- Kalocsa Zsuzsa: Velem az emlék
„ Valaki, valaki most emleget”
hisz gondol rám, ha az éj közeleg.
Odafent is némák a csillagok,
csak az esti szellő szór illatot.
Hajnali pára röppen az égre,
velem az emlék, mely őriz téged.
Reggelre kivirágzott a tavasz,
hozta fiatalságom, – a ravasz
és bimbót hoztak a rózsák, a fák,
s hallgattam a rigó legszebb dalát.
A napfény is lágyan simogatott,
„S megáldom a legdúsabb pillanatot.”
- Holécziné Tóth Zsuzsa: Háború van
„Valaki, valaki emleget, oly sokat emleget”,
hisz a harcok miatt hozzám vissza nem jöhet.
Fegyverek zajától pincébe bújva reszketek.
Őrangyalom! A gyermekét féltő anya mit tehet?
Értelmetlen harc elől mondd, hová szökjek?
Bűntelen bűnhődök, mégis meneküljek?
Otthagyjak otthont, szülőt, férjet és hazát?
Ez „békefenntartás”? Ez a gaztett az égbe kiállt!
Elindul reggel. Hátán a zsákja, kezében kenyér.
Szeme még könnyes, de lelkében csillan remény.
Hinnie kell, hogy ő ide egyszer még visszatér.
Kisfia vidám, hisz tudatáig ez a borzalom nem ér.
Amerre futnak, lángol a sok ház, találat érte.
Őrangyal segíts! Utunkon kísérj el a messzeségbe.
Segítők jönnek, felébred benne újra a remény:
Estére kelve konvojuk talán a határig elér.
Jó szállásuk van: kisfia örül, s anyjához bújva pihen.
Önzetlen segítők várták: a nemzeti összefogás ilyen.
Drága őrangyal! Hálámmal most tehozzád fordulok:
Imát mondok, „s megáldom a legdúsabb pillanatot”
- Gáthy Emőke: Miért hívtatok
„ Valaki, valaki most emleget „
Érzem, valaki, valaki emleget,
rögös sírhant alatt,
vagy fellegek felett.
Ilyenkor mennem kell
bár havas eső verjen
bár nap tüze perzseljen.
Aztán a dupla sír
mellett mormolom,
mindig ugyanazt:
miért hívtatok?
Tágasabb egy koporsónyi
üres hellyel ugye.
Keressek magamnak
másutt nyughelyet !
Ne aggódjatok !
Én is ezt akarom.
Több lesz, mint veletek
a béke, a nyugalom.
De egy csepp könnyet
mégis elmorzsolok.
Valahol mégis
közétek tartozom.
„ S megáldom a legdúsabb pillanatot. „
- Horváth-Tóth Éva: Hallgatom a kék eget
„Valaki, valaki most emleget” engem halkan,
épp úgy, ahogy tavasz zsizseg a fákon,
mert a fülem nem, csak a szívem hallja
pattanó bimbók énekét az ágon,
lelkemre csókot hint a langymeleg szél
testetlen ajka és magához ölel
cirógatón a rigósárga napfény,
míg vállamra hull szirmok puha csöndje,
a rét zsenge ölén lágyan ring a perc,
harmatos trilla pendül pókfonálon,
valaki szól hozzám, emleget engem,
a kék ég szólít nevemen, s hallgatom,
a fejem a rét ölébe lehajtom,
„S megáldom a legdúsabb pillanatot.”
- Kisznyér Ibolya: Elszámolás
“Valaki, valaki most emleget”,
érzem, a múlt rezignált, bús kérgét
feszíti szét, korhadó gyökerét,
feledné, újraélné történést.
Az idő nem enged irányából,
az elme, mint a folyót fogja fel,
múlt vétkére kifogással felel,
gyarló tettek, ember-ember ellen.
Az élet nehézségét, szépségét,
szenvedéllyel, örömben kell élni,
majd elszámolásnál talán látom,
“s megáldom a legdúsabb pillanatot”.
- Takács László: Pillanatok
“Valaki, valaki most emleget,”
emlékeink lassan összefolynak
Szép álmaink álmokkal felelnek
mert azok bíz sohasem hazudnak.
Valaki sír ott a messzeségben,
elcsukló hangja fájdalommal tele.
Talán úgy érzi, hogy becsapták,
vagy elhagyta őt kegyetlen istene.
Valaki kacag a nagy fák hűvösében,
gondja tán most éppen semmi se.
Óvón figyel itt e furcsa zajra
két szerelmes, boldog gerlice.
Valaki éppen nagy útra készül,
csomagja pár kopott, bús szatyor.
Egy öreg fához láncra verve
egy dühös eb kutyául csahol.
Valaki itt éppen táncra perdül,
lehet, hogy egy ifjú kedvese.
Harang kondul ott, kit hova hív,
azt nem tudja még tán senki se.
Valaki ott szép gyermekét várja,
ki rég elment, s most anyjához siet.
Itt egy úr alkot, tán épp verset ír,
benne az időt s az elmúlást idézi meg.
Valaki ott épp meghalni készül,
letudta gondját mindenkivel.
Egy öreg koldus, kit éhség gyötör,
küzd múltjával és a könnyeivel.
Egy szerelem vár a smaragd zöldben,
míg a Nap mögé bújtak a csillagok.
Áldott vagyok a szerelem ölében
“S megáldom a legdúsabb pillanatot.”
- Takács Mária: Várlak…
“Valaki, valaki most emleget”
valahogy úgy érzem, ez szeretet,
lehet, hogy rám gondol, és hiányzom?
Nem tudom, de szívesen álmodom.
Elképzelem, hogy forrón átölel,
soha nem voltam hozzá ily közel.
Érzem illatát, bár nincs itt velem,
de fájja őt most is testem, lelkem.
Szívem hevesebben dobog, várlak!
Közeleg az idő, a csúf árnyak
végleg eltakarnak minden álmot,
ne hagyd elveszni e kis románcot!
Lehet, csak álmaimban létezel,
nem követelsz, és nem is kérdezel,
elviselsz minden könnyáradatot,
amit az élet énrám zúdított.
Nem panaszkodom, csak a remény fűt,
hogy megtalálsz, mint szénában a tűt,
közvetíts felém életakaratot,
“S megáldom a legdúsabb pillanatot.”
- Petres Katalin: Tanári talány
“Valaki, valaki most emleget”
biztos, hisz folyton csuklom,
egy régi vagy aktív diákom
átkoz vagy áld épp engemet?
Negyven év szelelt el a katedrán,
van vétkem, jó tettem egyaránt.
Miért emleget, már nem bánom.
Kaptam hideget, meleget a pályámon…
“S megáldom a legdúsabb pillanatot.”
- Szabóné Horváth Anna: Vágyak közt
“Valaki, valaki most emleget,”
talán mond értem egy jóságos imát,
akinek hiányzom, s nagyon szeret.
Küldök néki millió tavasz-trillát.
Ezerszer körbefonnám derekát,
úgy ölelném, hogy az már szinte fájna.
Szaladnék virágos bérceken át,
csak néhány pillanatra újra látna.
Ég homlokán éber csillagszemek
biztató mosollyal ragyognak felém,
s elém varázslatos fényt hintenek.
Téged keres, kutat tébolyult elmém…
“Valaki, valaki most emleget,”
aki számontartja göröngyös utam.
Várom, hogy küldjön egy apró jelet,
s elindul lelkemben a messzi futam.
Tavasz szőnyegén ülök mélázva,
gondolatom virágain szél tarol,
térdre esek gyengén, megtépázva,
“S megáldom a legdúsabb pillanatot.”
- Dobrosi Andrea: Valaki
„Valaki, valaki most emleget,”
talán ő sem hiszi, nem lehet,
nem lehet, hogy csak úgy elfelejtsék,
akár egy délre szálló, nyári fecskét.
Valaki, valaki utamra lép,
lehet, bakancsomat már lehúzta rég,
lehúzta rólam, mezítláb vagyok,
“s megáldom a legdúsabb pillanatot.”
- Jószay Magdolna: Kései áldás
Valaki, valaki most emleget,
Érzem, lapozgat sok régi emléket.
Oly frissen éli át, szeretve szelídül,
Mintha nem múltak volna el évtizedek.
Egyszeri történet aranykeretben,
Mindvégig elhittük, csak a mienk ilyen.
Hogyha emlékezem, még dalunk is csendül,
Nem fakult semmi, minden él, csak mélyen.
Elfogadtuk mégis az útelágazást,
Büszke bátorsággal biztattuk egymást:
Így kell lennie, a szív bár darabokra hull,
Nem feledünk, de ész fojtsa el a sírást.
Teltek évek, jobbak és olyanok,
Mikor ezerszer elátkoztam a napot…
Gazdag emléktárunk kincsein merengek,
S megáldom a legdúsabb pillanatot.
- Kutasi Horváth Katalin: Fellegűző
„Valaki, valaki most emleget”,
Valahol ott, a fellegek felett,
Mosolyog, s a nap mindjárt felderül,
De csak ha a fájdalom szenderül.
Amikor az ég újra beborul,
S még mielőtt szívem elkomorul,
Messzire űzöm a bűntudatot,
„S megáldom a legdúsabb pillanatot.”
- Keczely Gaby: Kedvesem
„Valaki, valaki most emleget.”
Vajon mit gondolhat ő is rólam?
Ő az, aki még így is kellemes,
emléke nem csak üres szólam!
Isteni csókja most is a számban.
Talán újra ezt átélhetem?
Kedvesem, gyere, vár újra vállam,
hova fejedet lefekteted!
Hányatott életem felejtsd el kérlek!
Jöjj vissza, szédítsd akaratod!
Én itt leszek, boldoggá teszlek
„s megáldom a legdúsabb pillanatot.”
- Gáspár Klára: Extasy
“Valaki, valaki most emleget”
érzem arcomon a forró pírt.
A múltról vad képeket festeget,
és sok-sok emléket eltorzít.
Emlékedben vidám dalt énekel a tavasz,
és én színes ruhában lejtem táncomat.
Az idő sok mindenre nyújt vigaszt,
elfeledteti szomorú hangomat.
Az aranyló palástba burkolózó idő,
a kontúrok nélküli titokzatosság.
Lelkedből most vulkánként tör elő,
de az ifjúságot vissza már nem hozzák.
Tavaszi köd alatt a harmatcseppek,
bizonytalanná tették utadat.
De ezek nem friss hajnalt jeleznek,
nyomukban ott baktat az alkonyat.
Ne tévedj el a sűrű ködben,
hisz’ azt csupán félelmeid teremtették.
Alkonyatkor a fény lecsendesül bölcsen,
ne háborgassanak az égő téveszmék.
A vízpart emléke, ahol régen sétáltunk,
extázisba küld sok unalmas hétköznapot.
A szakadék szélén egyensúlyozott vágyunk.
“S megáldom a legdúsabb pillanatot.”