- Gáspár Klára: Légy a mag
A pókhálóra harmat esett,
fuldokolt a vergődő légy.
Szép reménye odaveszett,
már nem látja a ragyogó fényt.
Felfüggesztett várakozás,
egy szálon lóg csak a sorsa.
Ezüstszálon, mellyel a pók,
csapdáit megfonja.
Csapdát fon, de álmot sző,
ahogy nyolc lábával szorgoskodik.
A légy tekintete szomorú és esdeklő,
a pók más áldozatról álmodozik.
A pókkirályt akarja ő behálózni,
aki fenséges és dúsgazdag.
Neki hajlandó legyét feláldozni,
a jövőnek szórt morzsa, a Mag.
- Petres Katalin: Viszonylatok
“A pókhálóra harmat esett”,
a pók éhesen prédára lesett,
csalódottan fordult vissza,
a harmatot ő nem issza.
Kezemre pár könnycsepp hullt,
felsejlett újra a múlt…
A jelen kenyerébe harap:
“A jövőnek szórt morzsa, a Mag.”
- Jószay Magdolna: A jövő gyöngye
A pókhálóra harmat esett,
apró ezüstgyöngyök reszketnek
a leheletvékony szálakon.
Mi lesz sorsuk? – elmerengek,
szakad-e a háló, vagy a napsugarak
nyomát sem hagyják a gyöngyöknek?
Szeretnék utat mutatni, de
érdekteleneknél nem lehet, csak
morzsát gyűjteni, szándékomat bánni,
szégyelleni, ha lekezelnek.
Az embernek születni kell arra,
hogy a világ a hangját meghallva
értse, megértse, megláthassa azt,
hogy ne legyen hiábavaló
a jövőnek szórt morzsa, a Mag.
- Keczely Gaby: Hajnali fény
„A pókhálóra harmat esett”
átszövi a hajnali fény,
a vízcseppek úgy fénylenek,
érezhetjük, van még remény.
Ünnep a hétköznap helyett –
szépséges az áldozó Nap,
ma a létnek adjon helyet:
„a jövőnek szórt morzsa, a Mag.”
- Kisznyér Ibolya: Útvesztőben
“A pókhálóra harmat esett”,
februári újhold, változás hirnöke,
kényszerít embert megújulni.
Hullámokat vet a járvány szele,
élő drámák, elavult rendszerek,
Labirintusban fut a történelem.
Gyűlik a nehézség az ember előtt,
talán felébred életösztöne,
s eltitkolt, megtagadott küldetése.
Szűkül a tér, szűköl a föld, az idő,
a világot érdemessé átformálni,
emberrel vagy anélkül, új kor vár.
Ősök kódja éled a génekben,
korokon átívelő üzenetében,
kér, követel méltó folytatást.
Minden emberi szívben él jóság,
benne szeretete, hite, reménye,
“a jövőnek szánt morzsa, a Mag”.
- Dobó Georgina: Egy zabszem
“A pókhálóra harmat esett”,
Beszőtte a csendet, mely köztünk ébredt.
Örökké tart már e némaság, nincs menekvés.
Tönkrement az összes engem éltető szépség,
A beléd vetett hit megingott, elvette mindenemet.
Nem hittem volna, hogy így dobsz el majd magadtól,
Ilyen ürüggyel. Azt gondoltam, alapozni lehet az életemet rád.
Homályosodik a kép, erősödik a sötétség és a magány,
A szürkeség erőt vesz magán, nem fénylik többé napsugár, izzó
Tüze lankad.
Nem akarod, így nem születik meg,
“a jövőnek szánt morzsa, a Mag”.
- Takács Mária: Új élet kezdődik…
“A pókhálóra harmat esett”,
a súlya alatt megremegett
a szövevényes pókhálószál,
közepében kis pók szunyókál.
Felriadt ő a harmatcseppre,
próbált menekülni messzebbre,
de a kis csepp, lám, most sem volt rest,
kis pók fején koppant egyenest.
Szaladt tovább egyre lefele,
félelmében elért a földre,
elbújt egy elvirágzott ágon,
magvait hintő kék virágon.
Mily csodás a természet, maga,
kicsi rovarok apró hada
hordja körbe virágok magját,
fogadd be hát – kérve Földanyát.
S új életek törnek föld felé,
álmokat szórva ezerfelé,
most már éled, nem hallgatag
“a jövőnek szórt morzsa, a Mag”.
- Szabóné Horváth Anna: Emlék-csírák
“A pókhálóra harmat esett”,
minden szirmán szivárvány feslett.
Keserv-lelkemen, ha könny csorog,
Nap szeme rá ritkán mosolyog.
Természet mégis elvarázsol,
szívem dobban, pitvara lángol.
Minden évszak új és új csoda,
ezernyi szín mesés otthona.
Ha bánatfolyó evez rajtam,
hív a táj, madár dalát halljam.
Isten végtelen kertjét nézem.
Eltörpül gondom, pornyi lényem…
Kis alkatrész vagyok, mint minden,
s osztozunk e hatalmas kincsen.
Kinek mennyi jut majd örökül?
Szíve, lelke, ha együtt örül.
Az a kép, emlékként beleér,
sírhelynyi helybe sok belefér,
melyen, ha elhull, csírát hajt majd
“A jövőnek szórt morzsa, a Mag.”
- Szolnoki Irma: Végre kettesben
A pókhálóra harmat esett, a fű nedves volt a talpam alatt, a jókedvű reggelt bearanyozta az első napsugár. Vidáman lépdeltem a buszmegálló felé, éreztem ma jó napom lesz.
A munkahelyemre érve nagyot köszöntem, mindenkire rámosolyogtam és serényen dolgoztam. Hajtottam az időt, sűrűn pislogtam a faliórára, miért telik ilyen lassan a délelőtt? Ma elkértem magam délutánra. Randim lesz, mondtam, feltétlenül találkoznom kell valakivel. Sugárzó tekintetemet szúrós szemmel vizslatták a pletykás munkatársnők, azonnal megindult a pusmogó találgatás.
– Szégyentelen! Férje van, s ilyen nyíltan vállalja az új kapcsolatát? Vajon ki lehet az?
Jót nevettem kíváncsi arcukon, és a tükör előtt induláskor még gyorsan kisminkeltem magam.
– Ma szépnek kell lennem – bosszantottam még jobban a duruzsolókat.
A buszon vettem észre, hogy egy munkatársam titokban követ. Leste hol szállok le, merre indulok.
– Az anyád mindenit, vinnéd a hírt a többieknek, na, megállj – és fürge léptekkel az aluljáró felé vettem az irányt. A tömegben pillanatok alatt leráztam és repeső örömmel léptem be az ódon ház kapuján. A lépcsőn már hevesen vert a szívem, lüktetett a vérem, dobolt az agyam. Alig kaptam levegőt, ahogy beléptem az ajtón. A férfi már derűs arccal várt rám, és bekísért a szobába. Pár kedves szót váltottunk és szelíden kérte feküdjek az ágyra. Engedelmesen gomboltam szét a blúzomat, ökle sikamlósan érintette csupasz hasamat. Mosolygott és bíztatott, engedjem el magam, szép élményben lesz részem. Elhallgatott és átszellemült arccal folytatta a simogatást. Remegő testtel, epedve néztem rá.
– Ne rám nézzen! – szólt kitörő örömmel. – A monitort nézze, az ott a méhében a gyermeke! Elmondhatja a férjének a régóta várt jó hírt! Végre megfogant a jövőnek szórt morzsa, a Mag.
- Kalocsa Zsuzsa: Gyöngyös háló
” A pókhálóra harmat esett”,
rá, a tél fehér gyöngyöt festett,
a pók csodálkozva figyelte,
gyönyörű csipkésre megszőtte.
A nap sugara rajt’ megcsillant,
szélfújta magocska elakadt,
remélte, nem lesz holmi zsákmány,
lecsúszott a pókháló szálán.
A harmatot magába szívta,
rozsdás avar majd betakarta.
Tavaszra a csírája kihajt,
“a jövőnek szórt morzsa, a Mag.”
- Horváth-Tóth Éva: Almamagok
“A pókhálóra harmat esett”
parányi néma rezdület,
a zsenge fűre meg hajnal szállt
– csak egy sóhajtásnyi gyémánt -,
s míg az éj csillagokat szedett
bársony tenyerébe, a reggel
rügy-illatún megérkezett
és álmos csendet teregetett,
zümmögve kél a puha rét,
termőket csiklandoz a szél,
s almák magját vetik a szárnyak
ami ma por, gyümölcs lesz nyárra,
a vánkoson pillák rebbennek,
ébred a hit, nyílnak a szemek,
ma még álom, valóság holnap…
“a jövőnek szórt morzsa, a Mag.”
12. Gáthy Emőke: EL CAMINO / VILLAFRANCA DEL BIERZO
(füveskönyvbe)
„ A pókhálóra harmatcsepp esett.„ Sok – sok pókhálóra sok – sok harmatcsepp. Az ÚT mentén. A napkorong még valahonnan a szemhatár alól nyújtogatta első sugarait a hegycsúcsok felől. Fénye miriád szivárványszín pisla ponttá tört a harmatcseppeken. Mintegy fénykordonnal terelgetve a hajnali sötétben útra kelt zarándokokat. Az augusztusi égbolt még hullajtott csillagmorzsáiból, de a Tejút már – már láthatatlanná fakult. Tempósan bandukoltak. Néhányan kisebb csoportban, mások párban, vagy teljesen magányosan. Ők azok, akik ezeken a csodáktól szentelt ösvényeken remélik, hogy megszabadulnak az életüket gúzsba kötő terhes gubancaiktól. Mert különös alagút a Camino. A belépők hite szerint az égi csillagút alatt halad földi nyomvonala. Merev, hideg, holt anyag, sziklák, rögök, kavicsok a talpuk alatt, sokuknak tenyérnyi vérző vízhólyag. Előttük a mindennapi 15 – 20 – 30 kilométer, néha több is, a következő szálláshelyig. Ahol egyáltalán nem biztos, hogy jut még számukra fekvőhely. Vállon hátizsák a legszükségesebbekkel, 2 – 3 – de akár 4 hétre is. Aminek bizony tartozéka a nem kis terjedelmű hálózsák, egy pár, a túrabakancsnál kényelmesebb lábbeli, egy váltás öltözék, hajnali zimankóban és déli hőségben egyaránt viselhető, sőt szükség esetén éjszakára is, tisztasági – hálócsomag. Iratok, pénz, mobil Plusz a napi szükségletek: elemózsia, minimum 1 l víz.. Fényképezőgép, a nyakban. A negyedik, ötödik napon az izomzat már mechanikusan teszi a dolgát. Az elme még hisz és remél. Reméli, hogy akár esik, akár fúj, akár perzsel a nap, nem is ANNYIRA hosszú az a 800 kilométer. Aztán elérkezik egy nap. Kinek korábban, kinek későbben. Egyetlen napnyi holtpont. Van, aki ekkor feladja. Számukra még nem jött el az idő. Akinek eljött, aki nem adja fel, annak minden kilométer „ A jövőnek szánt morzsa, a MAG “
Takács László: Ébred a lét
„A pókhálóra harmat esett”
mint ezernyi apró gyöngygolyó
Ásítása hajnalt zengett
a napfényben fürgén pislogó
Fény rőzsébe halt az éjjel
dalra fakadt ezernyi hang
Harmat vízben a reggel lépdelt
és megszólalt egy kisharang
Dércsipkét kötött a reggel
Az élet folytonos s örök
tele van szép üzenettel
alkut csak jövővel kötök.
Elmúlt az éj múlt hordozója
éltet hozott most a nap
Ébred milliárdnyi kromoszóma
„a jövőnek szórt morzsa, a Mag.”
- Horváth-Tóth Éva: Harmat-morzsa
„A pókhálóra harmat esett”, fonala puhán megrezdült, mint a gitárhúr. Lágy dallam dajkálta a ráhullott csepp pillényi súlyát és kísérte fénylő testét végig, míg le nem pottyant az alatta lévő frissen kibomlott levél tenyerébe. Annak üde zöld erezete labirintusként terelgette a gördülő vízgyöngyöt, egészen a hegyes végéig. Ott a csillanó csepp megtorpant. Hogy a harmat kapaszkodott-e vagy a levél nem akarta ereszteni, nem tudni, de jó darabig ringatta a magasban őket a langymeleg szellő. Talán kacagtak is mind, mint a hintázó gyermekek szoktak. A nap sugara csiklandozta őket, a fákon kipattant rügyek pedig mosolyogva figyelték a kedves kis játékot. A virágok, mint csipkés menyasszonyi fátyol borították a körülöttük álló szilvafákat, és illatuk táncra kélt a levegő molekuláival, majd elkeveredve egymással bizsergető elegyként hullottak mindenfelé. A rovarok elszédülve a tömény fa-parfümtől kerengtek a magasban megrészegítve bőséges kínálatukkal a hosszú útról érkező fecskéket. Csipp-csipp! Csupa fekete-fehér cikkanás mindenfelé. Egy tőlük megriadt méhecske elpihent a levélen, amin a vízcsepp hintázott felhőtlenül. A rezzenés erejétől a levél és a harmat végül elengedték egymást. Előbbi megkönnyebbülve feljebb emelte bársonyos ruháját, míg utóbbi rövid szabadesést követően egy parányi virág búbjára esett. A pityerfű tejfehér mosollyal adogatta őt egyik szirmáról a másikra, a kis csepp pedig gyengéden csordult innen-oda, onnan- ide puhán csiklandozva a vidám kis növényt hálája jeléül. Az utolsó szirom azonban gyengécske volt megtartani őt, így elejtette. Már éppen elkiáltotta volna magát szomorúságában a fényes gyöngyöcske, de nem volt rá ideje, mert egy zsenge fűszál nyújtóztatta meg magát alatta és véletlenül elkapta. Kicsit billegett hegyén, mint aki csak keres valamit vagy valakit a távolban, de aztán hogy nem találta, útnak indult onnan is. Lassan gördült végig a zöld fonál közepén lévő vájatban, míg el nem érte a végét. Ott aztán a nyirkos talajra esett. Jólesően elterült rajta. Magába lélegezte a kellemes ázott föld szagát. Minden azt súgta neki, hogy most van jó helyen, mert hazaérkezett. Oda, ahol az elvetett magok gyökeret eresztenek és kiemelkednek a földből. Oda, ahol az élet sarjad. Noha ő csak egyetlen kis ragyogó cseppje, molekulája ennek a folyamatnak, mégis nélkülözhetetlen része. Amolyan víz-gyermekecske, aki csupa kacagás, kíváncsiság és fény születésétől fogva. Most pedig a nagy élet részévé vált a földben pihenő tulipán hagymája felett. Tulajdonképpen ő maga sem más, mint”a jövőnek szórt morzsa, a Mag.”
- Kutasi Horváth Katalin: Utamon
“A pókhálóra harmat esett”,
Ott gyöngyözött a rászedett lét,
A remény már a ködbe veszett,
Nem kívánta a mesék tejét.
Napfény szagolt minden bokorba,
Szellő borzolta a füveket.
Vágyakat kötöttem csokorba,
Nyomomban szenvedély született.
Megláttam arcod a felhőben,
Életre kelt itt lent az anyag,
Jó helyre hullott az erdőben
“A jövőnek szórt morzsa, a Mag.”
- Klotz Mária: Jövő-sírás
„A pókhálóra harmat esett”,
könnyezve didergett,
fonott mintázata benedvesedett.
Az élet cseppje hullott szálaira,
fájdalmasan reszketett,
nedvesen gondolt vágyaira.
Szebb világról álmodva sírt,
hitte, eljő nemsokára,
könny-pihéiből fényutakat írt.
Pille könnyű a só-csepp jövő,
fényes lett, tükör-szép,
közel illan, rózsaszín, derengő.
Lesz-e tiszta, maszk nélküli darab?
már íródik a színdarab,
„a jövőnek szórt morzsa, a Mag.”
17. Záruba Károly Valér: Termőtalaj
„A pókhálóra harmat esett”
Nem sértette fel, nem tépte meg.
Látszólag semmi e terhelés,
De a hálónak mégsem kevés.
Erős háló tartja lelkemet,
Könnyen sérteni meg nem lehet,
Segít benne a sok ismeret.
Tovább adom, – csak legyen alap! –
Versben hintem, hadd csírázzanak!
„A jövőnek szórt morzsa: a Mag.”