KÉP-FANTÁZIA 01.

A FANTÁZIÁT BEINDÍTÓ KÉP:

Kondra Katalin: Megtartó erő

Az idő pókhálót fon körénk
S összegyűjti futó emlékeink
Eget összefog a földdel
Jelen kapaszkodik
A múlt gyökerével
Így leszünk halhatatlanok.

M. Simon Katalin: Szomorú vég

Napfény becézett egykoron,
A csillagok is néked ragyogtak…
Gyümölcsöd érett, s te nagylelkűen
Ajándékod szórtad tárt karokkal.

Szomját tűrted nyár hevének,
Hóhullásban ringattál új életet,
Dühös viharok száguldása
Nem törhette meg délceg termeted.

De az idő telt észrevétlenül,
S hagyott törzseden fájó sebeket,
Lelked a magány fogságában
Haldokló rabként tűrve szenvedett.

Egy ködös reggelen az őszi szél
Fejednél dúdolta legszebb dalod,
S a föld, mely egykor életed adta,
Most örök álomba ringatott.

Hajdu Mária: A fa halála

Üszkös törzse holtan hever,
pusztító tűz égette el.

Mivé válna, ha még élne?
Talán lenne madárfészke?
Lehetne még, szép virága,
élettel telt, új hajtása!
Adhatna még hűs árnyékot,
vesszőből font ajándékot,
táplálékot éhes földnek,
friss levegőt az embernek.
Füst és hamu, csak ez marad,
nem szállnak rá a madarak.

Pusztító tűz emésztette,
holtan hever üszkös teste.

Györke Seres Klára: Vihar

Viharos az égbolt villámok cikáznak.
Remegő madárkák összebújva fáznak.
Mennydörgés hallatszik morajlik mint tenger
Mikor haragjában hajókat is elnyel.
Sötét felhők úsznak súlyosak esőtől,
Ki figyeli őket tarthat özönvíztől.
A szél sem rejtőzik, tombol haragjában,
Komor felhők hátán lovagol kínjában.
Majd leszökik róluk csavarva fát, ágat
Letépve, ledobva gyenge virágszálat.
Lelkem is viharos, de nem haragjában
Szelíden hullámzik emlékek sodrában.
Viharos a szellő ha múltat idézi,
Elmúlt szerelmekről könnytelenül sír-rí.
Csendesül a vihar, tisztul az égbolt is
Dühös szél elvonul, visszanéz, búcsúzik.
Lelkem is megnyugszik, elfáradva harcban
Emlékkel vívódott, már nincs aki becsapja.
Felbukkanó napot felhő rejtegette, most
Sugarait ontja új rendet teremtve.
Fészkében kismadár tollát borzolgatva
Hirtelen égre száll szárnyát csattogtatva.
Ébred a természet, vihar után éled
Zizzenő fűszálon tücsökpár cirpelget.
Méhecskék dongnak rászállva virágra
Kérő zümmögésnek édes méz az ára.
Újul a természet, ez a világ rendje
Zöldül a fű, virág, bokrosodnak kertek.
Viharvert szívemnek szelíd dobbanása
Mintha azt dobogná:
“Reménység kapuja már nincsen bezárva,
Szerető barátnak sarkig ki van tárva!”

Szakáli Anna: Bonsai

Szél tépázta fa,
kiugró szikla perem,
tálkában elfér.

Öregnek látod
villám hasított ágát,
tíz éves csupán.

Ez egy más világ.
Kicsi kertben, évezred
egybe sűrítve.

Szakáli Anna: Égig érő fa

szikla kiugró peremén
felhő ölelt vízpettyes ág
csendes magányban tölgyfa leng
és él sok ezer éven át

szélvihar rontott tépett törzs
megdől a vad erő alatt
villám hasította karján
ülnek vörös griffmadarak
s ágai között más világ
ember nem járta föld terül
minden új kipattanó rügy
egy újabb életnek örül

lassan célhoz, az égig ér
magához  vonja messzi fény
s bár letörhet koronája
együtt nő vele a remény

Szabóné H. Anna: A világ végén

Akár üveghegy tetején
szétfolyt fekete tinta
bozontos felhők peremén

görcsösen gomolygó halvány
fakuló lehelete.
Lelkéből kitörő magány,

mint aki repülni készül
szabad madárszárnyakon
a végtelenbe menekül

viharvert boruló árnyként
csüggedt, fáradt karjai
ölelőn nyúlnak támaszért…

Szabóné H. Anna: Haikuk

Feketén futó erek
görcsösen nyúlnak,
amíg holttá fakulnak.

Életért kapaszkodva
törni felfelé
halk reménnyé hajolva

Hajdu Mária: Térdre borulva

Láttam a fákat
földre borulni,
füstszínű fátylat
égre vonulni.

Láttam a fákat
térdre roskadni,
reccsenő ágat
tűzben porladni.

Láttam a fákat
földből szakadni,
gyönyörű tájat
élni, s meghalni.

Ódor György: Elválás

Nehéz kimondani: most elhagylak.
Mivel fáj, megkérlek, gyere velem.
Maradjon nyitva ajtó és ablak,
ha kell, utánunk jön a szerelem.

Mint a fa, mikor elhagyja földjét,
suhanjunk csak, tartson minél tovább.
Legyen olyan, mint a nagy öröklét,
sirassanak minket, ahogy szokás.

Így nem lehetünk több a többinél,
és remélem, te is ezt akarod:
ne veszítsük el, mi velünk történt,
abba – valószínű – belehalok.

Viemann László: Kép-fantázia (Szonett)

Mint facsemete úgy kiszakadt
édes földjéből és sodródott,
nem tudva lesz új élet fogant;
szívni éltető táplálékot,
hol gyökért ereszthet magának,
mielőtt megáll szükség folyam,
s nincs többé létező áramlat.
Évtizedek gyökeret vertek,
sok mély ezernyi csápjaival,
s elme száll hol volt az eredet,
vissza elmélkedve multával,
repíti bonyolult rendszerét.
Itt hagyni magvait szomorral?
Amíg orkán tépné gyökerét!

Hajdu Mária: Erdőtűz

Pattan egy szikra,
röpíti a szél,
táncol a lángja,
gyorsan körbe ér.
Jajdul az erdő,
elfut, aki él,
fenyves esendő:
köti a gyökér.

M. Simon Katalin: Az öreg fa halála

Öreg fát láttam, ott állt a fényben,
Béke lengte körül és mély nyugalom.
Görcsös ágait a tavasz becézte,
S remélte, lát még sok szép napot.

Éj leple alatt az ég nem nyugodt,
Dühöngő erőkkel viaskodik,
Feljajdul a kíntól, s e borzalomba
Maga a föld is megvonaglik.

Reggel azúrban fürdő ég alatt,
Különös csendben a fákon gyász lebeg.
Egy öreg közülük elment örökre,
Teste ernyedten a földön pihen.

Szakáli Anna: Látomás

Felfakad a forrás,
öleli őt a föld.
Szomjas ezer árok,
melybe vizet tölt.
Csupakék éghez szól,
hozzád jött remény.

Hiába nyújtózom,
nem érlek el én.
Legyezőként hajlik
kemény ágkorall.
Víz fölé magaslik,
széttörik, meghal.

Szabóné H. Anna: Tornyosuló árnyak

Szívemben felhők gyűlnek,
ereimbe vegyülnek.
Sötét füstként tóduló
karjaik égbe nyúlnak.

Köd lepte kopasz ágként,
száraz, haldokló árnyként
mint örvénylő félelem
behálózzák a testem,

s kitörne börtönéből,
megválna gyökerétől,
melynek haldokló hite
belevész a semmibe…

Szakáli Anna: Elágazások

Hajszálér-test laza sejtjein át,
sarjadó bimbók kúsznak odább.
Elágazások oldalsó ágán,
erecskék ereiből, mint márvány

utak úgy hálóznak, mint forráskút,
felbuggyanó vize, mindent befut.
Egyik, másikat félőn kikerül,
fraktálok képletrendszerén belül,

kusza-szabály szerint sűrűn átfon,
elindul a vér, lüktető kánon.
Lassan elér hozzád szívem hangja,
hallod? Élek! Várj rám: anya!

Geisz László: Déli naplemente

Meggyötört lelkemben
immár vihar támadt,
forgószél szívemből
tépte ki a fádat.
Elvitte tövestől,
szívem árva maradt,
koldussá lettem én
e nagy vihar alatt.
Dél van még, de érzem,
nékem bealkonyul,
ha van aki szeret,
tán síromra borul.

Geisz László: Suttogó fakoronák

Szélben suttogó fakoronák alatt
ülök, és elmerengek.
Nézem a Nap szomorú távozását,
és hallgatom a csendet.

Mi végre vagyok és minek,
kellek-e még valakinek?
élet ez még, vagy csak délibábja?
Felnézek a reménytelen égre.

Döntsem el én, mikor legyen vége?
Ki hiszi el, ha itt fekszem holtan,
hogy nem diliztem be,
hogy még eszemnél voltam?

Geisz László: Elmúlás

Mint egy sudár szép fa,
kit tőből kitéptek,
egy szeplőtelen szűz,
ki nem vétett vétket.
Kit forgószél tépáz
rideg éjszakákon,
mint magányos bárkát
fogva tart a zátony.
Kialudt tűzhányó,
szebb időket látott,
el fogják feledni,
hogy egy fa is állt ott

Nagy Erzsébet (Pendzsi): Szelíd öledbe vágyom

Úgy vágyom
kiszakadni a földből!
Fel, a fény mögé.
Gyökérkapaszkodó térből
a szabadság felé.
Ág- csipkézte vágyaim
sötét tónusából
nyújtom karjaim
feléd, Teremtőm!
Vonj napsugaras,
szelíd öledbe.

Molnár Szilvia: Őszi hangulat

Tejfehér maszaton fekete bozontod
elnyúló tónussal  felfelé kanyarog.
Próbálsz csücsköt érni a horizonton
sikertelenül, a táj lentről arcodra fanyalog.
Bármit teszel maradsz e porondon,
közben az elmúlás messziről bazsalyog.

Varga Tibor: Sziklaszilárdan

Sziklára hintett az égi lélek.
Talajt így adott létem gyökerének,
és sorsot: felnövekedtem.
Nekifeszültem minden forgószélnek.

A küzdelemben letört az ágam.
Sziklából nőttem, s hajlongva bár,
de megállok. Sziklaszilárdan.