Itt a vége 07.

ZÁRÓ MONDAT:

HARAGGAL VÁLTUNK EL, ÉS EZ NAGYON FÁJ, MERT SOHA TÖBBÉ NEM LÁTHATOM MÁR.

1, Kutasi Horváth Katalin: Féktelenül

            Soha nem feküdtek le békétlenséggel a szívükben, próbáltak megenyhülni egymás iránt, bármi is történt, hisz nem tudhatták, lesz-e, s mit hoz a holnap. Ilyen intések csengtek a fülükbe:

            – Soha ne csapd rá az ajtót a másikra, ne menj el tőle haraggal! Ki tudja, nem utoljára beszéltetek-e egymással!
            – Ne hagyd, hogy méreggel rohanjon el tőled! Lehet, hogy a vesztébe szalad, s örökre hibásnak fogod érezni magad miatta…

            Mérges volt, féktelenül dühöngött. Nem Jutkára haragudott, hanem a megváltoztathatatlan körülményekre. Iszonyatosan bántotta, hogy nem tud ezek ellen mit tenni. Könnyebb volt bűnbakot keresni, s azon levezetnie indulatát. Nos, ez az ártatlan bűnbak már megint a lány volt.

            Jutka nem mondott, nem tett semmi olyat, amiért neheztelni lehetett volna rá, sőt, elnéző türelemmel szemlélte az eseményeket. Mindig talált magyarázatot, enyhítő körülményt, oly könnyen megbocsátott mindig mindenkinek! Nem tudott hosszan haragudni. Nagyon szeretett volna kilépni a helyzetből. Jó lett volna kimaradni abból, ami elkerülhetetlenül bekövetkezni látszott, hisz már jól ismerte a forgatókönyvet, és ilyenkor képtelen volt befolyásolni a dolgok menetét és a fiú hangulatát.

            Bandi mélyen megsebezte, de persze Jutka próbálta magában most is megmagyarázni, védelmébe venni a viselkedését, szavait, sőt, most már inkább próbálta elidegeníteni magától a történéseket és a bajt, több-kevesebb sikerrel. Ráadásul egy kis lelkifurdalást érzett, hogy kegyetlenné, netán érzéketlenné lett, de azzal vigasztalta magát, hogy mindez csak önvédelem, s mindkettejük javát szolgálja ez hosszútávon.

            Minél szelídebb, békítőbb hangot ütött meg Jutka, annál jobban hergelte, ingerelte Bandit, aki egy váratlan pillanatban magára hagyta a lányt a megállóban, Jutka pedig igazán megharagudott, s makacsul elhatározta, most az egyszer nem megy Bandi után, hisz inkább őt kellene kiengesztelnie a fiúnak, és nem fordítva…

            – Mi történt, Bandi? Összevesztetek? – kérdezte pár nap múlva a munkatársa, mikor a fiú úgy érezte, talán be tud már menni, és jobb is, ha dolgozik.

            Bandi értetlenül, mély fájdalommal csóválta a fejét. Csak Jutka volt már neki régóta. Mindenkit elveszített. Mindenkit az égvilágon! És most… Egy irányíthatatlanná váló autó ugrott fel a padkára, robogott vadon a megállóba…

            – Rosszabb. Haraggal váltunk el, és ez nagyon fáj, mert soha többé nem láthatom már.

2, Ságiné Szűcs Klára Mária: NEM

NEM, én csak ennyit voltam képes kinyögni. Annyira meglepődtem, hogy még a hangom is elment. Ő szomorú, csalódott szemekkel nézett rám, hosszan vizsgálta az arcom, majd lassan elengedte a percek óta szorongatottt kezemet. Fáradt, meggörnyedt testével hátrált, majd elindult az ellenkező irányba. Ekkor, az igazi életkorától is öregebbé vált egy pillanat alatt. Nem nézett vissza, nem fordult meg, a következő sarkon eltűnt. Ez az utolsó kép, amit az emlékeimben őrzök róla. Ennek már több hónapja. Egy barátnőm partiján ismertem meg. Építészként dolgozott, a barátnőm is, innen az ismeretség. Már az első pillanatban kiszúrt, s egész este nem tágított mellőlem. Nekem nagyon imponált, hogy egy ilyen elismert férfival hozott össze a sors, de semmi komolyra nem gondoltam. Én 25, ő 55 éves, bár nem látszott negyvennek sem. Amikor ez a tudomásomra jutott kissé elbizonytalanodtam. Nem kellenne találkoznom vele – gondoltam, nem vezet ez semmi jóra, óriási ez a korkülönbség. Lehetetlen volt ezt betartanom, mert jött, ha akartam, ha nem. Úgy kért, úgy hívott, hogy mindig megsajnáltam. Drága éttermekbe vitt, kirándulásokat szervezett, színházba, múzeumokba jártunk, sokat tanultam tőle. Kaptam drága ajándékokat, virágokkal halmozott el. Ám soha nem utalt szorosabb kapcsolatra, én jó barátként, bátyámként, olykor apaként gondoltam rá. Szép napokat töltöttünk együtt, éjszakát egyet sem. Nem volt közeli intimitás, egy-két olyan esetre emlékszem, amikor tétova, óvatos mozdulattal éppen csak hozzám ért, megsimogatta az arcomat, vagy lágyan megfogta a kezem. Ennyi. Talán a tekintete lett egyre érzékibb, de ez nekem nem tűnt fel akkor. Nagyon inteligensen, igazi úrként viselkedett mindig. Hogyan is gondolhattam arra, hogy belém szeret és feleségül kér? NEM – csak ez lehetett akkor a válaszom. Néhány hete megtudtam, a barátnőm kikotyogta, hogy nagyon beteg, kórházban van. Kétségbeesetten próbáltam megkeresni, de minden elérhetőségét letiltotta. Se telefonon, sem e-mailben nem értem el, a munkahelyén sem adtak felvilágosítást, mert azt is megtiltotta. Nagyon megijedtem, lelkiismeret furdalt. Talán miattam van az egész? Belebetegedett az elutasításba? – tépelődtem. Mindenütt kerestem, ahová annak idején együtt jártunk, de sehol nem akadtam rá. Két napja jött a hír, hogy nincs többé. Totálisan magam alá kerültem, vádoltam magam, majd megőrjített a szomorúság és a tehetelenség. Miért nem voltam körültekintőbb, miért nem voltam kíméletesebb? Már késő, nem tudom jóvá tenni, meg kell próbálnom együtt élni ezzel a hibámmal, ezzel a fájdalommal. Haraggal váltunk el, és ez nagyon fáj, mert soha többé nem láthatom már.

3, Szabó Eszter Helka: A fenyves megszólal

            Huszonkét évesen mi más szeretettem volna lenni, ha nem festőművész? Egy éve, hogy megismertem Andrást. A tanárom nős volt, sőt, kétgyermekes családapa. Azt mondta, Erdélyből jött, a Hargita vidékéről. Ő tanította nekünk a festészetet. Önmagában már ezért is imádhattam volna, hiszen a mindenem volt a festés, de a mássága volt az, ami magával ragadott. Igaz, egy „húszassal” volt öregebb nálam. A nagy korkülönbség dacára – vagy éppen ezért? – jó barátok lettünk. Sokszor üldögéltünk a folyosón a kávénkat kevergetve, amit mindig a főiskola apró büféjében vettünk. Sokat diskuráltunk. Már magam sem emlékszem, mi mindenről. Akkor éppen nem Andrással lógtam, amikor a legjobb barátnőm, Márti odajött hozzám, majd egy hegyi beszédet intézett hozzám:

– Ne haragudj, Judit, de nagyot csalódtam benned! Te voltál az egész évfolyam példaképe. Én is elhittem, hogy különb vagy, mint azok a hallgatók, akik a Rajzpedagógiai Tanszék fiatal, nős tanáraival sörözgetnek … na és ágyba bújnak velük! Bebizonyosodott, hogy te sem vagy különb a Deákné vásznánál! Fogadni mernék, hogy kipróbáltad az ágyban!
– Talán te tartottad a gyertyát, hogy ilyen magabiztosan tudni vélsz dolgokat? – nyelveltem vissza.
– Gyanúsan sokat vagytok együtt – jegyezte meg Márti, majd faképnél hagyott. Latolgattam, hogy elmondjam-e ezt az egészet Andrásnak, de végül a hallgatás mellett döntöttem. Aznap egy fenyőerdőt ábrázoló festményemmel akartam meglepni a férfit. András szórakozottan nézte a képet, de a gondolatai mintha egészen máshol jártak volna.
– Valami baj van? – kérdeztem.
– Á, semmi! Ez a sok fafej itt körülöttünk, szóval mind azt hiszik, hogy egymás szeretői vagyunk. Fogadni mernék, hogy azt hiszik! – mondta. Még kacagott is hozzá. Úgy tűnt, tiszta szívből jön a nevetése. András sohasem játszotta meg magát. Nem is lett volna rá képes. Nekem pedig imponált a bámulatos műveltsége, továbbá a másként gondolkodása, ami többek között abban nyilvánult meg, hogy vegetáriánus volt, egyetlen korty alkoholt sem fogyasztott. Ami a leendő szakmámat illette, András semmilyen festészeti divatot nem követett. Akkoriban absztrakt képek tömkelegét festették a jó nevű művészek. András beérte a Hargita fenyveseivel. Egyszer olyan fenyőerdőt mutatott, hogy úgy éreztem, elindulnak felém a fák és megszólítanak: érezd jól magad közöttünk! Ezek után éjjel-nappal festettem. Izgatottan készültem a szigorlatra, amely egyúttal a legutolsó vizsgánk volt abban az évben. Két nappal a záróvizsga előtt András személyes kérdést tett föl nekem, ami egyébként nem volt szokása. Többnyire szakmai dolgokról beszélgettünk, esetleg még idegen országokról, mert András rengeteget utazott, velem ellentétben. Mindössze Ausztriáig jutottam.

– Judit, remélem, a záróvizsga után még hallani fogok magáról. Úgy értem, mint művészről. Hiányozni fog… – tette még hozzá. András minden volt, csak érzelgős nem, ezért a mondatait nem tudtam mire vélni. Bizonytalanul csak ennyit tettem hozzá:
– Én is szeretnék hallani a tanár úrról. – Furcsállottam, hogy még mindig magázzuk egymást. A jómadarak ezt bezzeg nem vették észre! Na, majd a záróvizsga után már tegeződünk – gondoltam naivan.

            A záróvizsgán portrét festettünk. Maga András mondta, hogy aki portrét tud festeni, az már „mindent tud”. Sajnos, tudtam magamról, hogy ebben gyengébb vagyok, bár az az igazság, egyetlen kiemelkedő „portréfestő” sem akadt közöttünk. A portré hátterét szabadon választhattuk meg. Azt szerettem volna, ha a festményem tetszik majd Andrásnak, noha tudtam, hogy rajta kívül még három másik szombathelyi művész tetszését kell elnyernem a diplomáért. Háttérnek egy fenyőerdőt választottam. András megállt a hátam mögött. Összehúzta a szemét – ezt olyankor szokta, amikor nem tetszett neki valami. Ennek ellenére kitartottam a fenyves mellett.

            Elérkezett a portréink elbírálásának a napja. András teljesen kikelt magából a szóbeli szigorlaton:

– Judit, nem szégyelli magát, hogy ezt a hátteret választotta? Mit akar maga, talán lejáratni engem? A fenyves olyan sötét, mintha éjszaka lenne, a női fej meg túl világos! Az erdő elnyomja az egész alakot! Mintha csak ezt mondaná: takarodj innen!

Ezek után nagyon megijedtem, hogy a végén még kirúgnak, de András csak ennyit mondott:

– Átengedem magát, de ne lássam soha többé!

            Akkor még nem tudhattam, úgy alakul a jövőm, hogy szinte semmi közöm sem lesz a festészethez, de a képzőművészetek más területeihez sem. Egész életemet magyartanárként töltöttem egy zalaegerszegi szakközépiskolában, amely most éppen szakgimnázium. Hébe-hóba eljártam a szombathelyi évfolyam-találkozókra. Ott mindig kérdezgették a volt osztálytársaim, hogy mi van Andrással? Az összeveszésünkről mélyen hallgattam. Meglepett, hogy tanár kollégái ugyanúgy nem tudnak róla semmit, mint én. Elhatároztam hát, hogy megpróbálom kideríteni, mi lehet vele. Próbálkoztam a legutóbbi, általam ismert lakóhelye, Lenti önkormányzatánál. Igaz, 20 évvel ezelőtt ott élt András családja, András pedig – saját elmondása szerint – Szombathelyen lakott albérletben, de hátha. Pénteki és hétfői napokon sohasem volt órája, hogy többet lehessen a családjával. Egyik kollégájától megtudtam, hogy az államvizsgánk után csak fél évig maradt Szombathelyen, majd Sárvárra ment tanítani a gimnáziumba. Természetesen ott is érdeklődtem, ahol újabb középiskolát adtak meg. Úgy éreztem magam, mint aki eltévedt egy óriási fenyőerdőben, rohan fától fáig, mindegyik fa mond valamit, de egyetlen fa sem akad, amelyik útba tudna igazítani. Az interneten sem volt nyoma a férfinak, de még a volt évfolyamtársai, a kolozsváriak sem tudtak róla semmit. Akkor gondoltam először a legrosszabbra: talán meghalt. Már a családom is „mindent” tudott Andrásról.

– Judit, gondolj arra is, hogy imádott utazgatni. Szerintem külföldön él, mint hal a vízben! – nyugtatgatott Zalán, a férjem.
– Ő? Éppen ő, aki már negyven évvel ezelőtt is csodaszarvasokat festett a fenyőfák közé Erdélyben? Ő ismertette meg velünk a magyarság motívumkincsét. Nem magyarkodott: ő valóban magyar volt és magyarnak érezte magát!
– A pénz nagy úr! Egyébként meg úgy tudom, haraggal váltatok el. Akkor miért kutakodsz utána? – kérdezte értetlenül Zalán. Jézusom, csak nem féltékeny? – gondoltam.

            Két év múlva újra találkozóra hívtak. Újra eszembe jutott egykori tanárom, aki egyúttal a barátom is volt, még ha nem is „úgy”, ahogy Márta és a többiek gondolták. Akkor elhatároztam: teszek egy utolsó próbát. Beírtam a Google-ba a nevét. Azonnal kiadott egy hosszú nekrológot. Bénultan bámultam az arcát, amely alig változott húsz év óta. Ugyanaz a cinkos mosoly, ugyanaz az égszínkék ing. Mögötte a fenyves, amely mintha ezt zúgta volna:

Haraggal váltunk el, és ez nagyon fáj, mert soha többé nem láthatom már.