ZÁRÓ MONDAT:
MINDEN JÓ, HA JÓ A VÉGE!
1, Ságiné Szűcs Klára Mária: Lett valahogy
Édesanyám gyakran mondogatta, ha szomorkodtam, izgultam vagy csak bánatos voltam valamiért, hogy:
– Ne, keseregj lányom, mert soha nem volt úgy, hogy ne lett volna valahogy.
Mindig mosolyogva, örömmel szólt, pedig őt is alaposan próbára tette az élet. Talán ezért tudott ilyen egyszerű bölcsességekkel vigasztalni. Igaza volt, mindig lett valahogy. Jól vagy rosszul, de lett. Minden megoldódott, aztán vagy örültünk, vagy búslakodtunk.
Történt egyszer, hogy nagyon féltem, mert meg kellett szólalnom egy fontos tanácskozáson. Újdonsült vezetőként ilyen feladattal még nem találkoztam. Napokig készültem, anyagot gyűjtöttem, írtam, fogalmaztam, kihúztam, átírtam, eldobtam az egészet, aztán kezdődött minden az elejéről. Pontosan kimértem, hogy a nekem szánt időbe belefér-e a mondandóm. Amikor végre úgy találtam, hogy a beszédem már elfogadható, akkor felolvasásokkal gyakoroltam, amit egy idő után a családom már igen csak megunt. Lassan mindenki fejből fújta a szövegemet, én is. Ahogy közeledett a nagy nap, egyre türelmetlenebb lettem. Szerettem volna már túl lenni a megmérettetésen, megnyugodni, átesni a tűzkeresztségen.
Az ünnepség előtt annak rendje módja szerint fodrászhoz mentem, új ruhát vásároltam, igyekeztem az alkalomhoz illő külsőt ölteni. A program rendben megkezdődött, megjelent a város minden jelentős személyisége, az intézmények vezetői, sok meghívott vendég, felsőbb szervek képviselői, egyszóval mindenki, aki úgymond, érintett. Zajlott a program, egyre feszültebben készültem arra, hogy szóhoz jussak. A percek gyorsan fogytak, mert a beszédet mondók fegyelmezetlenül nem tartották be a nekik szánt időt. Én meg csak vártam és vártam, hogy rám kerüljön a sor.
Este, amikor hazaértem a családom izgatottan kérte a beszámolómat. Nem tudtam mást mondani, mérgesen, csalódottan bejelentettem, hogy nem kaptam szót, a program véget ért úgy, hogy én nem mondhattam el a gondolataimat.
Na, látod – szólalt meg anyám – készültél, gyakoroltál, ez jó. Nem beszélhettél, ez kellemetlen, de megfigyelhettél másokat, akik már rutinosabbak, s ez mind később a hasznodra válhat. Tudják, hogy készen álltál. Nem a te hibád, de ha mégis hibáztál volna, akkor most nagyon rosszul éreznéd magad. Így viszont nincs miért mérgelődnöd. Minden így van rendjén, lett valahogy. Mondtam én, hogy minden jó, ha vége jó.
2, Varga Katalin : Kiszolgáltatva
Még szerencse, hogy lelkileg erős vagyok. Mozgás sérültként sajnos, még a fájdalomnál is nehezebb elviselni a kiszolgáltatottság érzését .
Vagy húsz éve kapok ellátást a gondozó nőktől.
De az utóbbi három év lassan, maga a pokol.
Pedig én toleráns vagyok és hálás.
El kell fogadnom, hogy bizonyos dolgokban segítségre szorulok.
Tisztálkodás, öltözködés, vásárlás, nagyobb takarítás. Ezeket kell elvégeznie egy gondozó nőnek.
De már a kezdettől görcsbe rándul mindenem.
Bejön a hölgy , s már az ajtóban kiabál. Büdös van itt. Miért kiabál a papagáj ?
Ezt még elviselném.
Sajnos a csatornaszag feljön időnként. Csőcserére vár a ház.
Idegesíti a kutyám. Holott nem neki kell ellátnia.
Harminc évvel fiatalabb nálam. De visszabeszél, mindig övé az utolsó szó. Feledékeny,trehány, folyton beleszól a dolgaimba. Gúnyolódik, mert vékony vagyok.
A kis szoba közepén hagyja a porszívót. Olyan vízesen mos fel, hogy egyszer el fogok esni.
Mindent olyan helyre rak, ahol nem érem el. Szólni meg nem lehet, mert visszabeszél.
Sorolhatnám még. Nem hiszem, hogy én vagyok a lehetetlen ellátott, akinek semmi sem jó.
De a pénteki akciója túltett mindenen.
Elment bevásárolni. Visszaérve kipakolt, kezembe nyomta a számlákat, ellenőrizzem le őket.
Aztán már sürgetett, igyekezzek, menjünk fürdeni.
Nem sokkal azután, hogy elment, telefonált. Üvöltve közölte, hogy nála maradt a pénztárcám. Én vagyok a hibás, mert nem vettem észre. Vegyem tudomásul, ezt nekem kell pluszba megfizetni, hogy a bukszát. visszahozza
Indultunk le sétálni a kutyámmal, amikor beviharzott. Nézzed meg a bukszát, most rögtön, kiabálta.
Mondtam neki, fél kézzel nem tudom, csak ha leteszem a kezemben lévő kulcsot. Őt az nem érdekli, kiabált. Siessek.t
Majdnem elsírtam magam, komolyan.Természetesen ezt neki nem mutattam.
Jó tudom, sok az ellátott, kevesen vannak.
De akkor sem szabadna így beszélnie velem.Ellátja a munkáját.De hogyan ?
Most azon gondolkodom, hogy másik gondozónőt keresek, máshonnan..
Saját nyugalmam érdekében, meg kell tennem ezt.
Mert : Minden jó,ha jó a vége !
3, Kutasi Horváth Katalin: Szakad a jég
Mi ez? Megfeszült idegek, szúró fájdalmak, engedetlen térdkalácsok jaja. Mégis erősödik, nem hagy nyugodni minket a Rám-szakadék hívó szava. Mást mond a szív és mást az értelem, ám hangosabb vágyaink sóhaja.
Mínuszokban vacog a csont, koccan a fog, gémberedik a kéz, a láb, dermed az áll; toporog az ember, a buszra vár, majd csalódik, mikor végre felszáll. Csak langyos a fűtés, ám hosszú az út, behatol a fagy, s az túl konok és rút. Még hidegebbet érez, sóvárog a test, a lelketlen sofőr meg fűteni rest.
Megérkezünk Dömösre, didereg a hát, nem viccel a tél, irány a kocsma hát! Megismer a pultos néni: itt a két bolond, „fellépésünk” sikeres, kacag a porond. Forralt bortól átmelegszünk, vár a szakadék, jeges az út, be is szakad, mély a hasadék. Míg kilábal a bősz patakból, Dani vizes térdig, félrebillen, kabátujja csurog könyökéig…
Vissza kellene fordulni, túl nagy így a hideg, de győz a szív, a sors nem lehet tán ennyire rideg. Amíg mozgunk, nem lehet baj, Dani igen makacs, tovább indul, akkor is, ha lucsog már a bakancs. Hiába is próbálkozom, nincsen semmi remény, Dani maga, s akarata, mint a jég, oly kemény. Zacskót vesz a zoknijára, s ez valamelyest segít, a téli szél minden aggodalmat jó messzire repít.
Milliónyi jégcsap mered, szép hóvilág tárul, reménykedünk, hogy kalandunk szerencsésen zárul. Lefagytak a vízesések, befagyott a patak, megdermedt Dani nadrágja, ám ingujja: csurom latyak. Minden csodás: varázsország; s ím az első létra! Jaj! Ha eleget várunk, tán felenged húsvétra… Hogy is jutunk oda? Igazi kaloda! Vízesés göröngyös jegére lépni lehetetlen, de makacsok vagyunk, egyikünk sem tehetetlen. A létra fokain vastag dermedtség ül, félelmesnek tetszik, de gyors elhatározást szül. Elég csúszós fajta, hogy menjünk föl rajta? Rövid karom, rövid lábam, messzi az a létra, visszacsúszok, de még azért nincs szükség ankétra!
Kitartásunk jutalmazza sok-sok újabb szépség, reméljük, hogy nem jön ma már semmi újabb rémség. Nincs mártózás, nincs rázkódás, semmi újabb gát, bár távol esik tőlünk minden meghunyászkodás. A többi tényleg gyerekjáték, kitartás vagy dac, jó, hogy nem jár erre épp most néhány vadmalac!
Könnyebb lesz a hótaposás a szakadék után, túl kevesen járnak erre, csak egy csuszka néz ránk sután. Dobogókő messze van még, tejfehérben járunk, sokáig igazit nem, csak hóembert látunk. Királykék az alapszíne égi terítőnek, fehér csipke dukál hozzá a felderítőnek. Fáknak gallya dértől ékes, a pihenő esedékes.
Menedékül síház szolgál, sír a hideg zokni, bármily’ merész ez a Dani, ezt nehéz megszokni. Odasétálunk a buszhoz, épp indulni készül, finom meleg, jó kis fűtés jut most osztályrészül. Pomázon bár nincsen zokni, melegedő akad, elégedettségünk pedig az átélt napból fakad. Hazafelé száraz zokni kerül ázott lábára, így remélem, hogy nem betegség van megírva Dani számára. Most is hajtotta a vére, de… Minden jó, ha jó a vége!
4, Szabó Eszter Helka: Anyátlanul
Sírása fojtogatta a műszereket és belakta a szülőszoba sarkait.
Fiú jajgat így. Márk lesz az, gondolta az anyja. Felforrósodtak
a molekulák. Egybeolvadt a vér a verítékkel. Az orvos jeges
tekintetétől megborzongott. Talán valami baj lehet mégis?
Oxigénhiány – hangzott az ítélet. Akkor még nem mert kérdezni.
A fiú gyorsan cseperedett, mászott, tipegett, gügyögött, beszélt.
Antiszociális – jelentették a dajkák. Hordták egyik pszichológustól
a másikig, megfordultak fejlesztő pedagógusoknál, családsegítőknél,
már maga sem tudta az anya, ki mindenkinél, míg egy pszichiáter
ki nem mondta: ADHD szindróma. Aztán kivették az anya méhét.
A férjétől elvált. A rokonok elűzték otthonról. Lakása, a kezes
állat, zabolátlan szörnyeteg lett egyetlen délután folyamán.
Albérlete falai részvétlenül nézték, amint rágyújt a cigarettára.
Remegő ajkához emeli a pálinkás poharat. Az asztalon akták.
Márkot elvették tőle. A fia sorsa még mindig nem rendeződött.
Speciális nevelési igényű gyermek – hallotta tízéves fiáról.
A leendő nevelőanyák begombolták felelősségük gallérját.
Nem merjük vállalni – mondták. Felengedett a szorongás jege.
Intézetbe sem való – krákogta a gyámügyes. A férje rokona,
Kató vette magához. Soha többé nem látogathatta meg a fiát.
Ereje elszivárgott a cigaretták felhőibe. Szíve is elsötétült.
A gondozóházban kapott egy levelet. Márk küldte Izlandról.
Pincér lett, köszöni, megvan. Minden jó, ha jó a vége.
5, Szabó Eszter Helka: Kirúgás csak könnyedén
A munkahelyi értekezletnek egyetlen napirendi pontja volt: Judit nővér fegyelmi ügye. A kórház igazgatója, Elemér a szokásos barna öltönyében szinte beleolvadt a hatalmas bőrfotelbe. A tárgyalóasztalt körbeülte a dermedt társaság. Egyedül a főnővér, Márta arcára ült ki valami földöntúli nyugalom, ami még magát Juditot is megbabonázta. Ez a nő mindent kibír? – gondolta kíváncsian.
Elemér beburkolózott szokásos körmondataiba, amiből Judit csak annyit hámozott ki, hogy ő, a vádlott, tűrhetetlenül viselkedett, amikor a topjából készített kínjában szorító kötést, mert elfogyott a kötszer, ráadásul vasárnap már nem rendelhettek új szállítmányt. Judit szemei előtt a kórház félig-meddig átlátszó üveggyapot-falán keresztül, filmszerűen pergett le az a vasárnap délután.
Berregett a csengő az ötösből. Ő rohant a beteghez. Az idős bácsi kirántotta a karjából az infúziót. A vére úgy spriccelt, mint amikor erősen megnyitnak egy vízcsapot. Kötszer már nem volt. Judit pillanatok alatt levetkőzött, lehúzta a topját, majd felitatta vele a vért. A top pántja éppen alkalmas volt, hogy megkösse az anyagot. Még ragtapasz sem kellett hozzá! Nem volt semmilyen sztriptízbemutató, ahogy azt Elemér elképzelte. Hátat fordított a betegeknek, úgy vetette le a zöld köpenyét és a pólóját. A strandon többet látni a félmeztelen testekből – gondolta a lány.
A főorvos azt is ráfogta, hogy gondatlanul járt el. Már hogy járt volna el gondatlanul, amikor minden orvos, ápoló kötelessége, hogy életet mentsen? Kötszer pedig azért nem volt, mert a főorvos drágalátos unokahúga elfelejtette felvételezni. A tetejében valamilyen ürüggyel még el is kéretőzött a drága, magára hagyva Juditot az egész osztályon! Judit sem volt rest, hogy mindezt a jelenlevők – de leginkább a kórházigazgató – képébe vágja! Elvégre ő nem nyuszi, hanem egészségügyi dolgozó.
A lány érezte, hogy viselkedése csak olaj a tűzre. Egyedül Márta, a főnővér vette védelmébe, aki kenetteljesen így szólt:
– Ezek az élet nehéz pillanatai. Akármilyen döntés szülessen is, én biztos vagyok benne, hogy belőled jó orvos lesz valamikor, legfeljebb nem ebben a kórházban.
Judit furcsállotta, hogy a főnővér mintha a gondolataiban olvasott volna, pedig senkinek sem árulta el, hogy orvos szeretne lenni. Talán ez volt az oka, hogy végül a kirúgás sem viselte meg annyira, mint másokat? Márta legalább emberséges volt. A többiek csak lapítottak.
Nyolc év telt el, mikor Judit a Szilveszterre készülődött Boldival, élete párjával, akit egyetemi évei alatt ismert meg. Már lassan egy éve, hogy a debreceni Kenézy Kórházban a baleseti sebészet orvosa lett.
-Mivel bolondítsam meg a tonhalsalátát, drágám, egy kis kaporral vagy mentalevéllel?
-Magadba bolondíts – lihegte Boldi, majd átfogta a lány derekát.
Ekkor megcsörrent a lány mobilja a konyhaasztal sarkán.
– A manóba, ki lehet ez? Nem hívtunk vendéget. Talán a szüleink. Esetleg a tesód– jegyezte meg a fiú.
-Nem talált – mondta nevetve Judit, majd így is folytatta – képzeld, Elemér szemét kiverte a pezsgősüveg dugója, szóval rohannom kell! Ráadásul a vén mókus „kizárólag engem akar”. Hiába mondtam, hogy van ügyelet!
Judit villámgyorsan öltözött. Boldi már csak lépteinek távolodó koppanásait hallotta a lépcsőházban. Judit közben arra gondolt, hogy az informatikus fiú bizonyára elátkozza azt a pillanatot, amikor úgy döntött, hogy egy orvosnővel köti össze az életét. Talán sikerül még megmenteni Elemér szemét, ha idejében odaér!
A kétségbeesetten jajveszékelő férfit gyorsan megvizsgálta, majd röntgenre és a kötözőbe küldte. Természetesen a baleseti sebészeten mindig volt kötszer. Kb. másfél óra telhetett el, mire Elemér – immár gondosan ellátva – másodszor is benyitott hozzá. Judit már túl volt a Kölyökpezsgővel való koccintáson a kollégáival. Elemér úgy festett, mint egy megszeppent kisgyerek. Dadogva kérdezte:
– Judi-di-ditka, mikor jön re-rendbe a sze-sze-szemem? Rendesen fo-fo-fogok látni vele?
Judit mosolyogva felelte, mennyi a gyógyulási idő, mikor érheti legközelebb víz a szemet, hogyan ápolja otthon a szemét, majd két hét múlva jöjjön vissza kontrollra. A beteglapokat is gondosan kiállította. A paksamétát átnyújtotta az immár nyugdíjas kórházigazgatónak, aki még mindig reszketett, mint a nyárfalevél.
Judit, mielőtt pajkosan belerúgott volna a rendelője ajtajába, még kiszólt a férfinak a folyosóra:
– Ha férfi vagy, légy férfi! Minden jó, ha jó a vége.