- Kristófné Vidók Margit: Hullámsír titka
“Elfordulsz – a sík táj, a tenger fölissza”
fehér sirályok látványát,
és a lebukó nappal a fény elillan,
a mélybe ejtve lámpását.
Csillanó, parázsló liliomszirmokat
láttat sötétlő víztömeg,
hajóroncsokra ül rozsdamart iszonyat,
hullámsír titka szendereg.
Tiszta sóhajként holdfény simul a tájra,
Isten hint lampionokat
a vágyéhes, széllel borzolt éjszakára,
távolról hallom hangodat.
Megtört a szárnyalás, de el nem engedtelek,
enyém voltál kezdetektől,
keringtünk parázslón, néha megdermedve,
“Rendületlen fölfedezők.”.
- Klotz Mária: Cím nélkül
“Elfordulsz – a sík táj, a tenger fölissza”
záporozó könnyeidet,
lágy, ringó hinta-hullámzása
simogatja dúvad sérelmeidet.
Fáj, fáj a szúrós vágy-valóság,
a szóütés, a bilincsbe vert rabság.
Miért olyan kegyetlen az élet,
miért nem ragyognak az égi fények?
Ha egyszer elszakad a béke húrja,
nem lesz kikövezve a létezés útja.
Háborgó tenger megkóstolja erődet,
letaglózza varázspálcás vonzerődet.
Visszanézel – a hegyes táj, a búvópatak elsodorja
jövőtervező vágyaidat,
dolgoznak a romboló életerők,
“…Rendületlen fölfedezők”.
- Horváth-Tóth Éva: Hajóroncsok
“Elfordulsz, – a sík táj, a tenger fölissza”
arcod kontúrjait,
szemed hunyorgását, kedves mosolyodat,
méz-ízű csókjaid.
Szomjas kék mező a víz, magával ragad
mindent, ami szép volt,
s tetején játszmáink szilánkjai ringnak,
régi hajóroncsok.
Elmosódott lehetőségként lebegünk,
s zöld sziget a jövő,
homokjára kiúszhatunk és lehetünk
“Rendületlen fölfedezők.”
- Gáthy Emőke: „RENDÜLETLEN FÖLFEDEZŐK”
„Elfordulsz – a sík táj a tenger fölissza”
ezt – azt mi kezünkből csak úgy kihullik
s naponta többször térdre kényszerít
A várt remélt lehetőségeket
másoknak hozta egy második évezred
Mikor megszülettünk
háború fellege tornyosult felettünk
Elsiettük
Gondolom az égből bírálva büntetik
Ami odafentről gőgnek ítéltetik
Már ha gőg
Ha korosztályom „rendületlen fölfedezők”
- Keczely Gaby: Hiába ünnepled
„Elfordulsz – a sík táj, a tenger fölissza”
jajjgatásodat.
Zord felhők között egy tiszta folt lazítja
mozdulatodat.
Hiába ünnepled a csatába hívást,
itt csak búbánat terem.
Hős férfiakról is szólhat az írás,
arcunk rezzenéstelen.
Az esélytelenek fényében várunk,
mi keményen elleplezők,
s a viszontlátás csöndjében állunk!
„…Rendületlen fölfedezők”.
- Kisznyér Ibolya: Labirintusban
„Elfordulsz a sík táj, a tenger fölissza”,
kedves emléked, ring
apró fénypontokból, mint délibábja
pusztának, egy föld s ég.
Az emlékkép szívembe égett, belemart,
zokog belül kínja,
meg nem fogadott tanácsod fájdalma tart,
türelem hiánya.
Perelnék az éggel, miért ember sorsa
kit szeret, elhagyni,
Bölcs szavaidért lelkem oly sokat adna,
nincs mód visszahívni.
Ha látod odaát, hogy ma hogyan élünk,
kérdés az érzésben,
Mit tud tenni jobb világért, piciny lélek,
várok álomképben.
Emlékszel, hogy tervezgettük sok-sok éve,
szabadságunk, jövőnk,
Mi megvalósult káosz, háború éje,
vágyaink eltűntek.
Először széthullott népe országunknak
gazdagra, szegényre,
Később a csoportok biz egymásnak estek,
gonosz örömére.
A fiatalok munkát vállaltak másutt,
jobb életre vágytak.
Eltorzult társadalom, elidegenedett,
a falvak kihaltak.
Összetartás, talán soha nem volt nálunk,
sem itthon, sem máshol,
Járvány, halál, pánik még azt, szétszabdalták,
az ember elfordul.
A haza megosztott, nem tanult vitázni,
inkább szórja átkát.
Értelmiség visszavonult elmélkedni,
széttárja karját.
A Föld pusztul, fajok kihalnak épp sorban,
az ember nem érti.
Nagyhatalmak fenyegetnek, ki fog bőszen
piros gombot nyomni.
A világ megőrült, mindegyik zugában,
bankok vígan élnek.
Elvonulna az ember, élne boldogan,
nincs hely szép életnek.
Érzem mit mondanál, ember belül teremt,
békét önmagának.
Kutat lent, fent, kint, bent, míg útjára lel, mint
„Rendületlen fölfedezők.”
- Dobrosi Andrea: Homokóra
*”Elfordulsz – a sík táj, a tenger fölissza”
minden itt maradt percedet,
mint ha a hátadon homokórát vinnél
és nem fájna a görbület.
De te is csak egy vagy minden vándor közül,
kik napot állnak vagy esőt,
kikre bárkik, bármit, bárhogyan mondanak –
*”rendületlen fölfedezők.”
- Jószay Magdolna: Változás
“Elfordulsz – a sík táj, a tenger fölissza”
a könnyet, melyet szerencsére nem látsz.
Kegyetlen, hogy pont e mesés helyen kellett
így történnie, de jobb így. Velem ne játssz!
Elválnak útjaink, megyünk jobbra, balra.
Te a tenger felé, én az erdőkbe.
Tulajdonképp ezért kár volt idejönni,
otthon is tudtuk, ez már az utózönge.
Új élet kezdete virrad ránk mostantól,
megváltozik minden, remény és friss erők,
keressük a célt, a jobbat, megbízhatót,
mint mások is – “rendületlen fölfedezők”.
- Szabó Eszter Helka: Balatontalan
“Elfordulsz – a sík táj, a tenger fölissza”
Néhányan azt gondolják, hogy a könnyeidet,
de csak az asszonyosan hullámzó homokot,
amit cserébe kaptál, hogy elhagytad otthonod.
Még ha homok lenne! Fekete föld az.
A vonatból is érzed a marhatrágya bűzét.
Debrecen vizes volt valaha. Cuppogott a sár.
A főtér se köves. Csizmára éhes tócsaszáj.
Már itt élsz. A vizeket megszokhattad.
A Botanikus Kert rád vár tavával, békákkal.
A Békás-tó a Nagyerdőn. Béka már alig.
Sétáidat céltalan betonjárdák keresztezik.
Emlékszel a csónakázó tóra a Nagyerdőn?
Az alja terméketlen betonmedence volt.
Felül mégis víz fodrozódott! Egy anyaszem.
Most ott, a garázsban néha lámpa sem rezzen.
A garázs fölött jól elvannak a betonkockák.
Olykor a szökőkút észbe kap: működni kék!
A térrel szemben felfénylik a haltestű stadion.
Ha Balatont látnál ott, ragyogna ezer lampion.
Neked ott már a diszkóhajó is kívánatos.
Ez van. Szemed a végtelen vízhez szokott.
A Hortobágyra mégy. Síkok. Zöldbe veszők.
Ezt teszik mások is “…Rendületlen fölfedezők”.
- Kutasi Horváth Katalin: Sikertelen expedíció
Elfordulsz, – a sík táj, a tenger fölissza
múltunk örömeit, pedig a jelen
könnyeit kéne, s jólesne,
ha még egyszer letörölnéd bánatom,
s nem fájdalommá ringatná a víz,
mit megidéz, s a rét, mező sem
hiányod virágozná a héricsekben…
Benövi lépted az élni akarás,
felszántja lelkem a tagadás,
mert hiába kereslek útjainkon,
szétfoszlik a látomás, elveszítjük egymást
mi, a Rendületlen fölfedezők.
- Gáspár Klára: Csobbanás
“Elfordulsz – a sík táj, a tenger fölissza”
Könnyeid zápora feléleszti a hullámokat.
Magasra szökkennek, mint a gyermek, ha ugróiskolát próbál.
Aztán ott fenn minden csepp egy új életet formál.
Majd hirtelen zuhan a mélybe,
hogy merész álmaidat megtépje.
Csobbanás.
Nem szabhatsz neki korlátokat,
csak jön, egyre jön az áradat.
Előle mondd, hová bújnál?
Utolér, bárhogy is rohannál.
Várd meg,
és figyelj, mi történik.
A visszacsapodó hullám lassan elcsitul,
egyre halkabban morajlik,
majd a tiszta kék és sík tengerrel ismét eggyé válik.
Újra és újra indulj el!
Ne állítsanak meg a viharfelhők!
Szemed előtt lebegjen,
hogy valaha biztosan ezt tették a
“rendületlen fölfedezők”
- Dobó Georgina: Elfordulsz
“Elfordulsz – a sík táj, a tenger fölissza”
Értem ejtett könnyeidet. Elsüllyeszti mosolyainkat,
Szép perceinket, eltemeti mindenünket.
Magával ragadja éveinket, miket együtt éltünk meg.
S hogy mi maradt? A néma csend, mely hangosan
Kiált! Üvölt! Eseng kegyedért, de már késő! Vége van!
Szeretném azt hinni, nem volt értelmetlen minden,
Az Élet azonban másképpen felel.
Elrejti Érzéseinket, ködbe burkolja őket,
Mintha meg sem történt volna, puszta fellegvár lenne
Hazug Szemed tükre valamennyi kimondott és magunkba folytott szó.
Mely elhagyta szánkat. Beköszöntött a tél, megérkezett a hó.
Hiába keressük egymást,
Nem vagyunk többek,
Csak két bolond, kik nem találják önmagukat sem.
Puszta reménytelen, “Rendületlen fölfedezők”