Jószay Magdolna: Várakozó hegedűk
Éjszakai tisztás fenyveserdő közepén.
Hogy kerülök ide, az álmok idején?
Fűben hevernek itt érzékeny hegedűk,
hallom, hogy szólongat kifinomult lelkük.
Hegedültem valaha, bizony, jópár évig,
a hegedűcsoporthoz ezért beálltam középig.
Várnak vajon tőlem ők netán valamit?
Ha játszom, elrettentek vagy meghívok valakit?
Ezután felvettem egy szép, ódon hegedűt,
játszani kezdtem Vivaldit, a nagyszerűt.
Nem ment túl jól, mert rég volt a kezemben,
de az összes hegedű kísért eztán engem!
Annyira remek volt, a telehold nevetett,
ezüstpénzt szórt… a szegényekkel jót tett!
Bagoly huhogott, éji lepkék szálltak,
tetszésére voltunk mind a holdvilágnak.
Szabó Eszter Helka: Kútba esett kapcsolat
A hangszerek mindig a szekrények tetejéről szoktak előkerülni. Rosszabb esetben a pincéből vagy a padlásról, de most Hédi joggal érzi úgy, hogy szerencséje van. Már éppen be akarta fejezni a lomolást mára, hiszen ma még meg kell főzni az ebédjüket. Ez a régi hegedű mégis beindítja a fantáziáját. Vajon kié lehetett? Józsi bácsié, akinek a házát éppen most lomtalanítja? Esetleg a lányáé? Azt beszélik, nem élt egyedül az öreg. Itt lakott a lánya is, akiről azt mondják, gyönyörű nő. Rebesgetik még azt is, hogy most valahol kinn, külföldön.él.
A múltkor azt mondta a tulaj, hogy elhozhat innen mindent, ami csak szem s szájnak ingere, mert úgyis minden Szeged szeméttelepén végezné. Többek között ez a hegedű is, ami mégiscsak érték. Vajon megszólalna, ha tudna rajta játszani? Esetleg olyan, mint Móra körtemuzsikája, hogy csak annak szólal meg, aki jó gyerek, aki igaz ember? Na hiszen, ilyenből egyre kevesebb van – gondolta nekikeseredve, miközben a porronggyal áttörölte a hangszert. A hegedű testén megcsillant az ablakon beverő, kora nyári nap.
Hédinek a karcsú, finoman ívelt fáról eszébe jutott Krisztina, a lányuk. Hát ezért járatták hegedűórákra? Ezért, hogy most egy Jugendherbergében (egy ifjúsági szálláson) mosogasson? Ráadásul már hónapok óta semmi hír róla! Hiába írogat neki, hiába hívja Skype-on – semmi! Életben van egyáltalán? Oké, hogy felnőtt ember, s még az is rendben lenne, hogy az apjához húz a szíve, de Józsi sem tud nála többet. Ne hívogassa, hát persze, hogy ne… Zavarsz, anya, meg rosszkor hívtál – ez ment az utóbbi időben. A mobiljukat ráadásul úgy cserélik Németországban, mint más a fehérneműjét. Bezzeg itthon, úgy kell összekuporgatni kell azt a kevés pénzt is, amiből kitelik egy új készülék.
Hogy eljárt az idő! Ma legalább már látja a végét a takarításnak…Az a vászonzsák ott éppen jó lesz ennek a hegedűnek, aztán irány haza! A lányát pedig kerestetni fogja, ha kell, a Vöröskereszttel, ha már Fészbúkozni sem hajlandó a kisasszony. Az is a vének közösségi portálja, elavult kommunikációs felület. Odaát ebben is előrébb járnak.
Hédi lóhalálában összepakolt, aztán rohant haza. Kiérve a buszmegállóba, egy csenevész bokron úgy ütött át a déli nap, mintha megannyi hegedűt tört volna darabokra az Úr keze.
Kisznyér Ibolya: Hold zenéje
Horizonton gömb a fényét szórja,
ezüst holdsugár kéklik a tájra,
távol folyó, mint kígyó tekereg,
különös fényben valóság remeg.
Nyomasztó csend ül, mélyül el, némán,
hangtalan zuhan, képzelet síkján,
mind, ki s mi él, kedves hangra vágyik,
mint tikkadt, ki vízért áhítozik.
Angyal, tán tündér hallja a fohászt,
varázsol, hegedűk alvó sorát,
szellő ébred, simítja húrokat,
lágy zene kél, ad finom hangokat.
Sír, kacag, szívekbe mardos, fájón,
tücsök kapja fel fejét, fűszálon,
ki földön élt, emléke felébred,
szíve hiányra eszmél, feléled.
Keczely Gaby: Stradivari temető
Ködös éjszaka a réten,
Stradivari temetőben.
Zene helyett a nagy csönd várt.
Pedig ez a süket csönd árt
minden normális léleknek.
Holdat, napot kiégethet
s táptalaj az idegeknek,
mik e csöndben tönkre mennek.
Köd oszlik a fák tövében,
sejtelmes kék messzeségben,
hol egy csillag még világít,
fénye előlünk nem tágít.
A hegedűk szépen sorban
világítanak a porban.
Semmi pátosz, semmi remény!
Nedves kérgük most is kemény,
de a lelkük elkárhozott,
nem hagy most már semmi nyomot.
Minden üres, foszlik álmunk…
Talán egyszer megpróbáljuk
s újra vonót fog a kezünk
– megint kiteljesedhetünk.
Felemeljük szép hegedünk,
jön a varázs, felüdülünk.
Szólhat zene újra s újra,
megrezzenhet lelkünk húrja.
Zsong éteri harmónia,
oszlik a köd, szálljunk tova
akkordokon lovagolva,
felsejlő napot bámulva.
A zene oly fontos nekünk,
ha meghalljuk, megrezzenünk
s már nem olyan rossz a kedvünk
boldog dallamot ígérünk.
Töltsön fel ez a gondolat,
s a rossz érzés így elmarad.
Dobrosi Andrea: Mint a vonók…
Mint a vonók, mik pihenni tértek,
ma minden muzsika néma dal csak,
hol a hold a kormos égen hallgat,
a semmi karol át mindenséget.
Az univerzumot por fedi már,
az emberek mind elhagyott húrok,
síró hegedűkön összecsuklott,
láthatatlan, rongyelvű vitorlák.
És mégis – a reggelnek jönni kell,
a vonóknak is zenét játszani,
amiben a dallam nem veszik el,
hiába “bitang” és “sehonnai”;
az éjszaka akkor is énekel,
s a Port az Ég remélve elnyeli.
D. Nagy Judit: Tücsök Józsi hegedűje
Emlékfoszlányaimból és szüleim elbeszéléséből raktam össze ezt a történetet. Így történt szóról szóra, mint ahogy leírom.
Azzal kezdeném, hogy késői gyermekként jöttem erre a világra, szüleim határtalan örömére. Már nem is reméltek, amikor egyszer csak fejlődni kezdtem édesanyám szíve alatt. Bár koraszülött voltam, veleszületett szívhibával, ez semmit nem vont le abból az örömből, amit érkezésem, majd keserves létezésem okozott. Csenevész, satnya fiúcska voltam, akire ha ráfújtak, már beteg is lett. Gyönge szívem nehezen viselte a megpróbáltatásokat, de valamiért mindig megmaradtam. Az orvos javasolta, hogy töltsek minél több időt hegyi levegőn, nem baj, ha nem hegycsúcson, de tiszta levegőjű helyen, magaslaton. Tatabányán éltünk, onnan viszonylag jól megközelíthető volt Vérteskozma, egy aprócska zsákfalu, a hegyek védelmében. Megfelelt minden elvárásnak. Tiszta levegő, csend és nyugalom, hegyek szomszédsága, magaslatok és lankák, ahol jókat lehet kirándulni. Édesapám elment oda körülnézni, szóba elegyedett egy bácsival, aki a kertjében hegedült a diófa alatt, és szinte azonnal megköttetett az üzlet. Mi édesanyával lent töltjük a nyarat a házukban, édesapa hétvégente leutazik hozzánk, meg szabadságra is oda jön augusztusban. Aztán telente is eltöltünk majd ott néhány hetet, had erősödjön az a gyöngécske szív, erőtlen tüdő. Természetesen némi anyagiakban is megegyeztek, de a bácsinak a legfontosabb az volt, hogy az unokája időnként a nagyvárosban tölthessen pár hetet a szüleivel. Amolyan cserenyaralás volt ez. Három éves koromtól kezdtünk lejárni, és nekem egy mesevilág volt minden, ami ott körülvett, királyi ajándék volt minden, amit a Vértes adott. Józsi bácsi (mert így hívták a hegedülő bácsit) a legjobb barátommá vált, nemkülönben az unokája, Ferkó, aki csak egy évvel volt idősebb nálam. Józsi bácsit a faluban Tücsök Józsinak hívták a hegedűje miatt. Szépen játszott az öreg, ismert minden dalt, még a gyerekdalokat is, gyakran énekeltünk együtt. De nemcsak a zenélés volt Józsi bácsi számomra császári gazdagsága, hanem hogy szinte mindent tudott, amit én nem. Hangjukról felismerte az énekesmadarakat, értett a gombákhoz, kígyókhoz, békákhoz, bogarakhoz. Mivel augusztusban kezdenek lassan cirpelni esténként a tücskök, számomra ez is újdonság volt, első alkalommal azt hittem, Józsi bácsi piszkálja a hegedűt, mert teljesen úgy hangzott az én városi zajokhoz szokott fülemnek. De hát ha tényleg olyan volt! Másnap elmeséltem Józsi bácsinak, aki nem nevetett ki, komolyan bólogatott, azt mondta jó fülem van, hogy felfedeztem a hasonlóságot.
– Aztán valami ilyfélét hallottál-e? – kérdezte és álla alá helyezte a hegedűt.
Ujjaival finoman megpendítette a húrokat, a vonóval meg-megérintette azokat, és olyan kis cirpelő hangot képzett, mint amit este hallottam.
– Igen, ez az, így szólt! Józsi bácsi hegedült az ablak alatt, mondtam én anyukának!
– Pedig nem én voltam, de nem ám! Én az ágyamban feküdtem.
– Akkor hát… csak nem Ferkó szökött ki és ő hegedült?
– Nem, nem kis barátom. Semmiképp sem. Hanem a tücsök koma volt az!
Sose láttam tücsköt, csak mesét hallottam róla anyukától, így nagyon kíváncsi lettem. Józsi bácsival hátra sétáltunk a bozótoshoz, és addig simogatta a hosszúra nőtt füvet, míg egyszer csak felugrott onnan valami. Józsi bácsi két tenyere közé kapta, majd lassan elhúzta a hüvelykujját, hogy beláthassak a marka között mocorgó valamire.
– No, hát itt van tücsök koma! Nézzed csak milyen fürge, milyen hosszú lába van, ha elveszem a kezem, messzire fog ugrani!
És tényleg! Ahogy az öreg lassan kinyitotta a markát a tücsök rugózott egyet a lábaival, majd messze elugrott. El voltam bűvölve! Este az ágyban elmeséltem anyukának, hogy amit most hall, a ciripelést (mert ezt is megtanultam Józsi bácsitól, hogy a hangot, amit a tücsök képez, így hívják) a tücsök koma csinálja, így altat el minket. Muzsikál, mert szereti az embert, főleg az ember gyerekét. Esténként tücsökszóra aludtam, reggelente madárfüttyre ébredtem.
Harmadik nyarunkat töltöttük ott, ötéves voltam, amikor nagyon beteg lettem. Hiába volt nyár, valamilyen fertőzést összeszedtem, talán a boltban. Az idő sem kedvezett, napok óta szeles, esős idő járta, pedig még épp hogy túl voltunk augusztus derekán. Édesapám velünk töltötte a szabadságát, anyuka örült, milyen jól jön ez most, hogy itt az autó, ha rosszabbodik a helyzet, megyünk az orvoshoz. Voltunk is, naponta, mert csak nem akartam jobban lenni. Magas lázam volt, édesanyám nem bírta lenyomni, a tabletták sem hatottak. Esténként alig hallottam a tücsökzenét, a fülem zúgott, a szemem leragadt, folyton aludtam, vagy az álom és ébrenlét határán voltam. Ferkó minden nap meglátogatott Józsi bácsival, aki hegedült kicsit az ágyam mellett, mert elpanaszoltam, hogy nemigen hallok tücsökszót.
– Sokat esett mostanában, nincs kedve a komáknak hegedülni. Ne is törődj velük, játszok én neked!
De néhány dallam után már ájultam is lázas bódulatba, nem is emlékeztem, mikor mentek ki a szobából. Ötödik nap már nagyon odavoltam. Édesapa gondterhelten állt az ajtóban, édesanya el nem mozdult mellőlem, cserélgette rajtam a vizes rongyokat, hátha hűtenek valamelyest. Az orvos a fejét csóválva vallotta be apámnak, hogy itt megáll az ő tudománya, az Isten kezében vagyok, nem lehet megjósolni, bírja-e a gyönge szívem ezt a lázat, vagy feladja a harcot. Azért is mondtam az elején, hogy emlékfoszlányokból raktam össze a történetet, mert erre a pár napra ködösem emlékszem csak. Vergődtem az ágyban, félrebeszéltem, nyögtem, küzdöttem a rémmel, ami az ablakban ült, akitől nem hallottam a tücsköket, aki miatt homályosan láttam az imádott arcokat körülöttem. Késő este felriadtam, talán akkor volt a krízis, és rémülten ültem fel az ágyban.
– Elmentek a tücskök, anyuka, nem zenélnek, csend van, jaj, de nagy csend…
– Éjszaka van kisfiam! A tücskök alszanak, letették a gyepre a hegedűt, aludj te is!
De én csak vergődtem, sikítoztam, hogy nagyon nagy a csönd, a tücsök nem szeret már engem, nem muzsikál!
Józsi bácsi bekopogott édesapámhoz.
– Megbocsásson, nem akarok alkalmatlankodni, de nagyon sír a kisfiú, a szívem szakad, ahogy hallgatom.
– Feküdjön csak Józsi bácsi vissza, nincs jól a fiam, tényleg nincs jól.
– Tehetek valamit érte?
– Imádkozzon Józsi bácsi! Imádkozzon, hogy valamelyik átkozott tücsök megszólaljon, mert most éppen azért sír, hogy már nem szereti őt a tücsök, mert nem muzsikál… – apám vállát rázta a zokogás.
Józsi bácsi bólintott, lehajtotta a fejét, és kisomfordált a szobából. Csak röpke negyedóra telhetett el, már épp kezdtem kifáradni a nagy sírásba, zihálásba, amikor meghallottam. Vékony, bátortalan cirpelés. Aztán megint. És megint. És nem hagyja abba! Muzsikál a tücsök, csak nekem muzsikál!
Aznap pirkadatra lement a lázam. A tücsök egész éjjel cirpelt, én pedig boldogan hallgattam, még olyan kisfiúként is ösztönösen éreztem, hogy az élet nem hagy el. Ma éjjel nem! Aztán lassan, fokozatosan hallgatott el a tücsök, végül csend lett. Édesanyám boldogan kezdett átöltöztetni, mert tiszta víz volt a pizsamám. Ölébe csimpaszkodtam és kértem, menjünk az ablakhoz. Anyám eleget tett kérésemnek, ott álltunk összeölelkezve. A kitárt ablakkeretek között beömlött a hajnal friss lehelete, odakint még látszottak halványan a csillagok, a mező felett pára úszott. És ahogy lepillantottam a gyepre, megláttam. Ott feküdt a harmatos fűben a hegedű. Édesanyám hirtelen sírva fakadt. Nem értettem, miért sír annyira.
– Hát mert… mert nagyon boldog vagyok kisfiam! Hogy az az egy áldott tücsök itt muzsikált neked egész éjjel. Nagyon elfáradhatott, ha itt felejtette a hegedűjét! De majd édesapád visszaadja neki, megígérem. Amíg pihensz, visszaadja, hogy holnap este legyen mivel téged álomba ringatnia!
Meggyógyultam, nem törődtem többet azzal a vészterhes éjszakával. Élveztem a nyár hátra levő napjait szüleimmel, Ferkóval, Józsi bácsival, aki valamiért nagyon álmos volt másnap…
Teltek az évek, a szívemet megműtötték, amikor már elég nagy voltam hozzá. Vissza jártunk Vérteskozmára minden évben, Ferkó a mai napig a barátom. Ha tehetem, meglátogatom őt és a kis feleségét, tavaly nősült. Abban a szobában alszom olyankor, ahol annak idején. Hajnalonta felkelek, kinézek az ablakon, hogy a pirkadó fényben megcsodálhassam a félrebillent, fakuló Göncölt, a sejtelmesen kúszó pára felleget a rét fölött, és bár már nincs ott, de én látni vélem Tücsök Józsi hegedűjét a harmatos fűben, ahogy karcsú derekán megcsillan az első napsugár…
Gáspár Klára: Hegedűtemető
Húrjai lógnak, mint hervadt virágok,
pedig régen mily’ vidáman játszott.
Egykor fényes fa teste elkopott,
nem zenél már édes dallamot.
Most ő is odakerült, ahová többi öreg társa,
nem hitte, hogy egyszer nem lesz szükség hangjára.
Mára csak az emlékezés maradt,
mikor még puha kezek, fogták eme nyakat.
Mesélni kezdi ő legszebbik élményét,
ahogy végigzenélt minden hétvégét.
E történetre felébred a brácsa,
hiszen ő is csak vonóját várja.
Vidáman meséli az emléket,
mikor a táncosoknak húzta a zenéket.
Aztán hátulról egy magas hang megszólal:
– Én a koncertterem első hegedűje voltam.
– Ő adtad a hangot! – emlékszik most társa,
– rezgést visszafojtva figyeltünk szavára.
– Engem egy muzsikus cigány gyötört minden este –,
meséli a karcsú apró hegedűcske.
– Mi voltunk vagy százan egy hatalmas teremben,
de nagyrészük mára már el van temetve.
Lehet, hogy a csellók, nagybőgők tovább bírták,
vagy talán már őket is leírták?
Bár mindegyikük most lehangoltan heverő,
az emlékezéstől hangos lesz a hegedű temető.
Emlékeznek egykori szépségükre
És bíztatják egymást a türelemre.
Talán lesz még valaki,
aki a vén hegedűket is megszólaltatja,
mielőtt hangjuk teljesen elvész az univerzumba.
Ha pedig mégsem, megmarad az emlék,
hangszalagok, lemezek és a rengeteg fénykép.
Horváth-Tóth Éva: Hegedűszó hever réten
Ében égnek gombszemében
csillagpihék fénylenek
színezüstből sző most az éj
vánkosára felleget,
fehér fátyol a ködpára
hűvös selyem reszketeg,
fekete fák lába szárán
tétova mód incseleg,
sötét rétnek fű húrjain
dúdol egy dalt az este,
viszi a szél a bús nótát
viszi messze szívekbe,
az én rétem hegedűje
azt danálja teneked,
nem adhatom én a dalom
csak a csendem a tied.
Petres Katalin: Látomás
Sorban elhagyott hegedűk,
mint sírok a temetőben,
távolban már alkonyodik,
a művészet, a zene haldoklik…
Kalocsa Zsuzsa: Elhagyott hegedűk
Elhagyott, régi hegedűk
hangtalan sírnak, – egyedül.
Húrjait már nem pengeted,
nem érintik meg a lelked.
Egykor szíveket hevített,
társad még sosem volt ilyen.
A hangja füledbe mászott,
húrjain a dallam táncolt.
Az érzékek vágya lobbant,
most halott kincs évek óta.
Bánatában veled zokog,
nem peng többé új dallamot!
Ordas Andrea: Nyugdíjazott hegedű
A koncertnek vége volt.
Az öreg Simi bácsi, valaha szebb napokat látott hegedűjét, épp a tokjába helyezte amikor furcsa zajra lett figyelmes. A községi szimfónikus zenekar tagjai gyűltek Simi bácsi köré. A vonósok a vonóikkal, a fúvósok a gyűrűikkel hangszereiket, az ütősök pedig az ütőiket kocogtatták, és tekintetük mind Simi bácsit ölelte. A karnagy odalépett az öreghez, és megható beszédet tartott, amiből Simi bácsi a meghatottságtól nem sokat értett.
Felidézte az Operaházi éveket, ahol fénykorában Simi bácsi első, majd nyugdíjazása után másodhegedűs volt, beszélt a csodával határos gyógyulásról a nagy betegség után, beszélt az ízületi gyulladásról, és arról, hogy a zenét nem lehet csak úgy abbahagyni, hogy hány tehetséges növendéket nevelt és okított ki, és hogy Simi bácsinak ez volt a tízezredik fellépése a 60 év alatt, amióta elvégezte a konzervatóriumot.
Eközben Simi bácsi hegedűje a nyitott tokban feküdt, és érezte gazdája, művésze rezgéseit, és húrjain finom, lehelletnyi, az emberi fül számára hallhatatlan dallamok futottak át. Érezte, hogy ez egy felemelő pillanat, és ő maga is felidézte az emlékeket, hiszen együtt csinálták végig. Őt is kellett gyógyítani, és ez eddig többnyire sikerült is, bár az utóbbi pár alkalommal már érezte, hogy egyre több erőfeszítésébe kerül ez a hangszerésznek. Ő ugyan egy 1922-ben gyártott Mesterhegedű, de az évek, a háború alatti idők, amikor nem volt idő őt ápolni, azért az meglátszottak rajta. Pontosabban szólva inkább meghalattszottak. Simi bácsi néha morgolódott vele és miatta, hogy már megint elhangolódott, de nagyon összeszoktak ők az évek során. Neki is ez volt a tízezredik fellépése, és úgy érezte az ünneplés neki is szól!
Ekkor valami váratlan és borzalmas dolog történt. Egy idegen kéz megragadta, és kirántotta a tokból, miközben ezt hallotta:
– Drága Mester, drága Simi bácsi, fogadja elismerésünk és tiszteletünk jeléül ezt a Petr Rácz híres cseh hegedűkészítő mester által készített Mesterhegedűt, melynek előlapja masszív lucfenyőből, hátlapja és a kávák masszív juharfából, a fogólapja pedig ébenfából készült. Stradivari modell. Használja egészséggel és örvendeztessen a játékával bennünket sokáig. –
Az új hegedút berakták az öreg hegedű tokjába a hozzá tartozó vonóval együtt, őt pedig valami fehér vászonzsákba rejtették el, és már vitték is kifelé.
Szegény öreg hegedű még rezegni is elfelejtett, annyira megrémült. Nem tudta hová viszik fázott és meztelennek érezte magát a tokja nélkül. A zsákot kézről kézre adták és beszéltek is, de ő most nem érezte, és nem értette sem az idegen hangokat, sem az idegen emberek rezgéseit. Azután bedobták egy autó hátsó ülésére, ezt megérezte, és az autó mély brummogó rezgése megnyugtatta, így el is szunyókált a nagy ijedtségre.
Arra ébredt, hogy kiveszi a zsákból egy fiatal erős fiúkéz aminek ismerős gyanta szaga volt, ebből tudta, hogy ez a fiú is szokott hegedűlni. A fiú lágyan végigsimította a húrjait, majd egyet-kettőt pendített rajta, testét az álla alá szorította, és egy számára idegen, új vonóval játszani kezdett rajta. De a hangok nem úgy szóltak mint Simi bácsi ujjai alól szoktak, és a fiú a vonót sem úgy kezelte mint az öreg. Meg-meg bicsaklott az öreg hegedű hangja, és néha fülbántóan visított is.
– Ne haragudj, de gyakorló hegedűnek sem kellesz. – Szólt a fiú, de a hangjából szomorúság hallatszott. – Mégsem dobhatlak ki, kiviszlek a temetőbe! –
Ezzel visszadugta a fehér zsákba és ismét az autó hátsó ülése rezegtette az öreg hegedűt.
Mikor az autó megállt, a fiú kivette a zsákot és pár perc séta után elővette az öreg hegedűt. Még utoljára lágyan végigsimította az ujjait a száraz hátlapon, majd óvatosan a fűbe helyezte a kiöregett, riadt hegedűt, és elfutott.
Késő este volt, de a telihold és a csillagok megvilágították a tájat. Az öreg hegedű csak ekkor lett figyelmes az őt körülvevő hangokra. Ciripeltek a kabócák, hangosan szólt a kuvik, és mintha vonószenekar próbált volna úgy rezgett minden fűszál. Ekkor meghallotta egy gordonka hangját – . Nem álmodom? – gondolta magában. – De nem ez valóban egy gordonka és itt fekszik egészen közel! –
– Szervusz! Üdvözöllek körünkben! Ez itt, az emberek szerint, a vonós temető, de mi inkább nyugdíjas kertként szeretünk rágondolni. Állandóan koncertezünk, hiszen a szél szebben játszik a húrjainkon mint az ember. Néha a hangyák és a madarak is meg-meg pendítenek minket. Csak a nagy esőket nem szeretjük, mert az felgyorsítja az elmúlást. Az is igaz, hogy vihar alatt olyan mintha Wagner-t játszanánk, de azért jobban szeretjük a szél keltette Mozartot, vagy Verdi. –
Ekkor távolabbról megszólalt egy mély nagybőgő hangja. – Ne fecsegj annyit, az is lehet, hogy egy öreg cigányprímás hegedűje volt, és soha életében nem játszott mást, így azt sem tudja miről beszélsz! – Erre egy gyerekhegedű csippant fel. – Ugyan már öreg óriás, ne tévesszen meg, hogy zsákban hozták ide, látszik rajta hogy bársonybéléses tokhoz szokott. Valamint nagyon csöndes, nem prímásé még csak nem is másodhegedűsé volt. Lehet, hogy ő is tanulóhegedű volt, csak őt nem nőtték ki, mint engem, hanem egyszerűen kiöregedett, és kidobták ide. –
Ekkor újra autó zaja hallatszott, és az öreg hegedű felismerte, hogy ez az autó hozta őt ide. – Itt lesz valahol Mester, egy már félig a földbe süllyedt cselló közelébe raktam le. –
Hirtelen az öreg hegedű húrjain borzongás futott végig, amint megérezte gazdája, művésze érintését, és azonnal tudta, hogy megpróbáltatásainak vége. – Hogy is gondolhatták, hogy megválok az én hűséges öreg hangszeremtől? Rendben, az újat használom koncerteken és a tanításhoz, de otthon ez a két nyugdíjas kéz csak ezen a nyugdíjas hegedűn tud szívből játszani!
Az autó elrobogott az öreg nyugdíjazott hegedűvel, a többi kidobott hangszer pedig kicsit irigykedve, vágyakozva nézett utána.
– Kár, szívesen játszottam volna vele Puccinit! – Szólt a gyerekhegedű. – Vagy Mozartot! – sóhajtott a gordonka. – Vagy akár Kálmán Imrét! – dörmögte halkan a nagybőgő!
Ekkor nagy villámlás kíséretében óriási vihar csapott le rájuk! – JAJ NE! MÁR MEGINT WAGNER!