A FANTÁZIÁT BEINDÍTÓ KÉP:
Máthé Ivett: Tü(Kör)Kép
Kinn sötétség. Benn Fény – Világ.
Én Benn vagyok és nézek Ki,
Az üvegen át, ahonnan Én
Visszanézek magamra Be.
Kinti setét mélység nélkül
Én magam sem lennék.
Benn a fénnyel együtt
Az ablakon, s túl azon
Kinn, ahol nem vagyok.
Bentről látom magam kintinek
De vajon kinti Énem
Látja létem idebenn?
Dittrich Panka: Nehéz szülemény…
Itt ez a kép. Nosza egyből kreáltam rá egy verset. Amolyan első ránézésre. Fogtam és elmentettem. Másnap visszaolvastam. Látom valami nem egészen stimmel. Azok a fránya színek. A rím is bizonytalan. Így ki is dobtam. Azt itt csendesen megjegyzem, hogy tudatosan nem olvastam el senkinek az erre a képre írt alkotását. Gondolván az én megérzéseimet egy cseppnyit se befolyásolják, mert az már nem én volnék. Netán megcsalna az ihlet… Aztán megint néztem a képet. Megint próbáltam hangulatba zökkenteni a képzeletemet. Most már nem csak a képről, hanem, azzal a tudattal, hogy valami vidámat kreáljak belőle. Ütöttem a billentyűt és szaporodtak a sorok. Röviden arról szólt a megírt történet, (ha befejeztem volna) hogy a pszichologikus a saját festményét teszteli a páciensekkel… A téma nem is volna rossz, csak hogy… ha netán egyezne a meglátás egy két írótársaméval, bizony a diagnózis, amit egy-egy páciensre ruháztam, nem biztos, hogy jóleső érzéssel töltené el azt aki… Így, ezt a lehetőséget elvetettem. Hangolódtam tovább. Kinagyítottam a monitoron a képet és próbáltam keresni valami fogódzót, egy szálat amiből kiindulva valami nagyon értelmeset kitudjak hámozni. Tehát átmentem a kép értelmezésének alfájába. Bumm! Az biztos, ez nem a világűr. Így alfából nem juthatok az ómegába. A színek sem az én lelkivilágom mezsgyéjén mozognak. Ó, milyen kár! Hiába szeretném. A motívumok zaklatták bennem a kételyt. Hiányzik a határozott kontúr. A sárgás halvány fény pedig másféle irányba húzott. A világosabb kék árnyalat a sötéttel sejtelmes esti idillt is sugallhatott volna, de ilyen környezetben még sem éreztem tisztán. Oda a csendes összhang. Viszont a csillagok más dimenzióba emelhettek volna, én mégis mélyponton vagyok. A négy ágú apróbb csillagok sem tévesztettek az ábrándos ég kékjébe, az álmok különös világába, sőt inkább kivezettek onnan. A mesterséges vonások nem ragyogtatták meg bennem az ihlet szikráját sem… Jutott eszembe. A képet, hogy előbbre jussak, nem csak az értelmezéssel, hanem, hogy valami foghatót találjak benne, valami érthető támpontot, kíváncsiságból beillesztettem a (média maker) videoszerkesztőjébe. Nosza, megnéztem különböző effektekben. Ám hiába. Ejnye! Rá kellett döbbennem, lehet nem is a képben van a hiba, csupán a képzelő erőm hagyhatott cserben. Itt hagyom abba! Döntöttem el. Kiléptem a videó szerkesztőmből. Újra ránéztem az adott képre, adott méretében. Hátha megszáll valami démoni erő! Ha a tudat már nem segít, legalább hasadjon!
Rájöttem a megoldásra! Végre láttam a képben valamit! Éljen! De hogyan került oda? Aztán kiindultam abból a bizonyos pontból. Ekkor még több kézzel fogható, vagy mondjuk szemmel látható dolgot fedeztem fel. A fenét érdekelt már a mindenféle elmosódott motívum, ilyen ággal, meg amolyan mű csillagokkal… Ez annál sokkal izgalmasabb! Állati! A szó szoros értelmében. Hogy örültem-e ennek a felfedezésnek? Kíváncsian várom, mások talán észre vették? Vagy csak az én szemem káprázik? Mert látni akartam. Végre valamit látni. Ki érti ezt? A képen a sárgás fényben egy szem figyel. Onnan kiindulva pedig egy békát látok két lábbal előre. Még csak hunyorognom sem kell. Aztán visszaolvasom az eddig írottakat. Az elején említett történetet. Megdöbbenve konstatáltam, a páciens diagnózisát, aki szintén a szemről és a békáról említést tesz. Ó én eszement! Micsoda diagnózisom van! Sebaj, ha netán más is ír a békáról és a szemről annak titokban megsúghatom! Kizárólag privátban!
u.i. :
Titokban elárulom, amikor már befejeztem, eme írásom szüleményét, egy embert megkérdeztem, mit lát a képen. Egy percet szánt rá. Ő nem békát, hanem elefántot és orrszarvút fedezett fel benne. Akkor ez állati! Netán mégis közel állok az igazsághoz?
Vitál Mária: Víztükör
Ha majd a háborgó tenger magasra
emelt hulláma csendesül, s a méhében
fogant gyermekét megérinti a Nap sugara,
csoda világ épül, emelkedik a mélyből, s a
víztükör felszínén képzelet ereje visz haza.
Ha majd a gyöngyszemeket láncsorra fűzöd,
lelked rejtett kincseit a világ elé tárod,
ezüst tálcát kínál a teli Hold fénye, s
kristály tisztán felszínre tör a múlt emléke,
a tenger zenéje lesz lelked örömdala.
Ha majd az álomvilág villanó fényében
táncot jársz az éj sötét leplében, és
feszített víz felszínén ezüst szőnyeget
varázsol a Hold, a csillámló víztükörben
álmodott vágyakkal, tested templomába térj haza.
Dobrosi Andrea: Foltkoncepció
– Anya, foltos lett a terítő. Nagy baj?
– Nem akkora, mint egyeseknek a tükör.
– Miért, Anya?
– A Te problémádat megoldja egy kis mosószer, víz meg áram. De azokkal az emberekkel, akik a saját tükörképüket csak egy felesleges, egyszínű foltnak látják, lehetetlenség mit kezdeni. Mert nem minden fehér és fekete. A terítőn a borsófőzelékben se csak borsó van, hogy egy kis zöld és kész. És még csak nem is liszt, tej vagy olaj. Ott van, ahogy abban az alul méretezett, ráfér-a-festés látványú konyhánkban csetlek-botlok a piros kis kötényemben, amit még tőled kaptam a névnapom után néhány nappal, mert a vizsgáid miatt alig volt időd, ilyen apró-cseprő dolgokkal foglalkozni; és ott van a Vilma néni is, aki ugye mindig rosszkor csenget be hozzánk, abban a halacskás förtelem-kék garbójában, de lélekszakadva csörtet át a borsófőzelék tojásos változatával, mert a mi kis édes szomszédasszonyunk meg van győződve róla, hogy ez most aztán fontos és kihagyhatatlan, ahogy a szódabikarbónától kifehéredett ovális csipketerítője is, és hát Vilma néni kedvességéhez bizony nem férhet kétség, még a TV-nk tetejére is ad egyet mutatóba, pedig mondtam, hogy a mi modern bútorainkhoz az nem nagyon illik, ráadásul megígértük neked, hogy ha átmész, lecseréljük egy LCD kijelzősre; aztán a terítő foltja beszél arról is, hogy édesapád ki nem állhatja a borsófőzeléket, a mai napig emlékszem arra a cifra szavakkal kombinált többszörösen összetett mondatra, amit akkor mondott nekem, mikor ezzel az étellel késztettem maradásra egy randin, és amikor még olyan fiatal voltam és hamvas, mint Te a Toportyán előtt a zh-n, pedig az egyetemre csak harmadjára kerültél be, és nem azért mert buta vagy, inkább nem vagy a szavak nagymestere, úgy mint az öcséd, aki inkább ötször végignézi a Pinokkiót, minthogy Vilma nénivel találkozzon. Na, ez mind benne van abban a foltban, tehát csak hálás lehetek neked, amiért megtornáztatod az agytekervényeimet és emlékeztetsz: én nem csak abban a mi bizonyos alul méretezett konyhánkban kutyulom az aznapi vacsit, hanem igenis fontos feladatot hajtok végre, mert ösztönzőleg hatok a szeretteimre, akik vannak olyan figyelmesek, hogy törődnek velem szivárványszíneket vetve a terítőre. De aki csak azzal képes szembesülni, – ha egyáltalán abba a bizonyos tükörbe belenéz,- hogy ilyen, meg olyan és annyi, és a dolgok piff-puff megtörténnek vele, pont úgy ahogy szeretné, aki nem látja meg ,az elrejtett részleteket, mert mindent felfúj és csak panaszkodni tud, hogy ilyen-meg olyan nehéz, ha más bekavar; na attól hányok, úgyhogy azt a terítőt rögtön 90 fokon kell mosni. Szóval fiacskám, én imádlak a foltjaiddal együtt!
Áfra Piroska: Mit ér?
Mit ér az írás, ha a költemény
halálba menőtől ihletett?
Ha a szó, hatalmával próbál
letörölni ,jéggé dermedt könnyeket?!
Kinek hiánya súlyától ,
összeomlik az oltár…
Az idő ablakán bekopog,
de bentről, csak a sötét kukucskál.
Még látja a résen át,ki eltávozott,
utolsót csillan lábnyomán a csend,
mint tengerparton a homok.
Mindenki tudja: el kell menni innen,
bár, most még maradunk…
S ha leszáll a csipkeszárnyú alkony,
hajnalban, útnak indulunk…
Szabó Edit Irma: Kibontakozás
Én EGY vagyok veled, miként nézem
az égi végtelent, s tudom, hogy
időtlen idők óta egymásban
vagyunk rejtve-időzítve, hogy
sorsunk nászajándékát
kiérdemelve teljesedjen
ki bennünk a természet
éltető ereje,
körbe-körbe,
mindent
betöltve.
Kutasi Horváth Katalin: Kepler Prágája
Kékítőt old a mélységes éjben az emlékezés fáklyafénye. Világosodik lassacskán homályos elmém, csillagokba tekintek némely’ tiszta estén. Miközben kavarog az eszme, tisztul a forma, pávatollakat ragyogtat a királyi pompa.
Zúg az idő árja, s előbukkan Kepler, de tudománya nem kell, s mivel Borbála a párja, egyre csak a horoszkópokat gyártja, mit nagyon restell. Ugyan senkinek sem ártott, az udvarban senkit be nem mártott, mégis szégyenkezik egyre, s feleségétől sem számíthat semmiféle kegyre. Nyújtja a pénzt, nője hadd ragyogjon, az udvaroncok közt hadd forogjon. Nem érdekli, hogy körülötte ki merre tart vagy merre fordul, de azonnal felnéz, ha az ég egyet mordul. Nézi, hogy szikrázik a füstben a nyugvó nap fénye, s kiteljesedik tudásra szomjas lénye. Pár lépésre tőle kuruzsló hadonász’, fortyogó főzete békafejet formáz. Itt kolera pusztít, ott meg a hagymáz, jól elkenődött a fura kulimász. Alakul a beteg, gondterhes világ, kacifántos bajusz tekeredik reá, s csikóhal is formálódik fölé. Pókháló is foszlik, sötét felhő oszlik, boszorkák jóslata beigazolódik. Asztalt táncoltatnak, szellemet idéznek, kicsit távolabb tán ördögöt is űznek.
Kepler képzeletében megindul az ésszerűség bús románca, míg Borbála hódolóival a keringőket járja, s örömteli a tánca. Fénycsóva surran? Üstökös villan? Az élet ily’ hamar elillan? Szimmetriát észlel a csillagász szeme, megmutatkozik az égbolt milliárd eleme. Hiába is keres otthon harmóniát, szívesebben hallgatja a szimfóniát, hisz Borbála csak nyafog, mindig pénzt követel, Keplerrel szemben házasságtörést követ el.
Varázslatos időár kavarog a szélben, most is ezeregy mese száll a messzeségbe, s ha szeretettel nyújtjuk ölelésre karunk, nem hiába csókol békát az ajakunk, s tán nem jutunk Kepler sorsára, ha nem akarunk.
Kordély Mária: Egy új világ
Ahol csillagként ragyognak a fák
közre fogja szomszédját két jó barát
a borús égboltból feltűnnek a csodák
a csillagok eljátsszák az éji csatát.
Balra lent a megkoronázott király,
hogy mire vár a halálnak is talány
fények gyúlnak , majd elhalványulnak
üstökösök szállnak, szétrobbannak.
Sötét vérben úszik az új világ
nem látom a homályban, hogy ki bánt
egy emberi lény segítségért kiált.
Emeld a fény felé, hogy lásson
a halál még ráér, csak várjon;
e világban te lennél a párom?
erre nem vágyom!
Dobrosi Andrea: Itt, ahonnan
Az univerzumba olvad arcod,
a mindenség kék oázisa vesz körül,
vetődik rád a béke,
mit rám hagytál örökül –
itt, ahonnan gyökereid erednek,
részese vagyok régvolt erednek.
Halként lebeg hozzád hajnalom,
emígy töltöd minden estém,
míg lehet, begyűjtöm pikkely ezüstöd
az emlékezés végtelenjén –
itt, ahonnan még búg szavad,
ahol egyszer az ég majd rám is rám szakad.
Nem vágom ki a fekete lombú fákat,
hagyom, foltjaim hálózzanak,
patchwork-jét a halál úgy is csak növeszti,
alatta hiába mozzanat –
itt ahonnan gondolathoz mered éj,
de kifehéredik, mint alpesi meredély.
M. Simon Katalin: Éjjel csillag vagy az égen
Szemed figyelmét kezdettől éreztem, anyám.
Mondták, és nyiladozó értelmem felfogta:
Velem vagy a nappali fényben,
Borús égen felhők gomolyán,
Göröngyös úton vigyázod léptem,
Hogy ne tévelyegjek, utat mutatsz.
Éjjel csillag vagy az égen,
Őrködsz álmaim fölött,
S én hálából, az életemért
Mit tőled kaptam,
Képzeletben megcsókolom
Soha nem érintett kezed.
Kühne Katalin: Magzatlét
Amikor még édesanyám méhében tartózkodtam, elvarázsolt a csendszőtte világ, ami nem is volt annyira csendes, csupán egy semmihez sem hasonlítható, szeretettel teli burok, ahová szüleim jóvoltából kerültem. Viszontagságos volt ez az út, hiszen édesapám másfél éves hadifogságból jött haza csontsoványan, betegen, alig ismert rá felesége és kislánya, amikor szakadt ruhában, borostásan, támolygott befelé a kapun. Nagy volt azonban az örömük, amikor meglátták, ki közeleg feléjük. Azon az estén határozták el szüleim, hogy ha a hosszú távollét után felépül, nővérem mellé kistestvért szánnak. Így kezdődött. Belülről figyelve édesanyám mozdulataira, testbarlangjában olyan biztonságos közegben fejlődhettem, ahová alig ért el a külső világ. Csupán néhány szófoszlány, halk muzsika jutott be hozzám, meg-megtörve a csodás alagutakban futó folyam áradását, a vérerek zúgását. A legszebb hangot hallottam, édesanyám galambbúgáshoz hasonlító kedves, zsongító énekét, amint éppen engem altat. Amikor magához vett egy falatot, vagy ivott valamit, abból táplálkoztam én is. Erősödve, növekedve egyre otthonosabbnak láttam ezt a tájat. Jól megkapaszkodtam a ruganyos „falban”, úszkáltam ebben a „tóban”, nagyon élveztem, amikor ringatott anyukám. Hetek teltek el, felfedeztem, hogyan mozgathatom kezemet, lábamat. Egyre többet hallok a külső hangokból is, ritmikus, szép zene árad, nyugalom, béke tölti el kicsi szívemet. Lassan kinyitom a szememet, és mit látok? Csillagok fénylenek, spirál alakban indák kanyarognak, gyönyörű virágok illata árad felém. Meglátom magamat is, különös lényként lebegek: nagy a fejem, pedig még csak pár hónapos vagyok. Egyre nagyobb leszek, egyre többször érintem ujjaimmal a „falat”, ami elválaszt, mégis összeköt anyukámmal. Elérkezett az időm. Ott fenn, a horizonton bársonyos, mély tüzű szem villan rám, int felém. Csodálkozva nézek rá, ő megszólal, engem hív, vár. Elindulok felé, semmilyen akadály nincs előttem, sima az utam. Repülök, pedig azt hittem, gyenge vagyok. Ő segít engem. Milliárdnyi apró csoda: csipkés fátylak, legyezők, kagylók között vezet az út Hozzá. Ebben az a furcsa, hogy annyira hatalmasnak látszik körülöttem a világ, mintha sohasem lehetne bejárni. Mégsem félek, szállok fel a magasba, a levegő langymeleg, néha valami megrezzen, hűsítő szellő mozgatja a legyezőket, a kagylók egymáshoz koccannak. Egyszer csak kinyílik egy kapu, azon átjutva még gyönyörűbb világ tárul elém. Ott van Ő, átölel, én kitárom karomat és hozzábújok. Könnyezünk mindketten, amikor meglátjuk egymást, akik addig egy testben, egy lélekben, a legszorosabb kötelékben éltünk.
Áfra Piroska: Csillag
A vers amiben hiszel, végül a fény, a megbocsátás útjára visz.
Ahol a szeretet örök. „Nap a Nap mögött”-mondják.
Csiga-körök, spirál alakban mozgó csillagvilág.
Ő a porban nyomot hagyó,gömbbe zárt Isten: a legfényesebb!
Kinyílt szeméből áramló mindenség hömpölyög bolygónkra.
A lélek feltétel nélküli szeretetét adná rabságodért…
Imád meghallgattatik, reménnyel teli a hozzá intézett fohász.
Káoszból rendet teremt, tiszta,ősi forráshoz vezet.
Tanácsadód lesz,ha megtorpannál. Igazi Fény ,lámpást nyújt feléd.
Ő, ki kéken fehéren ragyog, hívó szava kinyitja a csillagkaput.
Csak baktatol felé, csigalépcsőn felfelé.
Te mész elöl, ettől kezdesz félni,de ki mögötted megy,
neki meg te adsz hitet. Így nem visszakozhatsz,csak remélsz,
hogy jól döntöttél. Lábad már nehezen emeled, de megszoktad,
hogy minden amit elértél, azt munkával szerezted.
Nincsenek véletlenek,már tudod…
Semmi sem téríthet el, döntöttél.
Lent hagytad a Földet, félúton jársz Szíriusz felé.
Ami mögötted van,csak emlék.
Törekvő szívdobogással ismersz magadra.
Nehéz sors a ráébredés.
Te versben rejtőző Csillag!
Mukli Ágnes: Forgatag
Éj kavarog az örök idővel,
égi sötétben csillagfényben,
útvesztőink fénytükrében.
A hold örvénylő sugarán
egymásba olvadnak a rokon éjszakák.
A tegnap és a ma
nappali fényt fércelget
a csipke vert cserfalevelek
forgó ráncán,
s angyalok szárnyán száll tova.
Itt minden tétova
és időtlen.
A fekete lombok loncos árnyéka
s az óriás világ.
Mégis minden fájdalmat érzünk
ha valami bánt,
szívünkig ér s kínnal fáj.
Mi ez a démoni erő
mi egybetart táguló végtelent,
s minket éjről éjre,
napról napra újjáteremt.
Szeles György: Fraktálügy
Mindig azzal traktál,
Milyen is a fraktál.
Ismétlődő forma,
Nem könnyű agytorna,
Szebb ez minden frakknál!
Szeles György: A matematika is művészet
Egy tál
Fraktál
Képpel
Színnel
Traktál