Itt a vége 02.

ZÁRÓ MONDAT:

SEMMI NEM TART ÖRÖKKÉ.

1, Mukli Ágnes: Csak látszat

Tagadj meg holt remény
fondorlatok árja,
félalélt pőre fény
ledér ragyogása.

Vakíts el sötétség
ne lássam mi verdes,
kerülj vétlen kétség,
kergesd a keservet.

Hozzál sajgó holnap
távlatokba tettet,
mosolyba burkolva
fájdalmat feledtess.

Aggódj a kezdetért,
ha a vég már látszik,
ha jön az új veszély ,
s léted elvirágzik.

Sosem volt semmiben,
örökös végtelen,
valóságban pihen
kőhideg bérceken.

Alázatban látszat,
minden egyes percben
ezernyi káprázat,
múltba temetetten.

Semmi sem tart örökké.

2, Szabó Eszter Helka: Más dimenzióból

Fáradt mosolya, ahogy reggel fölteszi a kávét.
A nehéz évek kései a pongyola ráncaiban,
mintha el akarnák metszeni a torkát. Fáj még.
Gépies mozdulatokkal tunkolja a kenyereket
a szendvicssütőbe. Neki már csak a narancslé
maradt. A szigorú diétában enni sem szabad.
Felrakja a parókát. Ma sem néz tükörbe. Utálja
az irtóztató látványt. A leprások nézhettek ki így.
Útjára engedi a legkisebb fiút. Már gimnazista.
Aztán egy nyilallás a bordaív alatt. Még egy!
Ez a másik valahol a hasában. Megtántorodik.
Látja mind a három gyereket magzatmázban.
Felülről látja a férje arcát a fürdőszobában.
Egy kínzó óra, aztán a Fészen kering az üzenet:
Jolanda pénteken reggel elment. Én még
viaskodom a hírrel. Az arca óriási. Rám nyitja
hatalmas szemét. Mintha meg akarna szólítani.
Mintha suttogna. Semmi sem tart örökké…

3, Kutasi Horváth Katalin: Betelt a tábla

Nehéz elhinni, hiába látod:
Veled is megtörténhet,
Éppúgy, mint bárki mással.
Múlik az öröm és bánat,
Fájdalom, gyönyör is szűnik.
Nem lesz több kétely,
Sem nyugtalanító érzés,
Nem születik több eszme.

Nem gerjed kín vagy harag,
Nem fakad több indulat.
Bőröd nem érez már hideget,
Meleg sem gyötri tested.
Nem mosolyog rád
Többé már senki.
Tudatod sem alakul már.

Igaz, csak egy van belőled,
Mégsem lehetsz kivétel!
Megpecsételődik sorsod,
Eljár az idő fölötted.
Észreveszed, hogy elfáradtál.
Megérted, hol, s mit hibáztál,
S hogy helyrehozni már késő.

Ha előtted van a véged,
Megnyugtatóbb eredményed:
Nem mutogatsz majd vissza,
Múltad, jelened tiszta,
Elfogadod, mi vár rád,
Sok minden áll már a táblán,
De azért ennyi még ráfér:

Lásd meg a jót, a szépet,
Kergess el minden mérget,
Formáld a bajt örömmé,
Semmi nem tart örökké…

4, Holécziné Zsuzsa: Gondolj velem

Gondolj velem s én gondolattá leszek,
légy nekem út , s én úttá válok.
Ha közel jössz, közelségben leszek,
ha engem vársz: én érkezem.
Nézel, s láthatóvá válok ,
ha hallgatsz: szavakat találok.
Ha választasz: kiválasztott vagyok.
Ha simogatsz: hozzád simulok.
Tartozom , ha tartogatsz.
Ha nem érintesz: érinthetelen vagyok.
Csak akkor lehetek, ha vagy.
Ha elhagysz: hát meghalok.
Szellemmé válok vagy köddé:
Semmi nem tart örökké.

5, Petres Katalin: Figyelmeztetés

Lenyűgöz a szivárvány?
Lélegzeted eláll csodáitól
e kéklő bolygónak?
Elkápráztat az Èlet
felfoghatatlan tárháza,
kitartó megújulása?
Habzsolod gyümölcseit,
élvezed forrásait?
Közben botorul feleded:Semmi sem tart örökké.

6, Black Ice: Örökös

Önálló, tiszta tudat van.
Rád hagyva, itt hagytam.
Örökké tart, nem semmi.
Kérlek, próbálj te létezni.
Örökmozgó, csak a fény.
Semmi nem tart örökké.

7, Vermes György: A vállalkozó dala

Szívem és a lelkem a cserzett bőröké,
Ez volt a fő oka, mért lettem törökké.
De elszámítottam magam,
Nem maradt már egy vasam,
Így már értem, hogy semmi se tart örökké!

8, Varga Katalin: Rossz döntés

Azt hittem, jól döntök, mert majd minden rendben lesz.
Édesapám halála előtt rábízott ,,döntsem el.
De minden megváltozott, vágyakból rémálom lett.
Próbáltam tűrni, harcolni, ahogy csak lehetett.
De verést kaptam, kisemmizést, ezt nem tűrhettem.
Döntenem kellett, mert ezen múlott az életem ,
Hazamentem, és elváltam, véget ért egy regény.
Örökre megtanultam,semmi nem tart örökké .

9,  Ságiné Szűcs Klára Mária: Bence

Az öt éves Bence magányosan, szomorúan ücsörgött a sarokban. Egy kisautót szorongatott a kezecskéjében, amit otthonról hozott, ez volt a kedvenc játéka. Nem régen költöztek ebbe a városba, ő még csak egy hete járt az új óvodába. Nem ismert senkit, s úgy látszott, őt sem akarja senki megismerni. Kis agyában egyre csak az járt, hogy mikor jön már anya érte, mikor mehet már haza. A többi gyerek vidáman szaladgált, játszott, hangoskodott, teljesen betöltötték a csoportszobát. Zsuzsa, az óvó néni gyakran pillantott a kisfiúra, mondogatta neki, hogy „ne búslakodj, meglátod, előbb-utóbb minden megoldódik”. Néha odament hozzá, vigasztalta és a többiekhez csalogatta. Bence egyszer-kétszer megpróbált bekapcsolódni a többiek elfoglaltságaiba, de pár pillanat múlva újra magára maradt. Nem értette, miért nem szeretik, miért nem engedik, hogy ő is játszhasson.  Azt hitte, ugyanolyan, mint az összes többi gyerek.

Ám Bence nem volt teljesen ugyanolyan, mint a többi gyerek. A fülecskéjében kis készüléket viselt, mert kissé hallássérült, ez erősítette fel számára a hangokat, s így már tisztán értett mindent. Ez a helyzet neki teljesen természetessé vált, rövid kis életében még soha nem tapasztalta, hogy ez baj, hogy e miatt ő más lenne, mint a többi ember. Otthon ezt senki sem túlozta el. Próbálták erősíteni a gyermeket, arra nevelték, hogy viselje bátran a hallókészüléket, s ne érezze semmiben hátrányosabbnak magát.

Az óvó néni minden erőfeszítése ellenére a gyerekek nem közeledtek Bencéhez, nem akartak vele játszani, nem szóltak hozzá. Pedig a kisfiú nagyon igyekezett, még kedvenc autóját is oda adta volna egyik társának, aki egyszer kíváncsi szemekkel megállt előtte és a füléhez mutogatott.  

A helyzet egy hét után sem változott. Zsuzsa néni egyik délelőtt mese foglakozásra hívta a gyerekhadat. Mind izgatottan le is kuporodott a mesesarokba, s figyelni kezdett. A pedagógus egy kisfiúról mesélt, Petiről, aki sérült volt, mert születésekor baj történt vele. Az óvó néni elmagyarázta, hogy a fiúcska erről nem tehet, ezért nem szabad őt bántani.

– Gondoljátok csak el, ha ti lennétek Peti helyében, milyen rosszul éreznétek magatokat, mennyit szomorkodnátok. Vajon szeretnétek akkor óvodába járni, ha senki nem játszana veletek? – tette fel végül a kérdést, majd örömmel figyelte meg, hogy a mese végén a kicsik lopva Bencére pillantgatnak. Ekkor már remélte, hogy megnyerte a csatát.

Néhány nap elteltével boldogan állapította meg, hogy egyre többen hívják Bencét játszani, megsimogatják a fejét, a barátkozóbb kislányok már meg is ölelgetik, odaadják a játékaikat, sőt tőle is elfogadják a kedves kis autóját.

Egyik alkalommal a délutáni pihenéskor odaült a kisfiú mellé, betakargatta, rámosolygott majd ezt mondta neki:

– Bence olyan jó, hogy már te sem vagy magányos, szeretnek, elfogadtak a kispajtásaid, igazi óvodássá váltál.

Látod, mondtam én, hogy semmi nem tart örökké.

10, Mitiner Mária: Anyu

Ma egy éve.
A rideg, vastag fagytakaró szikrázó szemfedőként borította be a temetőt.
A meteorológusok, a tévé, rádió azt zengte, hogy 32 éve nem volt ilyen hideg január.
Éreztem,éreztük!

Csikorgott a tél csizmája, ahogyan a fájdalomtól megtörten lépdeltünk a megfagyott talajon. A faágak jeges terheiktől görnyedve hajoltak meg előttünk, mintha tisztelegnének hatalmas gyászunk előtt.

A jéghideg ravatalozóban élettelen fekete varjakként álltuk körbe az urnát. Talán az a középre helyezett kerámia darab  volt a legélőbb közöttünk. Bordón,idegenül állott a lila terítőn,valami láthatatlan erővel körbe ölelve.

Homályos burokban láttam magam körül a testvéreimet, családjainkat, mind – mind… Megtörten, sírva,egymást ölelve próbáltunk erőt gyűjteni az erőtlenségben,vigaszt keresni a vigasztalhatatlanságban. Minden egyes könnycsepp mely az arcokon lepergett, őszintén tiszta volt.

A hűvös padlón ha mindegyik gyöngyszemmé változott volna, több millió igazgyöngy ragyogása melengette volna át lelkünket. Félelem hasított belém,féltettem a fiatalabbik nővéremet aki szótlan fájdalmában sápadtan ült a széken,féltettem a legkisebbet, az öcsénket. Hiába férfi, férj, apa, Ő a leggyengébb – édesanyánk Jancsikája. A legidősebb nővérem erős, mint amilyen Én is próbáltam lenni. Nagyon nehéz, iszonyúan fájt az a nap,a temetés napja,s előtte a többi lélektelenül üres napok.

Nincs Ő!!!!
Az Édesanya,a nagymama,a dédike,a minden, az erős bástya az egész nagy család között.
Sajgó félelem, tehetetlenség,  bánat ölelt körbe. Emlékszem próbáltam figyelni,búcsúzni,szeretni egyben.

 Az is bevillant, milyen groteszk a pillanat, hiszen mindig fázott az utolsó években,nagyon utálta a hűvöset, a telet,s mennyire haragudhat,hogy ilyen hidegben kell ott állnunk. Szinte hallani is véltem, ahogyan leszid bennünket,hogy a gyerekek nincsenek rendesen felöltözve, meg ne fázzanak!

Közben homályosan hallatszott a halk zene a CD-ről. Mennyire igaz sorok, akkor mégis mindegyike milyen mély fájdalmakat hozott elő a bensőmből.

„Valaki mondja meg a hosszú évek
Miért tűnnek úgy mint egy pillanat
Valaki mondja meg mi az ,hogy elmúlt
Valaki mondja meg hol maradt.
Madarak jönnek,madarak jönnek
Halálesőt permeteznek
Madarak jönnek,madarak jönnek
Fekete könnyel megvéreznek.”
(Ernyey Béla)

Búcsúszavak az életéről,munkájáról,családjáról,saját búcsúversem. Mennyi ismert dolog, emlék,felhangzó zokogások. Leheleteink,dermesztő,vastag páraként vették körül az elhangzó mondatokat.

Majd újra indulni kellett,a megkövült hókupacok között kivájt úton a sír felé,ahol már édesapánk várta. Pedig nem akart még mellé menni… hisz minden bajával együtt, az életet szerető,élni akaró ember volt.

Fagyott földdarabok koppannak, kopp-kopp, még egy utolsó gondolat, még egy utolsó kétségbe esett pillanat,és betakarta a fagyos föld. A levegő dermedten megállt egy helyben, ahogyan egymást átölelve sírtunk. Arcunkon már csillogó zúzmara maszkként viseltük kiapadhatatlanul folyó könnyeinket.

A rengeteg koszorú dölyfösen  kért helyet a havas síron,hogy pompás színes virágjaikkal tündököljenek. Majd percek,órák múlva a hidegtől s a gyásztól összefagyva hajtsák meg sápatag fejeiket a sors előtt. A rajtuk lévő gyászszalagok életre keltek. Zizegve dideregtek a fenyőgallyak alatt. S ekkor mintha egy dallamos akkord életre kelne,távoli halk hang  pár szót suttogott fülembe.

    Elmúlik a tél,lesz tavasz, a fákon jégcsapok helyett  új rügy pattan. A nyári nap felszárítja a könnyeket s mire a merengő őszből újra télbe lépünk a fájdalom csitulni fog,az emlékek széppé válnak,hisz semmi nem tart örökké.

11, Szabó Eszter Helka: Vége a nyaralásnak

fetrengek a jó meleg homokban a tenger mélykékjébe olvadok
mézet izzad a barna baklava tésztája ókori szentély kapuja ásít
holnap hazautazás aktányi teendő bútorokba ivódott por röhög
nem lettem én göröggé a dór oszlop mállik semmi nem tart örökké

12, Kutasi Horváth Katalin: József Attila töredékéhez

Örökkön háborog a tenger?
Hisz nem is volt mindig,
S miért biztos, hogy
Nem szárad újra ki egyszer?
Sóréteggé válhat ismét
A Földközi-tenger,
Trópusi lehetett egykor
A mára már Jeges,
Krokodil járta be
Régen a Szaharát,
Hatalmas tónál itatta
A berber a szamarát…

Örökkön zúgnak a lombok?
Hisz erdők tűnnek el
Felzúgó fűrészek által,
S kopárrá válnak a dombok.
Csernobil-módra hány
Fenyőerdő pusztulhat még ki?
Madáron, rovaron kívül
Ember is lesz, ki kérdi?
Miért kutat a medve
Házak között epekedve?
Ha rajta múlna,
A városba telepedne?

Örökkön fájdalmas az ember…
Övé a fájás, vagy ő okozza
A természetnek, s a fajtájának,
Amíg csak él – tülekedve?
Milyenek voltunk, s képesek
Vagyunk-e megmaradni?
Hová fejlődtünk, hasznos vagy
Káros volt-e tudást harapni?
Mi a boldogság? Érezted
Egyszer, míg vágyakoztál?
Vagy csak a nincset akartad,
Kezdettől lázadoztál?

Örökkön kicsik a dolgok!
Hiába gondolod nagynak,
Törpévé torzul majd később
A jaj, hogyha már túlhaladtad.
Hatalmas körforgásban
Helyedet keresed egyre,
Magadra számíthatsz csak,
Ne is várj úri kegyre.
Visszaváltozol úgyis kemény
Vagy tapadós görönggyé,
Küzdelmeid közt remélj:
Semmi nem tart örökké.