Szabó Eszter Helka: Napirendem, az örökzöld
Ülök a gép előtt és bambulok, noha rég
ágyban kéne már lennem ilyenkor a gép
tiktakol fejemben a legrosszabb mesterséges
intelligencia fordítok a Deepl program alul
leskelődik szemérmetlen állat már lelopta
nevem és szövegem címét kiikszelem hagyjon
békét még ma is tanultam tőle bevallom
visszaütni úgysem tudnék technikai analfabéta
vagyok csodálom hogy még vannak antik
órák is a digitális korban mint a lakás
lomolása napi teendő végtakarítás írja
egy svéd nő az örökzöld témát kilomolom
magamat is kivonnám mindenféle forgalomból
kizökkenve térből és időből de éppen ma
ezt nehéz lenne megtenni lám máris
keresem a kifogást és mégsem bújok ágyba
párommal ő is dolgozik az övé is
felborult rendesen csak az órák kíméletlenek
Jószay Magdolna: Menedék
Ha túl sok bántás ér, képzeletben
fellopózom ide, s a múló idő
tarisznyájában aludni hagyom a
szapora perceket – ez még nem a jövő…
Törékeny csend van, most csak ez számít.
Az óraablak fényében a sok régi szép,
díszes, festett fali tányér elámít…
Még a szemét sem zavar, nincs kényszer,
hogy takarítsak, békén hagyom,
lassított felvételként nézek széjjel…
Meg talán a védettség tudata, hogy
nem bánthat senki itt e magányos sarokban,
még a pók is nesztelen fent a hálójában.
Szemem behunyva e szoba illata
régmúlt emlékeket idéz, képzeletben
szemem gyerekkori álmokat néz,
szívem dobogása lassul. Megmaradok,
egyelőre úgy tűnik, elbujdostam,
megnyugodtam. Továbbállt a vész.
Dobrosi Andrea: Az idő
Indulnom kell – az idő sohasem vár,
de mindig pontosan eljön, mikor kell,
nem ámít, nem ígér és nem halmoz el,
pusztán kér, hirdet, nem zavar, molesztál.
Pont úgy folyik el, mint Dali órája,
olyan az akár, egy bő vizű folyam,
amelyik nem kullog, sőt inkább rohan;
pedig csak telik, mint egy postaláda…
És hiába gyakorolja a kegyét,
van ezernyi arca, amit megmutat,
(közben pedig ő az egy, az ugyanaz)
néha túl kevés, máskor meg sok, elég.
Viszont van egy örökre szóló titka:
e földi élet itt meddig kalitka?
Kisznyér Ibolya: Ketyegő csend
Meghitt szoba otthon érzetében,
falióra ketyeg képzetében,
öröksége tán ősök korának,
kopár falon hiánya fáj háznak.
Falakon, mint termesztett virágok,
órák csokorban, más valóságok,
időt kergetnek mutatók egyre,
perc lopja figyelmet, illan léte.
Keczely Gaby: Belépek…
Belépek padlásszobánkba,
dohos szaggal a múlt fogad.
Levetem magam lócánkra,
tűz a rekkenő déli nap.
Oly szép emlékek lepnek el.
Régen volt, tán igaz se volt…
Az idő elfolyik mellettem,
minden ezer homályos folt.
Por csillog a fénycsóvában,
táncol, játszik az idővel,
de legyőzöm mostanában,
nem érdekel, ő kegyetlen.
Végzem dolgom, amíg lehet,
homályos kép, ha feldereng,
gondolatnál megpihenek
s felüdülve tovább megyek.
Kristófné Vidók Margit: Időfolyam
Furcsa, sejtelmes árnyak őrült tánca,
porlepte bútoron ölelő varázs,
szétfoszló álmok a padlóra hullva
félelmet hintenek, és az óra áll.
Szú perceg a tűnő idő börtönén,
a némaságon öröklét suhan át,
század és ezredévek ködfüggönyén
látom pillanatok dermedt árnyékát.
Kalandot ígért a konduló óra,
éreztem az illanó szívdobbanást,
emlékszem ma is a lüktető csókra,
gerendák itták reszkető sóhaját.
Az élet rögös útjain szembejön
milliárdnyi perc, lélegző gyöngyszemek,
végtelen táncuk suhanó fényözön,
örökös változás, égi őrszemek.