KÉP-FANTÁZIA 15.

A FANTÁZIÁT BEINDÍTÓ KÉP:

Kutasi Horváth Katalin: Lélekkarc

Hiába próbáljátok színekkel
átfesteni a karcos üveget!
Felsértitek újra – tövisekkel
szántva – törékeny, kényes lelkemet.
Békítőn hullámzik pár kékes ív,
sok mindent elbír a szerető szív.
Zöldet mindenképp mázoljatok rám,
a fű bókolva hajoljon hozzám.
Módjával csak, a sárga veszélyes,
nem irigy leszek, csak szenvedélyes!
Fölfuvalkodott hólyag, galambbegy,
papagáj vagy dínó, jól helyezkedj!
Feléled a múlt, születik a ma,
kavarog a jövő, hasad a fa.
Ha szépen gurul az üveggolyó,
ne kérdezzük Khárónt, hol a folyó…

Szabó Edit Irma: Tengervarázslat

akár egy búvár
víz alá buktál
felhoztad nekem
a tenger-kincseit
kagylót
morajából hangot
mélyből
kibuggyanó vágyat
remegést
tengerisün-házat
éjszakába bújó
szökött színeket
hullámtáncot járó
merülő időt
habokba hulló
gyöngycseppeket
s utat
mely hozzád vezet

Szabó Edit Irma: Körforgás

Életünk egykor, tán színes akvarell…
Bár könnyen, nyomtalanul nem múlhat el,
színei kissé megfakultak mára.

A hétköznapok lecsapódnak, mint a pára,
folytonos a szürke lomha körforgása,
ünnepnapunk kevés, ritka pillanat.

Feleszmélsz, és a szép máris elszaladt.
Most varázshatalmam van képzeletben,
fényben úszik, mosolyog minden sejtem.

Karom rád fűzi szoros ölelésem,
nyakláncomon te vagy a kéklő gyöngyszem,
kötőerőnk az átélt tapasztalat.

Láthatatlan bölcsként nyújtsd a karodat!
Életünk, álmunk örök titkot kíván,
lelkünk pótolhatatlan erejű szál.

Szabó Edit Irma: Boszorkányláng

Ma sem voltam tétlen,
s ha lángomba nézel,
hajlék-katlanomban
szikraeső lobban.
Titoklepelbe bújt,
s megszépült mind,
ki rút.

Tán sok száműzött kép
sorsmandalára lép,
szurdokmély szorosban
megjósolhatatlan
szavaim elrejtett
hócsendben
dermednek.

Szabó Edit Irma: Csendbe fulladt

Hiányod
mélyülő
csendbe
fulladt.
Hol vagy?
Mentőövem utánad
hová dobjam?
Rezgésed hullámába
rejtem magam.
Égszínkék fénybuborék
szédülve körbe kering.
Monológomban neved
kábultan mormolom,
monoton ritmusban
színesre rajzolom.
Fáradtan
szitál az eső.
Szemedre
tárom ablakom.
Szivárvány-keretben
egy kép lóg a falon.

Szabó Edit Irma: Léleknyitány

Hegyháton aranylik kelő napod.

Rózsaszirmokkal hintett
belső világod kitárod,
álmod átlátszó
függönyként libben.
Örömittasan ébredsz.
Liliomtisztán
szól a lélekének,
akár ünnepi istenpillanat.
Lepkeárnyak táncolnak a falon,
gyöngyházrajzok orgiája az asztalon.
Képzeleted vadlilában vibrál,
életre kelnek
ecsetvonásba álmodott színek.
Léleknyitányod álruhába bújt,
leplezetlen ösztönöd örök válaszút.
A változás mindig ellenkező előjel:
ha egykor szerettél égő szenvedéllyel,
ma megszűröd saját vágyvilágod.
Szénfeketébe mártott portrék
sorakoznak pókhálós zugban.
Ikerlángod kihunyt,
egymás számára
már nem születünk újra.
Katedrálüvegen
tört fények játéka
szűrődik át,
tisztaság öleli
lelked katarzisát.

A napnyugta
völgykatlanba csukott.

Varga Katalin: Paletta-álom

Mint a festő palettája, álmom olyan csodás.
Világító színek kavalkádja,vad ragyogás.
Ég kékje, fű zöldje,ciklámenek lágy varázsa.
Ennyi színt együtt, piros, barna,vibráló sárga.
Bár életünk is.ilyen lenne, tele pompával.
Sosem lenne sötétség, békülnék e világgal.

Dobrosi Andrea: Tánc-gyász

Éjfélről megmaradtak színes pihék,
ahogy a kidülledt szemek,
izomláz-mozi, egy kis pezsgő tánc után
mi még, mintha hatna, bezzeg a Vanish,
a mihaszna, megtűr foltokat,
ott ázik a ledobott ruha, a konyha meg szalad.
Bízik, a reggel felett is eljár az idő,
lesz még lábán újra tánccipő,
csak ha majd a pihék végleg lehullnak,
akkor kopogtat be hozzá esdeklőn a hiány.
Hol van már az izomláz-mozi,
megereszkedett rajta mell, megnőtt poci…
No hiszen, semmi kidülledt szem,
pezsgő-orgia, a reggelre sem
délben fáj foga, letűntek kánkános idők,
nem padlót pucolna,- tánccipőt.

Mukli Ágnes: Sodrásban

Pirosban cikáznak a nyári árnyak,
szellőn  repülnek, mégis távolodva
csobogó kékké, üde zölddé válnak,
mintha a távol két karodban volna.
Mintha egy régi láng lobbanna újra,
tegnap távlatán jelenné feszülne,
gyertyafényével csillagokra hullna,
örökké fájó friss sebeket ütne.
Nyomodban járok, lopva rejtegetlek,
mert léha csendedbe beleszédülök.
Mosolyommal titkon megérintelek,
folyó sodrásának ellenszegülök.
Mert létezel, itt a Földön létezünk
sírva, térdre rogyva sosem vétkezünk.

Gősi Vali: Beleégünk az örök világba

Ahogy eltűnt a nap a bíbor égen,
a szemedet idéztem vissza éppen,
kerestem fénytöréseit,
és a jó csönd lassan visszavitt
abba a régmúlt, színes világba,
amikor még boldogan mosolygott
rám a sárga,- a nárcisz bájos,
szégyenlős virága, és a liliom
büszkén, hófehéren hajladozott
a déli szélben, és kék volt az ég,
és zöld a tenger, és fénylett a nap
már korán reggel, az utca megtelt
emberekkel, (akkor még mind fölfelé
néztek, mosolyogtak és sohasem
féltek), hiába jött el a sötét este,
a bársony égen mind boldogan leste,
ahogy kigyúl, izzik a csillagok teste,
és belefesti az éjszakába – szórja némán,
szerte a világba – narancs és zöld
színeit, szívünkre aranyló fényt terít,
alája bújunk, és reggelig lelkünk
a színekkel megtelik, és kék lesz
minden, zöld és sárga, és beleégünk
az örök világba…

Czégény Nagy Erzsébet: – atomnyi világ –
 
Csak egy kép,
mondom magamnak,
valaki színt adott
a néma hangnak.
Tovább nézve látom
mozgások indulnak, színek,
változó világ kavarog,
egymásba formát űznek;
 
hulahopp karikát
igéző lángok
keringő dervisek
dervis-keringők
ölelő karokat
egekig emelőt
lázkarikák melyek
egymásba ömlenek
hangulat-színek
lelkes örömtánca
benne íriszem
lélek-szivárványa
látok még benne
árva lelkeket
hideg-feketében
látok reszketeg

halált hozó álmot
fény felé haladó
libegő hullámot
karjukat nyújtó
apró gyermekeket
házat tavat erdőt
virágot rengeteget…
 
Színek és vonalak
örökös mozgása;
csillagrendszerünk
atomnyi világa.