- Szabó Edit Irma: Szellemjárás
Békétlenséget áraszt az éj,
pihenésem zaklatott, csekély.
Kerget, fenyít egy sötét démon,
s a békés álmaimba karmol.
Bolyong sok hajótörött lélek,
segítővel tán fénybe lépnek.
Szürke végtelenben ködhegyek,
szirtbe ütköző, vak vészjelek.
Kísérteties a halvány hold,
megnyugvást csakis a reggel hoz.
- Kisznyér Ibolya: Kék halál
Hideg kék telihold fagyos fényben,
megfagyott élet a dermedt légben,
hajó halálsikolya még reszket,
hullám vízcsepp sír, sziklába rekedt.
Acélkék levegő halált terem,
űr hidege árad, nincs lételem,
döbbent csillagok, merev hidegen,
jeges tekintetek holt vidéken.
Rút, nyúlt karom mozdul, mozgást észlel,
víz mélyén apró életet neszel,
kékség vetül, míg utolsót suhint,
jégbe zárt kín, halott remény pusztít.
- Keczely Gaby: Van remény?
Befagyott a múlt világa,
árbocos hajó a jégben,
gonosz manók körmét rágja
fény és jégcsapok a szélben.
Nem is köröm, karom ez már,
az óriás nem használja;
odafagyott hajó tatján,
a szétesett fadeszkákra.
Minden öreg, minden jeges,
csak a Hold, mi világítja,
a dermesztő jéghegyeket,
Ő az élet valósága.
Csak a fény, mi reményt adó:
van élet e korszak után.
A csillagok az állandó
létükkel ezt bizonygatják.
Rút jelenet, ne is lássad!
Földünk egy jégkorszak után…
De a Hold fénye már láttat
jobb jövőt. Vagy fantáziálsz?
- Dudás Judit: Pihen a Gonosz
Az utolsó ember kiszáradt szemmel nézett körül. Vége… nincs más, csak ő, évek óta semmilyen civilizációra, emberi létformára utaló jelet nem találtak, be kellett hát látni, csak ők maradtak. És már ők sem, csak ő…
Legyűrte, elpusztította társait az életben maradásért, és most rá kellett döbbennie, mit tett, hiszen egyedül maradt valószínűleg itt a földön, nincs rajta kívül más, oda a Remény… csak nézte a szürke, élettelen víztömeget, a fagyos sziklákat, napok óta a hajó sem mozdult, mintha megállt volna az idő… már nem érzett semmit. Se Dühöt, se Kétségbeesést, se Reményt, se Éhséget vagy Szomjúságot, a teljes Közöny volt csak, ami rátelepedett. Hova tovább? Semerre, sehova. Elfogyott az erő, nem volt cél, nem volt miért. Odavánszorgott a korláthoz, letekintett a zavaros víztömegre, szája kis félmosolyra húzódott, majd csöndesen átfordult a korláton és nagyon csobbanva a vízbe merült. Teste súlytalanul süllyedt lassan a mélybe, íriszében kihunyt az élet fénye, az utolsó emberé itt a Földön.
És akkor megfagyott a világ. A bolygó szinte megállt, eddigi sebességének milliomodára csökkent a forgás. Szél se mozdult, a hold szürke, rideg fénye derengő ragyogásba vonta a jeges sziklákat, a rettenthetetlen víztömeget, tompán megvilágítva az évmilliók óta itt tevékenykedő, fura kis alakot a parton…
Vajon mikor került a Gonoszság a Föld nevű bolygóra?
Évmilliókkal ezelőtt, amikor az emberszabású lemászott a fáról, felegyenesedett, és elkezdett valamilyen kezdetleges civilizációban élni. Talán az első támadásnál, amikor a Félelem és az Éhség előszőr gyűrte le az első emberek egyikét, és társa fejét szétloccsantotta egy maroknyi sziklával, hogy azután lakmározzon annak nehezen elejtett prédájából… talán akkor. Ó igen! Ez biztos. Hiszen a Félelem és az Éhség ezután is gyakran úrrá lett az emberen a Gonoszság hatására, aki beette magát a közösségekbe, a civilizációkba, és különböző arcot, alakot öltve rábírta az Embert a szörnyű dolgok cselekedetére. Persze nem sikerült mindenkit rábírni. De akiben még forrón lüktetett a Szeretet, akinek lelkét megacélozta a Hit, az sokáig ellenállt, talán a végsőkig, őket társai gyűrték maguk alá, akiket hajtott a Hatalomvágy, a Kapzsiság – ezek kézen fogva járnak – és ezeknek a lelkük satnya volt, sérült és gyönge, mégis erősebbnek bizonyultak. Háborúk, éhínség, járványok, ezek voltak kedvenc eszközei, és a távolból kuncogva, elégedetten figyelte a hatást, amit elért a segítségükkel. Kedvére játszadozott évezredekig.
A Gonoszság elégedetten végignézett művén. Szeme megpihent a szürke víztömegben ferdére billent hajón, ami az utolsó emberek maroknyi csapatát vitte éveken keresztül, hogy társakra akadjanak. A Gonoszság azonban mindig új arcot és alakot öltve, de a régi módszerekhez folyamodva küldte rájuk most már a Rettegést, a Bizalmatlanságot, és az Őrületet… Fogytak egyre, egymást gyilkolva, végül csak az az egy maradt. Azután az se.
És akkor megfagyott a világ… A Gonoszság békésen elfeküdt a parton, tudta, eljött az idő és megpihenhet. Sokáig pihenhet, míg majd felébresztik a hangok és illatok, egy új bolygóról idelibbent érzetek, amik majd tudtára adják, hogy megkezdheti tevékenységét egy másik bolygón, ahol emberi életforma alakul.
De most pihen. Mert vége.
Vége?
- Gáspár Klára: A magányos költő
Itt él ég és föld között,
tenger jeges vize fölött.
Versei közé elrejtőzve,
elbújva a rímek mögött.
Bár a lét erős karmaival
a múltba kapaszkodni próbál,
mégis várja, hogy
a tenger végre lángra kap,
és szíve újra megdobbanhat.
Édes dala az ezüsthídon
egészen a holdig repül,
majd hajójáról hangosan
a kozmoszba kiáltja:
nem vagy egyedül.
- Petres Katalin: Rémálom
Hánykolódó hajónk felett telihold,
jéghegyek közt hideg kék világ.
A parton már az óriás prédára les,
hegyes karmok várnak ránk…
Mi jobb? roppanjon össze bárkánk,
váljunk szörnyek martalékává,
vagy fagyjunk érzéketlenné????
Ébredjünk fel inkább!
- Jószay Magdolna: Száműzött utazó
Száz éve már, hogy hajóm zátonyra futott,
körbevesznek zord, kísérteties sziklák,
vénségemben innen már nem szabadulok,
csak a Hold tekint rám, nem észlel a világ.
Más dimenzióból kárhoztattak ide,
örökké élnem kell, de ez a hely a poklom!
Társam a magány, a sivár, kihalt iszony,
az örök élet itt vajh’, kinek jutalom?
Ha emberfia látna, rögtön szörnyet halna,
rettegne, karmaim rögvest széthasítja…
Pedig csak egy szerencsétlen hajótörött
vagyok, kinek a Hold egyetlen barátja.
- Domokos Edit: Bánat
Holdvilágban foszlott álom –
párom többé nem találom.
Hideg Hold, hát vedd magadhoz!
Hajóm immár vígaszt nem hoz.
Jeges árban fürdik kezem…
Vagyok még, vagy emlékezem?
- Kalocsa Zsuzsa: Tajtékzó tenger
Hullámok hátán hánykódó hajó,
tomboló vihar égzengésre táncol,
zúgó morajt űzve magától,
fájón leng árbócon a zásuló.
Mélykék vizében sistergő villám,
partot mutat sodródó hajónak.
Éjben csak a sápadt hold követi,
kapitány a sorsát tőle reméli.
Holt lelkek teteme jéghegy tetején,
ijesztőn hallatja síró énekét.
Utat zárnak az óriás karmok,
elébe’ kerül, ragadja magához.
A mély víz hullám-nyelvével felel,
nincs kiut, elnyeli a végtelen.
- Lám Etelka: Holtkezek
Időtlen idő óta
örvénylik a csend
átöleli az éjt.
Lelkem kék angyala
holtkezek kék hajnala.
Álmomba belép a jó Isten
fénylő csillaga, sötét éjszaka.
Majd eltűnnek a holtkezek
lágy szellő kékszínt permetez.
Lázadó szél jön, fázik a szívem
érzelem hurjai, hárfa gyönyörű zenéje
dallama ringat, tavirózsa lebeg.
Mélységbe rántott örök bánat
síros szemek befelé folyó könnyek.
Hideg fuvallat jön felém átölelem
a sugárzó Napot, elbódít csendesen.
11. Horváth-Tóth Éva: S az ember
Kifulladva állt a parton. A telihold kövér teste úgy biggyeszkedett az égen, mint pattanásig feszülő ezüstpityke a hízott ében vásznon. Az ember már-már várja, hogy egy szusszanást hall majd valahonnan, és cérnapendülésnyi hang után süvítve lódul a végtelen semmibe az égitest, mint egy nadrággomb. Hideg fénye sűrű folyamként áradt szét a távolban. A víz tetejére csordulva monoton locsogott a folyton kiáradó és visszahúzódó hullámok hátán. A megrekedt hajóroncs testének ütődve tompán koppant, majd tovább árad a tenger belseje felé. A csillagok különös, riadt fénnyel pislákoltak odafönt. Mint félszeg kismadarak, akikben elnémult a dal, úgy ültek a végtelen semmi fekete ágán.
Sven nézte őket. Próbált megnyugodni. Pár napja még azon a hajón volt utas, ami most jó néhány méterre van tőle. Menthetetlen már. A parton ezrével hevertek a deszkák, árbocok, tetemekből maradt csontok. Innen talán nincs menekvés. A hegyek csúcsai éles csipkékkel meredtek az ég felé, szinte felnyársalva az éjszaka csendjét. A szél úgy süvített köztük, mint jajveszékelő kísértetek kiáltása. Lehet, hogy nem csak a szél volt, hanem azoknak a szelleme, akiket az óriás pusztított el. Sven gyermekkorában hallott erről a lényről, de dajkamesének hitte. Épp úgy, ahogy a Bermuda-háromszög rejtélyét. Be kellett látnia, a valóság néha rettenetesebb, mint a legszörnyűbb rémmese. Békés felderítő hajókázásuk vége halálhörgés és csontok hideglelő roppanása lett. Ő is végezhette volna úgy, mint a többiek. Miután léket kaptak, mentőcsónakba szálltak. Az volt a terv, hogy a parton lévő deszkákból szednek össze és a hajóig úsztatják, megpróbálva a lyukat befoldozni rajta. A sok roncs rossz előérzetet keltett mindnyájukban, de más megoldást nem találtak. Senki sem számított a hegyek mögül felbukkanó óriásra. Teste olyan volt, mint egy élőhalotté, csontjaira száradt bőre, megkövült fekete körmei, sárgászöld mohával bevont fogai mellett rothadó hús szagát árasztotta. Néhány suhintással agyonütött mindenkit. Sven is azt hitte, hogy meghalt. De a lendület őt puha bokrok közé lökte, ahol életben maradt. Végignézte, ahogy az óriás bekebelezi társait. Egyik-másik még nem volt teljesen holt, így halálsikolyuk szinte széttépte Sven dobhártyáját. Igyekezett némán öklendezve hányni. A lény három napig nem mozdult. Ennyi ideig tartott, míg mindenkit elfogyasztott. Nem nézte, hogy ki gazdag, sem azt, hogy kinek milyen kapcsolatai vannak, és azt sem, kit várnak haza. Nem válogatott. A hús az hús, nem egyéb. Épp úgy, mint a halál. Végül mindenki az enyészeté lesz, ahová nem követi az, amit a földi élete során megszerzett. Sven nem gondolkodott. Nem volt min. A szigeten, ha volt is élet, víz, vagy bármi, amivel fenntarthatja magát, elérhetetlenné vált az óriás miatt. Minden neszre moccant. Éhhalál a bokrok mögött, vagy eledellé válik a lény gyomrában. Hogy megküzdjön vele? Mégis hogyan? Dávid merész siheder volt, tántoríthatatlan hittel és néhány kővel megölte a legendás Góliátot. De Sven már nem siheder és végképp nem tántoríthatatlan. Végül úgy döntött, ha már úgyis meghal, legalább ne adja könnyen magát. Már úgyis érezte, ereje elhagyja, hiszen napok óta nem eszik, csak némi vize maradt derekára csatolt kulacsában. S ha az is elfogy, végleg vége. Megvárta a negyedik nap alkonyát, kiállt a partra, tisztes távolságra a lénytől. Ráordított, mire az mennydörgésszerű robajjal eltátotta rothadó hústól bűzölgő száját. Sven futásnak eredt, az óriás pedig lomhán ugyan, de utána indult. Léptei alatt rengett a föld, mintha a sziklák szíve dobogott volna. Sven a hegy lábához érve felkapaszkodott és mászni kezdett. Szerencsére ebben rutinos volt, mert másképp az első kiszögellésnél leesik, egyenesen a lény szájába. A hegy olyan magas volt, amilyet még nem látott. Olybá tűnt, eléri az eget és a felhők közé vész csúcsa. Sven elszánt volt. Ha már ő lesz a desszert, küzdjön meg érte az a fenevad. Ujjaiból már kiserkent a vér az éles kődarabok miatt, de nem számított. Nem adhatta fel. Még nem! Az óriás is mászni kezdett, bár hatalmas teste nem moccant olyan fürgén, mint Svené. Amikor erősödni érezte a bűzt, hátranézett, de meg is bánta. A fekete karmú lény túl közel került hozzá. Hiába mászik, el fogja kapni. Ekkor vette észre az apró lyukat. Bemászott és bent haladt tovább. A járat szűk volt, de neki éppen elegendő, hogy elférjen. Amennyire tudott, behúzódott. Az óriás be akart érte nyúlni, de nem érte el sehogy. Ütötte, döngölte a sziklát dühében, de nem tudta kiszedni Svent. Az egyik ilyen ütésnél a hegy tetejéről hatalmas kő gördült lefelé, ami súlyával a mélybe taszította a lényt, aki egy darabig óbégatva zuhant, majd hatalmas morajjal földet ért. A legördülő kő pedig egyenesen a fejére esett elpusztítva vele az óriást. Sven sokáig állt a szikla peremén és bámulta a fenevad fejéből bugyogó vért, ami a hullámokat bíborszínre festette. Dávid és Góliát esete jutott eszébe. Talán akkor is így történt. Dávid sem számított győzelemre, de Isten hozzásegítette egy jól irányzott kővel. Mint most őt. Másnap mert csak lemenni a hegyről. Biztos akart lenni abban, hogy a lény nem éled fel. Miután meggyőződött arról, hogy az óriás elpusztult, nekiállt a deszkákat összeszedni. A parton talált kötelek és egyéb oda sodort szemét felhasználásával kis tutajt eszkábált. Az ő megfeneklett roncsukról a víz még partra mosott néhány ládát, amiben szárított hal és bor is volt. Felpakolta lélekvesztőjére. Igyekeznie kellett, mert a tetem egyre ijesztőbb gyorsasággal bomlott nappal a melegben. Arról nem beszélve, hogy baljós hangokat hozott a szél a hegyeken túlról. Talán az óriás nem egyedül élt itt a szigeten? Jobb nem megtudni erre a választ. Sven igyekezett. Már majdnem elkészült, amikor a hangok vészesen közel értek. Nem várhatott tovább. A vízre vontatta a tutajt, még körbenézett utoljára.
Kifulladva állt a parton. Nézte a teliholdat, a parton fekvő hajóroncsok darabjait, a csontokat, az oszló lény tetemét és próbált rájönni, hogy milyen hely is ez valójában. Talán a pokol? De ha az, ő mégis hogyan és miért menekülhet meg? Ő sosem hitt Istenben. Legalábbis addig a pillanatig, amíg a bokorban magához térve meg nem látta a lényt, ahogy társait eszi. Akkor megfogadta, ha ezt túléli valahogy, minden másképp lesz. Máshogy fog élni és másokat is arra fog biztatni, térjenek jó útra. A hangok olyan közel értek, hogy nem várhatott egyetlen percet sem tovább, elvágta a kötelet és tutaja elhagyta a partot. Meglepő gyorsasággal és könnyedséggel siklott a nyílt víz felé. Ahogy távolodott a parttól, Sven megpillantott egy másik óriást. Látta, ahogy letérdel a tetem mellé és talán fájdalmában mennydörgésszerű robajjal felkiált. Különös látvány volt. Egészen emberi. Az éjszaka holdvilágos végtelenébe vesző deszkák tetején álló Sven lelkiismeret furdalást érzett egy pillanatra. Aztán hátat fordított, és elszánt tekintettel nézett előre. Abba a jövőbe, amit már egészen más emberként akart élni. Olyan Dávidként, aki legyőzte nem csak Góliátot, hanem önmagát is, és Istenbe vetett hittel szívében halad tovább a hold ezüstjéből festett úton apró tutajával.
- Klotz Mária: halál-kéz
utolér a hosszú kéz, a tű-hegyes köröm,
még nem szúr, de már nyúl utánad,
harcuk dúl.
születésedtől kezdve haláltáncot jársz,
lényedben kezdet és vég ölelkezik, tudja
mit csinálsz.
hol hajótörött vagy, örülsz, hogy élsz,
máskor csillagoktól menedéket kérsz,
jót remélsz.
elér a hosszú kéz, a tű-hegyes köröm,
sátán a legkisebb bajodnak is örül, kell
neki a káröröm.
égi tünemény, fehér angyal is veled van,
elűzi a sátáni kezet, nem élteti a baj,
ihaj-csuhaj.
még a gondolatba is fájón beleremegek,
ne lássak ilyen szörnyeteg kezet,
eláraszt a rettenet.
- Kristófné Vidók Margit: A gonosz diadala
Én láttam, mit élő soha nem láthatott,
a jéggé dermedt kék, csillogó világot,
borzongató ólomszínű köd gomolygott
a parton elterülő gonosz alakon.
Kitaszítottak, bolyongó lelkek földje
hol csak a halál arat, itt sűrű a csend
csak éjszaka hallani, mint hull csörrenve
a lánc, de holtak rév-díja sohasem cseng.
Félárbocra dőlt hajó titkok tudója,
a szirteken száz, meg száz szirén énekel,
a rém karmába űz egy halálos csókra,
míg lelkek fagynak jégbe ködös éjeken.
Holdlámpása csillan úszó ravatalon,
ezüstös cseppenként pereg a vitorlán,
elidőzik az utolsó pillanaton,
a jégbe zárt démon ujjongó mámorán.
- Kristófné Vidók Margit: Vég és kezdet
Vak üresség amerre csak nézek,
ködben lebegő misztikus alak
mögött, szikráznak a fagypikkelyek
jajdul a szél, szirtek sikoltanak.
A jég acélkék fátyolként ölel,
nem enged el se élőt se holtat,
tenger fetreng örök tükör-létben,
ördögi lény szórja az átkokat.
Lidércfényű hold vetül a tájra,
kísértetek öltenek alakot,
nyirkos csend tapad parti sziklákra,
fájdalom csorog létpillanaton.
Éjféli nap kél nincs múlt, sem jelen,
már csak enyészet tombol mindenütt,
a föld teste, jövője védtelen,
és a szörny éles karma ránk feszül.
Lassan tompa, fehér ködökön át
csillaglámpások fénye közeleg,
valósággá lesz a bizonyosság,
a föld lassacskán újra ébredez.
- Oláh Timea: Átjáró
Mélységébe zár az óceán sötét vize,
Árnyék suhan át,
És a déli szél,
Útra kél,
Csillagokat szór szét a mindenség, de álmodban majd visszatér.
Megfeneklett hajó a sziklába veszett,
Ördögi lény a partról nézi és vérfagyasztóan nevet.
Elveszett kincseket rejt az óceán
Lelkek bolyongnak valamit kutatva,
Nyugalmuk még talány.
Erőlködik a hajó, szabadulna már,
Nem várja senki őket,
Csak a rút halál.
A démon elégedett, a lelkeket várja,
Majd hajnal tájt elalszik, közben nyitva maradt a szája.
A kékség, és mélység titkokat zár magába,
Ez a hely itt, kapu a halálba.
16. Kemény János: Lidércfényébe fúlt
Lidérc fényébe fúlt az éj,
puffadt, földhöz ragadt,
lábak helyén a kéz terül,
s bár vértelen tapad,
keringés híján is növeszt
körmöt, sőt karmokat,
de bárhogy is kapaszkodik,
azzal sem ér sokat,
előbb-utóbb mindent elér
a sanda, randa vég,
és megfeneklőn, parttalan
dermed belé az ég.