ZÁRÓ MONDAT:
ÚGY TUDOTT Ő SZERETNI, HOGY SOHA
NEM TUDOM FELEDNI.
1, Kutasi Horváth Katalin: A magnólia illata
Imádta a képeimet. Hány portrét készítettem róla emlékezetből, hisz belém ivódott minden mozdulata, rezdülése! Engem senki nem tudott úgy szeretni, mint Ő! Én meg talán csak az ecsetjeimet meg a festékeimet szerettem még igazán rajta kívül ilyen mértékben! Kirándulásokat tettünk a Rózsadombra, az óbudai rétre, a Margit-szigetre. Megörökítettem őt, ahogy magnóliát lop nekem. Szürkészöld szemeit élénk kékké változtattam, az eget láttam bennük tükröződni. Magam is odafestettem a háttérbe a magnóliaággal, amit felém nyújtott egy szigeti sétánk során! Megértem, hogy Fanni féltékeny volt rám és olykor undok is hozzám, hisz vetélytársa voltam. Én még kiállhatatlanabb lettem volna fordított helyzetben! Az azért bosszant, hogy még azokat a szerelmes verseket is magának tulajdonította, melyeket Miklós nekem címzett.
Sok közös barátunk volt… Kapcsolatunk tehát amolyan nyílt titok lett. Hányszor be akartuk fejezni viszonyunkat, de nem vitt rá a lélek minket, ezért aztán mégis találkoztunk! Nem akartam elszakítani Miklósékat egymástól, hisz már hat éve házasok voltak, de valahogy a szerelemről sem tudtam lemondani. Egyszerűen felvillanyozódtunk egymás jelenlétében, és szent meggyőződésem, hogy senki másra nem tudott úgy nézni, ahogy rám! De Fifi is megmásíthatatlanul szerette… Azt a félelmetes türelmet és megértést, amit ő gyakorolt! Le a kalappal! Így aztán én zártam le a dolgot, mert beláttam, hogy Miklós érdekében így lesz a legjobb. Vágyakozás, fájdalom, reménytelenség, szenvedélyes fellobbanás volt a miénk. Bár szívélyesen és fesztelenül tudtunk viselkedni Fifivel egymás társaságában, hosszú távon mégis tarthatatlan kezdett lenni a helyzet…
Régről ismertem már őket. Fanni a húgom osztálytársa volt, öcsém, Andris meg Miklós baráti köréhez tartozott. Mikor férjemmel Párizsba költöztünk, évekig nem láttam őket, de mikor visszajöttünk, Miklóssal találkozgatni kezdtünk a Franka Sándor-féle könyvkötészetben, a Duna mozi (és Miklós Pozsonyi úti lakásának) közelében… Férjemmel ugyanis volt egy közös rajzgyűjteményünk, itt paszpartuztattuk. Az az igazság, hogy boldogtalan házasságban éltünk. Aztán el is váltunk, bár rettegtem, hisz férjem öngyilkossággal fenyegetőzött, amit szerencsére nem váltott be. Sőt, néhány hónap múlva – hála istennek – talált magának új feleséget… Miki mutatott be egyébként leendő második férjemnek. A költőt „lecseréltem” egy színésszel. Legalábbis Fanni így állította be. Ironikus, hogy rossz néven vette, hogy mint múzsa, elhagytam költő-férjét. Mit tehettem volna, ha már ő nem akart elválni tőle…
És Miklós? Találkoztunk, mielőtt az utolsó behívóra indult. Tamással meglátogattuk. Bár voltak papírjaink, Miklós rettegett az illegalitástól, jobban, mint a munkatábortól. A feleségét hagyta ott, mégis úgy érezte, engem hagy ott.Úgy tudott ő szeretni, hogy soha nem tudom feledni.
2, Holéczi Zsuza: Ő úgy tudott szeretni…
Zoltán tehetséges zongorista volt: nős, két kisfiú édesapja. Családjáért élő, jó apa, aki esténként egy kisváros éttermében dolgozott zongoristaként és időnként külön fellépéseket is vállalt – így viszonylag sok időt tudott napközben a fiaival tölteni. Egyik éjszaka Andrisnak, a nagyobbik fiának hirtelen rettenetesen fájni kezdett a hasa, átment a szülők hálószobájába. Az anya gyomorrontásra gondolt az anyósánál fogyasztott nehéz ételek miatt, ezért egy fájdalomcsillapítóval és egy görcsoldóval aludni küldte. Az apa – aki nem sokkal előtte ért haza egy hajnalig tartó, kimerítő fellépésről – nem ébredt fel a szobában zajló beszélgetésre. Később ezt sohasem tudta magának megbocsátani, mert kiderült, hogy a fájdalmat egy perforált vakbél okozta, és pár nap múlva a 10 éves fiú belehalt a szövődményekbe.
Zoltán úgy gondolta, hogy képes lett volna megelőzni a tragédiát, ha felébred és felismeri a helyzet súlyosságát. A gyász és a lelkiismeret furdalás teljesen depresszióssá tette. Az étteremből ahol dolgozott, egyre ritkábban jött haza józanul, házasságuk is megromlott a kisfiú elvesztése miatt, és hamarosan elhagyta a felesége – új barátjával külföldre ment dolgozni. Zoltán egyedül maradt hatéves kisfiával, akiért a zenélést is abba kellett hagynia – hiszen az éjszakázás mellett nem tudta volna Balázskát ellátni.
A fiának és a feleségének az elvesztése több volt, mint amit el tudott viselni, ezért egyre inkább az alkoholban keresett vigaszt. Mivel állása nem volt, lassan eladogatta a hangszergyűjteményét, alkalmi munkákat: kertészkedést, kisebb festést–mázolást vállalt, de persze ez nem volt elég a megélhetéshez: egy idő után elvesztette az otthonát, és mire a fia befejezte a tanulmányait nem maradt semmije. Egy olcsó albérletben húzta meg magát, és ott is halt meg: egy dorogi panellakásban.
Amikor a haláláról értesültem, arra gondoltam: micsoda elvesztegetett élet! Én hallottam Őt játszani, láttam a családjával – és láttam nyomorultul, a bevásárló központ előtt a százforintosokért bevásárlókocsit visszatologatni… és igen, haragudtam rá!
Aztán telt – múlt az idő, és egy nap a vonaton összefutottam Zoltán fiával – az akkor már családos Balázzsal. Ez a fiú az egyik legudvariasabb, legkedvesebb, legszeretetreméltóbb férfi volt, akivel valaha találkoztam! Láttam, hogyan bánik a kisfiukkal, hallottam Őt beszélgetni a párjával, és tapasztaltam a kapcsolatukból áradó szeretetet a másfél órás út során. Amikor a kisfia elszundított, átült hozzám és beszélgetni kezdtünk. Szívesen mesélt az életéről, a munkájáról, de az apját nem nagyon emlegette – gondoltam: megértem Őt, mit lehet felhozni egy alkoholista mentségére?
Már majdnem a végállomásnál jártunk, amikor összeszedtem a bátorságomat, és rákérdeztem: ugye Téged jóformán az édesapád nevelt fel? Ne haragudj, de megkérdezem: az Ő sorsrontó élete mellett hogyan tudtál Te ilyen csodás egyéniség, ilyen nagyszerű ember lenni?
Balázs elgondolkodott, majd így felelt:
– Úgy emlékszem, amíg együtt éltünk apu minden áldott este bejött a szobámba egy jó éjt puszira, és minden nap azt mondta: kisfiam nagyon szeretlek! Azt hiszem, ezért…
Arra gondoltam: Istenem, milyen ostoba voltam! Elfecséreltnek hittem Zoltán életét! Igaz, anyagi javak nem maradtak utána, de szerető édesapa volt, és felnevelt egy csodás embert.
A fiú kicsit elgondolkodott, majd rám nézett és ezt mondta:
– Tetszik tudni Zsuzsa néni, nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe az apukám. Úgy tudott ő szeretni, hogy soha nem tudom feledni.
3, Kutasi Horváth Katalin: Szolgálaton kívül
Juj, de nagyon szerettem, mikor kényeztetett! Azt mindig igazi ünnepnek éltem meg! Így aztán nálunk igen gyakran volt ünnepnap. Ilyenkor a kezébe vett, majd elnéző szeretettel csóválta a fejét. Nem haragudott, hogy nézek ki. Mindketten próbáltunk vigyázni, hogy minél tovább minél szebb és sértetlenebb maradjak, de ez képtelenség volt. Tulajdonképpen rajta múlott minden. Ő vitt bele mindenbe, ő lett a végzetem. Én csak szolgáltam őt. Szerette gondomat viselni, én meg hálásan fogadtam gondviselését. Finom, puha, nedves szivaccsal alaposan megtisztogatott, s mikor megszáradtam, bekenegetett, visszanyertem színemet, élettel teltem meg, és kezdődött minden elölről…
Sok szépséges helyen megfordultunk együtt, védtem, s ha kellett, melegítettem a lábát, jól fogtam, tartottam a bokáját, lepergettem az eső- és a patakvizet, a havat… A sárral azonban sokszor nem bírtam. Iszonyú makacs és ragaszkodó tud lenni. Legyőzhetetlen ellenfél! Hányszor megkarcoltak, hasogattak az éles kövek, a letört gallyak! Hogy megkoptatták a talpam a sziklák, s hogy lecsiszolták a rücskeim! De nem bántam! Azaz mégis… Főleg ez lett a vesztem. Eljárt az idő fölöttem… Sokszor megcsúszott a gazdám bennem, sajnos nem tudott már rám számítani. Nem volt biztonságban a csúszós lejtőkön, a fagyos utakon, köveken. Erőmön felül szolgáltam, meg is becsült, el kell ismernem, nagyon nehezen vált meg tőlem, az utolsókig kitartott mellettem. Már be is áztam, mert a repedéseim a gondos kezelések ellenére elmélyültek, beeresztették az olvadt havat, és már én magam is egyre jobban féltettem viselőmet.
Annyira egymáshoz nőttünk, a lábához, a szívéhez-lelkéhez idomodtam, de beláttam: nem szolgálhatom ilyen elkeserítő állapotban tovább. Át kell adnom a helyem egy másik bakancsnak. Tehát a kukában kell végeznem…
Utolsó közös túránk után Panka azonban pont ugyanolyan gonddal és szeretettel mosogatott, tisztítgatott, mint legelőször, de hosszasabban szemlélgetett, aztán még nagyobb gyengédséggel simogatott, kenegetett, mint bármikor, majd fájó szívvel, de biztató mosollyal betett a szekrénybe. Képtelen volt megválni tőlem. Rengeteg kilométert tudhattunk magunk mögött, sok izgalomban és különös látványban volt részünk.
Bár észrevettem, hogy a szekrényben mellettem itt van egy vadonatúj túrabakancs is, de nem tudok rá haragudni. Ó, ez a Panka! Néha tán kézbe vesz majd engem is, letörölgeti rólam a port, miközben átmelengeti szívét egy-két közös emlék. Hisz nem hajított ki! Úgy tudott ő szeretni, hogy soha nem tudom feledni.
4, Szabó Eszter Helka: Aki szeret
Hiúz ha fülét hegyezi, fölneszel
a fa sóhajára. Így követett engem.
Óvatosabban, mint az árnyék.
Szemerkélő bánata mosta el
lábnyomom. Egyre vaskosabb
ez az avar, ahol taposok.
Rejtekútjaimat talán mégsem látta.
Belém égett egy kislányos arc!
Nem faggattam. Azt a fotót
máig ott őrzi a trónteremben.
Hercegnő szerettem volna lenni.
Boldogan lennék most komornája,
fegyverhordozója, bölcs lovásza.
Eltiktakolta már az élet a döntő
perceket, amikor az a lomb
menedék lett volna, nem kínzókamra.
A fa törzséből a mélybe húzódtak
a nedvek. Az az ág már sosem
hajt ki. Tűzelhalás – mondja
a szakirodalom. Mégis hiszek
a tavaszban. Úgy tudott ő szeretni,
hogy soha nem tudom feledni.
5, Mukli Ágnes: Titok alatt
Vers Mezei Mária és Márai Sándor szerelméről.
Körbe zárt valami fájdalmas magány,
féltem belehalni, kitörni akartam.
Régimódi szerelem volt a miénk,
betűk aranyában csillogó főszerep.
Kocsmaillatban kerengő cigarettafüst,
vagy színezüst lehelet a téli fagyban.
Egyszerre lélegeztünk vad viharban,
hangja bársonya hangommá lett.
Eretnek szíve mellkasomban vert,
puha kabátjához bújtam, bámultam,
hogy válok rejtett titokká karjai között.
Évekig lappangott bennünk
a féltett, zsongító végzet,
mint pasztellkékben tajtékzó
gyűrötten levetett selymes pongyola.
Sikerünk tétje lett kalandunk:
a tétova dadogó Duna parti séta,
s a vijjogó sirályok fehér, rövid röpte.
Ő megírta, én elzokogtam színpadomon,
arcom, szavaiba temettem némán.
Mert, más dolga akadt,
nem volt szüksége már rám…
Mégis, sorsát sorsomba marta a szikra,
a fékezhetetlen zongora futam.
Benne jajongott minden mozdulatomban,
mert már akkor belehaltam…
Úgy tudott ő szeretni, hogy soha
nem tudom feledni!
6, Győri Nagy Attila/ Úgy tudott ő szeretni…
– Nagyi, mesélsz a nagypapáról? -Jenőke leült a szőnyegre, közvetlenül nagymamája fotelja mellé. Szerette a történeteit hallgatni.
– Hát persze, drágám! Csak hadd gondolkozzak egy kicsit. Miről szeretnél hallani? -a kérdés kicsit meglepte az unokát, de hamar kibökte a választ.
– Milyen ember volt?
– Hogy milyen? Egy szóval leírva: borzalmas. Igen, borzasztóan idegesítően tudott viselkedni. Állandóan valamilyen csínytevésen törte a fejét. Sajnos, azt kell neked mondanom, szerintem ezt tőle örökölted. Pont olyan vagy, mint ő volt.
– De nagyi, én nem vagyok borzalmas.
– Tudom én, csak vicceltem -mosolygott rá Anna néni. -Azért én is szeretek viccelődni.
– Mesélj valami történetet róla. Valami izgalmasat.
– Izgalmasat? Na, abban nem volt hiány. Melyikre vagy kiváncsi? Amikor felgyújtották a haverjaival a nagyréten a fákat, mert nekik pont ott kellett cigarettázni? Vagy inkább azt meséljem el, amikor élesztőt rakott a télire szánt savanyúságomba? Szép nagyot robbant, mikor kinyitottam.
Jenőke hangosan felnevetett.
– Azt megnézem volna. Igazán humoros volt az én nagypapám.
– Igen, az volt. Az is rendkívül humoros volt, amikor az öreg kakas megcsípte a lábát, ő pedig bosszúból egy darabka szivacsot ragasztott a csőrére. Szerencsére hamar észrevettem. Egész nap itt ülhetnél mellettem, annyi rossz fát tett a tűzre.
A kis unoka hallgatott egy percig némán, majd megkérdezte:
– De azért szeretted, nagyi?
– Viccelsz? Imádtam! Imádtam minden egyes együtt töltött percünket. Jajj, Istenem, hányszor, de hányszor átvert! Milyen sokszor tört borsot az orrom alá!
– Ő azért szeretett téged?
– Ő? Tudod, drágám, úgy tudott ő szeretni, hogy soha nem tudom feledni.
7,Győri Nagy Attila/ Csibész
Julika néni utoljára megsimogatta Csibészt, szemei megteltek könnyel és magában elbúcsúzott tőle. Tizenhat évig volt hűséges társa, mióta férje elhunyt, a fián kívül csak ő maradt neki. Hamar elhatározta, az udvar végében lévő rózsalugashoz temeti el, szeretett ott hűsölni. Addig is betakarta kedvenc pokrócába, amit már lyukasra rágott. Szekrényéből elővette fekete ruháit, nézte egy darabig őket és úgy döntött, még ha furcsának is tartják az emberek, ő bizony meggyászolja hű társát. Belekukkantott pénztárcájába, elég lesz-e a benne lévő, majd elindult a falu közepén lévő boltba. Útközben mindenkinek köszönt, ha ismerte az illetőt, ha nem, egyszerűen így szokta meg, így nevelték a szülei. A falu népe pedig azonnal kiszúrta a gyászruhát, így, aki házában tartózkodott éppen, az is fél órán belül megtudta, hogy elhunyt Kovács Jenő, a Julika néni egyetlen fia. A falu nyelve azokban az időkben edződött, mikor még nem volt mobiltelefon. Villámgyors volt. Otthon csendesen kipakolta szatyrából a fél kiló kenyeret, a margarint és a liter tejet. Ekkor hirtelen ötletként eszébe jutott, kellene egy kis emléktábla is kőböl. Szerencsére a falunak volt sírkövese, így nem kellett messze mennie a megrendeléshez. Pihent pár percet a konyhában, majd elindult. Ha haláleset történt náluk, a sírköves és a helyi pap az elsők között voltak, akik értesültek róla, most se érte váratlanuk az iparost látogatása.
– Őszinte részvétem Julika néni -tessékelte be az ajtón. Miben segíthetek?
– Szeretnék egy szép sírkövet rendelni.
– Rendben. Beszéljük meg a részleteket. Mikorra szeretné?
– Holnap reggelre.
– Holnap reggelre? De minek ilyen gyorsan? Ehhez több idő kell, tudja jól!
– Most csak egy egészen kicsit szeretnék, olyan hússzor harminc centis körülit. Azzal elkészül reggelre.
Antal, vagy ahogy mindenki hívta, Tóni arcán megjelent a csalódottság. Csodálkozott is, mert eddig nem tartotta fösvénynek Julikát, de aztán arra gondolt, biztosan csak átmeneti lesz a tábla,míg el nem készül a méltó sírkő fia sírjára.
– Mondja csak, kedves, mikor lesz kiharangoztatva? Már nagyon illendő lenne.
– Gondoltam rá én is, de szerintem az már túlzás lenne. Még a fekete ruhába se voltam biztos, felvegyem-e.
Tóni erre nem mert válaszolni, úgy megrökönyödött. A következő gondolata már az volt, hogy biztosan megbolondult az öreglány, a gyász elvette az eszét.
– De azért misét csak csináltat -nyögte ki hirtelen.
– Misét? Ne bolondozzon már velem. Ki hallott már ilyet?
– Ahogy gondolja, ahogy gondolja. Ne idegesítse fel magát, bőven elég most ez a tragédia is. Mondja drága, miben hunyt el?
– Hát…, úgy egyszerűen csak kimúlt. Lejárt az ideje, öreg volt már.
A sírköves éppen azon morfondírozott, hívja-e a körzeti orvost, aztán úgy döntött, jobb, ha nem avatkozik bele és minél előbb letudja ezt a munkát.
– Írjak valamit a kőre?
– Igen. Diktálom. Középre: Csibész, alatta kisebb betűkkel: Úgy tudott ő szeretni, hogy soha nem tudom feledni.
8, Vermes – Szeles György : Mekkora szerelem is volt az övék
Mekkora szerelem is volt az övék!
Szép, ifjú emberként szabályokat szegtek,
Egymásba oly nagyon szerelmesek lettek.
Idősebb volt a lány,
Férjnél is volt talán,
Nem szegte kedvüket, házas esküt tettek.
Életük eltelt, sikeresekké váltak,
Egymásnak soha útjában nem álltak.
Gyermekek születtek,
Pozíciók jöttek.
De nagy szerelem ez, emberek dumáltak.
Előbb, vagy utóbb, de hát mindennek vége,
És mindkettőjüknek támadt betegsége.
Október elején elment az asszony,
Férje talált rá, s hogy el ne mulasszon
Egy percet se, szívrohamot halt s elment vele.
Társaim, így van ez, játszik velünk a sors,
Bármikor itt van s ránk kerülhet a sor.
Az ő esetükben ez volt a szép,
“Mekkora szerelem volt az övék!”
Kézen fogva vették le magukról a port!
Mert úgy tudtak ő szeretni,
hogy soha nem tudom feledni.
9,Szabó Eszter Helka: Az elefántcsont nyaklánc
Katmanduban egy ráncos bőrű, ki tudja, hány éves utcai árusnál látta meg Tóni azt a nyakláncot. Előbb azon töprengett, hogy az anyjának vagy a leendő nejének vegye-e, aztán meg azon, hogy vajon hamisítvány-e? Két évig készült erre a nagy útra. Ha az ember gyereke eljut Indiába meg Nepálba, készüljön föl alaposan! Az útikönyvek nem sok jóval kecsegtettek az utcai árusokat illetően. Tóninak vékony volt a pénztárcája, ezért abban reménykedett, hogy talán sikerül a lehető legalacsonyabbra lealkudnia a nyaklánc árát.
Az árus mellett egy tizenévesnek látszó fiúcska álldogált. Őt kérte meg Tóni angolul, hogy kérdezze meg az öregtől, valódi elefántcsontból készült-e az ékszer. Meglepő választ kapott:
– Nem lehet azt még megmondani. Ha harminc év múlva a gyöngyszemek még mindig csontszínűek, akkor a lánc valódi. Ha feketedni kezdenek a csontgolyók, akkor ez hamisítvány.
– Megveszem – felelte Tóni egy kis fejtörés után. Édesanyja már hetvenéves volt, a párját meg még nem találta meg. Talán mégis a jövendőbeli, számára még ismeretlen kedvesének adja a láncot? Nem töprengett sokáig, megalkudott az öreggel, majd az apró, tömör gömbökből álló láncot a kabátja belső zsebébe csúsztatta.
Újabb két év telt el, mikor megismerkedett Krisztával. Viharos szerelem volt első látásra. Mindketten művelődési menedzserként – akkoriban még úgy mondták: népművelőként – dolgoztak. Minden megegyezett: az érdeklődési körük, az értékrendjük, az ízlésük … Remekül összeillettek az ágyban is. Csoda, ha Tóni ezek után Krisztát akarta feleségül venni? A „házasság” szót nem ejtette ki a száján, karikagyűrűt sem vett, mégis biztos volt abban, hogy a választottja igent mondana. Kriszta boldogan viselte az elefántcsont nyakláncot, amivel a huszonötödik születésnapján lepte meg a nála tíz évvel idősebb férfi.
A nagy szerelemből mégsem lett házasság. Kriszta egy „sokkal jobb” állás reményében elhagyta Tóni szülővárosát, majd 50 évesen le sem szállt a gépről Londonig. Első évei éjt nappallá tevő ingázással és kimerítő takarítással teltek, mert már felnőtt a két fia. Néhány éve a férjét elveszítette egy autóbalesetben. A gyerekeivel Skype-on tartotta a kapcsolatot, de rendszeresen használta a Facebook-ot is. Egyszer bejelölte volt kolléganője a Facebook-on ismerősnek. Tőle kérdezte meg Kriszta, hogy mi van Tónival. Meghalt – hangzott a rövid válasz. Kriszta sok-sok kérdéssel bombázta egykori munkatársát, de csak értetlenkedő válaszokat kapott, olyasmit, hogy „beteg volt, és kész”, meg hasonló üzeneteket.
Az elefántcsont nyakláncot újra viselni kezdte. Szomorúan gondolt reggelente korán megromlott házasságára, majd arra, hogy Tóni haláláig agglegény maradt. Vasárnap reggel észrevette, hogy az egyik csontgömböcske fele megfeketedett. Szóval mégis hamisítványt kapott az a szerencsétlen? Visszatette a láncot az ékszerdobozba, majd elindult új munkahelyére, egy pizzériába. Útközben ezt mondogatta a metró zajára: Úgy tudott ő szeretni, hogy soha nem tudom feledni.
10, Magyar Eszter: Édesanyám
Hihetetlen, hogy már hét éve elment. Gyakran álmodom még mindig róla.
Előfordul, hogy egy héten többször is.
Egyszer nagyon régen, egy forró nyári napon, nővérem és bátyám valamelyik szomszédban játszott a környékbeli gyerekekkel, én pedig büntetésben voltam, ki emlékszik rá, hogy éppen miért.
Az ágy előtt térdeltem, háttal édesanyámnak, aki a kétforintos kolbászból vásárolt pici darabból próbált annyi karikát szeletelni, hogy mind a hármunknak jusson néhány falat a paprikás krumpliba. Rövid szünetekkel, újra és újra a lelkemre beszélt.
– Isten mindent lát, ilyen viselkedéssel nem fogsz a mennyországba jutni – fenyegetett.
– Nincs is Isten, mert én még nem láttam – csúszkáltam térden anyám mellé és dacosan, felemelve a fejemet néztem a szemébe.
– Majd a pokolra jutsz, ha így beszélsz! – hasított a levegőbe válasza.
– Pokol sincs, mert azt sem láttam – dacoltam, visszamászva előbbi helyemre.
– Kérj bocsánatot! – kelt ki magából.
– Akkor inkább világgá megyek! – kiáltottam konokul.
– Jó, akkor összekötöm a batyudat – törődött bele látszólag és az öreg sublódhoz lépett. Kihúzta az én fiókomat, s egy kopott asztalterítőt leterítve rápakolt néhány holmimat, majd a terítő két-két sarkát összekötve szólalt meg újból.
– Gyere! Fogd és menj! – Ahogy kezdett komolyra fordulni a helyzet, már megbántam, amit mondtam, de nem mutattam, hogy megszeppentem volna, próbáltam leplezni, félelmem, ami eltöltött a gondolatra, hogy azt sem tudom, merre kell világgá menni. Ekkor hirtelen dörögni kezdett az ég, villámok cikáztak, pillanatokon belül ömlött az eső. Talán tényleg megharagudtak rám odafent, biztosan tudták, mennyire félek a vihartól.
– Majd megyek, ha eláll az eső – várakoztam tétován a kitárt ajtóban, rémülten tekintgetve kifelé és vágyakozva befelé. Édesanyám fáradtan sóhajtva leült az ágyra és odahívott. Gyengéden ölébe vett, és törölgetve arcomról, mélyen a szívemből előtört könnyeimet, magához ölelve csak annyit mondott:
– Butuskám!
Úgy tudott ő szeretni, hogy soha nem tudom feledni.
11, Varga Katalin : Papa
Nézem a fotót, elérzékenyülök. Drága Édesapám öleli kedvenc kutyáját Borzit a képen.
Itt még vidám volt, egészségesnek látszott. Idén már huszonkilenc éve, hogy a tüdőembólia elvette tőlem örökre.
Hatvannégy éves volt, élhetett volna még sokáig velünk,négyesben. Papa, Mama, Kata s Borzi a kutyus.
Olyan mély volt a szeretet közöttünk, kívánni sem lehetett ennél szebbet.
Mamócával együtt a tenyerén hordozott minket.
Volt egy macim, három évesen kaptam Karácsonyra . Őt megszemélyesítette. Beszélt, családja lett. Dr Varga Lackó Mackó, így nevezte el.A maci még most is meg van. Hatvan éves lesz már idén .
Kamaszlányként hányszor sírtam a vállán, ha szerelmi csalódás ért. Vagy rossz jegyet kaptam az iskolában..
Kedves emlékem ,amikor december.24-én, Szentestén délutános voltam a távírdán. Ő is a postán dolgozott a Postaigazgatóságon.
Értem jött, s gyalog mentünk haza .Vittük az irodájában elrejtett ajándékokat.
Otthon várt minket az ünnepi vacsora, a feldíszített karácsonyfa.
Ő is szerette az állatokat. Cillancsot a cicát. Gyurikát a hullámos papagájt, meg Borzit a puli kutyust.
Írói vénámat tőle kaptam.
Mosolygós, vidám ember volt.
Ha megkérdeztem, miért lettem én ilyen kicsi azt mondta : Kislányom a jóból csak keveset adnak.
Még nyugdíjasként is dolgozott. Csak a családjának élt.
Írtam én verset is róla.
Olyan sokszor eszembe jutnak ezek a sorok, vele kapcsolatban :
” Úgy tudott ő szeretni hogy soha nem tudom feledni . “Nyugodjál békében Édesapám.