- Domokos Edit : Bellum
“Hogyha képzeletnek szárnyain”
hagynám magam szállni a széllel,
úgy tán kiélhetném vágyaim:
magasból nézhetnék széjjel.
Mi kötne földhöz, mint rögöt?!
Ármányt, háborút már több nép nyögött.
Ó, mi végre történt minden pusztulás?
Csak néhányan játszottak, ennyi, semmi más…
Hulltak ártatlanul nők, gyermekek némán.
Állok tehetetlen, reménytelen bénán.
Szállnék!… Elszáll a hit…
Mondod: Béke van itt,
ne keseregj ezen! –
“És ez, és ez hajh, nem elég nekem.”
- Gáspár Klára: Kevés az idő
„Hogyha képzeletnek szárnyain”
múltam fellegéből csatateremre tekintek,
életemnek göcsörtös útjait
elmém rejtekéből figyelve, csak legyintek.
Egyre inkább feledésbe merül
minden bánat és minden sérelem.
A háborgás lassan elcsendesül,
már csak egy fontos: a jelenem.
Bár megtalál az évek fenyegetése,
de szívem nem enged utat a haragnak.
A küzdelmet én nem adom fel mégse,
és így érzem magam szabadnak.
Igaz, légzésem is egyre nehezedik,
de most már ez adja versem ritmusát.
Minden érzésből néhány rím kerekedik,
mely életembe hozza a harmóniát.
Az utódoknak csak így adhatom át a jövőt,
ezért soraimat lelkesen rendezgetem.
A feladathoz szeretnék elég időt.
„És ez, és ez, hajh, nem elég nekem.”
- Holécziné Tóth Zsuzsa: Álmaimban látlak még
„Hogyha képzeletnek szárnyain”
visszarepülhetnék a múltba,
veled utaznék hazánk szép tájain,
hidd el, boldogok lehetnék újra.
Mióta magam maradtam, múltunk kisért.
Mondd: mit és hol rontottunk el?
Megsértődtél és messze futottál. Miért?
Nem tudok elszámolni az élettel.
Ugye szerettél, s én szerettelek.
Vagy álom volt? Puszta képzelet?
Tíz hosszú éve már – s nem feledtelek.
Eltűntél. S azt se mondtad: ég veled!
Másoktól hallok rólad kósza híreket,
mondják: bízol benne, jól alakult az életem.
Már csak álmomban élhetem veled az életet,
„és ez, és ez, hajh nem elég nekem!”
- Kalocsa Zsuzsa: Boldog érzés
“Hogyha képzeletnek szárnyain”
szállhatnék csak úgy a magasba,
nem gondolnék én a holnapra.
Fentről látnám’ mily szép a világ,
tűnik a rossz, mindenki vidám.
Lelkem telne boldog érzéssel,
s érezném, az éji békességet.
Fény ölelne, ragyogna a Hold,
kis csodák, a sok csillag-ragyog.
Átélném az angyal énekét,
szívembe zárnám’ szépségét.
Sötétkék ég, s ezüst fellegen
oly jó egyedül elmerengnem.
Majd jő a Nap tüzes ereje,
míg várom a hajnali csendet,
harmatos fűben ébred a reggel,
“És ez, és ez, hajh, nem elég nekem.”
- Horváth-Tóth Éva: Képzeletem szárnyán
“Hogyha képzeletnek szárnyain”
repdesek, a valóság nem ijeszt,
álmaim tengerének habjain
szebben gyöngyöl a nap fénye,
az ég ott másképp kék nekem,
kedvesebben zsong a lomb is,
szívemig ér a rigó-ének
és átölel a zsenge pázsit,
rózsák illatát ontják a kertek,
gyümölcsök héjába nyár harap
pirosló foltokat, törékeny
békét ringat a viráginda,
fölém hajolnak, mint hűs felhők
az ágak, a csend lelkemhez simul,
áramló zöld suttogás a mező,
s aortámban vágyakozás lapul.
A gyönge füvek felett alkony
szusszan, langyos sóhaja lebeg,
gyönyörködöm, mily szép az álom,
“És ez, és ez, haj,h nem elég nekem.”
- Kutasi Horváth Katalin: Felém repül
“Hogyha képzeletnek szárnyain”
Felém röpül még álmod,
Átszíneződnek a vágyaim,
Eggyé kell velük válnod.
Újra születhet a pillanat,
Láthatom szemed tüzét,
Hol van a kő-hegyi virradat?
És hozhat még enyhülést?
Bennem élsz, szívemben maradtál végleg,
Keresem egyre csak még a helyem,
Tudom, mit mondanál, érezlek, tényleg,
“És ez, és ez, hajh, nem elég nekem.”
- Gáthy Emőke: Képzelet
„ Hogyha képzeletnek szárnyain „
de hát mi is az hogy képzelet
valami valami valami
ami nincs ám attól még lehet
egy kép egy hang egy érzés egy szín
egy jövőbeli valóságszelet
olykor múltunkba menekülés
„ és ez, és ez, hajh, nem elég nekem „ - Győri Nagy Attila: Nem elég
„Hogyha képzeletnek szárnyain”
Utazom a végtelenbe, társammá
Szegődhet mind, ki vakmerő,
Ki elbúcsúzna pillanatokra
A hétköznapok aszfaltjától.
Nem ígérek semmit, csak
A kalandot, a lehetőségek
Parttalan óceánját, az álmok
Éledését, a vágyak célba jutását.
Mi vagyok én? Varázsló?
Ó, nem, csak egy költő,
Kinek útja végtelen,
Szárnyalása fesztelen,
Messze visz, hát jöjj velem.
Mi vagyok én? Nagyotmondó?
Ó, igen, és még nagyobbat gondoló,
Határokat áttörő,
Falakat ledöntő.
A világ kell nekem,
Mindenestől, kifordítva,
Felrázva és színesítve,
Rabigáktól mentesen,
Álmokkal teli, édesen.
„És ez, és ez, hajh, nem elég nekem.”
- Jószay Magdolna: Elég-e a képzelet?
“Hogyha képzeletnek szárnyain”
szállhatnék, hova akarnék,
töméntelen sok hely lehetne,
ahová bizton eljutnék.
Egész életemben maradt a képzelet,
a fantázia remek adottság,
nyilván nem ugyanaz, ám olcsóbb…
kisembereknek szinte királyság.
Többször eleresztett halálnak karma,
ezért, mi maradt, szinte boldogság,
hisz’ a mában élek élhető életet,
így nekem megfelel a valóság.
A képzelet és álom, mikor végük,
egy percre szomorít el engem,
egy pillanat csupán, míg ezt érzem:
“És ez, és ez, hajh, nem elég nekem.”
- Petres Katalin: Hogyha…
“Hogyha képzeletnek szárnyain”
szállok időtlenség tájain,
felemel az áldott alkotás,
eltűnik a hétköznapiság.
Új dimenzióban lebegnek
a mozaik valóság elemek,
majd versben véglegesülnek.
A mindennapok visszatérnek.
Vannak, akik ezt sose értik meg:
“És ez, és ez, hajh, nem elég nekem.”
- Takács Mária: Örökre akarlak
“Hogyha képzeletnek szárnyain”
egyszer még együtt repülhetnénk,
megpihennénk a múlt árnyain,
lehet, tán újra megszületnénk.
Kizárnánk minden bút s bánatot,
csak az maradna, ami kedves,
megölelnénk minden csillagot
az égen, mely fényes s sejtelmes.
Ha csak egyszer, egyetlen egyszer
visszaszállhatnék a régmúltba,
megtenném én, akár ezerszer
felkeresnélek a távolba’.
Nem engednélek, velem légy végleg,
ölelj magadhoz és ápold lelkem,
de tudd, még többet akarok, tényleg,
“És ez, és ez, hajh, nem elég nekem.”
- Kisznyér Ibolya: Helykeresés
“Hogyha képzeletnek szárnyain”,
életem filmjét pergetem, nézem,
a fájó részeket könnyeken át,
szép emléket szívem felragyogtat.
Mély haraggal, dühvel nyitogattam
lelkem, zárva maradt hetedik szobám,
majd mikor magam kissé megszerettem,
lágyan, önként tárult fel előttem.
Ám míg lassan dolgoztam magamon,
évtized elfutott, s engem itt hagyott
remete-lét romjain dermedten,
az idő szaladt, s rajtam nevetett.
Mint tó tükrében szörny, szögletes én,
csúf testbeszéd elárul bús magányt.
Szívemben nyit örömöt virágom,
“És ez, és ez, hajh, nem elég nekem”.