ZÁRÓ MONDAT:
VÁRT EGY ISMERETLEN, ÚJ VILÁG.
1, Farkas Erzsébet, Új otthonra találva
Az állatok békésen éltek az erdő mélyén. Dús lombkoronák, és a sok bokor biztosították az ott élők táplálkozását, és az otthonát. Sajnos ez a békés élet veszélybe került, amikor az ember megjelent a területen. Egyre több fát vágtak ki, ezért sok állat elveszítette az otthonát. Egyre beljebb kellett menekülniük az erdőbe. Ezért elhatározták, hogy félre teszik a háborúskodást és összetartva elmennek új otthont keresni, de tudták, hogy új otthont egyre nehezebb találni, mivel az ember mindenhol csak pusztít. A sok erdő tűz is fenyegette az ott élőket. Összegyültek kicsik nagyok, hogy megvitassák mit tegyenek. Eldöntötték, hogy elmennek, keresnek olyan helyet ahol, biztonságban élhetnek. Fájó szívvel indultak útnak, féltek vajon találnak- e valahol olyan helyet ahol boldogak lehetnek. Az erdő szélére érve még egyszer hátranéztek, s aztán szomorúan elindultak. Érezték, hogy egymásra lesznek utalva a hosszú úton. Tudták, nem lesz könnyű megtalálni a megfelelő helyet, amit otthonuknak érezhettek. Az úton haladva sok akadályba ütköztek. Forrón perzselt a nap, ezért sokat szenvedtek a szomjúságtól, és az élelem is kevés volt. Nehezen tudták kikerülni a sok kidőlt fákat a fáradságtól. Egyszer szegény őzike beleesett egy csapdába. Megijedt azt hitte soha nem kerül ki onnan, de a medve segített neki kijönni úgy hogy kidöntött egy fát amire felmászott az őz így megmenekült. Ahogy tovább mentek újabb akadályba ütköztek. Ezuttal a medve esett bele a hálóba, amit az emberek raktak ki csapdának. A mókus azonnal a segítségére sietett, nyugtatta a medvét, ne félj kiszabadítalak. Addig rágta a mókus a hálót amíg ki nem szabadult a medve. Tovább indultak, de érezték, hogy nagyon el vannak fáradva ezért úgy döntöttek, hogy megpihennek. Másnap napfelkeltekor felébredtek az állatok, és tovább indultak. Sok erdőt, mezőt hagytak el, de otthonnak egyik sem felelt meg. Kezdték feladni a reményt, hogy megtalálják egyszer az igazi otthont, ahol nem kell félniük az emberek tevékenységeitől. Elértek egy útelágazáshoz, s azon gondolkodtak, melyik útat válasszák. A könnyebbnek látszó utat választották, de megbánták mert átláthatatlan, bozótos terület volt, ahol képtelenek voltak előre jutni. Megtanulták, hogy nem mindig az a jó út ami könnyűnek látszik, sokszor a nehezebb út vezet a célhoz. így visszamentek az elágazásig és elindultak a másik úton. Ez az út is tele volt nehéz utakkal, hegyekkel völgyekkel. Egymást bíztatták, hogy gyerünk menjünk, talán már nincs messze az otthonunk. Felértek egy magas hegyre. Csodálatos táj tárult eléjük. Hatalmas erdő nagy fákkal, és bokrokkal, tele voltak mindenféle magvakkal, sok eledellel. A látvány erőt adott az állatseregnek, hogy elérjenek az erdőig. Odaértek és alig hittek a szemüknek, közelről még szebb volt. El kezdték építeni az új otthonukat. Megegyeztek, hogy mindig összetartanak bármi történjen is. Ezzel az új hellyel nem csak otthont találtak, de barátokat is szereztek, megtanulták, hogy együtt mindent legyőzhetnek. S mindenki vidáman kiabálhatta; Várt egy ismeretlen, új világ.
2, Kutasi Horváth Katalin: Az ajtó mögött
Csak fel kellett volna lépdelnem azon a különös lépcsőn, s át kellett volna lépnem azon a bizonyos felfénylő küszöbön, s besétálnom a könnyedén feltárulkozó, misztikus fényt árasztó ajtón. Olyan egyszerűnek tűnt az egész! Kínálkozott, hívogatott az ismeretlen, az új, kíváncsi voltam, mi várhat az ajtó mögött, mi lehet az az egyelőre idegen… Mégsem mozdultam. Nem értettem, miért is vagyok olyan óvatos. Hogy miért? De hisz ez mégsem olyan, mint amikor a peronon állok, várok, majd befut a metró… Ha feltárul az ajtó, a vezető nélküli szerelvény ajtaja, most már gondolkodás nélkül beszállok, automatikusak mozdulataim. Hogy idegenkedtem pedig az ember nélküli, gép által vezérelt járműtől! Most már bele sem gondolok, hová lépek…!
Persze, az ember sokszor úgy érzi, idegen itt. Hányszor elvágyódik! Elidegenedett, mert elidegenedtek tőle. Így aztán ő is elidegenít másokat… Eljátszik a gondolattal, hogy ebből az egészből kiszáll. De miből is száll ki? A metróból? A világból?
Megszoktam itt, a mi kis nyomorúságos bolygónkon az inkább szomorú, mint nyugodt, derűs létezést. Megszoktam – ha kiszabadulok a metrólyukból – a fölöttem gyülekező szeszélyes fellegeket. Oly tetszetősek! Igaz, sokszor borúsnak látom az eget, fenyegetőnek és kiszámíthatatlannak. De valahogy így az igazi! Talán túlságosan is gyanús lenne az idealizált kék égbolt a túlontúl fehér bárányfelhőkkel. Pláne felhők nélkül! Megszoktam az egyre inkább megszokhatatlan időjárás-változásokat is.
Hozzáedződtem már ehhez az amúgy élhetetlen világhoz. Több milliárdnyian bizonyítjuk, hogy lehet alkalmazkodni a legkomiszabb körülményekhez is, és bármennyire hihetetlen, mégiscsak élhető ez a föld, amíg el nem pusztítjuk egymást, vagy magát a bolygónkat, magunkkal együtt…
Kimenekülhetnénk, kimenekíthetnénk magunkat. Alkalmazkodhatnánk egy tudatos, tudományos, hűvös és racionális, talán ridegen udvarias és kimért, látszólag élhetőbb világhoz, de annyira hiányozna minden, ami földi, emberi, értelmetlen és gyarló, sokszor talán gonosz és komisz, kiszámíthatatlan, megmagyarázhatatlan…
Talán hiányoznának a szobrok a terekről, a múzeumokból. Egyáltalán lennének múzeumok? Lecsengett világunk kacatjait szemlélnénk bennük? Hiányoznának a cél és látszólagos értelem nélküli díszek a haszontalan épületekről, használati tárgyakról. Egyáltalán… Megmaradhatnánk egyéniségeknek? Vagy csak valami kitűzött feladat elvégzésére specializálódott egyedekké formálódnánk? Tudnánk-e mosolyogni, sírni, szeretni és gyűlölni? Meg tudnánk maradni embernek?
Mindez és sok hasonló, hirtelen jött gondolatfoszlány árnyékolta be a küszöböt, tette sötétebbé és bizarrá a különös repülőalkalmatosság ajtónyílásából kiszüremlő fényt, s gyanúsan ingataggá és lidércessé a lépcsőfokait. Meggyökeresedtem. Pedig csak fel kellett volna lépdelnem a felkínált fokokon… Kínálkozott, hívogatott… Várt egy ismeretlen, új világ.
3, Magyar Eszter: Mérföldkő – 1970
Azon a reggelen a Nap jókedvűen ébredt, még a bárányfelhők is szétszéledtek, hogy az égbolt legcsodálatosabb kék színét mutathassa. Alig vártam, hogy a vekker mutatói a hatoshoz érjenek, és végre felkelhessek. Már régen kikapcsoltam az ébresztőt, ne csörögjön feleslegesen, és csöndben ábrándoztam a jövőmről. Azt gondoltam, hogy a felnőtteknek sokkal jobb, mint a gyerekeknek, aki dolgozik, annak van pénze, és azt tehet, amit csak akar, senki nem dirigál, mit lehet és mit nem.
A villamos bevitt a belvárosba, csak pár percet kellett gyalogolnom a megállótól a minisztériumig. Errefelé szoktunk újabban a barátnőmmel vasárnaponként sétálni, kirakatokat nézegetni. A Vörösmarty téren egy pillanatra megálltam, körbefordultam, gyönyörködtem az épületek látványában, boldogság töltött el, hogy nekem minden nap itt kell majd keresztülmennem a munkahelyemre.
A robusztus épületbe lépve, felérve a néhány lépcsőfokon köszöntem a portásfülkében üldögélő, egyenruhás embernek. Kérdésére válaszolva elmondtam, hogy én itt fogok dolgozni, az első munkanapomra érkeztem. Az Idegenforgalmi Főosztályra igyekeztem, az ötödik emeletre. A portás bácsi mosolygott, talán csinosnak találta a rózsaszín, testre szabott, könnyű kis nyári ruhámat, amit édesanyám varrt és igazán illett, összesen tizenhat évemhez, filigrán alkatomhoz. Az aljára díszítésül ráhímzett, kék, zöld, piros és sárga pöttyök incselkedve nevettek a bámészkodókra.
Végre felértem az emeletre, ahol egy hosszú folyosó két oldalán nyíltak ajtók jobbról-balról. Az egyik irodából éppen kilépett egy elegáns, öltönyös, nyakkendős férfi, felém tartott, vagyis inkább a lépcsőház, a páternoszter felé, s ahogy a közelembe ért, „kezicsókolommal” köszönt. A fellegekben jártam! Próbáltam minél természetesebben reagálva, kimondani, hogy „jó reggelt”! Megigazítottam a vállamra akasztott, cseppnyi ridikült és határozott léptekkel indultam a főosztályvezető szobája felé. Kopogtam az ajtón, a titkárnő kiszólt, hogy „szabad” én pedig örömmel nyomtam le a kilincset, hogy átlépjem a küszöböt, ami gyermekkoromat választotta el felnőtt életemtől.
Várt egy ismeretlen, új világ.
4, Varga Katalin : Nem adom fel !
Igaz, nem tudom eljárni a kozák guggolós táncot .Sok dologban segítségre szorulok. De a jelszavam : Nem adom fel !
Egyelőre elindulni is alig tudok.
Tavaly volt már egy combnyak törésem. Bizony, még a könnyeim is kijöttek akkor, a nagy fájdalomtól.
Akkor már túl voltam egy jobb oldali csípő protézis és egy hasi műtéten.
Tíz nap alatt történt,egymás után mindkettő.
Oda van bal oldalt is a csípőm. Elkerülhetetlen az újabb beavatkozás.
Sopronban.
Négy éve Győrben operáltak. Hála a fel nem adott humoromnak, s az akaraterőmnek, simán átvészeltem akkor is a két megpróbáltatást.
Na jó, természetes, hogy féltem egy kicsit.
Tudtam a professzor remek sebész, jó kezekben leszek
A műtét napján kíváncsian érdeklődtem a műtős fiútól,
Hogyan zajlik egy ilyen , gerincérzéstelenítéses protézis műtét.?
Elmondta.
Aztán közölte, most betol a műtőbe,s feltesz az asztalra.
Nevetve közöltem vele, na akkor megemelheti a mázsáimat.Erre hívta a társát, hogy van egy túlsúlyos beteg, akit át kell emelni a műtőasztalra.
Volt nagy nevetés.
Aztán az operációk sikerültek.
S , most újra műtét lesz.
De az éltet, hogy :tudtam : ” Várt egy ismeretlen új világ
5, Szabó Eszter Helka: Egy bábu töprengései
Ülök itt a kirakatban és bámulom az utca forgatagát. Most vasárnap van, már elmúlt dél, rohannak haza az emberek. Előttem a Virágpiac vasvázas, zöld falécekből készült asztalai összetolva, üresen olyanok, mint egy óriáskígyó. Jobban szeretem, ha tele vannak virággal, előttük sok-sok bámészkodóval, akik ugyanúgy sokallják az árakat, mint az előttem ácsorgók szokták a rajtam levő ruha árát. Egy kisteherautóba most pakolják be a visszárut: mennyi virágláda, csokor, kaspó, csomagolópapír-tekercs! Látom, ahogy csóválja a fejét a férfi. Ezek szerint ma is kevés lehetett a vevő.
Használtruha üzlet áruját reklámozom, mégis sokan csodálnak. Élénk, ciklámenszínű ruhámon izgalmas virágminták kavarognak, mintha itt adna randevút egymásnak négy égtáj megannyi virága. Rossz látni a lemondó tekinteteket. Van, aki csak a szája szélébe harap, gondolván, ilyen ruhája neki sohasem lesz, aztán rohan tovább. A tinik megállnak, vágyakozva nézegetnek, kitárgyalják, hogy állna rajtuk a ruhám, majd elfordítják a fejüket és elsietnek. Egy fiatal pár jött az imént: a lány megmutatott engem a barátjának, mire az elhúzta a száját, jelezve, hogy „ízléstelen a ruhám”. Egy másik úr talán azt mondta a nejének, hogy „különben is, van már neked elég, drágám, minek egy újabb”?
A múltkor éktelen veszekedés volt az üzletben zárás után, hogy nem megy a bolt. Már megint alig volt forgalom. Nincs pénzük az embereknek. Nem kell már a használt ruha sem! Inkább felfejtik a régit, egy kicsit átalakítják, rávarrnak egy-két virágot, hogy divatos legyen. Aki éjt nappallá téve gürizik, az még erre sem ér rá. Az lesz, amit a nagyszülők meséltek: lepedőből varrták a ruhát a háború alatt. A virágpiacon is alig van vevő, pedig régebben micsoda nyüzsgés volt ott! Egyre gyakoribb, hogy az esküvői csokrukat is ott válogatják össze és köttetik meg a menyasszonyok. Még szerencse, hogy divat a csipke. Abból mindig van annyi bevétel, hogy még nem kell lehúznunk a rolót.
Hétfőn hajnalban, jóval a nyitás előtt megragadott egy férfi, letépte a ruhámat, összehajtotta kezem-lábam, majd odadobott a többi bábu közé. Egy nagy ládában szorongtunk mind. Meghalunk – suttogta a társam. Sápadtabb volt az átlagosnál. Mi is egy teherautó belsejébe kerültünk, mint azok a virágládák, amelyeket nap mint nap bepakolnak. Talán még nem halunk meg. Talán csak költöztetnek. Nem tudtuk, hová visznek. Kisütött a Nap, mire kirámoltak bennünket. Egy óriási lakótelepre kerültünk. Engem a kirakat közepére állítottak. Új ruhát kaptam: egy fehér vászonnadrágot és egy sárga pólót. Az üvegen át tömbházakat és egy parkot láttam, benne anyukák a csemetéikkel. Várt egy ismeretlen, új világ.