pedig nem más, mint az elöregedő nyár, minden szépséges emlékével és fájdalmával együtt. A szívdobogásomat próbáltam enyhíteni azzal, hogy újra
nekifogtam a szekrény pakolásához. Azt hittem, hogy megtaláltam a vágyott kardigánt, ehelyett egy ugyanolyan árnyalatú ing akadt a kezembe. A tiéd. A szívem már nem csupán dobogott, hanem olyan hangosan zakatolt, hogy még a fülem is zúgni kezdett. Remegő ujjaim szorosan fogták a finom anyagot, el ne ejtsem. Felém lebbent belőle az illatod. Elzsibbadt tőle a két karom, a szám reszketőn megnyílt. Szólni akartam, valamit mondani, de képtelen voltam rá. Csak lehunytam a szememet, arcomat beletemettem az ingedbe és szabadjára engedtem
képzeletemet. Gondolataim száguldani kezdtek, akár a gyeplőitől megfosztott ménes. Egyik kép a másik után jött rólad és persze rólam. Rólunk! Ez az ing volt rajtad azon a szüreti bálon, ahol megkérted a kezemet. Tudni nem tudtam róla, de minden porcikám érezte, hogy ez lesz az a nap, amikor megteszed. Láttam a titkosnak hitt mozdulataidat, ahogy igyekszel a kis dobozt előszedni zsebedből. Majdnem elejtetted, én meg kis híján lelepleződtem, mert szinte
utánakaptam veled együtt. Kezeim kirohanását szoknyaránc igazításnak álcáztam, úgy tűnt semmit sem vettél észre. Alig vártam, hogy feltedd a kérdést. Megvárattál vele. Mint minden mással is. Nem voltál az a kapkodós fajta semmiben sem. Nem úgy, mint én. Tűz és víz voltunk, heves kitörésekkel, lobbanásokkal, és lágyan simogató békülésekkel. Egy másik gondolat úszik elém, ahol elmondom neked, babánk lesz. Olyan finoman kaptál fel, mint szellő a tollpihét! Vigyáztál ránk az első pillanattól fogva. Nem rajtad múlt. Nem rajtunk. Angyallá vált a picikénk három hónap után. Nem voltál érzelgős, de akkor emlékszem a fészerben zokogtál. Mikor már azt hittük, gyermek nélkül éljük le az életünket, váratlanul
megérkezett a lányunk. Olyan boldogság költözött be az otthonunkba, amilyet egészen addig nem ismertünk. Felém úszik egy pillanat, amikor őket néztük az esküvőjükön. Megszorítottad a kezemet. Talán nem is akartad, hogy észrevegyem, de láttam a szemedbe toluló könnyeket.
Ahogy magunk maradtunk a házban, akkor este olyan szerelemmel öleltél a pőre nyári ég suttogó leple alatt, mint az első éjszakánkon. Érzem az illatod. Persze, hogy érzem, itt az inged. De érzem érintésed melegét a derekam
körül, és ajkamon ajkad izzó bársonyát. Pedig nem vagy itt. Tudom, hogy nem vagy itt, ám „A fantázia vágtató csikóit el nem veheti senki…”tőlem. Ezt már nem. Gondolatban velem vagy minden egyes nap, azóta is. Most sodródom az árral, és hagyom, hogy képzeletem magával ragadjon. Csak te és én vagyunk a szobában, kéz a kézben, ölelésed melege
körbefon, hallani vélem lélegzeted puha ritmusát, a szívverésed érzem ujjaim begyén. Elernyedve simulok emlékeim csendesen áramló folyójának hullámaihoz. Tudom, hogy ez nem valóság. Tudom, hogy a kávé ellenére elszenderedtem a hálószobában elterülő ágy szélén, kezemben a rozsdaszín ingeddel. Tudom, hogy nem vagy már, és tudom, sosem ölelsz át úgy, mint régen… de azt is tudom, hogy míg álmodom, velem vagy „és álmaim
tobzódásába senki bele nem szólhat.”
- Jószay Magdolna: Ha működni kezd…
Volt, hogy túl sokáig pihent,
már azt hittem, nyugdíjba is ment
az írni akarás. Szomorú voltam,
azt hittem, az eddigiekért tán
adjak máris hálát a sorsnak…
Valahogy lemerült az elem, elapadt a véna,
sajnáltam, de már szinte elfogadtam.
Aztán arra ébredtem, annyi minden van bennem,
írnom kell… még, még; ide nekem
csillagot, a Napot és a Holdat!
Ha működni kezd a fantázia, előbb-utóbb
megérkezik az ihlet. Motivál a képzelet,
s ujjaim alatt kopogni kezd a billentyűzet,
vagy annak híján elő a papírt és a tollat.
Vagy tán ez csak múló pillanat?
Azóta már tudom: ez az alkotói válság.
“De az biztos, hogy ha elemében van
a képzelet, a fantázia vágtató csikóit
el nem veheti senki, és álmaim
tobzódásába senki bele nem szólhat.”
- Kalocsa Zsuzsa: Fantáziánk délibábja
“A fantázia vágtató csikóit
el nem veheti senki,
és álmaim tobzódásába
senki bele nem szólhat.”
Képzeletem úgy szárnyal,
mint ágról-ágra szálló
fészkét elhagyó rigók!
Szárnyaló képzeletem
idegen helyet szemlél,
és benne elmerülve
egy szebb világban élek.
Képzelt szép világomban
rád leltem messze földön,
szerelmed lángra lobbant,
virágos völgyek között.
Már nem számít semmi sem,
virág nyílik itt nekünk,
álmaink tobzódása
marad örök emlékünk!
Nincs a világon senki,
ki tévútra vihetne,
fantáziánk délibábja
a vágyaink csábítja!
- Holécziné Tóth Zsuzsa: Hogyan kezdődött?
Ülök a hűvös, elsötétített szobában, és a könyvbemutatómra készülök. Azon gondolkodom, mit is mondjak majd: hogyan kezdődött, és mi vezetett ahhoz, hogy írásra vetemedjek?
Azt hiszem, ehhez beszélnem kell a gyerekkoromról. A tanyáról, ahol gyermekéveimet töltöttem, a nagyszüleim házához toldott szoba-konyhás lakásról, ahol nemhogy vezetékes víz, de villany sem volt. Petróleum lámpánál tanultam olvasni, és öt kilométerre jártam nap mint nap iskolába már 6 évesen. Egyke voltam, és nem lakott a közvetlen közelünkben senki, akinek velem egyidős gyereke lett volna, így hát játszótársat nyaranta nem találtam. Mentsváram lett viszont az olvasás, amit találtam mindent elolvastam. Volt persze 2-3 mesekönyvem, amit a városi rokonoktól kaptam, például La Fontaine A tücsök és a hangya – szép rózsaszínes rajzokkal, meg Benedek Elek Világszép nádszálkisasszonya, és édesapám egyik karácsonyra a munkahelyén a fél kiló szaloncukor mellé kapott egy mesekönyvet, az Ezeregy éjszaka meséjét. De tisztán emlékszem a nagypapám Kalendáriumára is, melyben éppúgy voltak mezőgazdasági tanácsok, mint ételreceptek, vagy tudományos hírek – és természetesen néhány mese is. Ott láttam életemben először egy illusztrációt sárkányról, és olvastam a róla szóló mesét – és ez az én fantáziámat sokáig foglalkoztatta.
Hogy Fekete Istvánt idézzem: „a fantázia vágtató csikóit el nem veheti senki, és álmaim tobzódásába senki bele nem szólhat”, így az olvasottak hatására elkezdtem színházat játszani – bár annak létezéséről akkor még nem is tudtam. A kiskonyhában találtam a sezlonyon egy bordós-barna bársonyos takarót – ez volt a királyi palástom, papírból ragasztottam koronát, várat az istálló mögötti kiserdőben nagyapám eszkábált szárkúpokból, a babáim – mert két babám volt – lettek a nézők. Azt hiszem ma ezt úgy mondják: szerepjátékokat játszottam. Persze ehhez a játékhoz történeteket kellett kitalálni, így aztán a korábbi olvasmányélményeimet felhasználva fejben sok mesét írtam. Mai szemmel persze nem voltak ezek tökéletes mesék, de a jó mindig elnyerte jutalmát, a gonosz meglakolt – szóval a mese lényegét már értettem.
Itt tartottam az emlékezésben, amikor rádöbbentem: életemnek ezeket a számomra emlékezetes mozzanatait mégsem oszthatom meg a hallgatósággal, hiszen ez talán csak számomra érdekes. Beszélek inkább arról, hogy nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot keresem, és barátnőm biztatására fogtam bele a történetírásba, melyhez aztán nagy segítség volt, hogy rátaláltam a Verslistára. Mert ahhoz, hogy egy történet megszülessen, kellett a téma: egy idézet, egy fotó, egy pályázati cím – és a „fantázia vágató csikói” újra szárnyalni kezdtek.
- Gáspár Klára: Én döntök
Fantáziám, mint vágtató csikók
repülnek a képzelet szárnyán.
Itt nincsenek béklyók,
egyre szállok álmaim útján.
Álmaimban tobzódhatok,
hiszen vágyaim mind teljesülnek.
Előttem nincsenek korlátok,
a rossz érzések elkerülnek.
Szabad vagyok.
Senki nem szab határokat.
Ez egy magam alkotta burok,
melyben élem elképzelt világomat.
Ez a világ itt hever előttem,
ura egyedül én vagyok.
Korábban sokat gyötrődtem,
de most magamnak egy új világot hazudok.
„A fantázia vágtató csikóit el nem veheti senki,
és álmaim tobzódásába senki bele nem szólhat”.
Mára már egyedül tudom eldönteni,
hogy mit hozzon számomra a holnap.
Dobrosi Andrea: Nekem az a kút…
A fantázia vágtató csikóit el nem veheti senki, és álmaim tobzódásába senki bele nem szólhat.
(Fekete István)
Pontosan – a fantázia
nekem az a kút, amelyik
sohasem tud elapadni,
mert úgy nyújtja a vizeit,
mint az idő a perceket,
az meg képtelen elhagyni,
csupán én hagyhatom el őt…
Ha álmodom, végtelennyi
csikóm nem fogy el soha sem,
(ahogy mindig vár kút vize)
nem számít, hogy az ember épp
ateista avagy hisz-e?
Nincs az az erő, mely engem
eltántoríthatna tőle;
nekem az mindig mély marad,
és szomjam oltom belőle!
Dobó Georgina: Fantázia
Álmaimban élsz-e vagy valómban,
Még nem tudhatom, csak érzem.
Átjárja lelkemet, egész testemet,
Szívemig hatol, létemet mardossa
Mikor nem vagy velem.
Csodás Érzelem minden szavad,
Mely elhagyja ajkadat. Mesés
Minden írás, mely Tőled fakad.
Álmaimban élsz-e vagy valómban?
Még nem tudhatom,
De bízom Benned, valamennyi
Rezdülésedben.
Hiszem közös létünk, mit egyre
Jobban várok,
Amelyre egyre inkább sóvárgok.
Forró, lágy Érintésedre vágyom.
Hogy megölelj, és
Valósággá váljon az Álom!
Klotz Mária: nem eladó
ahogyan a gondolatok szabadok,
úgy az álmok is.
igaz, a valóságból táplálkoznak,
kútjuk mély életbázis.
nyargalnak a képzelet lovain,
útjuk nem hamis.
ügetnek a hosszú kifutópályán,
okozhatnak katarzist.
nem eladó a kanyargós fantázia,
kell, mint a napfény,
szúrós, ágas-bogas útvesztőiben
nem uralkodik törvény.
álommezőn minden lehetséges,
begyógyul a fájdalom,
újra szép lesz a való világ,
abban a percben nem is fájlalom.
nem eladó sem gondolat, sem álom,
mindkettő egyedi, a sajátom,
összeragadtunk, mint a csiriz,
nem kaphatja meg senki, sajnálom.