Itt a vége 11.

  1. Takács László: Halálkeringő

Hűvös márciusi este volt. A szél, mely magában hordozta még az esőcseppeket így az eső után kellemetlenül próbált bebújni a kabátom fölhúzott gallérja mögé. A lecsapódott pára szinte marta a bőrömet.
Siettem haza, amúgy sem éreztem magam jól. Láz motoszkált bennem, és lábaim sem akartak engedelmeskedni. Testem erőtlen volt és kiszolgáltatott.
Milyen jó lesz, hazaértve egy forró tea és fürdő, majd a meleg ágytakaró. Még szerencse, hogy másnap semmi dolgom.
Valami vírus lehet, gondoltam amúgy is mindenfélét hallani mindenhol. Állítólag valami halálos kor van a világban. Járvány.
Nem gondoltam, hogy ilyesmiről lehet szó, de hát az óvatosság sosem árt.
Kezdett sötétedni már. A felhők vadul kergetőztek a komor fák árnyai fölött.
Épp egy parkon haladtam át. Sehol egy teremtett lélek. Mindenki bemenekült a biztonságot jelentő meleg vackába.
Fejemet lehajtva siettem, hogy védjem az arcomat a levegőben kavargó hideg vízcseppektől.
Csak a sötétszürkén kanyargó gyalog ösvényt figyeltem a lábam alatt.
Amikor gyenge motoszkálást hallottam úgy előttem jó pár méterre. Lassítottam. Nem mintha féltem volna de hát hadd menjen ő is a dolgára. Lehet egy kis állat , eltévedt kutya vagy bármi.
Egy távoli utca lámpa fénye szűrődött csak be a sötéten ringó fák ágainak árnyaira.
A zaj csitult kicsit, de nem hagyott alább.
Lassan, ahogy közeledtem egy magas árnyalak bontakozott ki a sötétből. A beszűrődő halvány fény még rejtélyesebbé tette.
Emberszerű volt, de láttam, hogy nem ember.
Aztán előlépett egy fa mögül. Magas volt, talán lehetett úgy két méteres is. Vékony alakját hosszú fekete köpönyegszerű valami takarta. A fejét is, legalább is ami a feje helyén volt.
Most már, így ijesztőnek hatott.
Nem szólt, hisz mondom, nem ember volt. Sejtelmes árny. Az a gyenge pislákoló fény ami idáig eljutott kicsit megvilágította a sziluettjét. Egy csillogó hosszú késszerű valamit tartott a vállán, legalább is annak a helyén. Olyan volt mint egy kasza, rövid kis nyéllel.
A tudat ekkor ért villámcsapás szerűen. A HALÁL állt előttem.
Hát akkor ennyi volt, gondoltam. Itt és most lezárul minden.
Nem erre számítottam de ha így kell véget érjen ám legyen.
Bevallom először megrettentem, de már nem féltem. Essünk túl rajt minél előbb.
Közelebb lépett már szinte éreztem a fagyos tekintetét. Az arca helyén egy fekete lyuk tátongott de volt a szeme helyén valami tüzes csillogás mely néha fel felvillant.
Behunytam a szemem és vártam a fejleményeket.
Átvillant még az agyamon pár kósza emlék, mely filmszerűen, mint egy gyorsított felvétel pörgött le előttem.
Álltam némán és vártam a sors beteljesedését.
Aztán nem tudom hirtelen mi okból, talán ez az egész groteszk helyzet így a félelemmel és váratlanságával válthatta ki belőlem. Hangos féktelen kacagásba kezdtem. Mit kacagás, nevetés ez már szinte nem is emberi röhögés volt. Már minden mindegy alapon.
Kinyitottam a szemem miközben tovább hahotáztam. Az árnyalak meglepődhetett, megdöbbent. Vadul villogott a tüzes szemgödre. Ekkor láttam halványan megvillanni óriási száját amely most mintha megremegett volna. És szinte pillanatok alatt eltűnt előlem.
Csak egy szélfuvallatot hagyott maga után amint a fölázott avart fölkavarta.
Csak néztem magam elé meredtem, már nem nevettem. Talán most jött ki a félelem és a rettegés az elmúlástól.
Remegett a lábam, szinte alig tudtam elindulni.
Nagyon lassan mégis elkezdtem lépdesni.
Egyet már jól tudok azt hiszem.
A HALÁL nem szereti a nevetést a jókedvet.
Elmondhatom, én belekacagtam a szemébe.
Talán kaptam még egy kis időt.
Figyelmeztetés volt.
Élni kell, vidáman kihasználva minden jót és szépet amíg lehet.
Talán ha pozitívan tekintünk előre akkor minden baj, betegség, járvány legyőzhető.
Minden legyőzhető mert az élet szent és sérthetetlen kell hogy legyen.
Muszáj élni !
Aznap este jól aludtam. Szép álmom volt. De ezt most nem írom le. Talán legközelebb.
Azóta máshogy tekintek az életre. Pozitívabban.
Szent meggyőződésem.
Ez volt életem egyik legnagyobb kalandja.

  1. Gáthy Emőke: Életem egyik legnagyobb kalandja

Kaland hogy megszülettem
Kaland hogy még élek
Kaland lesz a legnagyobb
Amikor bevégzem

És hogy ezt átgondoltam
Hogy ezt leírtam most
Talán „ez volt életem
Egyik legnagyobb
kalandja„

  1. Gáspár Klára: Fekete… és barna… és sármos

„Kaland szó jelentése” ezt írtam a keresőbe. Persze, nem mintha nem beszélném elég jól a magyar nyelvet, sőt mi több, értem is. Egyszerűen kíváncsi voltam a szakszerű megfogalmazásra. A három definícióból kiválasztottam a legszimpatikusabbat: „Felelőtlen szerelmi ügy. Rövid ideig tartó könnyelmű nemi viszony.” Magyarázatként még azt is hozzátették, hogy rombolóan hat a lélekre.
Már elég idős vagyok ahhoz, hogy pironkodás nélkül emlékezhessek vissza könnyelmű tetteim egyikére. Bizton állíthatom, hogy a lelkemből egy darabot sem rombolt össze, sőt… édes az emlékezés.
Aki elég idős – á, mit beszélek –, aki elég hosszú ideje fiatal, az tudja, hogy mit jelent a „betárcsázós internet”, és esetleg arra is emlékszik, hogy este 6-tól reggel 6-ig kellett használni, miközben a vezetékes telefonvonalad végig foglalt volt. Nem tudom, hogy ki ismeri az érzést, amikor huszadszor nézel az órára, és még csak két perc telt el, és még mindig nem alkot a két mutató egy függőleges egyenest. Szóval, így vártam én minden este Vito érkezését. Akkor még nem volt se kamera, se mikrofon, csakis írásos kommunikáció. Egy fénykép küldése kb. 4-5 percet vett igénybe, és a gépem tárhelyét néhány fotó már be is telítette. Na persze „adatfelhő” sem létezett, amibe mentegethettem volna bármit. Úgyhogy el kellett hinnem annak a két fotónak, hogy Vito tényleg olyan izmos és barna és sármos és férfias… Aztán két hét után elegünk lett az irkálásból. Úgy döntöttünk, hogy személyesen kell találkoznunk. A kétezer kilométer távolság miatt előre tisztáztuk, hogy egyszeri és megismételhetetlen, de csodás hetet fogunk együtt eltölteni.
Minden észérvet elutasítottam, amivel a rokonok, ismerősök próbálkoztak lebeszélni az útról. Hajnalban autóba ültem, és megállás nélkül Triesztbe hajtottam, ami ötszáz kilométer volt. Csak reméltem, hogy ő már éjjel vonatra szállt, hogy megtegye a hiányzó ezerötszázat. Mobiltelefon? Az egyikünknek sem volt. Bízni kellett a másik szavában. Én a rám jellemző pontossággal, tíz perccel a vonat érkezése előtt megérkeztem az állomásra. A szívem majd kiugrott a helyéről. Ott álltam a peronon, és figyeltem, ahogy leszáll, elindul felém, és fülig érő szájjal már húsz méterről kiáltja:
– Ciaoooo!
És csak mosolyogva közelít felém, egy fekete hajú, barna bőrű, izmos, rendkívül sármos férfi, majd amikor odaér, elengedi a bőröndjét, felkap, és pördül velem egyet.
– Végre valahára! Tudtam, éreztem, hogy bízhatok benned, és itt leszel – mondta (na persze, a csodálatos olasz nyelven, és a közismert olasz temperamentummal).
– Én is biztos voltam ebben, pedig mindenki az ellenkezőjéről akart meggyőzni – feleltem.
– Akkor gyere! Most irány Velence! Minden percét használjuk ki ennek a hat napnak!
Ez volt életem egyik legnagyobb kalandja.

  1. Horváth-Tóth Éva: KariKaland

Remegő kézzel fogta a borotvát és óvatos mozdulatokkal húzta le egyik csíkot a másik után. Itt-ott azért még így is felsértette az arcát. Némi csörömpölés után a gyógyszeres üvegek mögött rátalált az arcszeszre. Már vagy tizenöt éve megvan, de még sosem használta. Különleges alkalomra tartogatta. Ez a mai az. Nagyon különleges! Alig hallhatóan felszisszent, amikor megsebzett bőrébe dörzsölte a fűszeres illatú szeszt, de összeszorította száját és kitágult orrlyukain keresztül dühös bikaként fújta ki a levegőt. Piros, műanyag fésűjét is levette a polcról és aprólékos mozdulatokkal átfésülte hófehér haját. Legalábbis ami két oldalt maradt belőle. Kicsit megvizezte a tenyerét és eligazgatta azt a néhány kikandikáló szálat. A szemöldökét is rendre igazította. Elégedetten bólintott miután szemügyre vette tükörképét. Elmosolyodott. Ekkor látta meg, hogy a fogsorát még nem tette be. Ijedten kapott a pohár után és kis sikálás, ragasztás után minden a helyére került.
Becsoszogott a szobába. Lassú mozdulatokkal megszabadult barna csíkos pamut pizsamájától. Szeretett volna gyorsabban öltözni, de a gombokkal már nem boldogult jól. Az alsókat nem is látta rendesen, és mindnél rettenetesen remegett már a keze. Hófehér alsógatyát vett fel. A kemény karton anyag szinte ropogott, olyan friss volt. A sötétbarna öltönynadrág élére vasaltan várta, hogy belebújjon. A vajszínű ing kikeményítve, feszes gallérral simult hozzá, és jótékonyan elfedte sápadt bőrét. A nyakkendőt szerencsére nem neki kellett megkötnie, előkészítve hevert az ágyon. Barna csíkos, hogy minden valóban összhangban lehessen ma rajta. Ügyelt rá, hogy ne kócolja össze haját, ha már annyit vesződött vele. A lakkozott szekrény felületére pillantva ellenőrizte, hogy a helyén van e a csomó. Apró mozdulattal igazított még egy kicsit rajta, aztán a zakóért nyúlt. Ugyanolyan színű, mint a nadrág. Ha nem fájna annyira a válla, hanyagul magára kanyarítaná, de most csak nehézkesen, szuszogva felküzdötte magára. Cipői az ágy alatt pihentek. Már előző nap kifényesítette őket. Nem új darabok. Talán annyi idősek lehetnek, mint az arcszesz. Csak különleges alkalmakkor viselte. És ma bizony ez ilyen alkalom lesz. Lehajolni nem bírt értük, így az ágy mellé támasztott bottal ügyesen kipiszkálta mindkettőt. Belecsúsztatta lábait és felegyenesedett. Nagyot sóhajtott. Kilélegzett levegője tele volt izgalommal. Begombolta zakóját, utolsót simított haján és ruházatán. Ha már arcának gyűrődéseit nem lehetett egy mozdulattal elrendezni, legalább az öltözete legyen kifogástalan. Félúton volt az ajtóhoz, amikor kopogtak.
– Ki az? – kérdezte, bár tudta jól, hogy ki kopogott. Válasz helyett nyílt a szobaajtó.
– Te vagy az? Tudtam ám! – szólította meg a belépőt, aki kedves mosollyal felelt és mellé lépett.
– Mit gondolsz? – faggatta rekedten és nagyon lassan körbe fordult előtte, hogy megmutassa magát.
– Laci bácsi annyira fess, hogy biztos a siker! – csacsogta és belekarolt. – Mehetünk?
– Menjünk! – bólintott és minden létező erejét összeszedve kihúzta magát, lépéseit peckesebbre igazította, arcizmait megfeszítette. A szomszéd szoba bár kilenc lépésre volt, mégis rendkívül hosszúnak tűnt számára az odavezető út. Amikor elfogyott az a bizonyos lendület, megszorította Marika karját, aki ebből tudta, elkel a segítség és erősebben támasztotta őt. De végre megérkeztek. A szomszéd szoba ajtaja nyílt és ott állt ő. Gyönyörű, mint mindig! Bár ma még annál is szebb! A mindig derűs, szelíd szavú és megértő Lenke. Három éve ismerik egymást. Laci akkor már két éve élt a nyugdíjas otthonban. Kedvetlen, mogorva vénember állapotából Lenke zökkentette ki egyik napról a másikra. Pedig ő már csak a halált, a végső percet várta, semmi mást. Rokonok sem látogatták, és előző szobatársa már a negyedik volt a sorban, aki két éven belül meghalt. Ott mellette. Végignézte, végighallgatta. Elege lett abból, hogy egyik kezet a másik után fogja és ereszti el. Egyre jobban fájt már neki minden nap élni. De Lenke olyan érzéseket keltett benne, amilyeneket nem érzett már vagy huszonöt éve. Aztán egy hete úgy ébredt, hogy bármi lesz is, az ő keze fogni akarja Lenke kezét a sírig. Tartson bármeddig is most már az ő élete. Ha egy nap hát egy, ha száz, hát úgy is jó. Ha több, az még jobb. Az ő kezük egy láthatatlan fonállal van már összekötve, ami átível az életen, halálon, és az öröklétben is össze lesznek kötve egymással. A Marika a legkedvesebb ápoló az összes közül. Amikor elmondta neki, mi a terve, még el is sírta magát, annyira meghatódott. Mindenben segítette őt, pénzt sem fogadott el. Hiába kérte, hogy ne verje magát költségbe, de mire észbe kapott már mindenki az ő nagy elhatározását támogatta. Titkos összesúgások, cinkos kacsintások, mosolyok, meleg kézszorítások következtek. Lenke semmit sem sejtett. Marika mondta, hogy majd elintézi neki a ruhát. Azt mondja majd, hogy fontos rendezvény lesz az otthonban és mindenkinek biztosítanak ünneplőt. El is hitte, nem tiltakozott még a fehér szín miatt sem. És most ott áll végre előtte.
Lenke kérdőn pillantott Lacira és Marikára, amikor beléptek hozzá, de mielőtt megszólalhatott volna, ő odaért és remegő kézzel megfogta azt a kezet, amit már soha nem akart elengedni. A gyűrűs dobtenyeréből és kinyitotta. Vékonyka kis aranykarika csücsült a selyempárnácskán, semmi cifraság nem volt rajta.
– Lenkém… – súgta. Az asszony megértette a furcsa készülődés okát és kamaszos bájjal elpirult. Szeme megtelt könnyel, de nem sírt, csak várta a nagy kérdést.
– Tudod, én már nem számítottam semmire és senkire, csak egy dologra vártam. És akkor megláttalak. Minden más lett. A kenyér is jobb ízűvé vált, pedig tudod, hogy nem igazán szeretem, de meg kell ennem, mert a doktor szerint túl sovány vagyok… – elhallgatott, megvárta míg Marikáék kuncogása abbamarad. – Akárhány napom is van még itt a földön, azt mind veled akarom tölteni és fogni a kezedet… ha te is úgy akarod.
– Jaj, Laci… – pityeredett el Lenke.
– Amikor eljön az utolsó perc és le kell hunynom a szemem, nem akarom bánni, hogy elszalasztottam azt a csodát, ami te vagy nekem minden egyes napomban. Hozzám jössz, drága Lenke? – mondta végül elérzékenyülve.
– Óh, Laci, te romantikus vén lovag! Az én lovagom! – sóhajtotta könnyein át. – Igen, hozzád! Boldogan! – súgta és pironkodva nyújtotta kezét, hogy rákerülhessen a kis karika.
– A legboldogabb ember vagyok ezen a világon! – mondta és szégyenlősen magához ölelte az asszonyt. Bájos és kissé ügyetlen csókot váltottak, majd Lenkéhez hajolt és a fülébe súgta:
– Ha eljön az idő – most már remélem nagyon sokára -, elmondhatom majd fent az öregnek, hogy veled találkozni… igen, drága Lenkém, ez volt életem egyik legnagyobb kalandja.

5. Kalocsa Zsuzsa: Egy vadászat emlékei

Már húsz éve annak, hogy a tél végén megrendezett vaddisznó hajtóvadászaton vettem részt a férjem révén. Szép napsütéses időnk volt. A kopasz fák ágain varjak gubbasztottak, néha-néha hallatták a hangjukat. A hófoltok még látszottak az erdő árnyékos oldalán. A szél megbújt a bokrok között, halk neszével ébresztette az alvó madrakat és vadakat.

A patalomi vadászháznál volt a gyülekezés és az eligazítás, majd utána a helyszínre, a vadászandó
területre igyekeztünk.
Az első hajtásban férjem, én és még három vadász elindultunk a csalitos árokpart szélén. A felvezető irányította a vadászokat a kijelölt helyekre, míg a hajtók megkezdték a munkájukat, – kezükben a botokkal zörgették a bokrokat, hogy a vadak a bozótos helyekről induljanak meg.
Férjem halkan súgta, – figyeljek, mert bármikor jöhet a disznó – ne lepődjek meg, ha hirtelen kiugrik a bozótosból. A sűrű, fás terület felől hallani lehetett a robajjal közeledő hangokat. Nagy volt az izgalom, percek múlva már előttünk tűnt fel a konda. Amerre szaladtak a disznók, úgy hallottam a puskalövéseket. Kettő disznó felénk vette az irányt, férjem kibiztosította a puskát és lőtt.
Az egyiket sikerült eltalálni, a másik gyorsabb volt, valószínű egy dombhajlat mentette meg az életét.
A hajtásokban összesen 6 disznó, ebből 3 süldő volt és még 2 róka esett.

A terítéket körbe díszítették fenyőágakkal és a két végén máglyát gyújtottak.

A vadászok és a hajtók körbeállták a terítéket és levett kalappal tiszteletüket tették az elejtett vadak előtt vadászkürt kíséretében. A három nagy testű disznót a vadásztársaság leadta, a 3 süldőt a vadászok közt, vadászrésznek felosztották.

A vadászat élményeit máig őrzöm, hisz „ ez volt életem egyik legnagyobb kalandja”!

  1. Holécziné Tóth Zsuzsa: Amikor én még kicsi voltam

Tegnap Kecskeméten jártam, és találkoztam rég nem látott unokahúgommal, – aki mindössze egy hónappal fiatalabb, mint én, és akivel gyerekkorunkban egymás közelében éltünk. Iskolába is együtt jártunk – máig emlékszem, hogyan játszottunk télen a nagy hóban hazafelé jövet. Mert bizony, hiába húzatott gyalogutat a nagypapám a szomszédtól kölcsönként csacsi után kötött eperfatuskóval, nekünk az volt az igazi élvezet, ha ott bukdácsolhattunk mellette. Akkor még voltak „igazi telek”: hóban, fagyban, lovas szánnal mentünk a nagybátyámmal a több mint öt kilométerre lévő falusi boltba vásárolni.
Most már nagyon ritkán találkozunk, és olyankor igyekezünk felidézni a sok játékot, és a gyerekkori csínyeket. Meglepődtem, hogy ő már nem emlékszik rá, hogy tulajdonképpen neki köszönhetem az életem – de én, hogy feledhetném életem egyik legnagyobb kalandját, ami kis híján tragédiával végződött?
Tudni kell: anyukámék tízen voltak testvérek. Mivel nagyapámnak 87 hold földje volt, a felnőtté válásukkor minden gyerek kapott nyolc hold földet, hogy azon boldoguljon, Közülük öten nem költöztek el később sem a családi fészek közeléből, és ha kellett, egymás segítve végezték a ház körüli munkát. Így volt ez azon a számomra igen emlékezetes napon is, amikor két nagybátyám, anyukám, és két sógorasszonya kimentek a tanyánktól kb. egy km-re lévő gyepre vályogot vetni. Ez úgy történt, hogy az ottani agyaggödrökből származó sárból és a magukkal vitt szalmából taposással összeállítottak egy masszát, amit fa keretekbe tömködtek, és a téglalap alapú formákban hagytak kissé megszáradni, majd „kivetették”, – azaz kiütötték belőle egymás mellé a földre, ahol napokon át száradtak. Mivel nehéz munka volt, és sok kéz kellett hozzá, általában összefogtak a szomszédok, és több családnak is készítettek ilyenkor építőanyagot.
Mi Pannival ezen a délelőttön a házunk udvarán játszottunk, de úgy dél körül kitaláltuk: kimegyünk a rétre a vályogkészítőket megnézni, és ha megengedik, mi is tapossuk kicsit a sarat. Jó mókának tűnt. Én, – tisztán emlékszem rá a mai napig – egy hosszúkás, magas piros kartondobozba sok-sok magam varrta babaruhát, és a tetején egy gumiból készült hajas babát is cipeltem magammal.
Tudni kell, hogy ezek a bányagödrök, ahonnan kinyerték az agyagot, legalább két-három méter mélyek voltak, és idővel megteltek vízzel, nádas alakult ki körülöttük, vízimadarak és békák lakták – no meg piócák is, így a fürdés ezekben nem volt nekünk megengedve. Meg nem tudom mondani, hogy a nagy réten, ahol ezek az elszórt mély gödrök voltak, nekünk miért épp a vízparton kellett bóklásznunk, de az tény, hogy én egy meggondolatlan hátralépésnél belezuhantam az egyik vízzel telt gödörbe, a nád közé. Annyi időm még volt, hogy kiáltsak, és a babaruhás dobozt kidobjam a partra, majd – Panni elmondása szerint – elnyelt a víz. Ő persze az első rémület után rohanni kezdett a szülei felé, hogy jöjjenek, mert beleestem a vízbe, de arra a kérdésre, hogy „és hol” nem tudott pontos választ adni. Óriási szerencsémre Lajos bátyám meglátta a babaruhás dobozt, így annak irányában tétovázás nélkül beleugrott a vízbe, és meg is talált: valami hínárféle tekeredett a bokámra, azért nem vetett fel a víz. Ha nincs a babás doboz, bizony ott fulladok meg, mire azt a jó nagy gödröt körbekutatják.
Azt hiszem, elég gyorsan magamhoz tértem. Ott feküdtem csuromvizesen, testemen jó néhány piócával, – amiktől azóta is irtózom. Édesanyám szedegette le, majd ölbe kapott, és futott velem hazáig, hogy a feltámadó szélben meg ne fázzak az ázott ruhámban. Otthon aztán nagypapa gondjaira bízott, és amikor ketten maradtunk, neki elmertem mondani, hogy most már elhiszem, amit a hittanon tanítottak, hogy minden embernek van őrangyala. Nagypapa megértően bólogatott, és azt mondta: mikor ő az I. világháborúban az olasz fronton harcolt, bizony ő is nemegyszer az őrangyalához fohászkodott, hogy hazatérhessen az imádott menyasszonyához, az én nagymamámhoz.
Talán ez az eset is közrejátszott abban, hogy én sohasem tanultam meg úszni – mert ez a bányagödörbe esés és a piócák alaposan elvették a kedvemet a mély víztől. Minden esetre a történteket soha se tudtam feledni, hiszen ez volt életem egyik legnagyobb kalandja.

  1. Kisznyér Ibolya: Nyolcszáz méter

Ötven éve történt, mégis élénken él az emlékezetemben.
Április eleje volt, zöldelltek a fák, a madarak énekelték a tavasz dalát.
Ám ezekre csak emlékeztem, halványan, bent a klinikán.
Négy nap telt el azóta, hogy megszületett, hét hónapra, a kisfiam.
Egy pillanatig láttam, néhány adatot közöltek, 1650 gr, 42 cm és fiú.
Nevét kérdezték, majd hümmögés után átvitték a gyermekklinikára.
Ma meglátogathatom, ha elkísér valaki, hallgatok róla, hogy nem jön senki.
Muszáj látnom őt, úgy megölelném, a szívem elszorul.
Még nem vagyok húsz éves, erős vagyok meg tudom tenni egyedül az utat.
Talán nyolcszáz méter lehet a távolság a két klinika között.Felöltöztem.
A tavasz illata biztatott, amikor kiléptem a klinika ajtaján.
A lelkem vitt, vitt előre, hittem rohanok, ám az út lassan fogyott.
A lépcsőkön lassan tipegve haladtam, már olyan közel voltam.
A gyermekklinikán csak üvegajtón át nézhettem meg.
A férjem piciny mása, a nővérek kedvesen tréfálkoztak ezen.
Mondták nem akar enni, most 1430 gramm a súlya.
A szívem bár remegett, mégis megtelt az anyaság gyönyörű érzésével.
Éreztem, hogy küzdeni fog. Bíztam, reméltem a csodát, hinnem kellett
Akkor még nem sejtettem, hogy a következő öt évben megtanít magasságra, mélységre.
A visszafelé vezető út, mintha tízszeresére, százszorosára növekedett volna.
Eltűntek a fák, a virágok, zöld árnyak, foltok lettek körülöttem.
Fáradtan poroszkáltam, egyre távolabbi lett minden észlelésem.
A leghosszabb útnak tűnt, már a felénél, mit valaha megtettem.
Talán a csalódás, hogy kezembe sem vehettem, nehezítették a szívemet.
Talán a kemény szavak a lehetőségekről martak a lelkembe.
Talán az önkéntelenül hátamra vett aggodalom, mitől oly nehezek a lépések.
Nagy büszkeségem megtört, vágytam leülni, pihenni pár percre.
Szétnéztem, riadtan kerestem egy kart, mibe kapaszkodni lehet.
Az utolsó szakaszt már félájultan, reszkető lábakkal tettem meg.
Talán nyolcszáz méter lehet, lehet, hogy még annyi sem, mégis…
“Ez volt életem egyik legnagyobb kalandja”.

  1. Gáspár Klára: Egy kerékkel kevesebb

A negyven fokos hőségben, hol jobb-, hol balkézben cipeltem a bőröndöt. A hátamon egy – a régi iskolatáskákhoz hasonló – lapos táskában a laptomom is vitette magát. Ahogy figyeltem előre, a délibáb az úton mindig messzebb került. – Sose érünk már oda a buszmegállóhoz – gondoltam elkeseredetten. Mellettem Anikó kicsit lazábban volt a gurulós bőröndjével, bár a melegtől ő is szenvedett. Valószínű, hogy ő is kétségbe volt esve, de egyikünk sem akarta a másikat idegesíteni, így mindketten próbáltuk a jó oldalát nézni. Egy gond volt csak – ennek a helyzetnek nem volt jó oldala, így hát saját nyomorunkból csináltunk viccet.
Hogy kerültünk ide az út szélére a negyven fokban? Ráadásul bőröndökkel laptoptáskástól?

Kalandra vágytunk! Elhatároztuk, hogy mi ketten csajok nekivágunk Veronának. Már egy hónapja megvásároltuk a jegyünket az Arénába a Carmenre. Én már évek óta vágytam egy ilyen előadásra, aztán annyiszor beszéltem róla, hogy Anikó is kedvet kapott hozzá. Lelkesen indultunk neki az útnak. Aztán Trieszt határában beütött a krach: elromlott az autó. Rendőri felvezetést kaptunk a javítóműhelyhez. Majd két óra várakozás következett, hogy a szieszta után végre kinyissanak, és valaki ránézzen a kisautóra.
– Ezzel aztán egy métert sem lehet tovább menni. A javításhoz nincs alkatrészem. Rendelnem kell, de ma az üzlet zárva van, csak holnap tudom megtenni – mondta a nem túl barátságos szerelő.
– És mennyibe kerül az alkatrész? És mennyibe kerül a munka? És mikorra lenne kész? – kérdeztem rémülten.
– Ezekre mind csak holnap tudok válaszolni, amikor beszéltem az üzlettel.
– Nekünk holnapra színházjegyünk van Veronába, mára már le van foglalva a szállásunk is. Nem maradhatunk itt a bizonytalanra. Akkor mi továbbmegyünk vonattal. Itt hagyom az autót, és holnap telefonon érdeklődöm. Lehet így? Merre van az állomás?
– Rendben – felelte, majd elmagyarázta, hogy merre találjuk a buszmegállót, amivel az állomásra tudunk menni. Nem ajánlotta fel, hogy ebben a rekkenő hőségben legalább a buszig elvisz minket – bár egy úriember az állomásig is megtette volna. Hát, ő nem tartozott ezek közé az úriemberek közé.
Szóval, így kerültünk ide az út szélére a negyven fokban.

Végre megleltük a buszmegállót. A T jelzésű üzletben árulták a buszjegyet, ami természetesen zárva volt. A sofőrnél nem lehetett jegyet venni, így hát blicceltünk. Egymást ijesztgettük, hogy „mindjárt felszáll az ellenőr”. Na, mázlink volt, ezt megúsztuk.
Amikor már azt hittük, hogy rosszabb már nem jöhet, akkor rádöbbentünk, hogy még mindig érhet bennünket meglepetés…, ugyanis a színházjegyek (akkor még nem elektronikusan küldött jegyek voltak, hanem gls-en keresztül postázott eredetiek) az autó kesztyűtartójában maradtak, a vonat pedig egy óra múlva indult. Ezt a problémát csak úgy tudtuk megoldani, hogy taxival mentünk vissza a műhelyhez a jegyekért. Már nem emlékeszem a taxi árára, de az biztos, hogy közel annyi volt, mint az addig megtett ötszáz kilométer ára. Az utolsó pillanatban a vonatot is elértük. Az előadás egyik díszlettervezőjével utaztunk együtt. Leszálláskor jött a csúcs! Vállamra vettem a laptoptáskát, majd nyúltam a bőröndért… Egy apró fogó „akadt a kezembe”, és ekkor döbbentem rá, hogy az én bőröndöm is gurulós, csak a kerekei a keskenyebb oldalán, kissé rejtve helyezkednek el… és én eddig a negyven fokban, hősiesen cipeltem… Ezt már egyikünk sem bírta tovább. Mind a ketten elkezdtünk nevetni, mit nevetni, röhögni, de fulladozásig, csúnyán mondva bepisilésig. A vasúti kocsi minden utasa bennünket nézett. Valószínű, hogy azt gondolták rólunk, valószínű, hogy egy kerékkel kevesebb jutott nekünk. Biztos nem gondolta senki, hogy éppen hogy megtaláltuk az eltűnt kerekünket.
Az előadás csodás volt, a város gyönyörű, az autót megjavították, és a műhelyhez vezető visszaúton a negyven fokban már nem cipeltem, hanem húztam a bőröndömet.
Ez volt életem egyik legnagyobb kalandja.

  1. Győri Nagy Attila: A nagy kalandok

    Megkérdezték tőlem, mik voltak életem legnagyobb kalandjai, és elgondolkodtam: Talán amikor még kisgyerekként (lehettem nagyjából tíz éves) a Mosoni-Dunánál történt eset: Minden nyarat kint töltöttünk, és bár már egyszer megtanultam úszni még Mosonmagyaróváron uszodában, de akkor mintha mégse ment volna. Ajánlották, hogy a folyó vízben próbáljam, mert a sodrás sokat segít, de nem nagyon mertem hozzáfogni. Egy vastag fa kiálló erős ágára egy kötél volt rögzítve, amivel lendületben beleugráltak a többiek a folyóba. Vonzott ez a szórakozás, és bár tudtam, ott mély a víz, de körülbelül tíz métert kell csak kapálóznom folyásirányban, és ott már leér a lábam. Bízva, hogy a sodrás is segít, és az úszóképességem se nullázódott le teljesen, nekivágtam. A próba sikeres volt, én pedig csak ismételtem, ismételtem az ugrásokat, pár órán belül már magabiztosan úsztam lefelé. A nagyobb gyerekek elmentek a másfél-két kilométerre lévő TSZ gyümölcsöséhez, ahol először megdézsmálták az éppen érő finomságokat, majd leúsztak a folyón vissza a fürdőhelyhez. Vágytam erre a kalandra, hogy én is kipróbáljam, én is a nagyokhoz tartozzak. Kicsit hosszúnak tűnt a táv, de bíztam a sodrásban és a többiek jelenlétében is. Valahol félúton egy nagy darázsfészek volt a fák között, ott le kellett bukni a víz alá, úszni úgy húsz-harminc métert minimum, majd feljönni a felszínre újra. Amikor megkaptam az engedélyt, boldogan és izgatottan mentem a többiekkel. Az úszással nem volt problémám, kicsit lassan haladtam, hogy ne fáradjak el, majd elértünk a darazsakhoz. A többiek szóltak, de ha nem szóltak volna is észreveszem, hatalmas lódarazsak repkedtek a víz felett. Már jó korán lebuktam, azt hiszem, talán túl korán is, és a víz alatt haladtam tovább, míg bírtam levegővétel nélkül. Amikor elfogyott, feljöttem, és minden kétséget kizáróan túl korán, mert abban a pillanatban, ahogy a fejem kiért a levegőre, az egyik lódarázs rászállt és jól megcsípte a fejem búbját. Kiáltottam volna hangosan, de a többiek miatt nem tettem, pedig nagy fájdalmat éreztem. Reflexszerűen visszamentem a víz alá, haladtam előre, majd újra a felszínre, végül elértük a fürdőhelyet. Kijőve a Dunából egy hatalmas puklit tapogattam ki a fejemen, a fájdalom már nem volt erős, kezdett elmúlni, de még jó sokáig nyomott hagyott bennem az eset, mert akárhányszor nekivágtam újra a „leúszásnak”, a darazsaknál én szinte fulladásig a víz alatt maradtam.
    Talán az amszterdami Madonna-koncert:
    Már harminc múltam, mikor nagy kedvencem turnézni indult újra ’Confessions Tour” címmel. Nem ez volt az első koncertélményem vele, nagyjából már tudtam, mire számíthatok, milyen nehézségek árán tudok bejutni a minden rajongó által vágyott első sorokba. A szokásos idegeskedésekkel kezdődött, ami a jegyvásárlást illeti, mert bár nem olcsóak a jegyek a fellépéseire, de megszerezni őket még nehezebb. Az online értékesítés gyakorlatilag esélytelen, pár perc alatt elkapkodják őket, vagy összeomlik a rendszer, ha egyáltalán sikerül belépni az oldalra. Még nem volt eldöntve, melyik városba megyek, a döntő az volt, hova sikerül jegyet vennem. A bejelentett állomások sorba jöttek, egy-két órán belül telt házat írtak mindegyikhez, én pedig egyre idegesebb és kétségbeesettebb lettem, hogy lemaradok. De valahogyan mindig megoldódik ez a probléma, és a második amszterdami show-ra végre sikerült belépőhöz jutnom. Örültem a helyszínnek, mert még soha nem voltam Hollandiában, számoltam vissza a napokat. Akkoriban a turnéi voltak számomra a nyaralások is, és úgy mentem, hogy még plusz négy-öt napot hagyjak városnézésre is. Eljött a koncert napja, amikorra már próbáljuk összeszedni az információkat, mennyire őrült az adott nemzet. Olaszokhoz például nem volt érdemes menni, fanatikus rajongók, eltapossák az embert. Ha azt gondoltuk, túl nagy az érdeklődés, akkor előző este kimentünk, és a stadion előtt aludtunk, biztosítva a legjobb helyek egyikét. Ekkor úgy véltük, elég lesz, ha korán reggel kimegyünk, és a kiérkezés után kicsit lenyugodva néztük, alig egy tucat rajongó kelt ilyen korán. Leültünk a betonra, és felkészültünk a hosszú várakozásra a kora esti nyitáshoz. Ahogy teltek az órák, gyűlt a tömeg, és beálltak a sorba (illetve beültek). Már tapasztalatból tudtuk, lehetőleg még délelőtt, maximum délután kettőig kell elmenni wc-re, utána már esélytelen visszajutni a helyünkre, ezért ezeken a napokon szinte alig ittam, déltől gyakorlatilag semmit. A nagy félelmem mindig az volt, mikor áll fel a tömeg, mert hosszú órákat állni nem túl kellemes a tűző napon, összezsúfolódva. Annak drukkoltam, minél később jöjjön el ez a pillanat, de itt nem volt szerencsém, mert egy óvatlan pillanatban az egyik rajongó felállat nyújtózkodni mindössze, de ettől a többiek hirtelen megijedtek, és pár másodperc alatt mindenki felugrott. Ugyanezekben a másodpercekben össze is zsúfolódtak. Én tudat alatt csináltam, amit mindenki, fel a betonról, előre, amíg lehet. Sajnos még hosszú órák voltak a beengedésig, addig még el kellett viselni a nyomorgást, a napot, az emberszagot, nekem még ráadásul két orosz lányt is, akik mindenáron elém akartak kerülni. Gyakorlatilag a két könyökömmel gátoltam őket órákon át. De a megpróbáltatások még csak most kezdődtek, mert azonnal észrevettük, hogy az egyik barátnőnk éppen elment mosdóba, majd amikor visszajött, meg kellett oldani a helyzetet, ami végül úgy sikerült, hogy gyakorlatilag áthúztuk pár ember feje felett. Együtt voltunk, elől voltunk, minden rendben volt (a fizikai megerőltetéseket már megszoktam a koncertjein, nem problémáztam sokat rajtuk). Aztán jött a legnehezebb rész, a kapunyitás, vágni lehetett a feszültséget a tömegben. Előttem, mögöttem, kétoldalt rajongók, hozzám nyomódva minden oldalon. Négy-öt kaput nyitottak, alig páran voltak előttem, elindult a beengedés, nyomódtunk előre. Sajnos úgy tűnt, pont két kapu közé sodródom, így erősen löknöm kellett pár emberen, hogy szembe kerüljek az egyik bejárattal. Látni a sikeresen bejutókat fájdalmas élmény, mindenkire potenciális ellenfélként tekintettem, akik elfoglalják a legjobb helyeket. Sorra kerültem és is, olvasták volna be a jegyemet, de valamiért nem sikerült, én az adrenalintól már alig láttam, csak arra tudtam koncentrálni, hogy a többi kapun sikeresen jutnak át, majd elkezdenek szaladni. Még át se gondoltam a döntésem rendesen, de hirtelen otthagytam a jegyemet (ami egy relikvia lett volna) az ellenőr kezében, csináljon vele, amit akar, és elkezdtem rohanni. Rohanni az életemért, vagy leginkább az első sorokért. Hamar egy lépcsőhöz értem, ami elég magasnak tűnt az én dohányos tüdőmnek, de már túl voltam a holt pontomon, csak szaladtam felfelé. A lépcső tetején bejutottam a stadionba, és jött a következő hideg zuhany: a színpad pont a túlsó felén van, az egész stadionon át kell szaladnom. Egy életem, egy halálom, ha itt kaparnak is össze, én már fel nem adom, így rohantam szinte öntudatlan. Erre a sztorira mindenki azt mondaná, hogy nem vagyunk normálisak, de amikor elkezdődik a show, és ott áll előtted pár méterre a popkirálynő, akkor mindent elfelejtesz, és a világ legszerencsésebb emberének érzed magad.
    Kalandos emlékek, de jobban átgondolva, a legnagyobb közülük mégis csak 1974.03.16.-án történt:
    Ezen a napon Győri Nagy Attila megszületett: Ez volt életem egyik legnagyobb kalandja.
  2. Petres Katalin: Fecskemama voltam

Nyáregyházán sokat nyaraltam,
vékony városi kislány voltam.
Falura küldtek megerősödni,
imádtam ott szorgoskodni,
kis kacsák, kis libák, csibék,
cicák, malacok: ezer emlék.
Mindig fészkeltek ott fecskék,
a tehén miatt volt bő teríték.
Át kellett épìteni az istállót,
ahol egy fecskepár lakott,
de még csipogtak a fiókák.
Isten áldja meg a jó gazdát!
Mentésükre polcot eszkábált
a nyári konyha eresze alá.
Tátogtak sűrűn a fiókák,
jajgattak a szülők tétován.
Nem bírtam, kértem tanácsot.
Akkor oda nagy létrát állított.
Undorodva szedtem lárvákat,
a krumplin bőven tanyáztak.
Délig fecskemama lettem,
aztán a szülök rájuk leltek.
A fiókák végü mind felnőttek,
nyár végén vígan útra keltek.
Ha csak ennyi tettem is, nem éltem hiába.
Ez volt életem egyik legnagyobb kalandja.

  1. Dobó Georgina: Életem kalandjai

Életem kalandja minden megtestesült és
Plátói szerelem.
Valamennyi tévedésem, hibám, vágyálmom,
Végzetem.

Két és fél éves hosszú vándorlás, mit
Nem követ már más.
Csak egy múló ábránd. Csakúgy, mint
A gimi. Bár

Ott szenvedtem a legtöbbet, hol
Barna szemeid rabul ejtettek,
Örök fogságra ítéltek.

Ha megváltoztathatnám a sors könyvét,
Kitépném a fájó képeket, évtizedeket,
Hogy törölje el lüktető sebeimet,

Mik még most jajgatnak,
Téged imádnak.

Meg azonban már soha nem hallgatnak.
Játszottunk egymással!
Vagy csak Te velem?

Nem tudom!
Csak annyit:
Hogy a sok gyötrő kín ellenére is
Ez volt életem egyik legnagyobb kalandja.

  1. Jószay Magdolna: Matyi, a csóka

Falun nyaraltam nagyszülőknél mindig,
mindenféle jószág vett folyton körül.
Itt mélyült el bennem az állatszeretet,
ha állatot látok, lelkem mindig örül.

Csókát szelídített nagyapám magukhoz,
úgy élt köröttük, mint egy házimadár.
Matyinak hívták, és már nevét is kimondta,
roppant okos volt, mint kutya, ki hazavár.

Ha az ajtónk kinyílt, már repült is arra,
nagyapám cigijét de sokszor kilopta!
Egyszer a sapkáját is felvitte a fára,
mi csak lestünk, hogyhogy azt elbírta?

Előbb meg kellett őt szelídítenem,
hiszen eleinte én is csak egy idegen
voltam számára, de ahogy teltek a napok,
egyre kevésbé hagytam őt hidegen.

Simogathattam, elcsórta hajamból a csatom,
ha hívtam – nézd csak -, vállamra szállt a csóka!
Olyan boldog voltam, s jó barátok lettünk…
Ez volt életem egyik legnagyobb kalandja.